A fejezethez ajánlott zene: Vanessa Carlton- Twilight
http://www.youtube.com/watch?v=UAovTxNpX6I&feature=related
Bella
/2 évvel később/
Long Beach volt a tizedik város, ahol az elmúlt két évben éltem, illetve nem is éltem, csupán vegetáltam. New York állam tengerparti városkája Los Angelestől nem messze feküdt, munkamentes menedékkel csalogatva a rohanásban megfáradtakat. A szabadságukat magányosan, vagy családjuk körében töltő vidám, örömittas emberek között sem találtam megnyugvást. Minden délután a szürkésbarna part homokjában ültem, nem törődve azzal, hogy a Nap izzó lávakorongja égett vörösre simogatta bőrömet, amelyet a falatnyi pántos ruha alig takart. Csak figyeltem a szörfösöket, a fürdőzőket, gyermeküket úszni tanító apákat és az andalgó szerelmes párokat.
Boldog tudatlanok, egykor közétek tartoztam! Aztán minden megváltozott egy esős kisvárosban. Többet éltem, tapasztaltam a forksi középiskolában töltött másfél évem alatt, mint sokan egész életükben. A látható, tapintható, érzékelhető világunk csupán egy szeletkéje volt egy nagyobb egésznek, amelyben a legendák meselényeit nem a képzeletünk csalogatta létezésre, hanem a maguk valójában testet öltve vívták harcukat a túlélésért és titkuk megőrzéséért. Semmi sem volt már ugyanaz.
Nem tudtam, hogy hálát rebegjek-e, mert emberi korlátaim béklyóit levetve részesülhettem a mélyen megbújó igazságban, vagy inkább kárhoztassam a sorsot, mert valaha elvesztem egy aranybarna szempár csalogató pillantásában. Az életem Nélküle már csak egy vak támasztalan botorkálása volt a mindent felemésztő, gyötrelmekkel kirakott halálkeresés útján.
Hiába menekültem városról városra, az emlékeimet nem törölhettem ki. A fejemben kavarogtak fel-felvillantva egy-egy pillanatképet, vagy élettöredéket, érzésekkel, benyomásokkal fűszerezve a bensőmet szüntelenül emésztő gyötrelmet. Csak ezek maradtak nekem az együtt töltött időből: az utolsó este a Cullen-villában, Mike Newton hazugsága, a szobafogság… és igen, az Ő halála.
Tűzforró arcomon hűsítő patakként csordogált a bánattól nehéz könnycseppek armadája, Szerelmem érintésének hasonmásaként újra az önemésztés mocsarába taszítva engem. Erősen a szívemhez szorítva marokra fogtam a nyakamban csüngő homokórát, hiszen a benne szemcseként pergő hamvaknak ott volt a helyük. A szívemben. Ennyi maradt abból, aki a világot jelentette nekem. Darabokra tépték és elégették, megfosztva engem a létezés értelmétől, semmissé téve az öröklétbe vetett rendíthetetlen hitemet. Ő nincs többé.
A nyakláncot és a rajta függő apró „urnát” Alice-től kaptam az utolsó este, amikor bocsánatomért könyörögve elsírta testvére halálhírét. Szerinte Edward nem vágyott arra, hogy maradványait földbe ássák, vagy tengerbe szórják, Ő a szívemben akart békére lelni. Örökre. Alice elmondása alapján a medált még Szerelmem csináltatta az évfordulónkra, jelképezve vele a számunkra végtelen homoktengerként folyó időt, de a sors iróniája, hogy átadni már nem tudta. A homokóra két végét arany foglalatú, áttetsző üveggyöngyök szimbolizálták, melyeket vékony aranyhenger kapcsolt össze. Alice kiszórta az ezüstport a gömbökből, s Edward hamvaival töltötte meg, hogy testvére halálomig társam lehessen, még ha csak ilyen morbid módon is.
Az összeomlás oly közel volt, de megesküdtem Alice-nek, hogy kitartok. Azóta vártam a hívást, ami végre feloldoz a halál árnyékában könnyelműen tett ígéretem alól és véget vet szenvedéseimnek. Nem féltem az elmúlástól, nem volt már semmim, csak a lüktető hiány, amely fekete lyukként napról napra egyre többet falt fel abból a lélegző, mozgó, érző lányból, akit egykor Bella Swannak hívtak. Régi önmagam árnyéka sem lehettem. Arcomra mély barázdákat hasított a szomorúság, szemeim alatt szürke foltok árulkodtak éber álomban töltött éjszakáimról. Ha lehunytam a szemeim, mozgófilmként újraéltem boldogságom utolsó napjait, okot, bűnöst keresve. Hol rontottuk el? Talán a megbeszélésnél… Lebecsültük a fenyegetést, s ez az életébe került. Rosalie győzködte Kedvesemet, hogy a biztonsága érdekében el kell költözniük, de Edward nem akart elhagyni, nem tágított mellőlem…
Kimondtam a nevét, s az örvénylő emlék magába szippantott…
/Anno/
A Cullenek ebédlőjében tapinthatóvá vált a feszültség, ahogy a testvérek acsarkodva egymásra meredtek. Az asztal két oldalára támaszkodva Edward és Rosalie nézett dühtől izzón farkasszemet. Mindkettő monológot ordítva sorolta az érveit, a másik ésszerű indokaira fittyet hányva. A többiek néha megkíséreltek közbeszólni, vagy nyugodt hangon csitítani a feleket, de azok egyre jobban belelovalták magukat a szócsatába. A székemen lapítva vártam a veszekedés végét. Emmett bizonytalanul ide-oda kapkodta a fejét, hol a testvére, hol a szerelme lelkére beszélve, hatástalanul.
A vita Rosalie „ártatlan” megjegyzésével indult, miszerint biztonságos helyre kéne költözniük, hátrahagyva az egyetlen koloncot, engem. De még mielőtt a hátulról mellbe döfő leendő nővéremnek visszavághattam volna, Edward magából kikelve, őrjöngve üvölteni kezdett Rosalie-val. Ha nem lett volna köztük Esme imádott asztala, valószínűleg már a szőke vámpír nyakát szorongatta volna.
Edward tartásából, megránduló izmaiból a nyers ölési vágy és a visszafojtani próbált indulat sugárzott. Arcát csak oldalról láttam, de ez is elég volt, hogy azt kívánjam, bár a szobánkban lehetnék. Az a dühtől eltorzult arcú alak, akinek mellkasából fenyegető morgás tört elő, nem az én szerelmem volt. Nem az a kedves, gyengéd férfi, aki mellett biztonságban érezhettem magam. A legfélelmetesebb vámpír állt mellettem támadó tartásban, akit életemben láttam, beleértve Jamest is. A csontomig hatoló rettegést az a bizonyosság sem enyhítette, hogy Edward valószínűleg csak engem véd. Nem tudtam, mit hallhatott Rose gondolatait olvasva, de a húga helyében én rögtön visszakoztam volna. De ha neki nem kedves az élete…
- Ha még egyszer ilyesmi jut az eszedbe, esküszöm mindenre, ami szent, hogy apró darabokra tépdeslek, és még Emmett sem fog tudni összekaparni! – sziszegte összeszorított állkapoccsal Kedvesem.
- Ebből elég legyen! – rúgta hátra a székét Carlisle. – Jasper! Nyugtasd meg őket!
- Próbálom. Minden erőmmel Edwardra koncentrálok, de teljesen kikelt magából.
Alice olyan óvatosan kelt fel mellőlem, mintha bármelyik percben egy elsöprő erejű támadást kéne kivédenie. Homályos tekintettel pásztázta a jövőt, miközben elhúzott Edward követlen közeléből. Rosalie is ijedten elhallgatott, s mintha meglepődött volna. Ilyen heves reakcióra nem számított. Akkor kezdtem kapizsgálni, mekkora a baj. Esme gyengéden átölelve a nappali felé indult velem, ám tiltakozó fejrázásomra megtorpant.
- Edward! – szólt halkan Alice. – Megijeszted Bellát. Reszket, mint a nyárfalevél.
Egy végtelennek tűnő perc után Edward felengedett, hátrált egy lépést, majd követhetetlen gyorsasággal kiragadott Esme karjaiból és hevesen magához szorított. A hajamat csókolgatva lágyan ringatott, elűzve a feszültséget.
- Ne haragudj! Téged sose bántanálak! Higgy nekem! – esdekelt bűnbánóan.
- Menjünk lefeküdni! Fáradt vagyok – hajtottam fejemet hűvös mellkasára.
- Bella! Ha nem küldöd el, aláírod a halálos ítéletét – szólt utánam megtörten Rosalie.
/2 évvel később/
Igaza volt. Ha nem vagyok önző, ha nem makacskodom, hogy én is velük akarok menni, akkor Ő még ma is élne. Nem tudott elhagyni, s én sem elengedni. Pedig a fotóból nyilvánvalóvá vált, hogy valaki ismeri a Cullenek titkát, régóta szemmel tartja őket, s Edwardra pályázik. Mea culpa!
Sóhajtva tápászkodtam fel, magam mögött hagyva a múltat. Egyelőre. Ennyivel biztos nem úsztam meg mára. Már kezdtem megszokni, hogy a legváratlanabb helyeken és időben éltem át kristálytiszta látomásként az emlékeimet. Hiába hajtogatta Kedvesem rendíthetetlenül, hogy az emberi faj könnyen feled, én még ebben is kivételesnek számítottam. A remélt megváltás késett, oly régóta, hogy a reményt is kezdtem feladni. Se a feledés, se a telefonhívás nem érkezett meg. Lassan eltelt egy új nap, de még mindig kifosztottként, magányosan tértem haza átmeneti otthonomba.
Pénzem alig volt, így a külváros egyik lelakott környékén béreltem egy garzont. A szürke, penészfoltos falak dohos szaga mélyen beette magát az orromba, s a friss levegőn sétálva is fél órába telt, mire a szomszédos kiskert virágillata felváltotta. Szobám bútorzata mindössze egy ágyból és egy szekrényből állt, de többre nem is vágytam. Egyetlen utazótáskával hagytam el az apai házat, rövidke üzenetben tudatva Charlie-val, hogy újra meg kell találnom önmagamat. Nem keresett, nem is lett volna értelme, s ezt ő is tudta. Nem bocsátotta meg magának, hogy az ostoba apai szigortól fűtve eltiltott Tőle, s ablakomra rácsot szereltetve megakadályozta, hogy az utolsó két hetet Edward karjaiban tölthessem. A kegyetlen élet nem bánt velünk kesztyűs kézzel.
A hűtő mellett elsétálva engedtem egy pohár vizet a csapból. Görcsbe rándult gyomrom nem fogadott volna be mást, ezt is csak kis kortyokban. Két évig kibírtam, hogy Edward nevének kerülésével úgy, ahogy túléljem az egymás után vánszorgó, egyforma napokat, de belefáradtam. Fogadalom ide vagy oda, képtelen voltam tovább várni. Mondják, hogy a halál előtt lepereg előttünk az életünk, de ebben eddig nem hittem. Ma viszont múltam elfojtott epizódjai üvegszilánkokként fúródtak szívembe, vonagló fájdalommá változtatva minden dobbanást. Megváltásért könyörögve kuporodtam a konyha hűvös csempéjére, magzati pózba húzva testemet. Hátamat a falnak nyomva élveztem a rám törő vacogást. Egykor Edward simult ilyen hidegen a hátamhoz, s a kőkemény, hideg fal ismerős érintésében kerestem zaklatott óráimban menedéket. Könnyeim újra megindultak, s megkönnyebbülten zokogtam, míg el nem aludtam.
Álmomban a Forks melletti erdőben rohantam. Két kezemmel védtem ki a felém csapó ágakat, de némelyiknek még így is sikerült vérző sebet ejtenie arcomon. A kiálló gyökerek, mint megannyi alattomos csáp, lábam köré fonódva próbáltak távol tartani a réttől, ahol először láttam fénysugárban tündökölni Edward gyémánt ragyogású bőrét. Egyetlen, végeláthatatlan küzdelemmé mosódott utam, de kitartásommal elnyertem gyászos jutalmam. A fák közül kikeveredve orrfacsaró bűz kavarta fel gyomromat. Még sosem éreztem ilyen szagot. A halál lehelete lehet ilyen, gondoltam undorodva. Erőt véve magamon kiléptem a nyomasztó, ködfoltos tisztásra, ahol már Alice és Rosalie várt. Kiégett farakás tövében térdeltek, hangtalan zokogásuk fájdalommal töltötte meg a halotti csendet. A még mindig izzó, elszenesedett kupacról gomolyogva ragadta magával a füstöt a szél, szürke porral hintve a máskor bársonyosan zöldellő teret. Rosalie lassan felemelte hófehér, vékony karját, s mutatóujját vádlón rám szegezte.
- Te tetted! Te vagy a gyilkosa! – suttogta.
Nem értettem semmit, de jéghideg tekintetétől felállt a szőr a hátamon. Hátráltam két lépést, bár tudtam, mit sem érek a meneküléssel. Gyorsabb és erősebb nálam, nincs ember, aki megvédhetne tőle. Ember nem is, de vámpír annál inkább. Kutatva forogtam körbe, kerestem a leggyönyörűbb lényt, akit csak hordozott hátán e bolygó, de nem láttam sehol Edwardot. Nem csillant meg a derengő félhomályon áttörő napsugár bronzvörös tincsein, nem varázsolt csillogó réteget acélkemény bőrére. Nem volt sehol.
Alice szobor alakja előre dőlt, mintha a parázsba akarna omlani, de csak a szétporladó faágak közé túrt, s belemarkolt a szürke hamuba. Szemcséről szemcsére pergette ki összeszorított tenyeréből.
- Te tetted! Te vagy a gyilkosa! – suttogta barátnőm is.
Mint mikor egy sötét szobában felkapcsoljuk az összes lámpát, úgy világosodott meg elmém.
- Edward! – vetettem sikoltva a hamvak közé magam.
Még akkor is sikoltoztam, amikor a rémálomból kapálózva felriadtam. Egész testemen nyálkásan folydogált a veríték, tincsekbe tapasztotta kibomlott hajamat. Tántorogva, a falhoz simulva tápászkodtam fel, s bizonytalan léptekkel a zuhany alá álltam. Nem bajlódtam a vetkőzéssel, csak engedtem magamra a hideg vizet, amíg végül a körmeim is elkékültek. Akkor kifejtettem magam az átázott ruhából, s addig dörzsöltem a bőrömet egy mosószivaccsal, míg rákvörös nem lett. A tompa fájdalomtól legalább éreztem, hogy még élek.
Szemem a csap szélén kibontva heverő pengére rebbent. Napokkal ezelőtt vásároltam. Azóta többször is eljátszottam a gondolattal, hogy véget vetek ennek a kiürült életnek, amely Edward létezése nélkül céltalanná lett. De az ígéretem mindig visszatartott. Alice bízik bennem, nem okozhatok csalódást. Hívni fog! Bárcsak mellettem lehetne, legalább barátnőm képességével újra és újra láthatnám Edwardot…
/Anno/
Az első hónap volt a legnehezebb. Nem gondolni Rá. Az érettségire koncentráltam, hiszen Edwardnak sokat számított, hogy ne egy buta libával járjon, s azt nem akartam, hogy szégyenkezve tekintsen le rám, megbánva a rám áldozott időt. Megingathatatlanul hittem, hogy egy olyan lélek, mint Edward, még ha vámpírrá válása megbélyegezte is, csakis az égbe kerülhet. Az nem lehet, hogy csaknem száz éven át tartó küzdelme a démon ellen hiábavaló volt! Ezért mindent megtettem, hogy én is méltóvá váljak a mennyei világra, ahol halálom után újra együtt lehetünk.
A forksi lakosok úgy tudták, Cullenék elköltöztek. Egyik reggel összepakoltak, s a csendes kisváros legkülönösebb családja örökre elment. Senki sem sejtette, hogy Edwardot megölték az erdőben, apró darabokra tépték és elégették. Apám, az iskolatársaim, és az ismerőseink szerint Edward Cullen dobott engem, mint egy megunt rongyot, s kegyetlensége odáig terjedt, hogy a költözésig szédített. Ezt a véleményüket gondosan titkolták előlem, nem akarták tetézni a szenvedésemet, de egy-egy elcsípett beszélgetés a közértben, vagy a tanterem előtt ácsorogva hallott pletyka eljutott hozzám is.
A suliban szánakozó pillantások kísérték minden lépésemet. Egykori barátaim kegyeskedtek „megbocsátani”, hogy árulóként a kívülálló Cullenekhez csatlakoztam, de irgalomnak álcázott pletykaéhségükből nem kértem. Nem az én állapotom érdekelte őket, csupán a titokzatos Cullenek világa, amelybe ők sosem nyerhettek bebocsátást, bármennyire vágytak is rá. Tanítás után egyenesen hazahajtottam, nem tartottam a kikapcsolódni, bandázni igyekvő fiatalokkal. A mobilomat lestem szüntelen. Otthon elvégeztem a házimunkát, vacsorát főztem apámnak, aztán a szobám magányába húzódtam. Elővettem a könyveket, s a feladatok tömegébe temetkeztem. Féltem, ha nem kapaszkodom görcsösen a való világ eme száraz momentumához, ha elveszek az emlékeimben és a képzelgéseimben, akkor megőrülök. Vagy olyat teszek, ami miatt Alice kikaparna a föld alól is, hogy saját kezével fojtson meg. Hisz megígértem, hogy várok, ülök a fenekemen és nem teszek semmi meggondolatlant. De egyik nap elszakadt a cérna.
Az udvaron Mike Newton hanyagul ücsörgött a kocsija motorháztetején, s a fülem hallatára a fogadott családomat szapulta Ericnek.
- Még jó, hogy az undorító, albínó Cullenek elhúzták a belüket Forksból. Legalább szívhatunk egy kis friss levegőt – röfögött, de ócska viccén csak ő nevetett.
Eric halkan pisszegett, nem vette az adást, hogy Mike szándékosan beszél ordítva, hogy én is tisztán értsek minden szót. Felöltöttem legbájosabb mosolyomat, amivel akár az acélt is felolvasztottam volna. Edward se tudott soha ellenállni ennek. Ezzel az arckifejezéssel léptem öreg Chevym platójához, s a hátam mögé rejtett feszítővassal sétáltam Mike-hoz. Gyilkos dühvel előrántottam alkalmi dekoráló fegyverem, s azzal esem Mike kocsijának. Őrjöngve ütöttem a fehér karosszériát, ahol csak értem, kiadva magamból a hónapok óta felgyülemlett feszültséget. Az íriszem előtt ugráló fekete pöttyök sötét masszává lényegültek, de karjaim gémeskút mozgása nem lassult.
Apám karjaiban tértem magamhoz, aki szorosan magához ölelve csillapította dühkitörésemet. A szerszámot még mindig marokra fogtam, ön- és közveszélyesen hadonásztam vele. Charlie csavarta ki a kezemből, s biztos távolban tartotta.
- Zárja az elmegyógydába ezt a veszett szukát! – fröcsögte győzelme biztos tudatában Mike.
- Jobb, ha vigyázol a szádra, fiam! – figyelmeztette apám vészjóslóan. – Mi történt Bella? – kérdezte együtt érzően.
- Ócsárolta Cullenéket – zokogtam átnedvesítve ingét, amelyet elfehéredő ujjakkal markoltam.
Apám fejcsóválva felsegített a földről. Mike szitokáradatának egy lesújtó pillantással vetett véget, és a fiú követelését elengedve a füle mellett a járőrkocsiban az anyósülésre, s nem hátra tessékelt be. A feszítővasat szerencsére a csomagtartóba zárta. Kedvem lett volna ugyanis Mike-ot néhány napos kórházi kezelésre juttatni.
- Mike! Holnap fáradj be az őrsre a szüleiddel! Tehetsz feljelentést, bár nem javaslom. Legutóbb megúsztad a hamis vallomást Edward Cullen jóvoltából, akit hiába próbáltál lecsukatni. Lehet, hogy ő elment, de én nem felejtek – biccentett az elsápadó fiú felé Swan rendőrfőnök.
Charlie egy pillantásra se méltatott engem, csak beült és indított. Még láttam a visszapillantó tükörben, hogy Mike döbbenten vizsgálgatta a behorpadt karosszériát. Immáron másodszor vihette javíttatni, s ha csak közvetetten is, de újra Edward Cullennek köszönhetően.
Apám csalódott arcából ítélve kinézett otthon egy fejmosás. Nem érdekelt. Mit tehet? Szobafogságra ítél? Így se mentem sehová, csak a szobámban ültem és tanultam. Próbáltam lelkiismeret furdalást érezni, de nem ment. Egyetlen ütést se bántam meg. Edwardért tettem, aki már nem védhette meg magát. Beláttam azt is, hogy bár nyakatekerten, mégis neki volt igaza, amikor első ízben tönkretette a fehér Toyotát. A becsületemet védte, ahogy most én az övét.
A kínos csend apám és köztem a házba lépve még tovább mélyült. Magyarázatot várt, de nem tudtam, hogy fogjak hozzá. Esztelen viselkedésem, elzárkózásom a külvilágtól legalább annyi gyötrelmet okozott neki, mint nekem. Bizonyára fájt neki, hogy nem tüntetem ki bizalmammal, s nem osztom meg vele az érzéseimet. Morbid kis világomban a vámpírok töltötték ki életemnek csaknem minden területét. Edward volt életem nagy szerelme, Alice a legjobb barátnőm, Emmett és Jasper a védelmező bátyáim, Rose az undok nővérem, Esme és Carlisle pedig a fogadott szüleim. De az igazi mindig Charlie és Reneé maradt, még ha szeretetemet nem is mutattam ki töretlenül feléjük. Csak Charlie maradt, aki feltétel nélkül szeretett, akivel őszinte lehettem. Sóhajtva rogytam a nappali kanapéjára, s a szememmel jeleztem, hogy üljön mellém.
- Nagyon szeretted anyát?
Szomorúság suhant át kedves arcán, de már nem szívhattam vissza tapintatlan kérdésemet.
- Még most is szeretem – vallotta be, amit már úgy is tudtam.
- Bármit megtennél azért, hogy vele lehess? Akár meg is halnál? – faggattam sírástól elcsukló hangon.
Olyan hirtelen ugrott fel, hogy a kanapé rugói nyikorogva táncot kezdtek járni. Felbőszült bikaként rótta a hosszokat a kicsi helyiségben, időnként horkantva tartott szünetet szavainak áradatában.
- Nem a halál a megoldás azért, mert egy élvhajhász szemét elhagyott. Félre ismertük Edward Cullent. Te is, én is. Azt hittem, hogy ő egy komoly fiatalember, aki igyekszik téged boldoggá tenni, s ezért hajlandó voltam bizonyos szabályokról elfelejtkezni. Galád módon kihasználta a szerelmedet, de amint gátat vetettem a szexuális vágyainak, rögtön meglépett. Sajnálom, hogy ezt kell, hogy mondjam, de ha igazán szeretett volna téged, akkor nem hagy el csak azért, mert a testedet már nem kaphatja meg.
- Mi a fenéről beszélsz? – értetlenkedtem.
- Arról, hogy az ablakodra szereltetett rács megakadályozta éjszakai látogatásait – szusszantott mérgesen.
Már nem bírtam tovább. Edwardot mindenki csak bántotta, apámat is beleértve, holott a legkevésbé sem szolgált rá. Találkozásunk első pillanatától óvott még a széltől is, megmentette az életemet, én meg gyáván némaságba burkolództam, ha a neve szóba került. Azt akartam, hogy ha más nem is, de Charlie jó szívvel emlékezzen rá. Tudnia kellett, hogy ha Edward tehetné, most is a kezemet fogná, hűvös leheletével cirógatná arcomat, magához ölelve csókolna.
- Edward nem hagyott el. Szeretett. Én voltam az élete.
- Akkor miért nincs itt Bella? Miért hagyja, hogy itasd az egereket? Hogy tönkre tedd magad?
- Mert meghalt – mondtam ki hangosan. – Megölték.
Apám volt az egyetlen, akinek kiönthettem a szívem. De az igazság olyan hihetetlen volt, hogy néha magam is kételkedtem. Bár elmém becsaphatott volna, a csuklómon éktelenkedő harapásnyom nem hazudhatott. Kedvesen megsimogattam Cullen címeres karkötőmet, s mesélni kezdtem.
Szerző: Nikita
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése