27. fejezet: A halál öt lépése

Kedves Olvasóim!

Ez már a fejezet javított változata. Millió köszönet a bétáimnak!Nikita


Edward

   Olyan távol húzódtam a Sátán teremtményétől, amennyire cellám acél rácsai és a több ezer volt áram engedte. Nem akartam, hogy akár egy centire is megközelítsen, az érintéséről már nem is beszélve. Előbb sütöm magam ropogósra - legyőzve az életösztönt, amely minden bizonnyal rajtam is eluralkodna -, semhogy higgyek a szememnek. A látásunk megcsalhat minket, de a szívünk soha. Éreztem, hogy az a lány, aki a hideg betonon térdeit felhúzva itatta az egereket, nem lehet Bella. Hiába ugyanolyan gyönyörű, hiába ugyanolyan bódító az illata, hiába süt ugyanúgy a szerelem a szeméből, mégsem ő az. Csak Grace játszik őrjítő játékot az elmémmel, remélve, hogy belebolondulok vagy belefáradok, és behódolva a nagyobb erő, felett szabadjára engedem a fenevadat.

   De annyira ostobának mégsem tarthat, hogy józan eszemet félretéve elhiszem, hogy Bella, akit Long Beach-en nemrég szabadítottunk ki a családommal egy kegyetlen vérszívó fogságából, most itt ücsörög tőlem néhány méternyire, újra és újra szerelmet vallva. Itt bukta be az ál Bella, mert az igazi, akiért boldogan lehoznám a csillagokat is az égről, teljes szívéből gyűlölt.

   Ha az életem egy regény volna, az olvasó most sóhajtozva fogná a fejét teátrális megnyilvánulásaimtól, de nem így van. Ez a valóság, láttam Jasper fejében. Abban a pillanatban, amikor csatlakoztam a Bella körül örvendező testvéreimhez, megéreztem. Iszapfekete, kátránysűrű, fojtogató gyűlölet. Amikor dühtől izzó szemmel hátat fordított és elsétált, a földre rogytam. Azt hittem, hogy a halálhoz előbb darabokra kell tépni bennünket, aztán felgyújtani a maradványokat, de a szabályoknak ellentmondva abban a pillanatban megszűntem létezni. Nem voltam Edward; nem voltam a Mészáros; nem voltam testvér, fiú, sem szerető. Semmi voltam, üres kagylóhéj, ami sodródik a fájdalom tengerén.

Anno

   Bódulatomból apám gyengéd pofonja rángatott vissza, amiért ölni tudtam volna. Jó volt nekem ott, a semmi közepén, nem hallottam, nem láttam, de ami a legfőbb, nem éreztem. Miért nem hagytak ott? Miért nem volt még elég a büntetés?

– Edward! Térj észhez, fiam! – szólongatott Carlisle. – Nem süppedhetsz most önsajnálatba!

– Nem akarok így élni tovább! – ordítottam elkeseredetten. – Nekem már nem tartogat semmit a jövő!

– Edward, ne mondd ezt! Már megmutattam neked a jövőt, amiben Bellával több száz év elteltével is boldogok voltatok együtt – emlékeztetett Alice. – Ne add fel, amiért egy aprócska akadállyal találtad szemben magad!

– Bella irántam érzett mérhetetlen gyűlöletét te aprócska akadálynak minősíted? – hitetlenkedtem.

– Jaj, nem kell azt olyan komolyan venni! – legyintett a kezével a húgom, de amint tekintetemet az övébe fúrtam, tisztán kiolvastam a fejében kavargó bizonytalanságot. Ő is rettegett, mert a jövő a döntéseink függvénye, Bella távozása pedig szürke ködöt vont eddig kristálytiszta látomásai elé.

– Alice! Nem látod, Jasper milyen feszült és mérges? – intettem fenevadként fel-alá járkáló fivérem felé. – Bella érzései még mindig körülöttünk lángolnak, még mindig hatással vannak rá. Annyira erősek, hogy hiába küzd ellenük, hiába próbálja visszaszorítani azzal, hogy rád gondol elég lenge öltözetben, az sem segít. Amikor Bellával beszéltem – illetve ő beszélt, én meg csak álltam, mint egy rakás szerencsétlenség –, láttam a körülötte kavargó örvényt, ami berágta magát a bőre alá, a pórusaiba, a szívébe. Olyan fekete volt, amint a Mészáros lelke. Ezt már nem lehet helyrehozni – fejeztem be megtörten.

   Csak álltak földre szegezett tekintettel. Hallgattam a gondolataikat, próbáltak egy kapaszkodót, egy apró jelet találni, ami felgyújthatja a remény kialudt gyertyáját, és újra fénnyel töltheti meg az éjszakát. Jasper, családunk stratégiai elemzője minden szemszögből megvizsgálta a helyzetet, de arra a végső döntésre jutott, hogy bár Bella kiszabadításával megnyertük a csatát, a háborút emberáldozattal elvesztettük. Foglyokat nem ejtünk, akarata ellenére nem vihetjük magunkkal a hajóra Bellát, el kell engednünk.

– Nem! Arra nem vagyok képes! Ne kérjétek ezt tőlem! – esdekeltem. Mióta megismertem Bellát, büszkeségemet sutba dobva szüntelen csak könyörögtem – hol ehhez, hol ahhoz. Apámhoz, hogy ne leplezze le csalásomat, és ne mutassa meg a családomnak gaztetteim gyűjteményét; a felsőbb hatalmakhoz, hogy egy óvatlan érintéssel vagy csókkal nehogy megöljem a nőt, akit szeretek; Bellához, hogy bocsássa meg bűneimet és maradjon velem.

– Mennünk kell, fiam! – szorította meg bátorítóan a vállamat Carlisle. – Tudom, hogy úgy érzed, ennél nagyobb már nem lehet a fájdalmad, de vigasztaljon a tudat, hogy legalább életben van, megmentettük!

– Sovány vigasz ez annak, akinek magányosan kell szembenéznie az örökkévalósággal! – törtek ki belőlem a szavak. – Te mit tennél, ha Esme elhagyna? Megrántanád a vállad és továbblépnél?

– Igazságtalanul vagdalkozol, nem vagyunk az ellenségeid! – csóválta a fejét Emmett. – Mit akarsz, mit tegyünk? Tőlem bármit kérhetsz, ha enyhíthetem a szenvedésedet, állok szolgálatodra.

   A mindig jóságos, naiv Emmett. Az egyik legokosabb vámpír a világon, néha mégis olyan gyermekien ártatlan, hogy mindannyiunkat megmosolyogtat. Mit gondolt, mit fogok tőle kérni? Egy új autót? Egy masnival átkötött pumát? Egy kurvát, hogy újonnan felfedezett vágyaimat kielégítsem?

– Azt akarom, hogy ölj meg! – léptem elé. A hitetlenkedés, majd a döbbenet vett erőt arcvonásain, hogy később átadja helyét a szomorú felismerésnek.

– Te megőrültél, ha azt hiszed, ebbe belemegyek! – ragadta meg a nyakamat, egészen az arcomba hajolva sziszegte mondandóját. – Ide figyelj, te önző kis seggfej! Itt az ideje, hogy végre férfi légy, és felhagyj az önsajnálattal! Két éve kizártál minket, a családodat az életedből, mert nem voltál képes szembenézni a valósággal. Azt hiszed, nekünk olyan könnyű volt? Éjt nappallá téve azon ügyködtünk, hogy előkerítsük akár a föld alól is Grace-t, hogy aztán legyen neked ”Happy end”. Van képed azt kérni, hogy végezzek veled? Ha ezt még egyszer megemlíted, átharapom a nyakadat, világos?

– Azzal nem pont azt tennéd, amit akar? – érdeklődött Alice játékosan, ügyet sem vetve a feszült helyzetre.

– Érti ő, amire gondolok, hugicám! – mordult testvérem, majd olyan erővel taszított az aszfaltra, hogy minden izmom görcsösen összerándult. Nagy nehezen feltápászkodtam, leporoltam vagyont érő öltönyömet.

– És te, apám? – fordultam szenvtelen arccal Carlisle-hoz. – Nem fejezed be, amit Londonban elkezdtél? Hiszen csak egy állat vagyok, halálon kívül nem érdemlek mást. Most teljesült a vágyad, Bella elhagyott, hát élvezd ki a győzelmedet, és add meg a kegyelemdöfést! – ordítottam.

– Edward! Ez már mind mögöttünk van, és kölcsönösen megbocsátottunk a másiknak. Nem tudsz olyat tenni vagy mondani, amiért kezet emelnék rád, úgyhogy fejezd be ezt a hozzád méltatlan viselkedést! - utasított rendre, de én tovább hevítettem a vasat.

– A Mészáros vérre éhezik. Finom, ínycsiklandó, mézédes kislányvérre. Már látom is, olyan ártatlan, olyan sebezhető. Sír, mert eltévedt, és nem találja az anyukáját. De majd a Mészáros segít neki, soha többé nem lesz szomorú – suttogtam, mintha egy gyermeknek olvasnék mesét, közben kaján vigyort kényszerítettem ellenkező arcidegeimre, csak hogy fokozzam a hatást. – Egy icike-picike gondolat, egy pillanatnyi megingás, és a halál rászabadul a világra – fúrtam tekintetemet apáméba. – Mi történne, ha elengedném a Mészárost?

– Grace elkapna, és végezne veled. Megvan hozzá a képessége, ezt a saját bőrünkön tapasztaltuk – felelte Carlisle. – Már nem az az Edward vagy, aki egykor felelőtlen döntést hozott, és azóta is vezekel érte. Megváltoztál. Én bízom benned. Nem állíthatlak meg, nem tehetem, az apád vagyok. Ha egész Amerikát kiirtod is, én itt leszek és várom visszatérted.

   Testvéreim apánk mögé húzódva választottak oldalt, egyedül hagyva öngyilkos kísérletemben. Egy szót sem szóltak, csak lélegzet-visszafojtva várták, mit hoz a jövő. Jasper nyugtató hullámaival csitítani igyekezett Emmettet és engem, de testvérem dacosan összefonta maga előtt a karjait, merev testtartása egyértelműen arra utalt, hogy ha kell, erőfölényét kihasználva oldja meg a konfliktus. Alice egyikünkre sem figyelt, befelé hallgatózott, a jövő titkait próbálta kifürkészni. Nyugtalanul rágcsálta a szája szélét, bármit is látott, nem sok jóval kecsegtetett.

– Ez a végső válaszod? – kérdeztem Carlisle-t, aki apám helyett apám volt az elmúlt kilencven évben. Gyűlöltem, hogy a szemében bujkáló szomorúságot, a vállára nehezedő terhet én okoztam, ráadásul akarattal, mégis el kellett tépnem minden kötelet, ami még ehhez a vegetatív léthez láncolt. Carlisle Cullen – az apám, mentorom, vezetőm – bólintott.

– Ég veletek! – nyögtem ki remegő hangon, és beszálltam a kocsimba.

– Hagyd elmenni! – rántotta vissza az utánam igyekvő Emmettet Jasper. Az érzéseim már megsúgták neki, hogy meghoztam a döntést. Bármi áron, de meglelem a halált.

Jelen

   Nem így lett. Nem kaphattam meg, amire vágytam, hacsak meg nem adom Grace-nek azt, amit kíván. De nem fordíthattam újra hátat mindannak, amit Carlisle tanított. Azt a keveset, ami még megmaradt emberségemből, a végsőkig őrizni akartam. Elkárhozott lelkemnek azt a szeletét, amibe beleszeretett Bella, amit tiszteltek a testvéreim, amiben megnyugvást talált kisfia elvesztése után Esme. És ennek feladására az ál Bella sem tudott rávenni.

– … bántam már abban a percben, és ha visszafordulok, most nem lennénk itt! – tört fel mellkasából a keserves zokogás. Eddig nemigen figyeltem arra, amit órák óta kántált, elvégre Bella biztonságban van Long Beach-en. Igaz, hogy nem kért a bocsánatunkból, de attól a családom még mellette állt, és biztos voltam abban, hogy nem hagyták magára, árgus szemekkel kísérik minden mozdulatát. Lehetetlen, hogy Grace elrabolta volna az orruk elől. – Aztán jött Grace, és Carlisle-ék nem tehettek semmit, de ne aggódj, nem sérültek meg súlyosan! Csak Andreas és Gregor gyorsabbak voltak, így végül itt kötöttem ki.

– Nem! Nem! Nem! Kérlek, Bella, mondd, hogy nem te vagy az! – ráztam meg a vállát mellé kuporodva.

– Edward! Ez fáj! – szisszent fel, mire olyan gyorsan engedtem el, mintha kemencébe nyúltam volna. – Sajnálom, hogy hagytam magam elrabolni. Mindig olyan óvatlan vagyok. Az én hibám, hogy most itt vagyunk – fúrta fejét a mellkasomba. Gyengéden átöleltem és ringattam, mint egy kisbabát. Hogy lehettem ennyire ostoba, hogy nem ismertem fel Bellát? Grace beteges játéka kezdett az agyamra menni, és sikerült újra megbántanom a nőt, akit szeretek.

– Kérlek, bocsáss meg! Azért hitettem el veled a halálomat, mert a biztonságodat fontosabbnak tartottam minden másnál – magyaráztam, miközben arca bársonyos bőrét simogattam. – Önző voltam, de nem tehettem mást. Minden másodpercben csak rád gondoltam, a te arcod tükröződött vissza a teliholdról, amikor a háborgó tenger felett lebegett. Teljes szívemből szeretlek.

– Én is szeretlek, Edward – mosolyodott el. – Hogy jutunk ki innen? – nézett rám bizakodóan.

– Fogalmam sincs. A rácsok, bár elég vastagak, nem jelentenének akadályt, de az áramütéssel együtt nincs esélyem – Lehajtottam a fejemet, nem bírtam reménykedő szemébe nézni. Hát íme, lehullt a lepel hős mítoszomról.

– Edward! A szemed alatt vastag, már-már feketébe hajló, lilás karikák vannak. Sosem éheztél ilyen sokáig, ráadásul egy ketrecbe zártak veled. Érzed a vérem illatát és hallod, ahogy a vénámban csobog az éltető patak. Meddig bírsz kitartani? A többiek nem tudják, hogy hol tartanak fogságban, így nem jön a felmentő sereg. Rá kell venned Grace-t, hogy engedjen el minket!

– Grace azt akarja, hogy szabadítsam fel a Mészárost. Rajta akar bosszút állni, nem rajtam. De ha elengedem, először megöl téged, aztán nem lesz semmi, ami megállíthatná. Senki sem sejti, milyen szörnyeteg él bennem. Talán még Grace ereje is kevés lenne, hogy útját állja. Ezért nem értem, miért hozott téged ide. Grace az embereket védi a vámpíroktól, és te is közéjük tartozol, akár szerelmes vagy egy vámpírba, akár nem. Ebben nincs logika – értetlenkedtem.

– Mindenre van válasz, csak helyesen kell feltenni a kérdést – bizonygatta Bella.

– Igen, és az első kérdésem az, hogy neked teljesen elment az eszed? Miért nem futottál messzire, amikor még megtehetted? Miattam fogsz meghalni, és ezt képtelen vagyok elviselni! – tört ki belőlem a felhalmozódott feszültség. Szitkozódva ugrottam a rácsoknak, mindig új helyen próbáltam áttörni, de hiába. Börtönünkből nem volt kiút.

   Tehetetlenül csúsztam a padlóra, távolabb húzódva Bellától. Testének melege, vérének zamata körülölelt, csalogatott. De könnyű is lenne engedni a kísértésnek, és belekóstolni… csak egy kicsit!

   Rajta! Tudom, hogy te is akarod. Még sosem habzsoltunk olyan ízletest, mint amikor James mérgét szívtuk ki a csuklójából. Majd felfaltuk, alig bírtunk megállni. Hm… nem is vagy te olyan tutyimutyi.

– Fogd be! – vicsorogtam magamban. – Nincs időm még rád is! Segítened kell kijuttatni innen Bellát! – A Mészáros gurgulázva felnevetett, szerintem még a térdét is csapkodta volna fene nagy jókedvében, de egyelőre én voltam az úr. – Azt hittem, kedveled.

   Igen, de amíg te parancsolsz, az én étvágyam meg van kötve. Ezzel szemben, ha elengedsz… nos… hidd el, gondjaimba veszem a barátnőnket, és kielégítően megvigasztalom. Csak nem félsz? Ugyan már! Nem gondolhatod komolyan, hogy Bellának egy haja szála is meggörbülhet mellettem!

   Három  londoni év emlékei és tapasztalata bizonyította, hogy ő az utolsó, akiben megbízhatok. Csakis kínzó szomjúságom számlájára írhattam, hogy egyáltalán fontolóra vettem az ajánlatát. De valahogy meg kellett mentenem Bellát, még ha ez lesz életem utolsó cselekedete is.

– Grace, beszélnünk kell!– ordítottam. Bella elmerengve várta, hogy magyarázatot adjak, tincsei ziláltan hullottak arca elé, elfüggönyözve előlem lágy vonásait.

   A bálterem ajtaja nyikordulva feltárult, fogva tartónk helyett azonban csak Andreas jelent meg.

– Hogy van az ifjú pár? Kellemesen telt az éjszakátok? – kérdezte Bellára kacsintva. Gondolkodás nélkül ugrottam a rácsoknak, de a vastag oszlopok nem engedtek. Idegszálaim fájdalmasan vonaglottak, lassan kúsztak végig a karjaimon át az agyamba, egészen addig, amíg a vésztartalékaimat felemésztettem, és a mocskos matracra hanyatlottam, akár egy rongybaba.

– Gyönyörűen üvöltesz, szívesen elhallgatnám reggeltől estig… aztán estétől reggelig. De ha nagyon-nagyon kedves leszel hozzám, teljesítem egy kívánságodat – nyalta meg az ajkait. Tekintetétől elbizonytalanodtam, nem értettem, pontosan mit akar tőlem, de nem volt olyan, amit Belláért meg ne tettem volna.

– Engedd ki Bellát! – vágtam rá szinte azonnal.

– Rendben, de előbb én jövök. Akarok kérni tőled valamit, de nem vagyok biztos abban, hogy együtt fogsz működni – csípte ujjai közé az állát, mint a híres Gondolkodó szobor. – Pedig nincs is annál szebb, mint mikor két, egyenrangú fél közös nevezőre jut. – Egyre zavarosabban beszélt, célozgatásai nálam értetlen fülekre találtak. Látványosan megforgatta a szemeit, majd végre kinyögte a fegyverszünet feltételeit.

– Engedd el a Mászárost, és a lány szabadon távozhat! Az óra ketyeg, ha nem a Mészáros, akkor hamarosan te magad végzel vele.

   Válaszra sem méltattam, labdává gömbölyödtem alkalmi ágyamon, miközben a szintén magába roskadt Bella közelebb csúszott hozzám. Mozdulatlanul, egymáshoz simulva próbáltunk erőt meríteni a másikból. Az a sokévnyi küzdelem és szenvedés hiábavaló volt? Bella a világtól elzárva egy vámpír által nyeri halálát?

– Bocsáss meg! Elbuktam – öleltem magamhoz, orromat tarkója lágy ívébe temettem. Neki volt a legfinomabb illata a világon – virágkehelyben megbújó, friss, nyári zápor. Önkéntelenül buggyantak ki az első, kövér cseppek a szememből, majd mintha egy gát szakadt volna át, a sós könnyáradat utat vágott bőréhez a vékony ruha anyagán keresztül. – Abban a pillanatban beléd szerettem, amikor először megláttalak, és a ventilátor felém sodorta véred aromáját. Távol kellett volna maradnom, hogy normális, boldog életed lehessen, de olyan önző voltam. Miattam fogsz meghalni. Sajnálom – zokogtam.

– Edward, én is szeretlek, tiszta szívemmel és lelkemmel. Valóban olyan borzalmas a Mészáros? Lehet, hogy engem nem bántana – reménykedett.

   Mit felelhettem volna erre? Hogy a legvéresebb rémálma is üdítő séta a parkban a szörnyeteghez képest? Hogy örülhet, ha a kínzását ép ésszel túléli, és soha nem lesz olyan boldog, mint amikor végre eltöri a nyakát? A gyomromban egyre feljebb kúszott az émelygés, ahogy magam előtt láttam Bella kínban fürdő arcát, néma sikolyra nyílt ajkait, kitekeredett végtagjait. Mennyit kell még szenvednie miattam? Reszketve tornáztam magam négykézlábra, majd a sarokban kétrét görnyedve jókora adag vért öklendeztem fel. A testem már nem volt képes gyógyulni, ráadásul a szervezetemben a méreg koncentrációja egyre nőtt.

– Bella! Már nem bírom sokáig. Annyira ki vagyok száradva…

– Edward! Nem kell, hogy így legyen. Nem akarom látni, hogy a szomjúság legyőz, és a tested felett átveszi az irányítást a Mészáros. Nem akarom, hogy a szemeidben gyengédség és szeretet helyett gyűlölet és gonoszság lángoljon. Nem akarok úgy meghalni, hogy te hajolsz fölém, de segítség helyett fájdalmat okozol. Azt az Edwardot akarom megőrizni, aki sete-sután megtáncoltatott a szobájában. Kérlek! Add meg nekem ezt!

   Karjainak meleg ölelésében meghoztam életem legnehezebb döntését. Semmi sem volt ehhez fogható – sem az, amikor első alkalommal elengedtem a bennem lakozó állatot; sem az, amikor először feladtam az elveimet egy két ballábas emberlány egyetlen csókjáért. Megtörten bólintottam, majd vékony, kecses testét az ölembe húztam. Olyan heves vággyal csókoltam, mint még soha ezelőtt, mindenemet ebbe az utolsó érintésbe sűrítettem, hogy örökre az emlékezetébe vésse. Újra és újra utána kaptam, nyújtottam a búcsú perceit, de a végtelen hamarabb belopakodott, mint ahogy készen álltam.

– Ne, még ne! Nem tudlak elengedni. Nem lehet ez a vég – nyöszörögtem.

– Nekünk ennyi adatott. Gondoskodnod kell arról, hogy csak a szépre emlékezzek! – suttogta ajkaim közé.

   Bal kezemmel hullámos, hosszú hajába markoltam, míg jobbom nyugtató köröket rótt gömbölyű csípőjén. Szitakötő csókot leheltem dübörgő nyaki artériájára, majd haraptam. Testét remegés rázta meg, tehetetlenül kapaszkodott kigombolódott ingembe. Húzott és taszított, attól függően, hogy éppen szívtam a nyakát, magamba fogadva iszonyattal fűszerezett vérét, vagy éppen levegőt venni megpihentem testén. Hét perc alatt vége volt.

A Mészáros

   Zúgott a fülem, felbolydult érzékeim lopakodva pásztázták környezetemet. A stukkók díszítettsége éles részletességgel bontakozott ki vámpír tekintetem előtt, a legközelebbi kisváros piacáról halszagot hozott a szél. Minden annyira eleven, káprázatos volt, örömömben tapsikolni akartam, akár egy kisfiú. A lábam mellett heverő testen szemeim előtt száradt vékony páncéllá a vér, de szépségét még ez sem árnyékolhatta be. Bella Swan ritka kincs volt, de annyi baj legyen. Majd találunk új játékot.

– Miért nem játszol inkább velem? – dörrent egy kemény, női hang a hátam mögül. Hát persze, az ebéd kissé elbágyasztott, és közben elfeledkeztem Grace-ről.

– Rég találkoztunk – futtattam végig méreggel bevont fogaimon a nyelvemet. – Hogy van anyu és apu? – Aztán csak nevettem és nevettem.

   Szerző: Nikita