19. fejezet: Az ellenség markában

A fejezet második részéhez ajánlott zene: One Republic: Apologize

http://www.youtube.com/watch?v=O_3XRx8EnuI

Grace

    Péntek este tízkor egyedül szálltunk be az alig egy éve épült irodaház személyzeti liftjébe. A 45. emeletre öt perc alatt kúszott fel a nehéz fém kalitka, a gyomrunkat az előzőleg elfogyasztott homár vacsorával a torkunkba passzírozva. Megvetettük az efféle, késő estére összehívott megbeszélést, ami a Hetek érdemtelen felsőbbrendűségét hivatott erősíteni. Mintha bárki elhitte volna, hogy ők dirigálnak. De ha nekik ez kellett, hát élvezkedjenek önnön nagyszerűségük csalóka délibábjában. Amíg azt teszik, amit mi akarunk, addig elnézzük nekik. De nem tovább.

    Az igazgatói iroda a konferenciateremmel a folyosó végén kapott helyet. Ide már csak a magas védelmi szinttel ellátott belépővel lehetett bejutni. Előhalásztuk a táskánk oldalzsebéből a plexi kártyát, amit már tíz éve használtunk. Fényképcserére azóta sem volt szükség, a világ változott, mi nem.

    Csak ránk vártak. Mind a heten a hosszú, modern, üveglap tetejű asztal körül ültek. A hátsó falat helyettesítő ablak alatt néhány seszínű iratszekrény és egy bőr kanapé terpeszkedett. Már a látványtól okádnunk kellett. CarlMichael minimalista bútorainál csak egy mocskos vámpír lehetett gyilkosabb. Erre a fajtára mondják, hogy pénze van, de ízlése nuku. Az öreg Finnt-Cannigan éppen azt ecsetelte, milyen jól passzol a pasztell falakhoz a sárszínű ülőgarnitúra, amire CarlMichael egója seperc alatt nőtt néhány centit. Lerítt róla, hogy a származása, és a családja pénze miatt hajbókoló seggfejek között nőtt fel.

- Kedves Grace! Késtél, mint mindig – bosszankodott CarlMichael.

- A teázgatásnál és a fecsegésnél jobb dolgunk is akadt. Térjünk a tárgyra! – vetettük oda egy gúnyos mosoly kíséretében.

- Rendben. Foglalj helyet! – paskolta meg maga mellett a széket Whittaker.

    Kelletlenül engedelmeskedtünk, egyelőre nem pofán csapva Whyle-t a parancsolgatásért. Még új volt a csapatban. Az apja két hónapja halt meg szívrohamban, és a szilikon-völgy felén túl megörökölte titkos társaságunk örökös tagságát is.

    Az asztalfőn vezetőnk, CarlMichael ült. Jobbra tőle Jeffrie Finnt-Cannigan, a Cannigan olajtársaság tulajdonosa. A céget felesége, Rosmunda Cannigan sajnálatos, és meglehetősen rejtélyes halála után örökölte meg, mindössze negyven évesen. Gyermektelen lévén vagyonának jelentős hányadát bájos huszonéves lányok szerelmére költötte, a maradékot vámpírok felkutatására és likvidálására fordította. Cannigan mellett Guilford Carry ásítozott. Ő irritált minket a legjobban. Nyáladzó bulldogként a vérszívók halálára éhezett, de a bőrét még egy ilyen jó ügy érdekében sem vitte volna vásárra . Azt meghagyta nekünk, aztán pampogott, ha valami nem ment a tervnek megfelelően. Legszívesebben odavetettük volna néhány kiéhezett vérszopó elé, ha már annyira tudja, hát mutassa meg, hogy is kéne ezt csinálni. Allyson Sargent és Pippa Terborch, szövetségünk két női tagja mutatkozott a legelhivatottabbnak feladatunk felé. Mindkettőjük a harcművészetek, és a fegyverek nagymestere volt, de sajnos egy vámpírral szemben ezzel a tudással nem sokat értek. De legalább belátták halandóságukat, és ott segítették a munkánkat, ahol csak tudták, függetlenül a Hetek döntésétől. James Kennedy és Whyle Wittaker ült a két oldalamon, tisztes távolba húzódva. Csak a szájuk volt nagy, a férfiasságuk pirinyó kukaccá húzódott össze már a látványunktól is. Még a kutyánkat sem bíztuk volna rájuk, nemhogy emberéleteket. Sajnálatosan a Hetek alapító családjainak szerződése szerint köreinkbe a családok legidősebb élő férfitagjai kerültek. Így csak abban reménykedhettünk, hogy a férgese − inkább előbb, mint utóbb − kihullik.

    CarlMichael egy vaskos dossziét csúsztatott elénk. Ki sem nyitottuk.

- Most nem érünk rá – vetettük oda. – Egyéb?

- Mi fontosabb dolgod lehet, mint elfogni egy vérengző vámpírt? – csodálkozott Pippa.

- Családi ügy.

- Családi ügy? A családod több, mint 70 éve halott! - gúnyolódott Carry.

    A székünk hangos csattanással vágódott hátra, ahogy elé ugrottunk. Szerencséjére nem döftük át a szívét, csupán kézháttal kétszer pofon vágtuk. Szánalmasan ijedt szemeket meresztett ránk, törékeny alakunkból nem nézett ki ekkora erőt. Ösztönösen lépett működésbe a pajzsunk, örvénylő szélorkánba burkolva, messzire taszítva a megfékezésünkre érkező CarlMichaelt. Mióta ismertek minket, még egyikük sem vette a bátorságot ahhoz, hogy személyes indíttatásainkat kritizálja, pláne nem azon a hangon, amelyet Carry megengedett magának. Túl hosszú időn át hagytuk, hogy eszközként tekintsenek ránk, és úgy látszik, elfelejtették, kik birtokolják a tényleges hatalmat.

- Grace! Nyugodj meg! Guilford hibázott, amiért elnézést is fog kérni. Nem egymás ellen kell harcolnunk – duruzsolta vezérünk.

    Legszívesebben már csak dacból is megszorongattuk volna Guilford Carry nyakát, de végső soron CarlMichaelnek igaza volt. Egy a célunk, amiért személyes ellentéteinket félre kell tennünk, még nekünk is. Majd megtaláljuk a módját a méltó bosszúnak, csak idő kérdése. Méltóságteljesen vonultunk vissza a helyünkre, és lassan napirendre tértünk az incidens fölött. Carry szerencsés volt, hogy nem hoztuk magunkkal a katonáinkat, különben egy, az elménkben elsuttogott parancs, és máris véres pempőként végzi. Bár nagy árat fizettünk érte, mégis megvolt az előnye a természetfölötti erőnknek. A Hetek kérdőn meredtek ránk, az előző kirohanásunk után mukkanni sem mertek.

- Mi a feladat? – kérdeztük.

    CarlMichael megkönnyebbülten sóhajtott, majd újra elénk tolta a dossziét.

- Új játékosunk Japánból érkezett, nagyjából egy éve, és azóta megállás nélkül pusztít a keleti parton. Kedvtelésből öl, nem a táplálkozásért. Az eddig ellene küldött csapatok üres kézzel tértek vissza. Gyanítjuk, hogy káprázatot húz maga köré, azért nem találjuk. Minél hamarabb ki kell vonni a forgalomból, mielőtt újabb prédát szemelne ki. A neve…

- A neve nem fontos – szakítottuk félbe mondandóját. - Az órái meg vannak számlálva, úgyhogy megjegyezni sem érdemes. Szükségünk lesz a magángépre.

- Természetesen. Pippa már minden iratot elintézett. A kedvenckéid?

- Már ettek. Indulásra készek – vetettük oda.

    Mindig ez az aggodalmaskodás. Annyira ostobák! Vámpírok ellen nem lehet kézzel, késsel, vagy fegyverrel harcolni. Ezek kegyetlen gyilkosok, nem ismernek félelmet, vagy szánalmat. Hihetetlenül erősek és gyorsak, a bőrük pedig sziklakemény. Egy ember csak apró hangya egy vérszívó buldózerrel szemben. Amikor tudatára ébredtünk valódi identitásunknak, és elfogadtuk a sors számunkra kijelölt útját, szert tettünk arra a hatalomra is, amellyel feladatunkat véghez vihetjük. Kitágult a horizont, és felismertük egy eredményes harc lehetőségét. Tartsd magadhoz közel a barátaidat, de még közelebb az ellenségeidet! Most, hogy fajtársaikat használtuk, nem akadt ellenfelünk a vámpírok között.

- Grace, még valamit! Mi, a Hetek megvitattuk a kis magánakcióidat a Cullenek ellen, és arra a döntésre jutottunk, hogy nem támogatunk. Éppen elég gondunk van a gyilkoló vámpírokkal, nem keressük a bajt a békésebbekkel – jelentette ki CarlMichael.

- Szembe mertek szállni az akaratunkkal? – üvöltöttük.

- Épp ez a baj, Grace. Neked kell irányítanod a Bosszút, nem pedig fordítva! Nem veszed észre, hogy beszélsz? Mindig többes számot használsz, mintha ketten élnétek abban a testben. Uralkodnod kell a hatalmadon, nem eggyé válni azzal! – győzködött Allyson.

- Ti szánalmas férgek! Ne tegyetek úgy, mintha értenétek is, amit beszéltek! A Bosszúval egyek vagyunk. Ez a lényeg. Így volt az ókorban, a középkorban, és így van ma is. A Bosszú, amit istenként tiszteltek az univerzum születésétől a fejlett civilizációk, valójában egy hatalom, amely a kiválasztott lelkével egyesülve világokat képes megváltani… vagy romba dönteni. Ezt ne felejtsétek el!

    Olyan nagyon végezni akartunk velük. Szánalmas életük fabatkát sem ért a szemünkben, de a vagyonuk annál inkább. A pénzük és a befolyásuk megkönnyítette nekünk a harcot, biztosította a megfelelő eszközöket, és ami a legfőbb, ha kellett, húsos ezresekkel tömte tele az éhes szájakat.

- Ezt a munkát még elvégezzük, aztán a Cullenek következnek. Akiben akár csak felvetődik az ötlet, hogy keresztbe tesz nekünk, az közelebbről is megismerkedik az embereimmel! Szoros testközelből! – ígértük.

    Választ sem várva hagytuk el a termet.

    Másnap éjszaka landolt a gépünk New York egyik elhagyatott leszállópályáján. Számos ilyen, magánkézben lévő, és ellenőrizetlen reptér létezett állam szerte. Hogy a feltűnést elkerüljük, inkább ezeket vettük igénybe némi kenőpénz fejében. Nem hiányzott, hogy egy rutin vizsgálaton elszabaduljon a pokol, mert az embereink hőmérséklete messze a normál szint alatt leledzett. Az elsötétített ablakú, katonai Hammer a GPS-szel belőtt koordinátákon, terepszínű leplező sátor alatt várta a vadászat kezdetét. A páncélozott jármű CarlMichael mániája volt, holott ezerszer elmagyaráztuk neki, hogy ez is csak időleges védelmet nyújt egy elszánt vámpírral szemben. Nem úgy a pajzsunk, ami már automatikusan lépett működésbe a szörnyetegek közelében.

    Amikor 25 évesen eggyé váltunk, még nem uraltuk a képességeinket. Lassan, hosszú gyakorlás során tapasztaltuk meg a korlátainkat… pontosabban azok hiányát. Lényünk sajátossága volt a vibráló, olykor kavargó, szélviharszerű pajzs, ami távol tartotta tőlünk ellenfeleinket; a mentális hatalom, amellyel ezeket az istentelen lényeket irányításunk alá vontuk, és képességekkel ruháztuk föl. Így a legerősebb vámpír is csak gyenge virágszál lett a kedvenceink mellett.

    Fiatal gyermekként veszítettem el a családomat. Aput, anyut és a két nővéremet. Gazdag szülők legkisebb gyermekeként a széltől is óvtak, hiába. Ma már tudom, hogy a sorsomat nem kerülhettem el. Én voltam a kiválasztott, akinek számtalan megpróbáltatáson kellett átmennie ahhoz, hogy kiérdemelje a tudást és a hatalmat, amivel megmentheti a pusztulásra ítélt emberiséget. Emlékszem még a szívembe nyilalló fájdalomra, amikor megtudtam, hogy nem a homo sapiens sapiens a tápláléklánc csúcsa, hanem egy elkárhozott faj, amely vérszomjasabb, mint egy megvadult oroszlán, s húsevő virághoz hasonlóan arcával, illatával, zamatával csalogatja magához a gyanútlan áldozatot, és annak bíbor nektárjából lakmározva lop magának életet.

    1931 tavasza fagyos szeleket hozott magával az Alpok magas hegycsúcsai felől. London szerte esett az eső, az a fajta, ami ellen hiába védekezel esernyővel, vagy esőkabáttal, így is-úgy is berágja magát a csontodig, és nyirkos, hasító kínt hagy maga után. Az előkelő, felső tízezer közé tartoztunk, akik péntek esténként vagy a színházba, vagy az Operába látogattak el amolyan bájcsevelyre, s megvitatták a kisebb, de még inkább a nagyobb üzleti sikereiket. Apám előző nap tért haza afrikai körútjáról, ahol kereskedelmi vállalatának befektetéseit ellenőrizte, a millió fontra rúgó nyereséget azonban nem szerető családja, hanem partnerei körében kívánta ünnepelni. Könyörögtem neki, hogy maradjunk otthon, ne a nevelőnő, hanem ő olvasson esti mesét, de csupán dorgálást kaptam illetlen szavaimért. Így a dada szépen felöltöztetett a testvéreimmel együtt a Griffiss szalonból rendelt új ruháinkba, és elmentünk a Globe legújabb darabjára.

    Az egész műsort úgy ültem végig, mint aki karót nyelt. Minden sarokban veszélyt sejtettem, minden idegenben gyilkost gyanítottam. Hazafelé tartva azt hittem, ostoba képzelgés ragadott magával, hisz megmondta a mama is, hogy szörnyek nem léteznek. Kivétel persze a kapualjban didergő szegények és koldusok, akikre néznem sem volt szabad.

    A színházból áradó tömeg miatt a sofőr két utcával távolabb várakozott ránk. Ennyin múlik az élet. Néhány méter, és soha nem találkozom Edward Cullennel.

   Sokáig magamat okoltam azért, mert akkor éjjel szüleim intése ellenére a sikátor felé néztem. Sötétben megbújó sziluettjét egy villanásra világította meg a sarki utcalámpa, amelynek fénye tompa árnyként övezte csuklyás alakját. A kalap alatt tátongó ürességben lebegő smaragd szemek sátáni kacajjal meredtek rám. Akkor már tudtam, hogy anyu tévedett, a gonosz igenis létezik, és figyel, hívogat, vár rám.

    Ködös volt minden.

    Sírtam, alkudoztam, könyörögtem. Apu halt meg először. Anyu sikoltott, aztán… nem mozdult többé. Fojtottan jutottak el hozzám a lény mocskolódó szavai. Aztán nevetett. Szája sarkában véres patak folydogált, rámcsepegett, ahogy fölém hajolt. Vártam a halált, megbékéltem vele. A családtagjaim, akiket szerettem, akik a biztonságot és életet jelentették nekem… nem léteztek többé. Bizonyára sokkot kaptam, mert abban a pillanatban, amikor a nyakamba fúrta a fejét, hogy velem is végezzen, minden dühöm és gyűlöletem elmúlt, s csak a tiszta hálát éreztem. Hálát, mert nem kell nélkülük élnem, hogy engem is utánuk küld a Mennyországba, ahol boldog lehetek a családommal: apa nem megy üzleti útra, és a dada helyett anya ringat álomba. A pszichiátrián tértem magamhoz. Senki sem hitt nekem. A házunk patyolattiszta volt: se vér, se holttestek. Miután betöltöttem 21. életévemet, rokonaim többé nem tarthattak bezárva. Pénzzé tett örökségemet nem kímélve kerestem a válaszokat, amelyek nem hagytak nyugodni. Ki, és miért végzett a családommal.

    Ma már minden világos.

    Emlékeimből kiszakadva a feladatra koncentráltunk. Pajzsunk most is a helyén volt, nem felejtettük el, hogy akik segítenek minket a küldetésben, azok is ugyanolyan mocskos gyilkosok, mint a többi. Mosolyt csalt arcunkra a gondolat, hogy milyen rutinszerűen végezzük már a dolgunkat. Bele ivódott a pórusainkba, az izmainkba a vadászat izgalma, fáradhatatlanul hajtott minket a préda után. Még egy utolsó, aztán Edward Cullen legmélyebb félelmét váltjuk valóra.

    Két kedvencünk, Baltasar és West, előttünk ült a kocsiban. Keresztül hajtottunk New Yorkon, a városon, amely sohasem alszik, főleg nem éjszaka. Manhatten legnagyobb parkja felé vettük az irányt, ahonnan az utolsó jelentés érkezett a célpontról. Nem volt nehéz lokalizálni a nyomkövető képességgel, amit Baltasarnak adtunk. Ez már csak így működött. Kigondoltuk a parancsot és a képességeket, aztán a vámpírok tették a dolgukat. Nem akartuk sokáig húzni a dolgot, elszórakozni a vérszívóval, ahogy szoktunk. Szerettünk rájönni, mi az áldozat legnagyobb félelme, és azt megvalósítani. Ha már a pokolba mennek, hát hadd kapjanak belőle egy kis kóstolót. De Edward Cullen sikolyára túl sokat vártunk. A türelmünk elfogyott.

- Kanyarodj a kis tó felé! – utasította Baltasar Westet.

    A leengedett ablakon keresztül néhányat szippantott a beáradó levegőből, kitágult orrcimpái rezegtek az erőfeszítéstől.

- Nem látom, de ott van. Itt állj meg!

    A kocsink a tiltó tábla ellenére a fák közé hajtott. Előbb ők szálltak ki, majd West védekező pozíciót felvéve nyitotta ki nekünk a hátsó ajtót, és állt elénk, hogy egy esetleges támadástól megmentsen. Hosszú évek berögzült szokása volt ez. Nem adtunk rá parancsot, de tudták, hogy tőlünk függnek, s elvesztésünket nem kockáztatták. A fák között lopakodtunk előre, idegszálaink pattanásig feszültek a várakozástól.

    Dermeszd mozdulatlanná!

    West előre nyújtotta a kezét, és a sötétben felhangzó kétségbeesett nyögés egyértelművé tette, hogy nyert ügyünk van. A fogoly a kalitkában van.

    Töröld el a káprázatát!

    A félhomályból kibontakozó, dermedt férfi még ziláltan is szemet gyönyörködtető volt, de mi az undoron kívül nem éreztünk mást.

- Tudod, hogy miért jöttünk? – kérdeztük ingerülten.

- Tudom. Te vagy a Volturi bérgyilkosa, aki darabokra szaggatja az óvatlanokat – nyögte reszkető hanggal.

Ez új volt. Általában Isten kezét, vagy az FBI-t emlegették, de még egyik sem nevezett minket a Volturi emberének.

- Ostobább vagy, mint a többiek – kuncogtuk. – A Hetek és az emberiség nevében halálra ítélünk.

- Utolsó vacsora? – gúnyolódott.

    Ez tényleg őrült volt. Egy gusztustalan állat, és van pofája játszani az eszét a halál torkában.

    A karját!

    Baltasar laza mozdulattal tépte le a nála egy fejjel magasabb alak bal karját. A csont hangos reccsenéssel tört szilánkokra, majd az inak tompa nyekergéssel szakadtak el. Üvöltése zene volt füleinknek.

- Hallottam már rólad. A Volturi üzen a Heteknek, kit kell eltenni láb alól, te meg elvégzed a piszkos munkát. Milyen szánalmas! Szánalmasok vagytok mind…

    Üvöltése lassan elhalt a fáklyafényes éjszakában, csak egy marék hamu maradt utána. Szavai nem hagytak nyugodni minket. Természetesen ismertük a Volturit. Bármilyen erős volt is, a Hetek sosem merészkedett Európába. Elég volt Amerikában takarítanunk, más kontinens oldja meg maga az inváziót. Nem mertük elhinni, hogy a Hetek a Volturinak dolgozik. Ha ez igaz, akkor évtizedek munkája lett árulás martaléka. Az árulók pedig halálnak halálával halnak. Még akkor is ezen emésztettük magunkat, amikor a magángép a magasba emelkedett.

    Másnapra rendkívüli gyűlést hívtunk össze a Hetek irodaházába. Szokás szerint este tízkor érkeztünk, ezúttal nem egyedül. Baltasar és West is csatlakozott hozzánk, baj esetére. Ahogy beléptünk, meglepve tapasztaltuk, hogy csupán hatan vannak.

- Hol van Carry? – kérdeztük köszönés helyett.

- Elszólította a kötelesség. Ausztráliában gondja akadt, úgyhogy nem tud most itt lenni – válaszolta CarlMichael. – Miért vagyunk itt? Valami balul sült el az akció során?

- Majd ti megmondjátok – néztünk végig rajtuk kutató szemekkel. – Érdekes dologról értesültünk a tegnapi célponttól. Azt csicseregte a madárka, hogy a Hetek a Volturi befolyása alá esik.

    Elszürkülő arcuk felért egy vallomással. Kétségbeesve néztek CarlMichaelre, hátha kitalál egy jó hazugságot, amivel beetethetnek minket. Kedvenceink felé sandítva nyugtalanul fészkelődtek a helyükön, kezdtek ráébredni, hogy nem udvariassági látogatáson vannak. Ha nem a megfelelő válaszokat kapjuk, itt vér fog folyni.

- Nos? – kérdeztük újra tanácstalan vezetőnktől.

- Nem… vagyis tulajdonképpen igen, de nem…

    Elég volt ennyit hallanunk. Intettünk a mellettünk várakozó vámpíroknak, aztán az ajtót magunk mögött behúzva elhagytuk a vérfagyasztó sikolyokkal teli termet. Semmi sem állt már Edward Cullen és közénk.

 
Edward

    Szívem szerint azonnal az emeletre vágtáztam volna, hogy hős lovagként újra megmentsem a meseszép királylányt, de rettegtem, hogy a gonosz, vámpírbőrbe bújt sárkány végez vele, mielőtt bármit is tehetnék. Jasper − aki a stratégiát és logikus gondolkodást tekintve messze a legjobb volt közöttünk − azonban nem hagyta, hogy forrófejűségem veszélyeztesse tervünk sikerét.

- Ahogy megbeszéltük, Edward! Nem vállalhatunk fölösleges kockázatot – intett bátyám.

    Gyűlöltem a vérengző gyilkos képében tetszelegni. Anélkül is elég bűnösnek éreztem magam múltbeli tetteim miatt, ugyanakkor túlontúl vonzó volt számomra a Mészáros gondtalan, korlátoktól mentes világa. De egyszer már engedtem a sötét oldal hívásának, és éppen ez a ballépésem választott el életem fényétől, Bellától. Nem veszíthetem el, abba belehalnék.

    Csak bólintottam testvéremnek, kinyitni nem mertem a számat, mert a feszültségtől és féltéstől csak morgás tört volna elő. Emmett az előtérben maradt őrködni, én a hátsó ajtó felé kerültem, majd a parkolón át a hátsó falat céloztam meg. Szerencsére az épület stukkói elbírták a súlyomat, így minden nehézség nélkül jutottam el a kívánt ablakhoz. A bársony sötétítő függönyöktől nem láttam be, de Bella páratlan illata a szigetelés repedésein át felém áramlott. Még mindig letaglózó hatással volt rám, el sem mertem képzelni, milyen lesz újra látni kedves arcának lágy vonásait.

    A liftajtó robbanása volt a jel. Kissé erősebben nyomta meg az ablakkeretet, mire az szilánkokra törve engedett utamra. Belépőm észrevétlen maradt. Megálltam a szerelmemet szorongató szörnyeteg mögött, támadásra készen.

    Edward, nyugi! Még nincs itt az idő - hallottam Jasper hangját a fejemben. Könnyű neki ilyeneket üzengetni, nem az ő Alice-e nyakát markolássza egy feldühödött állat. Csak a számat húztam el, hisz úgyis tudtam, hogy igaza van. Alice tekintete Bellát nyugtatta, így rá fókuszáltam. Néztem a szemén keresztül szerelmem elkínzott, nyúzott arcát. Napok óta nem aludhatott, a két számmal nagyobb ruha pedig jól mutatta, mennyit fogyott. A halálom élőhalottat csinált belőle. Szégyen és bűntudat marcangolt, hogy engedtem ezt megtörténni. Mellette kellett volna állnom nemcsak a jóban, hanem a rosszban is, de amilyen önző vagyok, újra fájdalmat okoztam neki.

    Bella megpróbálta kitépni magát a fagyos kezek szorításából, hogy a biztonságot jelentő, oltalmazó karok közé vesse magát, de fogvatartója durván visszarántotta. Ezért a karjával fog fizetni.

- Ne olyan hevesen aranytojást tojó tyúkom! A végén még meg találom kóstolni a nyakadat! – fenyegetőzött, nem sejtve, hogy a Mészáros csak az alkalmat várja, mikor tépheti darabokra.

    Jasper hullámokban küldte felé a rettegést, hogy megjelenésem még hatásosabb legyen.

- A helyedben én nem tenném! – mordultam fenyegetően közeledve a hátráló férfihoz.

    Alig bírtam féken tartani a kitörni készülő indulatot, amely egyre jobban elködösítette az agyamat. Meg akartam kínozni, cafatokra akartam cincálni, amiért Bellához mert érni. Arra vágytam, hogy sírva könyörögjön szerelmem lábai elé kuporodva, s megbánja azt a percet, amikor a félelem befészkelte magát a szeretett lény szívébe.

- Edward – meredt rám döbbenten Bella.

    Összezavarodott kedvesem nyugtalanul fészkelődött lélegző börtönében, majd feje hirtelen hátrafeszült, ahogy a vámpír a hajánál fogva megrántotta. Támadóállásba merevedtem, izmaim sikoltva várták a parancsot, hogy végre ellenfelem nyakának ugorhassak. Alkum az apámmal Bella első haja szálának meggörbüléséig tartott, de a kegyetlen ráncigálást elnézve ezen már rég túl voltunk. Nem sétálhatok csak úgy el, még akkor sem, ha Bella már biztonságban lesz. Bosszút akartam, mindenáron.

- Lám, lám, lám – fölényeskedett ellenlábasom. – Milyen… aranyos. Az oroszlán meghágta a bárányt?

    Bella kétségbeesetten próbálta lefejteni a vasmarkot meggyötört tincseiről, de amilyen apró termetű volt, szinte csüngött a levegőben.

- Vajon bosszút állna, ha elrontanám a játékszerét? Vagy egyszerűen másik után nézne? – kérdezte a vérszívó a törékeny női arcot maga felé fordítva.

    Gyűlöltem, ahogy Bellához ért. Rá akartam ordítani, hogy ő az enyém, vegye le a mocskos kezét róla, de élő pajzsa túl sok hibalehetőséget rejtett magában. A torkomból előtörő morgás betöltötte az egész szobát, összeszorított fogaim porrá morzsolódtak volna, ha nem sebezhetetlen vámpír vagyok. Az az állat pedig csak bámult rá, várta a választ ostoba kérdésére.

- Nem hiszem, hogy számítana, ha megölsz. Én már semmi vagyok – suttogta Bella szomorúan.

    A döbbenet egy pillanatra a levegőben dermedt, majd aláhullt. Csak néztem a levert, mélybarna szemekben, de nem találtam a szerelmet, vagy a megértést, ami feloldozhatott volna gaztettem súlya alól. Nélküle már én is semmi voltam, de még ki akartam juttatni ebből a pokolból.

- Akkor megváltás lesz számodra a halál – vigyorodott el a szemétláda.

    Ökölbe szorított keze lendületet vett, hogy lesújtva kioltsa Bella életét. Még hallottam Carlisle kiáltását, aztán elrugaszkodtam a földtől.


   Szerző: Nikita