23. fejezet: Megrázkódtatás

/A képet köszönöm Laurának :D/

   A harc előtti néma csend egyre nyúlt, már-már pattanásig feszítette a farkasszemet néző ellenfelek amúgy is megtépázott idegeit. Mindkét fél leste a másik apró rezdüléseit, igyekezett kiszámítani a támadás előtti századmásodpercet, hogy gyorsabban reagálva csapásával kivégezhesse riválisa esélyeit. Ha a Discovery csatorna Ragadozók című műsorát nézem, tuti, hogy elkapcsolok, mert sosem vonzott a szétszakadó hús és a fröccsenő vér látványa, ami egy ilyen küzdelem velejárója. Most azonban benne voltam a sűrűjében, mondhatni nyakig, és csak abban bízhattam, hogy a számfölényben lévő Cullenek újra megmentik az életemet. Gyűlöltem, hogy emberként nem erősítettem a családomat, hanem épp ellenkezőleg, én voltam a legsebezhetőbb pontjuk, így hát próbáltam minél jobban elbújni Jasper és Emmett oltalmat kínáló háta mögött.

   Bármennyire is igyekeztem legyűrni a csontjaimba hatoló rettegést, a két ismeretlen vizslató pillantása nem hagyott nyugodni. Vadállatok eledeléül kitett báránynak éreztem magam éhes tekintetüktől, de mintha valami általam ismeretlen erő visszatartotta volna őket, nem estek egyből nekem, sem az engem áthatolhatatlan falként körbevett Culleneknek.

- Gondolom, Bella Swanhoz van szerencsénk. Milyen elragadó, finom… hölgy – mosolygott rám az idősebb.

   Ha nem ilyen körülmények között találkozunk, angol úriembernek vélem. Arisztokrata vonásairól sugárzott a felsőbbrendűség, mint aki világ életében ahhoz szokott, hogy parancsait szolgák lesik, és ellent mondani csak a halállal incselkedő tudatlanok mernek neki. Mozdulataiból nyers erő sugárzott, és bár izomzata messze elmaradt Emmettétől, azért nem mertem volna megesküdni arra, hogy egy az egy elleni küzdelemből a bátyám kerülne ki győztesen. Társa valamivel alacsonyabb lehetett nála, sötét, félhosszú haja lágyan keretezte angyali arcát. A vámpírok lélegzetelállító, földöntúli szépségét megszoktam már, de borostyán íriszeket eddig csupán a családomnál figyeltem meg. Ezért is tűnt különösnek, hogy bár zaklatóink szándéka egyértelműen Edwardék elpusztítása, és a vérem kiszívása volt, mélybarna íriszük vegetáriánus életmódról árulkodott.

- Semmi baj, semmi baj! Pablo rögtön feltakarítja – rontott közénk kezében seprűvel és lapáttal a serény pincér - aki láthatóan az év alkalmazottja címre gyúrt -, majd az új vendégeket is lehengerlő mosolyával üdvözölte. – Köszöntöm önöket a Raffaerty étteremben! Vacsorázni óhajtanak?

- Nem csak óhajtunk, fogunk is – válaszolta a fiatalabb, de egyelőre nem mozdult, hogy fenyegetését tettre váltsa.

- Andreas! – dörrent az arisztokrata, aki ha szépségben nem is, de hatalomban bizonyosan társa fölött állt. – Nem ezért küldtek minket. Viselkedj, különben újabb büntetés elé nézel!

   Az Andreasnak nevezett férfi lelkesedése kissé megcsappant a kilátásba helyezett következmények hatására, de éhségtől csillogó szemei továbbra is engem vizslattak. A pincér semmit sem észlelt a helyiséget betöltő feszültségből, csak fecsegett tovább, miközben gyakorlott mozdulatokkal felseperte az összetört pohár maradványait.

- Rögtön hozok egy étlapot – sietett el végül a konyha felé.

   A néma csend már kezdett elviselhetetlenné válni, úgy éreztem, ha valami nem történik sürgősen, hisztérikus sikításban török ki, vagy a saját hajamba markolok, hogy szálanként tépjem ki. A rettegés annyira a hatalmába kerített, hogy a lábaim remegve könyörögtek egy székért, amibe lerogyhatok.

- Jasper! – mordult Edward idegesen, és a hangja alapján ő sem volt jobb állapotban nálam.

- Igyekszem, de erősebb. Nem tudom eltaszítani.

   Erre Andreas önelégülten felnevetett, mire kezdtem kapizsgálni, mit is művelnek. Az erdőben erősebbek és gyorsabbak voltak, most pedig az érzéseinket befolyásolják.

- Átveszitek a képességeket? – bukott ki belőlem az önkéntelen kérdés.

   Kitörésemre az idősebb vámpír felkapta a fejét, majd látványosan meg is csóválta.

- Nem talált, de szép próbálkozás volt. Az igazság az, hogy bármit megtehetünk, amit csak akarunk. Jobb, ha már most föladjátok, esélyetek sincs ellenünk.

- Arra várhatsz! – vicsorgott Emmett.

- Nos, figyelembe véve, hogy a testvéred a belépőnk óta azon agyal, hogy jutassa ki innen a barátnőjét, már nem fog sokáig kitartani – intett Edward felé, aki nem is tagadta a vádakat.

   Patthelyzet. Ha a mindig megfontolt, kitartó Edward Cullen a feladáson gondolkodik, ráadásul miattam, akkor abból a bajból nincs kiút. Nem tehettem ezt velük, valamit ki kellett találnom. A filmekben mindig ilyenkor kezdődik az alkudozás, aztán az időhúzás, míg végül a főhősnek remek ötlete támad, és megmenti szíve hölgyét, és nem mellesleg a világot is. Ezek az elfajzottak is akartak tőlünk valamit, különben már rég végeztek volna velünk és egy bútorokból rögtönzött máglyán égnék a Cullenekkel együtt.

- Mit akartok? – tértem a tárgyra.

- Eddig nem tudtam rájönni, mi vonzza hozzád a pasidat, ami még a vérednél is értékesebb, de látom már, hogy csak az eszed lehet az – okoskodott Andreas.

   Szavainak hatására Edwardnál elszakadt a cérna, és a humorzsák torkának ugrott volna, de Emmett és Rosalie még időben lefogták.

- Nyugi, nem akarunk balhét! Nem a lányért vagyunk itt – magyarázta az arisztokrata. – Te pedig, ha nem tudod befogni, inkább várakozz odakint! – sziszegte Andreasnak.

- De Gregor! Azt nem mondta, hogy nem cukkolhatjuk őket – feleselt vissza, de aztán tüntetőleg az ajtó elé állt, és a sötétedő kinti táj tanulmányozásába kezdett.

- Egy üzenetet hoztam Edward Cullennek – bökte ki végre az idősebb, majd mivel senki nem felelt, folytatta. – Grace üzeni, hogy eljön érted. Ha a lány veled van, akkor ő is meghal. A döntés a te kezedben van.

- Grace? – döbbent meg Edward. – De ő halott.

- Tévedsz! Dönts, aztán jelentkezz! A szükséges áldozatok száma – mutatott végig sorainkon – tőled függ.

   Színpadiasan integetett, és a fültől fülig vigyorgó Andreasszal magunkra hagytak bennünket.

   Komor hangulatban értünk haza a sötét, csendbe burkolódzott házba. Charlie még nem volt otthon, amit most nem is bántam, így legalább nem kezdett el kérdezősködni, miért lógatjuk az orrunkat. Ezúttal Edward mellett Alice és Jasper is velem maradt, a magyarázat szerint azért, mert Jazz nem akarta, hogy később kedvese kíséret nélkül fusson haza az erdőben, de gyanítottam, hogy inkább Edward és az én védelmem miatt döntöttek így. Már nem lovaltuk magunkat abba a hiú ábrándba, hogy legyőzhetjük Gregort és Andreast. Rögtönzött bemutatójuk az étteremben elegendő bizonyítékul szolgált csúfos vereségünkre.

   Alice és Jasper törökülésben a padlóra telepedett, amíg mi Edwarddal az ágyra feküdtünk. Úgy öleltük egymást, mintha ez lenne az utolsó perc az életünkből, ami még megadatott nekünk. Mennyire más volt ez a pillanat, mint amelyet néhány napja osztottunk meg! Felhőtlen boldogságunk a végéhez érni látszott, mint amikor az ifjú az egyetem kapuját átlépve végleg búcsút int a gyermekkornak. Szerelmünk is egy új korszak küszöbén állt, mögöttünk az ismerkedés és a beteljesedés éteri szárnyalása, előttünk pedig a fájdalmas döntések és az elszakadás lehetőségének sötét árnyéka.

   Azon tűnődtem, mi lenne a hasznosabb a családom számára: ha ember maradnék addig, amíg megoldódik a konfliktus Grace és Edward között; vagy ha már ma lemondanék halandó életemről, és bár nehezebb lenne végezni velem, újszülött vámpír vérszomjam állandó készenlétet igényelne. Egyik sem töltött el féktelen jókedvvel, főleg a várható emberi áldozatok száma. Ezt szerettem volna nullára redukálni, hogy minél kevesebb lelkiismeret furdalást okozzak Edwardnak.

- Minél előbb át kéne változtatnod – szólaltam meg csendesen.

   A fejem alatt megfeszülő vállból ítélve nem a legjobbkor vetettem fel az ötletet, de ő volt mindig kíváncsi arra, milyen gondolatok foglalkoztatnak, most legalább elárultam. Alice idegesen rágcsálta a szája szélét, zavaros arckifejezése mutatta, nem is köztünk jár, sokkal inkább egy másik időben, így szerelmem reakcióját nem súghatta meg az érintett háta mögött.

- Hanyagoljuk a témát egy ideig! Grace a vérünkre szomjazik, nem érünk rá még a te gyilkos hajlamaidra is figyelni! – csattant fel mérgesen a máskor oly bársonyos hang, majd megenyhülve folytatta. – Nekem elhiheted, attól a perctől kezdve, hogy az átváltozásod befejeződött, már nem leszel ilyen angyalian ártatlan, mint most. Mást sem akarsz majd, mint megölni a körülötted járkáló, vértől duzzadó embereket.

- Edward! – fordultam felé. – Ha biztonságosabb lenne számodra a vámpírrá válásom, nem érdekelne, kivel végzek. Főleg, ha az az illető Mike - próbáltam elviccelni a dolgot.

- Azt könnyen elintézhetjük – komolytalankodott Jasper, aki eddig elmélyülten sutyorgott Alice-szel.

- Ne add alá a lovat! - intette testvérét Edward. – Nekem kell majd egy magába roskadt Bellával együtt élnem.

- Úgy már nem is szeretnél? – incselkedtem.

- Ez nem is kérdés, de jobb szeretném az ártatlanságodat megőrizni az örökkévalóságig.

- Azzal már néhány hónapja elkéstél, és azóta sem tapasztaltam, hogy elemésztenéd magad, mert beadtad a derekadat – futtattam végig ujjaimat karjának hűvös bőrén.

   Megfigyeltem már, hogy mazochista kedvesemnél kifizetődő taktika, ha komoly témát poénosan, vagy éppen kétértelműen tálalok, mert így anélkül játszhat el a lehetőséggel, hogy érdemben kiveséznénk, aztán amikor döntéshelyzetbe kényszerítem, már nem is tűnik a kívánságom annyira elfogadhatatlannak. Reméltem, hogy most is célt érek, és végül vámpírrá tesz. Néha azonban a sors furcsaságain magam is megdöbbenek.

- Az ártatlanságodban nem vagyok biztos, de vámpír soha nem leszel! – jelentette ki magabiztosan Alice.

   Mindhárman döbbenten meredtünk a lesütött szemű lányra. Minden álmom és reményem egy másodperc alatt foszlott semmivé. A tapasztalat szerint Alice látomásai a döntéseink függvénye, de ezek szerint rajtam már ragaszkodásom a vámpír léthez sem segíthet. Amikor Edwarddal megismerkedtünk, testvére jövőt fürkésző szemei előtt vörös pupillákkal és gyémántként tündöklő testtel jelentem meg, aminek bekövetkeztét James halálával sikerült elodáznunk. Edwardot sikeresen meggyőztem, hogy tegyen hozzájuk hasonlóvá, már csak a napot kellene kitűznünk, mégis örökre csak egy szürke átlagember maradok, aki belekóstolhatott egy rövid időre a természetfelettibe.

   Ilyen csalódottságot azóta nem éreztem, mióta azon a bizonyos forksi reggelen Edward nem jött iskolába. Harcoltam a szememet kíméletlenül szúró könnyeim ellen, de azok csak elérték céljukat, és könnycsatornáimon átfurakodva először elhomályosították a látásomat, majd kibuggyanva benedvesítették arcomat. Keserves zokogásom törte meg a szoba csendjét. Szerelmem gyengéden ölelt magához, ironikus módon égre-földre esküdözve, hogy egy nap véget vet az életemnek, csak ne sírjak. A férfiak tehetetlen kisfiúk, ha egy nő sír. Jasper is így lehetett ezzel, mert képességét bevetve igyekezett jobb kedvre deríteni, bár többször is figyelmeztettem, hogy ne merészelje rajtam alkalmazni, még Alice kívánságára se.

- Jaj, Bella! Ne itasd az egereket! – bújt hozzám a másik oldalról barátnőm. – Nem azt mondtam, hogy az elkövetkező pár száz évet nélkülünk töltöd, hanem azt, hogy nem vámpírként.

- Ez száz százalék? – hüppögtem, Jaspernek köszönhetően kissé nyugodtabban.

- Csak ötven – húzódott arrébb Alice, és kedvesen felitatta könnyeimet egy zsepivel.

- Mit titkolsz előlem? – kérdezte Edward összehúzott szemekkel.

- Semmit, csak mióta megértetted a magánélet fontosságát, kevesebbet kotorászol a fejemben.

- Kérlek, ne csigázz! Mondd el, mit láttál! – könyörögtem.

- Nos, két út áll előttünk, és egyik sem kellemes. Az elsőnél te életben maradsz emberként, Edward pedig meghal.

- A másodikat választom! – szakítottam félbe.

- Ne hamarkodd el a döntést! A másik sem lesz sétagalopp. Veled szemben mi vámpírként csekély változásra vagyunk képesek, azt is az igaz szerelem hozza el számunkra, ahogy te is megváltottad a szíveddel Edwardot. De te még fiatal vagy, nem csak korban, hanem lélekben is. A jó és rossz döntéseid, az elért és füstbe ment vágyaid tesznek majd kiforrott személyiséggé. Annak, hogy velünk maradhass, meglehet, nagy ára lesz. Nem látom tisztán, mit kell majd tenned, de nehéz lesz. Képes vagy erre?

   Nem szoktam könnyelmű kijelentéseket tenni, így azt, hogy bármit megtennék Edwardért – még ölnék is – komolyan gondoltam. Számomra nem volt elfogadható nélküle az élet, sem egy napra, sem egy évre, pláne nem egy emberi életre. Magam mellett akartam tudni biztonságban, boldogságban és szeretetben, ahogy megérdemli. Romantikus ömlengésnek tűnhet, de aki már szívből szeretett, az pontosan érti.

- Mutasd meg, Alice! Látni akarom a jövőmet!

   Barátnőm hideg tenyerébe vette az enyémet, én pedig összeszorítva a szemem átadtam magam az elmémet betöltő képnek.

   Elhagyatott temető törött sírkövei között sétáltam, időnként megállva, elgondolkodva olvasva a vésett sorokat. Régi iskolatársaim legalább száz éve halottak, ők is ebben a parcellában nyugszanak. Nehezemre esett felidéznem Jessica és Angela, vagy a többiek arcát, inkább csak benyomásaim maradtak meg életemnek azon kezdeti szakaszából. A feltámadó szél bele-belekapott hátközépig érő, barna tincseimbe, hogy aztán irányt változtatva kipirult arcomba fújja őket. A látomásban csupán néhány évvel voltam idősebb, mint a valóságban, de a tekintetem árulkodott az eltelt évtizedek megpróbáltatásairól.

   Végül megtaláltam, amit kerestem. Térdre ereszkedtem a fekete márványlap előtt, ujjaimmal megcirógattam a foglalatba ágyazott apró képet, amely egy magas, egyenruhás férfit ábrázolt. Az apám, Charles William Swan sírja. A temetését egy sötétített üvegű autóból néztem végig, hiszen akkor hivatalosan már halott voltam, így igencsak kísértetiesen festett volna, ha váratlanul tiszteletemet teszem Forks nyugalmazott rendőrparancsnokának búcsúztatóján. A költségeket természetesen álltam egy távoli rokon neve mögé rejtőzve, és ragaszkodtam ahhoz, hogy az általam kitalált feliratot véssék a fejfába: "Az öröklét nem tündérmese". Annyi mindent titkoltam előle együttélésünk alatt, szerettem volna, ha a másik oldalra magával visz egy darabkát abból az igazságból, amelyet nem oszthattam meg vele.

   Mintha apám tekintene le rám, a mindig felhős forksi égbolton utat talált magának egy kósza napsugár, melegen simogató arany ragyogásába vont, majd tovatűnt.

- Tetszene neked Edward csillogása – suttogtam magam elé. – Akkor olyan, mintha gyémántból faragták volna a testét. Szerintem lenyűgöző, de ő utálja. Szeretné, ha olyan lenne a bőre, mint az enyém, és sétálhatna nappal a tengerparton.

   Szavaimra az apró alak mintha halványan elmosolyodott volna.

- Sajnálom, hogy ilyen sokáig nem jöttem – folytattam bűnbánóan. – Eredetileg csak néhány évre költöztünk Európába, aztán ott ragadtunk. A többiek is üdvözletüket küldik. Edward megkért, hogy adjak át egy üzenetet. Azt mondta, te érteni fogod: "Mindig és örökké". Kíváncsi vagyok, mit susmusoltatok a hátam mögött, de nem hajlandó elárulni – húztam el a számat. – Annyi mindent szeretnék mesélni, de gondolom, amúgy is figyelsz fentről, úgyhogy nem untatlak. Csak azt akarom, hogy tudd, hiányzol.

   Lassan felemelkedtem, és még egyszer megsimogattam a régen látott arcot.

- Most mennem kell. Edwardék vadászni mentek, és haza akarok érni még előttük. Spagettit főzök, a kedvencedet. Holnap visszarepülünk Európába. Sok még a tennivaló. De néhány év múlva újra jövök, ahogy eddig is. Addig légy jó, és vigyázz a rendre odaát! Szeretlek, apu.

   A kép előbb csak elhomályosult, mintha függöny ereszkedett volna közém, és az ismeretlen Bella Swan közé, majd mindent ellepett a köd.

  Az élet rövidsége arcul csapott. Annyira vágytam a halhatatlanságra, hogy elfeledkeztem arról, kiket is kell érte magam mögött hagynom. Mióta Forksban vagyok, és egy fedél alatt élek Charlie-val, az apa napokat leszámítva alig töltöttem vele egy kis időt, folyton rohantam Edwardékhoz, vagy éppen velük csatangoltam valahol, miközben az én drága apukám a város békéjét őrizte, vagy itthon várt, hogy néhány percet velem tölthessen lefekvés előtt. Nem becsültem meg eléggé, és a legkevésbé sem voltam felkészülve arra, hogy elveszíthetem. Önző, elkényeztetett gyermekként mindig csak akartam és követeltem, amit soha nem bánhattam jobban, mint abban a percben, amikor visszatértem a valóságba, miután meglátogattam apám sírját.

   A garázs előtt leállt egy autó, s én már robogtam is lefelé, kettesével szedve a lépcsőfokokat, hogy aztán a megdöbbent apám nyakába vessem magam. Egyetlen ölelésben igyekeztem átadni mindazt a szeretetet, amit eddig nem mutattam ki, és szentül megfogadtam, hogy ezentúl másképp lesz.

- Mi történt, Bells? – tolt el magától gyanakodva. – Jól érzed magad?

- Igen, csak hiányoztál! – bújtam erős karjaiba.

- Mennyire? Pizza vagy spagetti? – kérdezte az állát dörzsölgetve.

- Spagetti.

- Akkor hiszek neked – bólogatott lelkesen.

   Nem értettem, miért nem tűnt fel eddig az a tengernyi szeretet, ami apám tekintetéből áradt felém. A világomban helye lehet Edwardnak is, apámnak is, de még egy egész busman kolóniának is. Minden rajtam múlik.

- Jó estét, Charlie – köszöntek a Cullenek. – Éppen menni készültünk.

- Nem maradtok vacsorára? Nálunk mindig szívesen látott vendégek vagytok – invitálta Alice-éket.

- Köszönjük, talán egy másik alkalommal. Amikor nem Bella főz - kacagott Alice, és nem kis bosszúságomra Edward és Charlie is csatlakozott hozzá.

- Hallottam ám! - húztam fel az orromat.

- Hamarosan találkozunk - simogatta meg a hajamat életem szerelme. - Viszlát, Charlie!

   Az ezüst Volvó halkan dorombolva távolodott, míg nem hallottam mást, csak a rendőrautó szélvédőjén koppanó esőcseppeket. Apámba karolva siettem a konyhába, hogy elkészítsem a kedvencét, tudva, hogy ha órákkal később végül nyugovóra térünk, Edward ott fog várni a szobámban.

Szerző: Nikita