Bella
/Anno/
Láttam Charlie-n, hogy az apa és a rendőr viaskodik benne: lányának lelki támogatást nyújtva figyelmesen hallgasson, vagy szagot fogott bulldogként vesse magát a prédára, hogy lényegre törő kérdéseivel a legapróbb információt is kiszedje belőlem? Gyilkosság történt Amerika egyik legnyugisabb kisvárosában, aminek ráadásul ő a rendőrfőnöke, s a valószínűsített áldozat egy szem gyermekének titokzatos barátja. Szinte láttam az óriási kérdőjeleket vörösen izzani az agyában. Hogy történhetett mindez? Miért nem vette észre? És ami a legfontosabb, miért hallgattam eddig? Végül csak idegesen szusszantva intett a fejével, hogy kezdjek bele.
- Emlékszel, amikor az ideköltözésem után Cullenékről beszélgettünk? Hogy Esme vidéken akart élni és Carlisle ezért feladta ígéretes karrierjét és itt vállalt orvosi állást? Hogy tele vannak pénzzel és nem barátkoznak senkivel?
- Igen, emlékszem, de ez hogy tartozik a tárgyhoz? – kérdezte összeráncolt szemöldökkel apám.
- Te nem gyanakodtál? Nem láttad az apró jeleket? – hitetlenkedtem.
- Cullenek soha nem tettek semmi rosszat. Csak próbáltak átlagosak lenni és…
- Hát ez az! Próbáltak átlagosak lenni! De soha nem voltak azok! Te tényleg nem láttad? Nem érezted? Ők soha nem tartoztak ide! – bizonygattam.
Apám zárkózott, büszke férfi lévén ritkán engedte meg az érzelmeinek, hogy felülkerekedjenek rajta, s nyíltan tükröződjenek vonásain. Ezt talán a felelősségteljes rendőri hivatás hozta magával, vagy az évek hosszú során elfojtott sóvárgása a lánya és szeretett felesége iránt, akiket minden próbálkozása ellenére sem tudott maga mellett tartani. Nem tudom. Minden esetre, életemben először láttam kétségbeesést Charlie arcán. Szeme sarkában egy árva könnycsepp buggyant ki, s férfiasan ráncos arcán lustán kúszott végig, hogy végül egyenruhájának hajtókáján hagyjon sötét nyomot. Gyengéden magához húzott, s ringatott, mintha még kisgyermek lennék.
- Bella! Tudom, hogy soha nem voltam jó apád! Nem törődtem veled annyit, amennyit megérdemeltél volna! Nem beszélgettünk sokat, s ahhoz mindig túl önálló voltál, hogy hozzám fordulj segítségért, mert mindig mindent megoldottál egyedül. És azt hiszem, már elkéstem. De hidd el nekem, hogy komoly problémáid vannak! Szakértő segítségre szorulsz! Elhiszem, hogy számodra Edward már halott, de a mai dühkitörésed is bizonyítja, hogy még nem léptél tovább…
Nagyszerű. Már apám szerint sem vagyok normális. Persze Edwardék titkát nem akartam elárulni. A vámpírok létezésének ismerete nem egy életbiztosítás, s ebbe az abszurd világba nem akartam még Charlie-t is belerángatni. De a belülről feszítő fájdalom, magány és Edward iránti tiszteletem arra késztetett, hogy apámmal megértessem, nem egy léhűtő mihasznába szerettem bele, hanem olyan kivételes férfibe, aki akár az életét is feláldozta volna értem. Az egyetlen embernek, aki rajtam kívül igazán közel került Cullenékhez, annak tudnia kellett, hogy nem elárultak és becsaptak, hanem pont ellenkezőleg, megvédtek, s befogadtak.
- Apa! Nem vagyok őrült! – kiabáltam rá kibontakozva szoros öleléséből. – Edward tényleg halott! Fizikailag! Megölték!
- De hogy lehetséges ez Bella? Nincs holttest, nem volt boncolás, Cullenék még csak be sem jelentették… Ez csak a képzeleted őrjítő játéka!
Itt volt a pillanat. Most, vagy soha. Az egyetlen lehetőséget meg kellett ragadnom, vagy belepusztulok a veszteségbe. Apám segíthet. Ő megérthet.
- Tanúvédelmi program – hazudtam szemrebbenés nélkül.
A beálló csendben egy légy zümmögését is meg lehetett volna hallani.
/2 évvel később/
Long Beach plázamentes negyedének kis, eldugott utcájában reggel még alig lehetett mozgást észlelni. A szűk, macskaköves úton csak ritkán haladt el egy-egy eltévedt autós lepedőre szétterített térképét a műszerfalra fektetve, szemöldökét bosszúsan ráncolva, mígnem megvilágosodva a helyes irányba manőverezte böhöm járgányát.
Az út két oldalán sorjázó boltok közül frissen festett tengerkék falával, s széles üveg kirakatával magasan kitűnt az a könyvesbolt, ahol dolgoztam. A belső teret három szeletre osztották a párhuzamosan futó polcok, amelyek végében kényelmes plüss fotelek hívogatták a hátlapot böngésző, vagy a fejezetekbe kíváncsiskodó, mondatok között elrévedő olvasókat. Az üzlet nem volt „dizájnos”, sem „menő”, egész egyszerűen a falakból meleg, otthonos hangulat áradt. A tulajdonos, Margareth, a maga hetven évével még mindig heti negyven órát dolgozott, unokák hiányában saját birodalmában elütve a nyugdíjas éveket. Kedvesen elbeszélgetett a környékbeli fiatalokkal és idősekkel, személyes varázsával újra és újra visszacsábítva a vevőket. A kétszárnyú ajtón belépve én is elhittem, hogy nincs fájdalom, nincs boldogtalanság, nincs halál.
Amikor három hete ebbe a városba érkeztem, ócska furgonom pont a bolt előtt robbant le. Én is a tengerpartra igyekeztem, mint oly sok eltévedt turista, de a térképen tévesen jelölt elágazó miatt itt kötöttem ki. Aztán itt is ragadtam. Margareth telefonjáról hívtam a sárga angyalt, hogy legyen már kedves, küldjön egy hozzáértő szerelőt, aki kiment szorult helyzetemből, s a vontatóra várva beszédbe elegyedtem az idős hölggyel. Munkát kerestem, ő meg egy kisegítőt, így estére már eladó voltam, s egy kis szerencsével tető is került a fejem fölé. Minden reggel kilenckor én nyitottam, s a déli hajtás után bármikor elmehettem. A legtöbbször még pletykáltunk egy kicsit Evával, a másik lánnyal, aztán a part felé vettem az utam, hogy a fehér tarajos hullámokat csodálva sirassam elrabolt boldogságomat.
Eva tipikus szőke szépség volt, hosszú, nyakig érő combokkal és smaragdzöld szemekkel. A férfiak −meg jó néhány nő is−, a nyálát csorgatták utána, s a csillagokat is leígérték neki a magas égről. Ő meg bevette. Hetente volt szerelmes, s hetente törték darabokra a szívét, persze Eva szerint örökre. Aztán új hét, új udvarló, új csalódás. Margareth csak fejcsóválva nevetett az egészen, engem már fárasztott, mert barátnő híján az én vállamat használta könnypárnának. De nem tudtam sajnálni. Túl nagy volt a fájdalom és az elkeseredés a lelkemben ahhoz, hogy az övét is magamra vegyem. Nekem nem volt szívem, amit összetörjenek, hiszen azt Edwardnak ajándékoztam, s így, hogy ő elment, már nem maradt élet bennem.
Fél kilenckor már a rácsot húztam fel a lelakatolt ajtóról. Szerettem korábban érkezni, így a könyvkiadók aktualitásait nyugodtan átböngészhettem, s a kedvemre valókat egy cetlire felfirkantva a megrendelésekhez csatolhattam. Az ablakokat szélesre tártam, s porolóval gyorsan végigsimítottam a könyvek tetején. Már épp a pénztárgépet készültem bekapcsolni, amikor Eva viharzott be, ezer lokniba szárított haját egy laza mozdulattal hátravetve.
- Bella! Meg kell mentened az életem! – meresztette rám a szemét.
A válla fölött a háta mögé sandítottam, csak ellenőrizni, vajon hány haramiával kell a negyven kilómmal megküzdenem az életéért, de egy lelket sem láttam sehol.
- Nem adom a vesémet – jelentettem ki ellentmondást nem tűrve.
- Butus! Frank ma gyertyafényes vacsira visz, nem tudok maradni! Még el kell mennem a műkörmöshöz, szoliba, meg valami rucit venni, mert nincs egy rongyom sem! Szóval ma nem tudok dolgozni. Meg amúgy is, tökre izgulok és csak az agyadra mennék, szóval igazán hálás lehetsz, hogy ma megkíméllek a jelenlétemtől! – csicseregte.
Az voltam. Hálás. Csak nem látszott rajtam.
- Margarethnek szóltál már? – kérdeztem, de felesleges volt a válaszra várnom, úgyis tudtam, hogy nem.
- Mivel te vagy a kedvence, majd beadagolod neki. De ennyit igazán megtehetsz, elvégre te leszel a koszorúslányom – próbált lelkesíteni kacsintgatva.
- Esküvő?
- Hát persze, te butus! Mit gondoltál, miért hív vacsira Frank?
Nem értettem a logikáját. Edward számtalan alkalommal vitt vacsorázni, drágábbnál drágább helyekre, az életemet is többször megmentette, de csak nem kérte meg a kezem. Bár Edward elvesztése óta a mosoly is ritka vendég volt az arcomon, most kínomban majdnem felnevettem. A világ fordult ki önmagából, vagy a hiba az én készülékemben van?
- Na, csak szóltam, hogy tudj róla! Most ne kíváncsiskodj, holnap minden mocskos és sikamlós részletet elmesélek – vigasztalt.
- Már alig várom – bólogattam, s szó nélkül útjára engedtem a szőke ciklont. Hát ezt is megéltem. Koszorúslány lettem.
Mire az első érdeklődők betévedtek, Margareth is megérkezett, s Eva naivitásán kuncogva máris napirendre tért a hiányzás fölött. Eva kedvéért −és egy bársonyos mosolyáért− a legmegátalkodottabb sóher is vett legalább egy verseskötetet, hogy „olvasottságával” belopja magát a lány szívébe, vagy éppen a bugyijába. S a nyereség az nyereség, bármilyen formában jöjjön is, vallotta a cseppet sem szende főnököm. Elmondása szerint Evát a vonzereje, engem az eszem miatt alkalmazott. Mi ketten a boltban verhetetlen párost alkottunk.
Az idő lassan vánszorgott kijelölt medrében, már-már visszafelé csobogni látszott, aztán csak eltelt. Este hétkor zártunk, a késői sétára indulóknak is lehetőséget adva a betérésre.
- Kedvesem! Rád nem vár egy jóképű fiú valamelyik étteremben? – érdeklődött Margareth, aztán zavaromat látva csak gyengéden kisimított egy rakoncátlan tincset az arcomból. - Felejtsd el azt az ostobát, aki összetörte a szíved! Olyan fiatal vagy! Ráérsz még megsavanyodni!
- Nem törték össze a szívem. Csak ő... már nem lehet velem – feleltem lehajtott fejjel.
- Fogadd meg egy okoskodó vénasszony tanácsát Bella! Lépj tovább, különben a bánat megöl!
A torkomat szorongató gombóctól a hang bennem akadt, így csak bólogattam. Mit mondhattam volna? Pont a halál volt az, amire vágytam. De jól tudtam, hogy a bánat kevés, különben már abban a percben magával ragadott volna az elmúlás, amikor Alice zokogva vígasztalt a forksi szobámban. Kitéphetik a szívedet, eltiporhatnak, elvehetik mindenedet, ami számít neked, de akkor is tovább mész, lélegzel, végzed a dolgod. Csak kiüresedik, értelmét veszti minden, míg te magad is csak egy lélektelen bábú leszel.
- Aludd ki magad Bella! Holnap nagy sírás-rívás lesz, ha Frank mégsem kéri meg ma este Eva kezét. Jó éjt! – mosolygott szomorúan.
- Jó éjt Margareth!
Szokás szerint a törzspartom felé vettem az irányt. A nap még erősen tűzött, így széles karimájú kalapomat mélyen a szemembe húztam, hogy ne találomra botorkáljak az eldugott ösvényen, hanem lássak is valamit. Végül papucsom kellemesen forró, hófehér homokba süppedt, kósza szemcséket ragasztva vékony ujjperceim közé. Tépőzáras strandtáskámat egyetlen mozdulattal alakítottam át pléddé, amin elhasalva esti sziesztámba kezdtem. Friss szerzeményembe, Salinger Zabhegyezőjébe mélyedtem. Az olvasás legalább elterelte a figyelmemet, olyannyira, hogy mire feleszméltem, már elég későre járt, s csak elvétve láttam kézen fogva andalgó párokat a vízimentők őrtornyai között. Sóhajtva szedegettem össze a cuccaimat, s indultam ideiglenes szállásom felé. Bérelt lakásomra nem gondoltam otthonként. Azt magam mögött hagytam Forksban, az erdő mélyén megbújó, alabástrom falú villa emeletén.
Nem szerettem egyedül sétálni a nappalon erőt vevő éjszaka eluralkodó árnyai között. A vérem túl édes, túl csábító volt a vérszívóknak, s az én balszerencsémet ismerve a hagyományos életmódot folytató, azaz a fény elől elzárkózó, sötétségben vadászó vámpírok kilométerekről kiszagolhattak. Előző életemben eszembe sem jutott, hogy aggódjak a mesebeli gonoszok támadása miatt, de mióta Cullenékkel találkoztam, mintha kihívtam volna magam ellen a sorsot. Nem kockáztathattam, legalábbis addig nem, míg nem hív Alice, hogy a bosszú beteljesedett. Addig vigyáznom kell magamra. Nem halhatok meg úgy, hogy Edward gyilkosai még léteznek, s még nem fizettek meg azért, hogy megfosztották a világot, s engem Edward vibráló lénytől.
Óvatosan, forgalmas utcákon sétáltam hazafelé, s igyekeztem elkerülni a szűk sikátorokat, s a kivilágítatlan parkokat. Kihalásztam övtáskámból az apámtól kapott gázsprét, támadásra készen a szórófejre szorítottam két ujjamat. Minden ágreccsenés, távolban felcsattanó nevetés újabb adrenalin adagot lövellt vérembe. Az egyik elegáns, szpotlámpával megvilágított kirakat előtt megálltam. Egy régi krimiben láttam ezt a trükköt, s paranoiásabb napjaimon alkalmaztam is: mintha a divatosan felöltöztetett próbababákat nézegetném, a hátam mögött tükröződő tájat kémleltem. Semmi. Gondolatban a fejemet csapkodva haladtam tovább, de magamat átkulcsoló karjaim mögé rejtettem fegyverem. Vámpírok ellen hatástalan, de egy erőszakoskodóval talán még elbánok.
Végre elértem azt az utcát, amelynek egyik emeletes házában éltem. Az utcai lámpák fénytelenül sötétlettek a magasban, s csak a szobákban felkapcsolt villanyok sárgás félhomálya derengte körül a félig a járdán, félig az úton parkoló autók kígyózó sorát. Lépésről lépésre, az apró neszekre ügyelve araszoltam a biztonságot jelentő vasajtó felé. Már csak pár méter választott el a bűvös hetes házszámtól, amikor egy sima tenyér fonódott kiáltásra nyitott számra. A dögletes bűz, amely a hátamra tapadt, szikár férfitestből áradt, felkavarta a gyomromat. Próbáltam az öklendezésen néhány mélyebb levegővétellel segíteni, de csak rontottam a helyzeten. Erőm maradékát összeszedve fellendítettem a kezemet, s a szorongatott gázsprével képen fújtam ismeretlen támadómat. Tudtam, hogy hiába. A szemébe áradó csípős lé nem fog kárt tenni a pupillájában, még csak könnyezni sem fog tőle. Tudtam, hiszen a sziklakemény, jéghideg test egyet jelentett az iszonyattal, a kegyetlen kínhalállal: Vámpír!
Vihogva szagolgatta a nyakamat, mintha esti vacsorájának főfogását élezné. Az is voltam. Táplálék.
- Nézd már! Harcos a kicsike – vetette oda társának, aki épp ekkor lépett a látóterembe.
A félhomály miatt csak annyit láttam, hogy nagydarab, majd két méter magas hústorony, a részletek azonban a semmibe vesztek. Egyetlen durva rántással húzta magához a karomat, hogy jóllakjon belőlem. Vártam, hogy életem filmje lassan leperegjen félelemtől tágra nyitott szemem előtt, de csak nem indult a vetítés. A vámpír csak állt, szorította a csuklómat, majd másik kezét kinyújtva két ujja közé vette a karkötőmet, s bénultan rámeredt.
- Ez egy Cullen – nyögte.
Szerző: Nikita
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése