13. fejezet: Béke

Edward

   Az agyamat túlterhelő, kusza összevisszaság lassan kezdett értelmet nyerni, s a tompa derengésbe borított képekről felszállt a sötét ködtenger. Erkölcsi mélypontom bizonyítéka kihűlve, fokozatosan megmerevedve adta át magát az elmúlásnak, búcsút intve az örök vadászmezőkre vágtázó, elejtett szarvas nyughatatlan lelkének. Újra ellenőrzés alatt tartottam az őrjöngő tombolásban élvezkedő gyilkos énemet, hálát rebegve magamban, hogy Bellát életben hagyta.

   A szörnyeteg teremtésemtől elválaszthatatlan társam volt, ám Carlisle londoni felbukkanása óta csak egy nyájas, csalogató hangként létezett a fejemben. Egészen mostanáig. Akkor a szégyen verte vasra, Bella érkezése óta pedig a szerelmem, amely minden eddigi érzésemet túlnőve izzó lánggal égett bennem, perzselő tűzzel emésztve sötét oldalamat.

   Emmett és Rose elszaladtak vadászni. Az öcsém is megsérült. Rémlett, hogy tartalékaimat összeszedve még egy lépést tettem Emmett felé, összeestem és aztán nem volt más, csak a fájdalom. Testvérem arcát sosem fogom elfelejteni. Annyi aggodalmat, féltést és dühöt még nem láttam egy vámpír szemében sem. Ő volt a családunk védelmezője, az erő, s most is győzött, különben már halott lennék. Igazán halott.

   Nem lehetek elég hálás Jaspernek. Ha ő nincs mellettem, még mindig ordítanék a fájdalomtól. Lám, a bajban összefog a család. Vagy legalábbis a testvérek.

   Carlisle és Esme illata messzebbről szállt felém. Ennyire undorodik tőlem az apám? Még csak a közelembe sem jön? Nem számít, úgyis elköltözöm. Senki annyi vádat és bántást nem tűrt el még a világon, mint amennyiben nekem volt részem az elmúlt évszázadban. E nélkül is elhagynám Forksot. Nem tudnék egy városban élni, egy suliba járni Bellával, ha ivásom látványa kijózanítva ébresztette rá viszolygására, és így már nem szeret. Annál már a megsemmisülés is jobb. Néhány nomádot kell csak felkutatnom és kihívnom, aztán máris mehetek a pokolba.

   A hátam mögül hallottam Bella rendetlen szívverését, amelyet meggyőződésem szerint a rettegés, az undor, vagy a rosszullét válthatott ki. Vagy így együtt az összes? Ha most ez a védtelen, rakoncátlan szerv abba hagyná életének táplálását, tehetetlen lennék. Ahogy a családunk is. Levegőt még csak-csak fújhatnék összeesett tüdejébe, de a szívmasszázs már gondot okozna. Egy véletlen mozdulat, és bordáinak csontrácsain áttörve pozdorjává zúznám belső szerveit. Kezemben tartott szíve még vonaglana egyet-kettőt, aztán feladná a kilátástalan harcot, s örökre elválasztana bennünket.

   Szoborrá merevedtem, nehogy egy apró moccanással fokozzam ijedtségét. Az emberi funkcióimból megmaradt lélegzést is mellőztem. Lassan elém kúszott, nem törődve az előttem heverő tetemmel és a vérrel, amely beborította a nyakamat és a mellkasomat. Nem néztem fel. Nem akartam látni, ami már biztos kiült angyali vonásaira: a csodálkozást és az iszonyatot. Tenyerét az arcomra szorítva próbált rávenni, hogy forduljak felé, de nem tudtam. Győzködtem magam, hogy mondjak néhány nyugtató szót, de áldozatom kiürült porhüvelye mellett nevetségesen hangzott volna, hogy ne féljen, mert nem fogom bántani.

   Karját tehetetlenül engedte leesni oldala mellé, majd pulcsiját lekapva dörzsölgetni kezdte rólam az állatvért. Éreztem, hogy arcának finom bőre átmelegszik. Elpirult. A kínos körülményt tekintve nem a vágytól, inkább az elfojtani próbált indulattól. Bellát ismerve most biztos azon bosszankodik, miért reagálom túl a történteket. Miért is? Mert nem lennék Edward Cullen, ha nem cincálnám magam darabokra a belém oltott ösztönös viselkedésért.

   Az önvád már spontán reakció volt részemről, Carlisle gondoskodott arról, hogy így legyen. Az újrakezdés küszöbén pedig még mindig itt tartok. Az agyammal már tudtam, hogy nem helyes, amit magammal, s így Bellával is teszek, de egy belső hang egyre azt suttogta, hogy megérdemlem a szenvedést. Pedig Bella közelsége, melegsége, szerelme elegendő bizonyíték lehetett ennek ellenkezőjére. Régen azzal kínoztam magam, hogy Bella nem szerethet, mert szörnyeteg vagyok. Most már tudom, hogy nem lehetek szörnyeteg, hiszen Bella szeret.

   Csavaros okfejtésem engem is kuncogásra ingerelt. Felengedve merevségemet megérintettem Bella vállát, s ő nem húzódott el. Mélybarna tekintete kérdőn fúrta magát lelkem – már ha nekem van olyan – legmélyéig. Rólam a szeretet és a vágy sugárzott. Olyan hirtelen csókolt meg, hogy majdnem hátra hanyatlottam. Nem számítottam rá, de nem is akartam. Próbáltam elhúzódni, de a nyelve máris a számban volt.

   Nem akartam, hogy azért csókoljon meg, mert elkábult a tekintetemtől. Ez nem volt fair, főleg nem most. Bár az ízem, illatom ugyan olyan édes volt, mint mindig – ezen a vér sem változtatott -, azért elég kellemetlen hatást eredményezhetett, ha rájön, mit is csinál éppen. A legjobb esetben elhányja magát tőlem. Kínos. Nagy nehezen lefeszegettem magamról apró ujjait, s amennyire lehetett, eltoltam magamtól. Csodálkozva méregetett, nyoma sem volt tekintetében kábultságnak.

- Hihetetlen vagy – suttogtam, majd átölelve szenvedélyesen csókolni kezdtem.

   Úgy szorítottam magamhoz tökéletes domborulatokkal megáldott testét, mintha sose akarnám elengedni, s ez így is volt. Örökre el akartam veszni ölelésében, csókjában, pillantásában. Nyelvemmel felfedeztem szája minden szegletét, végigcirógattam a fogait. Elhaló nyögésére a kezemet fenekére csúsztatva még jobban magamhoz húztam, s legszívesebben a földre teperve fúrtam volna magam öle legmélyébe, de még idejében feleszméltem. Ez nem az a hely és idő. Kelletlenül felálltam, majd mikor sikerült úgy is maradnom, őt is felsegítettem.

   A családunk szájtátva bámult ránk. Alice sikongatva próbálta magáról levakarni a rendületlenül nyomuló Jasper, aki a mai este hullámzó érzéseit már nemigen tudta kezelni. Emmett jóllakva közeledett Rose-val az oldalán, szerelemittasan csüngtek egymáson.

- Bella! Ha hazaérünk, nyugodtan leteperheted Edwardot, de addig bírd ki! Különben Alice lassan egy szál semmiben fog előttünk parádézni. Ahogy elnézem, éppen a nadrágjáért vív élet-halál harcot! – kacagott Emmett.

- Menjünk haza! – lépett egyet előre Carlisle.

   Az izmaim védekezően megfeszültek. A többiek mindig a családom maradnak, de Carlisle-hoz már nem volt közöm. A haza, az otthon már csak egy rossz emlék maradt. Egy hely, ahol a testvéreim és Esme szerettek, de Carlisle sosem tudott megbocsátani a tékozló fiúnak. Nem nekem szólt a hívása, csupán azt akarta megmutatni, hogy nekem nem lesz hová mennem. Az esti veszekedésünkkor szinte kidobott a házból, s bár még a mai éjszakát a villában tölthetem, örökre kizárt a Cullen családból. Esme könyörgő szemekkel pillantott hol rám, hol Carlisle-ra. A jövőbe tekintő Alice-t az immáron lenyugodott Jasper karolta. Emmett és Rose tekintete várakozóan rebbent arcról arcra, nem tudva, melyikünk szolgál magyarázattal, hiszen a szobájukba elvonulva kimaradtak a vitából.

- Fiam! Ideje mennünk. Későre jár, Bella is fáradt – nézett rám bíztatóan Carlisle.

- Én ezt nem bírom folytatni. Ne kínozzuk egymást tovább! Jobb, ha már ma sem megyek veletek – ingattam a fejem.

   Bella megremegett a karjaimban. Ezek szerint nem mesélték el neki, hogy elhagyom a családomat? Hogy holnaptól saját lakás után kell néznem, mert nemkívánatos lettem a teremtőm szemében?

- Olvasd ki Carlisle fejéből, hogy mi történt, miután elrohantál! Aztán majd megbeszélitek a dolgot! – parancsolt rám Bella.

- Nem megy. Elveszett a képességem. Már a támadóimat sem hallottam – vontam meg a vállam.

   Nem érdekelt, mivel tömte tele Bella fejét Carlisle. Lehetséges, hogy úgy gondolja, minden mehet tovább a maga medrében? Ha igen, akkor ennél nagyobbat még életében nem tévedett. Már nem kell a megbocsátása, már nem neki akarok bizonyítani. Már nem tekintem apámnak… A gondolatra is elszégyelltem magam, hiszen szemenszedett hazugság volt. Még mindig apámként tiszteltem. Szerettem volna magam a karjaiba vetni, ismét könyörögni az irgalmáért, de badarság lett volna. Több ezerszer megtettem létezésem alatt, hasztalan.

- Akkor bízz bennem! Kélek! Mi előre megyünk, te meg majd utánunk jössz Carlisle-lal. Ha mégsem, akkor fél óra múlva elindulok haza, és ott találkozunk. Jó lesz így? – győzködött.

- Edward! Hallgass Bellára! – csatlakozott Esme is a bőszen bólogatók táborához.

- Mi mást tehetnék? Mindig eléri, amit akar – húztam félmosolyra a számat.

   Bella nevetése apró csengőkhöz hasonlóan megtöltötte a fekete éjszakába öltözött erdőt, elfújva a ránk telepedett komorságot. Esme anyaian vonta keblére legújabb fogadott lányát, s lépteihez igazodva a ház felé indult. Rose, Emmett, Alice és Jasper alakját is elnyelte a rengeteg.

   Magamra maradtam Carlisle-lal.

Carlisle

   Nem mertem közelebb lépni, nehogy újra elmeneküljön. Űzött vadként pásztázta a sötétséget, keresve a kiutat, ha rátámadnék. Nem attól félt, hogy megütöm, arra sose vetemednék, de a lelki kínzás mindig maradandóbb károkat okoz. Tisztában voltam ezzel, s Edwardot nem kímélve pokollá tettem e fegyverrel az életét. Minden gúnyos megjegyzésem, szemrehányásom és megvetésem ott lebegett a szemem előtt, mérhetetlen önváddal marcangolva. A fiam hibázott, én pedig megnyomorítottam a lelkét.

   Nem is értem, hogy vehettem a számra a fiam szót. Egy szülő képes megbocsátani, a szeretetével enyhíteni gyermeke szenvedését. Nekem nincs jogom apának neveztetni. Előttem Edwardnak nem volt maradása. Minél kitartóbban harcolt a bizalmamért, én annál elvakultabban tápláltam öngyűlöletét. Egyre jobban elzárkózott a világ, s a családja elől. Búskomorsága csak nagy néha engedett fel, s olyankor karvaly módjára csaptam le, felszakítva a friss hegeket.

   Szomorú arca nem várt tőlem emberséget, de ezért nem hibáztattam. Megfosztottam mindentől, ami kedves volt számára: a családjától, az otthonától, és a reménytől, hogy egy nap újra fontos lesz számomra. Ráébredve vétkeimre, immáron nekem kellett Edward jóindulatában bíznom, s elérnem, hogy az indulatosan kimondott szavaimat elnézve Cullen maradjon.

- Hol van a bőrszíjad a címerünkkel? – kérdeztem akadozva, hogy legalább a nyomasztó csendet megtörjem.

- Eldobtam. Már nincs jogom viselni – fortyant fel tekintetét az enyémbe fúrva.

- Neked van a legtöbb jogod hozzá. A fiam vagy, s csak remélni tudom, hogy egy nap újra apádnak tekintesz majd. A múlt hibáit eltörölni nem tudom, de a jövőt még kedvünkre formálhatjuk. Hagyjuk veszni, amit a múltban tettünk!

- Ez talán működhet ma, de mit hoz a holnap? Csak újabb vitát szülne, ha maradnék – ellenkezett.

- Oly sokszor kérted a bocsánatomat. Most én kérem a tiédet. Sajnálom, hogy csalódást okoztam neked. Légy újra a fiam, s engedd, hogy apádként szeresselek!

   Ölelésre tártam a karjaimat, s Edward nemes egyszerűséggel elfogadta. Megveregettem a hátát, csak úgy férfiasan. Zavartan vigyorogtunk, s felszabadultan beszélgetve a ház felé indultunk. Alig léptük át a küszöböt, Bella máris eszét vesztve repült Edward felé. Boldogságuk átmelegítette halott szívemet.

- Mit szólnátok hozzá, ha fél óra múlva az étkezőben elmesélnék végre a fiúk, hogy mi történt? – érdeklődött Esme.

- Legyen inkább egy óra múlva – intett Alice kuncogva az emeletre siető Bella és Edward után.

- Rendben – adtam a beleegyezésem.

Edward

   Mivel a lakosztály tervezésekor nem gondoltunk arra, hogy valaha Bella elől a fürdőbe menekülök, engem pedig egy apró vasszerkezet nem állíthat meg, ezért zárat nem szereltünk az ajtóra. Hangos dörrenéssel csaptam be, remélve, hogy most az egyszer Bella fejet hajt akaratom előtt, s nem jön utánam.

   A tágas helységben illóolajok aromája keveredett. Facsarta az orromat, de nem bántam. Ha Bella szereti, én elviselem ezt a csekély kellemetlenséget. Alice szerint sose tudni, Bella melyikhez kap kedvet, ezért minden fellelhető fajtából rendelt. Barátnője „szerencséjét” ismerve, a balesetek elkerülése végett, mindezt törhetetlen üvegekbe töltötte, s finoman megmunkált, hófehér szekrénykékbe helyezte. Pechemre, a tárolók erős acélcsavarokkal és merevítőkkel a falra voltak szerelve, nehogy egy rejtélyesen feltámadt forgószél kitépje és Bella fejére ejtse, így azokkal nem torlaszolhattam el a bejáratot.

   Lemondóan sóhajtva vetkőzni kezdtem, nadrágom cafatjait a szemetesbe hajítva. A víz hőmérséklete nekem nem számított, előrelátóan mégis némi meleget vegyítettem a hidegbe. A vér és a sár lassan feloldódott az erősre állított zuhany alatt, de a mocskot, ami belülről mérgezett, nem tüntethette el. Ma este, ott az erdőben, csak egy ösztönlény voltam, saját vágyaim, indulataim, szükségleteim rabja. Nem lett volna szabad engednem, hogy Bella lássa, ilyen is tudok lenni. De ez már késő okoskodás.

   Bolond vagyok, most már felfogtam. Mióta először megpillantottam a suli ebédlőjében, attól rettegtem, hogy egy gyilkológépnek fog látni. Képtelen voltam elhinni, hogy elfogad annak, ami vagyok. Mennyire ostoba voltam! Hogy kételkedhettem feltétel nélküli odaadásában? Pedig valójában az önértékelésemmel van baj. Nekem kell belátnom, hogy 1918-ban az életem más irányt vett, ami nem hogy nem rossz, hanem egyenesen a legjobb volt, ami történhetett velem. Ha akkor és ott eltávoztam volna a halál utáni ismeretlenbe, akkor soha nem ismerem meg Bellát. A Megváltó végig nekem kedvezett. Megmentett az elmúlástól, kaptam egy nagyszerű családot és most részese lehetek egy csodának, az igaz szerelemnek. Soha többé nem kételkedem az égiek jóindulatában. Isten útjai valóban kifürkészhetetlenek. Száz év kellett, hogy a sok rossz, ami velem történt, egy lánynak köszönhetően áldássá váljon.

   Motozásából hallottam, hogy az ajtó előtt szobroz. Bár gondolatai némák voltak a számomra, mégis kiismertem az elmúlt egy évben. Önmagát a sor végére helyezte, engem meg a legelejére. Biztos azon töri a fejecskéjét, mivel nyugtasson meg, hogyan tegyen boldoggá. Számoltam a másodperceket. Vajon kibírja fél percig, hogy ne rontson be? Kötve hiszem, az nem ő lenne. Bekopogott. Az ajkam akaratlanul is felfelé rándult.

- Bejöhetek? – kérdezte halkan a túloldalról.

- Nem – válaszoltam némi morgást vegyítve a hangomba. Naná, hogy benyitott.

- Csak nem vagy szégyenlős? Láttalak már meztelenül – próbálta elviccelni a dolgot.

- Bella, kérlek! Értem én, hogy szeretsz, de ezt most inkább egyedül… - próbáltam meggyőzni.

   Halk suhogást hallottam. Először azt hittem, hogy közelebb óvakodott, de ahogy vámpír füleim érzékelték a padlón landoló ruhadarabok puffanását, rájöttem, hogy vetkőzik. De mi a fenének?

- Mégis mit művelsz? – kérdeztem döbbent felháborodással.

   A kabin ajtaját olyan hirtelen rántotta el, hogy alig tudtam kezeimet a férfiasságom elé kapni. Bella előtt nem voltam prűd, de az erdőben történtek után gyengének és kiszolgáltatottnak éreztem magam. Még csak rám sem pillantott. Meztelenül belépett mellém, bevizezte magát és a fülke másik sarkába húzódva kenegetni kezdte a testét a kedvenc orgonás fürdőolajával. Gyönyörű, derékig érő haját összecsavarva, magasan a feje búbján kötötte fel, szabad rálátást biztosítva kecses nyakára. Nem akarta, hogy vizes legyen tengersok fürtje. Ütőere sebesen lüktetve árulkodott izgatottságáról, mégis hátat fordított.

   Megdöbbenve néztem végig magamon. Már egy aprócska vérfolt sem volt rajtam, tisztára sikáltam a bőrömet, ami ugyan olyan fehér volt, mint mindig. Bár nem voltam olyan magas és izmos, mint Emmett, de azért nem panaszkodhattam. A vállam széles volt, a bicepszem erőt sugárzott, a hasam egy tábla csokoládéra emlékeztetett. Egyszóval, minden a helyén volt. A csípőcsontom is, amiért Bella úgy oda van. Akkor miért nem néz legalább lopva rám? Ez egy női taktika? Hogyan kergessük az őrületbe amúgy is labilis kedvesünket, hogy már képtelen legyen visszafogni magát és a fürdőben teperjen le minket?

   Ha ez volt a célja, elérte. Nem bírtam levenni róla a szemem. Megbabonázott. Karcsú, finom vonalait felfedeztem már, de minden alkalommal, amikor újra a karjaimba zártam, mintha először láttam volna tisztán. Sokáig „csak” az a tökéletes lény volt, akit a legjobban szerettem a világon, akiért bármikor meghaltam volna. De mióta szeretők lettünk, a részemmé vált: ő volt a fény, a levegő, az élet. Imádatom, hódolatom, áhítatom kevés volt ahhoz, hogy mindazt kifejezze, amit iránta éreztem.

- Megmosod a hátam? – kérdezte hanyagul felém nyújtva az üvegcsét.

   Öntöttem egy keveset a tenyerembe, majd remegő kezekkel, alig érintve, simogatni kezdtem. Bársonyos bőrének forrósága átitatott, miközben csípőjének gömbölyű vonalát cirógattam. Előre hajoltam, hogy csókot leheljek a nyakára, de még idejében visszakaptam a fejem. Nem támadhatom le csak úgy a zuhany alatt, miközben éppen a vért mossuk le magunkról!

   Nem hagyhatom, hogy az egyesülésünk undorral és félelemmel párosuljon. Ismét.

   Még egyszer nem bírnám ki, ami az első alkalom utáni hetekben történt. Esténként egymásba feledkezve, mohón szeretkeztünk, gyönyörrel ajándékozva meg a másikat, aztán éjszaka jött a rémálom. Suttogva könyörgött, hogy ne öljem meg. Ne szívjam ki a vérét, miközben a testébe hatolok. Ide-oda hánykolódott az ágyon, próbált minél jobban eltaszítani magától. Minden egyes alkalommal a karomba zárva, ütéseit felfogva énekeltem az altatóját, amíg kimerülve elcsendesedett. Hányszor bontakoztam ki öleléséből, hogy egy utolsó pillantást vetve fátyolszerűen szétterült, selymes hajjal keretezett arcára örökre elhagyjam, lehetőséget adva neki a megnyugvásra! Hányszor fordultam vissza és csókoltam fel álmából, hogy újra magamévá téve, legapróbb rezdülésére is figyelve robbanásig fokozzam a kéjt, amelyet fékevesztett lökéseimmel okoztam neki!

   Már megint itt tartok. Forgatom a kést a mellkasomban, nehogy véletlenül begyógyuljon a seb. Ezt itt és most befejeztem. A múlt elmúlt, nyugodjon békében!

   Csípőjét megragadva magamhoz húztam, s ő magától értetődően simult hozzám. Egyik kezemet a hasa előtt átfonva öleltem, a másikkal bebarangoltam testének minden hajlatát. Olyan gyengéden próbáltam megérinteni, mintha egy pillangó szárnya simítaná végig. Uralkodnom kellett az erőmön, nehogy sérülést okozzak, de napról napra egyre könnyebb volt megtalálni az arany középutat. Finom, de határozott mozdulataim feltüzelték Bellát is. Meg akart fordulni, de nem hagytam. Még nem végeztem. Komótosan elidőztem a nyakánál, majd a szám átvándorolt a vállára, s a lapockájára. Tökéletes ellentétem volt, törékeny, akár a kristály. Úgy is bántam vele, mint a legbecsesebb kinccsel a világon.

   Két hónapja, mikor egyre jobban leigázott minket az egymás iránti vágyunk, a családom felajánlotta a „biztonságos szex” lehetőségét, Jasper pedig kioktatott a női test rejtelmeiről. Nem akartam Bellának csalódást okozni, így végül boldoggá tételének vágya elnyomta a szégyent, amit tapasztalatlanságom miatt éreztem. Olyan nevetséges voltam, de sose voltam még szerelmes, így ami a többieknek magától értetődő és természetes volt, nekem az újdonság erejével hatott. Mivel pirulni már nem tudtam, tátott szájjal hallgattam testvéremet. De szerencsére az ősi ösztönök nálam is működtek.

   Bella bőrének természetes illatát, amelyet nem nyomhatott el az orgona, mélyen tüdőmbe szippantottam. Sóhajomtól megrázkódott, s felém fordult. Úgy vetette magát szétnyílt ajkaimra, mintha ki akarna harapni belőlem egy darabot. A csempének döntve ízlelgettem édes leheletét, egyre szenvedélyesebben szorítva magamhoz. Fedetlen kebléről kortyoltam a vizet, követve a cseppeket egészen a köldökéig. Kezemet feneke alá téve tartottam, különben összecsuklott volna. Vigyorogva konstatáltam, hogy hatásom tegnap óta változatlan. Ezen a téren is tökéletes voltam. Gömbölyű melleit úgy vettem a tenyerembe, mintha egy csodát tartanék. Bőre itt még selymesebb volt, vagy csak ezt a testrészét szerettem a legjobban? Galád módon, álmát őrizve, már nem a szemei tündöklő ragyogása jelent meg előttem, hanem bársonyos halmainak csalogató fehérsége.

   Nyelvem hegyével érzékien körözni kezdtem az egyik bimbó körül, majd mintha csak véletlenül tenném, átsimítottam fölötte. Bella halk kis sikkantással ösztönzött, így egyre mohóbban szívogattam, amíg csak nyöszörögni nem kezdett. Közben a kezem sem tétlenkedett, becézgette, kényeztette a másikat, amíg forróságával szinte perzselni kezdte a bőrömet. Bella már a határon volt, egyre vadabbul tolta felém a csípőjét, de még húzni akartam az együtt töltött perceket, amíg csak bírom.

   Kicsit megemeltem, hogy lábait a derekam köré kulcsolhassa. Ezt szerette a legjobban. Így a köztünk lévő másfél fejnyi magasságkülönbség már nem akadályozhatta meg abban, hogy csókjaival borítsa nyakam vonalát. Kéjes morgásomat visszhangozta a fürdő, mialatt a fogaival végigszántott állkapcsomon. Elég volt hozzám érnie, máris lángba borultam.

- Vigyelek az ágyba? – kérdeztem hozzá dörzsölve pattanásig feszített vágyam bizonyítékát.

- Nem bírom ki addig – sóhajtotta.

   Kicsit távolabb húzódtam, de csak azért, hogy a következő pillanatban még többet adhassak. Kínzó lassúsággal csúsztam öle mélyére, nem törődve azzal, hogy ő gyorsítana. Száz év elfojtott izgalmát sűrítettem minden lökésembe. Ritmusosan mozogtam szorításában, a végsőkig fokozva a kéjt, amelyet kőkemény férfiasságommal okoztam neki. Bella teste nagyot rándult, amikor a gyönyör végigkúszott porcikáin. A nevemet sikoltva vetette hátra fejét, elhalóan felnyögött, bennem is a csúcsig korbácsolva a vágyat.

   Csak álltam a még mindig zuhogó vízsugár alatt, magamhoz szorítva Bellát. Gyengéden simogattam puha bőrét, oltottam a lángot, amelyet én támasztottam. Arcomat hajába temetve rejtettem el meghatottságomat: a világ legangyalibb teremtményét szerethettem.

- Bárcsak megállíthatnám az időt, hogy örökre így tarthassalak, eggyé olvadva veled!

- Bárcsak ez a pillanat a végtelenségig tartana! Sose engedj el!

- Megadtál mindent, amire egész létezésemben vágytam: szerelmet, családot, boldogságot. Én is meg szeretném adni, amire vágysz. Átváltoztatlak, amikor felkészültnek érzed magad rá. Szeretlek.

- Létezésem utolsó percéig szeretni foglak – válaszolta mosolyogva.

   A sors kegyetlensége végtelen, s akkor vágta szívembe borotvaéles tőrét, amikor a legkevésbé számítottam rá. De a múlt hibáiért fizetnem kellett, s a boldogság eltűnt az életemből, csaknem örökre. 

   Szerző: Nikita