1. fejezet: Extázis

   Hihetetlen volt a karjaiban feküdni. A szerelem és a biztonság áttörhetetlen burka vett körül minket. Megszűnt a külvilág, még ha csak rövid időre is. Amint jéghideg ujjai hozzáértek a bőrömhöz, mintha tüzes vassal simogattak volna, de furcsa módon ez nem fájdalmat, sokkal inkább mérhetetlen vágyat váltott ki a testemből. Éreztem édes leheletét, kinyitottam a számat, hogy még többet magamba szívhassak belőle.

   Nyelve tapogatózva kutatta az enyémet, s mikor rátalált, érzéki játékba kezdett vele. Bár legszívesebben hevesen estünk volna egymásnak, még mindig próbált józan maradni, s kicsit elhúzta a fejét. Ha a csók közben véletlenül megharap… Na, nem az átváltoztatásomtól való félelem, vagy egy kiadós vacsora lehetősége késztette meghátrálásra. A pillanat heve néha egészen eszünket vette, s bár a köztünk lévő akadályok jó részét már régen leküzdöttük, azért Edward borotvaéles, méregvonta fogai még mindig korlátozták lehetőségeinket.

   Nem ez volt az első, és nem is az utolsó alkalom, hogy Charlie távollétét kihasználva az ágyban ért véget az esténk. Persze korábban is szinte minden éjszakát együtt töltöttünk, csak a hetente esedékes egyszeri vadászat tarthatta távol az ablakomtól. De két hónapja végre beadta a derekát, s hajlandó volt legalább egy picit átlépni az általa meghúzott határokat. Onnan pedig nem volt visszaú.

   Egyik utazásunk alkalmával anyám, Renée jegyezte meg, hogy Edwarddal mágnesként idomulunk egymáshoz. Ha ő mozdul, hozzá igazítom a saját mozgásomat, s ugyanez fordítva is igaz. Hogy mennyire így van, csak most kezdtem én is felfogni. Ösztönösen éreztük, hogy mire vágyik a másik, s már mozdultak is a kezek, lábak, csípők. Edward a hátamra csúsztatta fagyos kezét, s még közelebb húzott magához. Őrjítő lassan megcsókolta a lüktető nyaki artériámat, s magába szívta a számára ellenállhatatlan illatom.

   Megremegett, de nem az ereimben dübörgő vér miatt, hanem mert kezemmel éppen akkor simítottam végig a gerince mentén, s bár sebezhetetlen bőre még a legerősebb vasnak is ellenállt volna, azért az érintésemet épp annyira érzékelte, mint bármelyik másik ember. Szobor testét egyik karjára támaszkodva tartotta, nehogy túlságosan rám nehezedjen. Írisze most is aranybarnán csillogott, tele érzelemmel tartotta fogva tekintetemet, mintha sose akarná elengedi. Szívem vadul kalapált, s nem vágytam semmi másra, csak hogy ez a tökéletes pillanat örökké tartson.

   Ahogy testünk egybe forrt, újra megállapítottam, hogy tökéletesen illünk egymáshoz. Egy ritmusra mozdultunk, közben ajkaink csak azért váltak szét, hogy levegő után kapkodjunk. Még ember voltam, s az oxigén nem volt a számomra nélkülözhetetlen dolgok listáján. Így, hogy Edward ugyanúgy zihálva lélegzett, mint én, csak még vonzóbbnak találtam. Hát ennyire kívánt?

   Két hónappal ezelőttig viszont minden erejével azon volt, hogy az irántam érzett egyre feltörő érzéseit elfojtsa. Ha egy csók fél percnél tovább tartott, máris eltolt magától, s kétségbeesve hátrált a falig. Nem, nem jó kifejezés a csók. Hiszen csupán az ajkunk ért össze, más nemigen történt. A nyelvünk még véletlenül sem vehetett részt a játékban. Nem úgy, mint most…

   Két hónap tökéletes boldogság. Ha ebben a pillanatban meghalnék, boldogan halnék meg. Edward szerelmével kiteljesedett az életem, és úgy éreztem, hogy ezt az első szeretkezésünk után már fokozni sem lehet. De minden nappal egyre mélyült és tökéletesedett a kapcsolatunk.

   Jól emlékeztem nővé válásom első napjára. Szerelmem már hetek óta feszült volt, de hiába faggattam, mindegyre csak kitért a válaszadás elől. Ő ilyen volt. Egy kősziklából is hamarabb csiholtam volna ki néhány szót, mint belőle, ha igazán nem akart felelni. Egyre csak növekedett a feszültség közöttünk, s féltem, mikor robban ki végül. Lehet, nem kellett volna állandóan nyafognom, hogy érintsen meg többször, bátrabban, tovább.

   Neki nehezebb volt ez a helyzet, mint nekem. Önfeláldozásom, lemondásom az életről csak még jobban bőszítette, s képtelen volt megérteni, miért nem érem be azzal, amit nyújtani tud nekem. A drága ajándékokat, az elegáns vacsorákat, a koncertjegyeket visszautasítottam, és csak azt követeltem, amit nem tudott megadni nekem, saját magát.

   Aznap reggel egyedül ébredtem az ágyamban. Nem tudtam mire vélni a dolgot, hiszen jól tudtam, előző éjszaka nem volt vadászni. Akkor hol van? Nem esett baja, hiszen Alice már rég felébresztett volna. A legjobb barátnők voltunk, s akár a tűzbe is mentünk volna egymásért. Ő szó szerint, hiszen esetében az egyenlő lett volna a halállal. De Alice még azt is vállalta volna, ha azzal megmenthet. Imádott engem, de ez az érzés semmi volt ahhoz képest, amit a bátyja, Edward iránt érzett. Tudta, hogy Edward nem tudna nélkülem élni, és Alice önmagát is feláldozta volna a boldogságunkért. Mindig elcsodálkoztam, hogy férhet ennyi szeretet egy ilyen apró, tündérszerű lányba.

   Komótosan lezuhanyoztam, s megmostam a hajamat. Sokat adtam a higiéniára, ami a kifinomult érzékekkel megáldott (vagy megvert) vámpírom mellett csak még jobban a mániámmá vált. Úgy éreztem, ezzel tartozom neki, hiszen az én hétköznapiságom csak még inkább sütött az ő tökéletessége mellett. Korábban sosem sminkeltem magam, s ez most sem lett szerves része az életemnek. De azért egy kis szájfény és szemceruza még nem ártott meg senkinek.

   A szekrényem roskadozott a szebbnél szebb és drágább ruháktól. Alice rendszeresen gondoskodott arról, hogy a lehető legdivatosabban öltözködjek, függetlenül attól, hogy mennyibe került, vagy mit gondoltam róla. Eleinte durcásan tiltakoztam, mikor a szekrényemből titokzatos módom eltűntek az egyes darabok, s helyüket olyanok vették át, amelyeket néhány portlandi bevásárlótúra alkalmával jobban szemügyre vettem. Persze Alice figyelmét semmi sem kerülte el, s a néha velünk tartó Jasper is megérezte, hogy melyek nyerték el igazán a tetszésem. Elég volt azonban reggelente Edward csodálatot sugárzó arcára tekintenem ahhoz, hogy később szemlesütve hálát sutyorogjak Alice-nek.

   Most is várakozással tártam ki a fenyőből készült bútor nagy, kétszárnyú ajtaját. Kiválasztottam egy testhez álló piros, rövid ujjú blúzt, egy fekete hímzett kiskabátot és egy azonos színű, térdig érő szoknyát. Bár külön-külön egyik sem volt kihívónak mondható, együtt mégis hihetetlenül jól mutattak. És ami a legjobban meglepett, még rajtam sem festettek rosszul. Végül felvettem azt a félmagas sarkú, fekete csizmát, amit egy hónapja vett nekem Alice, de eddig még hozzá sem értem.

   Most biztos látomása volt, hogy ezt fogom felvenni. Szinte láttam magam előtt barátnőm mosolyra húzódó apró száját, s örömtől fénylő, varázslatos arcát. Buta voltam, hogy korábban elutasítottam a csinosításomra tett kísérleteit.

   Ekkor hallottam meg a Volvó halkan doromboló motorját. A szívem rögtön nekilódult… Legszívesebben vidáman szökdécseltem volna Edward ölelő karjaiba, de még meg kellett küzdenem a legnagyobb ellenségemmel, a saját lábammal. Nekem csak kettő balos jutott…

   A lépcső korlátjába kapaszkodva igyekeztem lejutni a földszintre, de ez lehetetlen feladatnak bizonyult. Megbotlottam, s apró sikolyt hallatva már-már gurulva tettem meg a hátra lévő öt lépcsőfokot… csakhogy a mellettem termő Edward erős karjai nem engedték, hogy akár csak a hajam szála is meggörbüljön.

- Mi történt? Jól vagy? – kérdezte aggódva, s gyanakvóan nézett körül.

- Jól, persze, csak a szokásos… megspékelve egy kis flancolással – válaszoltam gyönyörű arcára nézve. Az aggódás egy szempillantás alatt váltott át felismerésbe, majd elfojtott vigyorba.

- Pedig már reménykedtem, hogy megtámadott egy elvetemült porcica, és végre újra a hős megmentő szerepében tetszeleghetek.

- De Edward, az összes napom hőse te vagy. Örökre – sóhajtottam szemlesütve. – Ha most nem kapsz el, valószínűleg minden egyes lépcsőfokba bevertem volna a fejem, a kezem, a gerincem és még ki tudja, hogy mimet. Carlisle sem tudott volna összefoltozni.

   Erre a lehetőségre gondolva mérhetetlen fájdalom ült ki túlvilági arcára, s már meg is bántam, hogy a halálom képét vetítettem elé. Egy szívdobbanásnyi időre hideg mellkasához szorított, gyors csókot nyomott a homlokomra, majd felkapva meg sem állt velem a bejáratig. Csak amikor letett, vett jó alaposan szemügyre. Tekintetétől rögtön gyönyörűbbnek és csinosabbnak éreztem magam, s széles mosolya láttán már éreztem, hogy a nő ismét feltámad bennem.

- Merre jártál? Nem voltál itt reggel, amikor felkeltem – hangomból szemrehányás csendült ki.

- Délután elmesélem. Addig légy türelmes! – kérte szorongva, majd kitessékelt a házból.

   A suli felé hajtva váratlanul a combomra simította a kezét. Ilyen még sosem fordult elő. Félénken néztem fel, de az utat figyelte. Tudtam, hogy anélkül is megy neki a vezetés, s most csupán a benne dúló érzéseket próbálja értelmezni. Tisztában voltunk vele mindketten, hogy ez nem mehet így tovább.

- Ma Charlie ügyeletes lesz, mert tegnap Alent megharapta Mrs. Banrov kutyája. Már megint. Az esti műszakját senki sem tudta elvállalni. Szóval éjszaka apu nem lesz otthon -  motyogtam, kétséget sem hagyva afelől, hogy mire céloztam – Átjössz?

   Kínos csend ereszkedett a kocsira. Nem mertem újra megszólalni, tudtam, hogy milyen nehéz ez neki. De végre meg kellett értenie, hogy túl kell jutnia az állandó aggódáson, és legalább esélyt kell adnia Nekünk. Nem voltam már gyerek, ő meg a maga 107 évével pláne nem. A köztünk lévő kötelék sokkal erősebb volt, semmint olyan apróság, mint hogy ő vámpír, a szerelmünk útjába állhasson.

   Ekkor értünk az iskolához. Kiszállt, megkerülte a kocsit és kisegített. Ki tudtam volna kecmeregni magam is, de korán megtanultam, hogy azzal az apró gesztussal, hogy lovagiasságát elfogadom, ha csak kicsit is, de boldoggá tehetem. Nem eresztett még el, épp ellenkezőleg. A kocsi oldalának döntve óvatosan két keze közé fogta az arcomat és szenvedélyesen megcsókolt. A döbbenet lebénított, majd szorosan hozzá simulva visszacsókoltam.

   Fél percig csak a szánk ért össze, majd mikor szétnyíltak ajkaim, óvatosan megérintette nyelvével az enyémet. Azt hittem, eszemet vesztem. Bronzszínű hajába túrtam, s közelebb húztam magamhoz a fejét. Ezt általában nem szokta hagyni, de most úgy tűnt, nem bánja. Kissé megemelt, hogy fejünk egy vonalba kerüljön, de még így is ügyelt arra, hogy azonnal kiszabadulhassak öleléséből, ha fájdalmat okozna. Én azt sem bántam volna, ha sosem enged el.

   Nyilvánosan alig értünk egymáshoz, csókolózni pedig még nem is láttak minket az iskolatársaink. Mindenki tisztában volt azzal, hogy Edwardhoz tartozom. A viselkedése, a testbeszéde, a birtokló védelmezése arra késztette a többi fiút, hogy messzire elkerüljék a fizikai kontaktust velem, bár a közös órák alatt is megtartott távolság köztem és Edward között hagyott egy leheletnyi reménysugarat a kitartóbbakban. Tudtam, mert egy-egy sóvárgó tekintet, vagy elcsípett gondolat hatására mélyről jövő morgás tört fel Edward torkából, ami szerencsére olyan halk volt, hogy csak én hallottam meg. Elég volt megköszörülnöm a torkomat, vagy köhögnöm egyet, s Edward máris magához tért. Ilyenkor olyan távoli volt, s féltem attól, mi járhat a fejében.

   Azon a reggelen percekig álltunk összetapadva a kocsijának dőlve, s nem akaródzott elengednünk egymást. Aztán Edward leeresztett a földre, homlokát az enyémnek nyomta, majd szorosan átölelve elindult a bejárat felé. Arcán halvány rózsaszínű pír látszott, amit még a vadászat után sem sikerült soha felfedeznem.

   Legalább húsz szempár nézett ránk döbbenten. A mindig hűvös, megközelíthetetlen Edward Cullen, és a félénk, visszahúzódó Bella Swan egymásnak esik az iskola parkolójában…

- Meglesz a mai téma is. – morogtam.

   Jól ismertem a Culleneket ahhoz, hogy a tömegen kívül keressem őket. Bár így, látatlanban sem volt kétségem afelől, melyiküknek mi a véleménye az előbb történtekről. Emmett leplezetlenül vigyorgott, majd mikor találkozott a tekintetünk, és én elpirultam, hangosan felnevetett. Jasper láthatóan ma nem szenvedett annyira, mint máskor. A vega életmódhoz lassan kezdett hozzászokni, ami Alice szerint nem kicsit az én állandó jelenlétemnek is köszönhető volt. Olyan sokat tartózkodtam a fehér Cullen-villában, hogy az állandó kísértéssel egyre kijjebb sikerült tolnunk Jasper tűrőképességét. Néha még mosolygott is, mint most. Sőt! Szokásától eltérően még meg is szólalt.

- Olyan érzelemhullám áradt belőletek, hogy legszívesebben helyben letepertem volna az én gyönyörű Alice-emet.

- Ugyan, ne zavartasd magad! Csak a fél suli gyönyörködne a nászotokban. Az lenne a nap csúcspontja Edwardék felelőtlen kirohanása után – csattant Rosalie. – Ha így folytatjátok tovább, holnap akár nyilvánosan meg is reggelizhetsz belőle! Mert az lesz a következő lépés, ugye tudod? - sziszegte Edwardnak.

- Rose, nem gondolod, hogy így is éppen elég nehéz nekik? Nem örülsz, hogy boldognak látod a testvéredet? Amikor reggel látomásom volt Bella ruhájáról, úgy örültem, de amikor láttam, hogy mi lesz a parkolóban, hát… a mennyben éreztem magam – csicseregte Alice sugárzó arccal.

- Tartsd magad a megállapodáshoz! – dörrent ismét Rosalie. Dühösen végigmért és Emmettet maga után vonszolva besétált az ajtón.

- Milyen megállapodáshoz? – néztem kérdőn Edwardra, de ő csak megfeszülő állkapoccsal megrázta a fejét.

   Sejtettem, hogy hosszú beszélgetés elé nézünk az óráink után. A nap eseménytelenül telt, hacsak a felénk forduló, kérdő szempárokat nem tekintettem annak. Edwardnak most még nehezebb volt, hiszen a tanulók gondolatait mi foglalkoztattuk. Délutánra szegény már úgy nézett ki, mint akibe tucatnyi tőrt döftek és ráadásul még migrénje is van. Lábujjhegyre emelkedtem és egy puszit nyomtam elgyötört arcára. Hálás mosollyal rám nézett, majd elindultunk kifelé. Mielőtt beszálltunk volna az autóba, jelentőségteljes pillantást váltottak Alice-szel. Fanyar mosolyra húzta a száját és alig láthatóan bólintott. Reméltem, hogy otthon végre elmond mindent.A konyhaasztalon egy cetli várt apám kézírásával.

Bells!
Reggel jövök, kaja a hűtőben.
Vigyázz magadra!

- Miénk a ház. Megejtjük azt a beszélgetést végre? – kérdeztem olyan könnyed hangon, amennyire csak tudtam.

   Bár próbáltam nem kétségbeesni, a jeleket rögtön levette rólam. Nem titkolhattam előle semmit.

- Előbb hazaviszem a kocsit. Egy óra múlva itt vagyok – válaszolta a padlót fixírozva, majd lassan felengedett, s aranyló szemét félig leeresztett pillái mögül rám emelte. – Látod, milyen nagylelkű vagyok? Kapsz néhány emberi percet az emberi teendőidre. Ne aggódj, visszajövök – válaszolta grimaszolva ki nem mondott kérdésemre.

   Gondolatolvasó képessége szerencsére rám nem hatott, de kalapáló szívem, s összekoccanó fogaim nem kerülték el a figyelmét. Hiába, így jár az ember lánya, ha egy vámpírral kezd… Nyitott könyv voltam előtte, de emiatt már csak ritkán dühöngtem. Cserébe olyan fokú őszinteséget kaptam, amilyet soha nem tapasztaltam a körülöttem élő emberektől. Hm, lenne mit tanulniuk a halottaktól. Ettől kuncognom kellett.

   A kiszabott órában mindösszesen annyit tettem, hogy bekaptam pár falatot, s a nappali kanapéján ülve vártam, hogy megérkezzen. Nélküle nem tudtam mit kezdeni magammal. Elveszett voltam, semmi sem tudta enyhíteni a feszült várakozást. Rettegtem, hogy egy nap már nem akar majd visszajönni. Már nem én leszek az élete, már nem leszek az övé. S Ő sem lesz az enyém.

   Görcsbe rándult a gyomrom, hiszen hetek óta nem tudtam ezt kiverni a fejemből. Még nem az enyém. Nem egészen. És talán sohasem lesz az… Én már meghoztam a döntést, még jóval azelőtt, hogy az ő érzéseit ismertem volna. Nem számított, hogy vámpír. Nem számított, hogy gyilkos. Csak az számított, hogy szerettem és nem tudtam nélküle élni.

- Harcolni fogok – suttogtam az egyre növekvő sötétségnek.

   Egy óriási könnycsepp kibuggyant a szemem sarkán, végigfolyt az arcomon, s végül lehullott Edward kinyújtott ujjbegyére. Mégis visszajött!

- Harcolni? – kérdezte értetlenül.

   Mit nem adott volna azért, hogy hallja a gondolataimat! De csak várt, várt, hátha felelek.

- Harcolni, Érted! – határozott, ellentmondást nem tűrő hangom meglepte.

    Nem az esetlen kis Bella ült előtte, hanem egy mindenre elszánt, szerelmes nő. Gyöngéden félresimított egy tincset a hajamból, s ajkaival a fülcimpámat súrolva suttogta:

- Nem kell harcolnod, a tiéd vagyok.

- Nem így értettem. – nyögtem, mert közelségétől, teste illatától kezdtem elbódulni.

   Kényszerített, hogy a szemébe nézzek.

- A Tiéd vagyok. Örökre – mondta eltökélten, s tudtam, ezúttal nem fog megállítani, ha hevesebben viszonzom a csókját, vagy kezem a felsője alá téved.

- Biztos vagy benne? Te is akarod?

- Másra sem vágyom, csak Rád! De ennek súlyos feltételei vannak.

   Na, erre kíváncsi voltam. Mit kérhet még azon kívül, hogy próbáljak nem meghalni? Ellépett mellőlem, s az ablakon keresztül az udvart kezdte bámulni. Ennyire zavarban még sosem láttam. Sőt! Edward sosem jött zavarba, talán csak akkor, amikor vámpír létének részleteiben vájkáltam.

- Tegnap azért mentem el éjszaka, mert beszélnem kellett a családommal. Ők is tisztában voltak azzal, hogy fontos döntés előtt állunk, de nem akartak beleszólni.

   Na, jól kezdődik. Elképzeltem, ahogy a héttagú Cullen család körbeüli a hatalmas ebédlőasztalt, hogy a mi szexuális életünket marcangolják. A szégyentől fülig vörösödtem, levegőt is elfelejtettem venni. Edward ijedten fordult meg, majd látva, hogy mi a baj, sötéten elmosolyodott.

- Tudod, a családban én vagyok a gondolatolvasó. Előttem egyiküknek sem lehetnek titkai, s ez frusztrálja őket már évtizedek óta. Láttad volna az önelégült arcokat, amikor hebegve próbáltam megmagyarázni, mi is a helyzet… De neked is meg kell értened, hogy mi nem vagyunk hétköznapiak. Bármit teszek… bármi történik veled… – arca elkomorult -, az hatással lesz mindannyiuk életére.

- Elfogadtam ezt, de miben tudnak ők segíteni? Nem hiszem, hogy a technikai részével ne lennénk tisztában – néztem rá kihívóan, amitől megint zavarba jött.

   Ez volt az egyetlen téma, amiben én domináltam, nem ő. A testi vágy, ami hatása alá egyre többször kerültünk, engem csak még magabiztosabbá tett, de őt megrémítette. Vámpírrá alakulása után az emberi érzéseket elnyomta benne az állati ösztön, már ha korábban, 17 évesen érzett egyáltalán ilyesmit. Most pedig, hogy minden szabad percét velem töltötte, az évtizedek alatt a mélyben szunnyadó érzések ezerszeresen törtek a felszínre.

- Nem, de ha egy csók közben elvesztem a fejem és kiszívom az összes véred, akkor az nem segít, hogy a dolog technikai részével tisztában voltunk  – vágta vissza gúnyosan, de az arcomra kiülő szomorúságot látva már meg is bánta. – Alice-nek volt egy javaslata. De ehhez a te beleegyezésed is kell.

- Bármi kell is ahhoz, hogy könnyebb legyen neked velem lenni, áldásom rá.

- Nos, arra gondolt, hogy két utcára innen Rosalie-val és Esmé-vel leparkolnak és baj esetén az ablakon betörve leráncigálnának rólad. Persze Emmették is a közelben bújnának el, ha ők esetleg nem tudnak lefogni – hebegte.

   Újabban az a szokása, hogy a szőnyeg rojtjait tanulmányozza?

- Miért pont Rosalie és Esme? Akkor már jobb felmentő sereg lenne Emmett és Jasper - értetlenkedtem.

   Valami nagyon egyértelműt nem vettem észre, mert csibészes mosolya megjelent a szája sarkában.

- Ki tudja, mennyi ruha lesz rajtad.

- Mikor jönnek? – nem volt ugyan ínyemre, hogy időhöz kössük a szerelmet, de nem tehettem mást.

- Már kint vannak. Akár egész éjszaka őrködnek, ha kell.

   Akkora lendülettel vetettem magam kőkemény mellkasára, hogy hátrahőkölt. Nem az erőmtől, csupán a meglepetéstől. A karjaiba emelt és szélsebesen felrohant velem a szobámba. Gyengéden leültetett az ágy szélére, majd elém térdelt. Kapkodva vettük a levegőt, de még visszatartottuk vágyainkat. Nem akartunk elsietni semmit. Aranybarna szemében a saját érzéseimet láttam visszatükröződni, s ez végleg elhitette velem, ezúttal nem álmodom. Kézfejét végighúzta a nyakam oldalán egészen a kulcscsontomig, ahogy első kirándulásunk alkalmával. A szívem a torkomban dobogott, nyelni alig bírtam, de semmi pénzért sem vettem volna le a szememet porcelán arcáról.

- Nagyon fogok rád vigyázni – lehelte, s ajkát az enyémre helyezte.

   Ez a csók más volt, mint a többi. Szoros kapocsként fejezte ki az összetartozást, ami immár végső beteljesülése felé haladt. Tétovázva csúsztattam kezemet a pólója alá, s óvatosan simogatni kezdtem. Érintésemtől megborzongott, de csak egy pillanatra, aztán fején áthúzva levette a felsőjét. Még tökéletesebb volt, mint képzeltem. Sosem láttam eddig meztelen felsőtestét, finoman izmos hasát. Ha lehet, még fehérebb volt, mint az arca.

   Egyszer csak az ágyamon feküdtem, s Edward kínzó lassúsággal gombolta ki a piros blúz gombjait. Azt sem bántam volna, ha elszakítja, de ő kiélvezte a percet, s nekem sem engedte, hogy a lüktető vágy miatt elsiessek bármit. Amikor végre szétnyílt az aprócska anyag, sóhajtva nézett végig testemen, amit már csak a fehérnemű takart.

- Gyönyörű vagy – nyögte.

   Magam elé kaptam a kezem, azt sem tudtam, mimet takarjam el. Edward értetlenül meredt rám, de halvány mosolyom megnyugtatta, hogy nem mondott semmi rosszat.

- Szégyenlős vagyok – magyaráztam, mosolyt csalva arcára.

   Edward érintései nyomán minden porcikám lángra gyúlt. Minden mozdulatából a gondoskodás és szeretet áradt, s lehetőségeimhez képest én is viszonoztam kedvességét. Próbáltunk mindketten felkészülni arra, amitől a leginkább tartottunk, ahonnan már nem volt visszaút. Ha most nem tesszük meg, talán sosem fogjuk, de féltünk megkockáztatni, hogy a szörnyeteg kiszabaduljon a ketrecéből, ahová Edward vasakarata zárta.

   És akkor megláttam szemében a lemondást és a csalódottságot. Önmagában csalódott, gyengének és gyávának hitte magát. El akart húzódni, de ezúttal nem engedtem. Karjaimat szorosan a nyaka köré fontam, szinte csüngtem rajta, ahogy próbált felkelni.

- Alice-ék kint vannak. Nem lesz semmi baj. Mindennél jobban szeretlek.

   Visszatett az ágyra, félrehúzta csapzott hajamat az arcomból. Várakozva rám tekintett. Ő volt a lelkem másik fele, még ha úgy gondolta is, hogy neki már nincs lelke. Soha nem fogok senkit sem szeretni rajta kívül. Ezt nem tudtam, hanem szavakkal le nem írhatóan éreztem. Vele akartam lenni, olyan közel, mint amilyen közel még senkihez sem voltam és nem is leszek.

   Anyám már kiskoromban „felvilágosított”, mert fontosnak tartotta, hogy ismerjem a fiú-lány, férfi-nő közötti kapcsolatot. Apám is tett egy bátortalan kísérletet arra, hogy a szexről beszéljen velem, amikor Edwarddal már több hónapja jártunk. Szerencsére hamar sikerült leszerelnem, még mielőtt a méhecskék beporzó munkájára rátérhetett volna.

   Most mégis reménykedtem, hogy velem más lesz a helyzet, mint az átlag nőkkel. A fájdalomtól nem féltem, hiszen a szüzességem csak egyszer kell elveszítenem, s ha ezt olyan emberrel élhetem át, akit mindennél jobban szeretek, hát megéri a kis kellemetlenséget. De én nem voltam átlagos nő. Egy vámpír volt a szerelmem, aki ráadásul majd megőrült ínycsiklandó véremtől. Márpedig ha az ártatlanságomat itt és most elvesztem Edwarddal, és én vérezni fogok… féltem belegondolni, hogy mi lesz a vége.

   Bátortalanul bólintottam.

   Edward tétovázva végigsimított combjaimon, s óvatosan magához húzott. De nem álltam készen arra az éles fájdalomra, amely átjárt. A szemem könnybe lábadt, fojtottan felsikoltottam. Edward teste mozdulatlanná dermedt rajtam. Lassan a tűz enyhült, s örömmel vettem tudomásul, hogy még mindig életben vagyok. Vérem tömény szaga kalapácsként vágott fejbe. A torkomba gombóc nőtt, az elfogyasztott étel kikívánkozott. Edward lassan rám emelte a szemét, s ereimben megfagyott a vér. Aki rám nézett, az nem Edward volt. Egy sötét szemű vadállat, ami szimatolva kereste prédáját. Nem tehettem semmit. Vasmarkai kérlelhetetlenül szögeztek az ágyhoz. Hangos mordulás szakadt ki a mellkasából. A szörnyeteg elszabadult. Edward telefonja csörögni kezdett a földön heverő nadrágjából. Alice-ék még nem álltak az ágy mellett, még nem feszegették karmokká görbült ujjait a vállamról. Akkor még van esély. Nem, az nem lehet, hogy így érjen véget. Magamhoz öleltem, mindenre készen. Megcsókoltam a vállát, s lágyan simogattam a hátát. Egy örökkévalóságig tartó perc múlva engedett a görcs, s újra az én Edwardom nézett a szemembe. Hiába győzött a sötét oldal felett, szégyenkezett azért a rövid időért, amivel a tökéletes pillanatot talán egy életre elrontotta.

   Mosolyogva toltam felé a csípőmet, s amikor ritmusosan válaszolt rá, felnyögtem.

- Te vagy az életem – suttogta.

   Mozdulataink nyomán soha nem ismert gyönyört éreztem. Kis idő múlva kimerülve, levegő után kapkodva engedtük el egymást, de csak addig, amíg kényelmesebben elhelyezkedtünk. Edward nyakába fúrtam a fejem, s ő meghatottan csókolta verejtékes homlokomat.

- Még soha nem voltam ilyen boldog. Ilyen lehet a mennyország - mondta.

   Ez sokat jelentett neki. Velem találta meg azt, amitől úgy hitte, hogy a benne vicsorgó, piros szemű szörnyeteg megfosztotta.

   Reggel szakadó esőre ébredtem. Az ablakom előtt emelkedő fa rázkódott a sűrű égi áldástól és a törzsét ostromló széltől. Észrevéve, hogy már felkeltem, Edward mézédes csókot nyomott csukott szemeimre. Lustán nyújtózkodtam, s hátradöntöttem a fejemet, hogy a szemébe nézhessek.

- Jó reggelt Csipkerózsika. Lenne kedved átjönni ma hozzánk?

- Persze. Adj egy fél órát, addig összekaparom magam.

- Összeütök neked valamit.

   Olyan természetes volt, hogy egy ágyból, egymás mellől keltünk fel. Bárcsak minden nap így indulna. Annak is eljön majd az ideje. De most más foglalkoztatott. Edward tegnap délután hazavitte az autóját, hogy ne álljon a ház előtt, hátha Swan rendőrfőnök úr erre találna kocsikázni. Tehát kénytelenek leszünk az én rozoga furgonommal menni, amit a gyorsasághoz szokott kedvesem mérhetetlenül gyűlölt. Aztán lehervadt arcomról a kaján vigyor. Meghallottam a Volvót. Képes volt hazamenni érte?

   Hitetlenkedve szaladtam az ablakhoz, s amikor kinéztem, Alice felintegetett nekem. Hm. Az én barátnőm! Ennyi örömöt igazán megengedhetett volna nekem. Na, majd számolunk.

- Szia Bella. Milyen volt az este? – kérdezte könnyedén, majd pirulásom láttán elnevette magát.

- Igazán köszönöm, amit értünk tettél, Alice. Ha te nem vagy… még mindig egy helyben toporognánk.

- Nagyon szeretlek titeket, ugye tudod? Na, megyek, segítek a bátyámnak, mert a főzés még mindig megfejthetetlen rejtély számára. Azt hiszem, az előbb éppen cukrot rakott a rántottádba. Ha kész vagy, indulhatunk is.

   Edward és Alice egész úton csipkelődtek. Felszabadultságuk rám is átragadt, s újabb tökéletes napnak néztem elébe, ezt tudtam. A Cullen-villa most is lenyűgözött, mint mindig. Fehér falaival, tiszta üveg oldalával inkább hasonlított egy uralkodó rezidenciájához, mint egy vámpírcsalád otthonához. Edward kisegített a kocsiból, s mielőtt elengedett volna, hevesen megcsókolt. De máris nyílt az ajtó, s Esme termett mellettem. Szorosan magához vont, s tőle szokatlanul még egy puszit is nyomott az arcomra.

- Nagyon bátor voltál.

   Most már féltem, mi lesz odabent, amikor szembe kell néznem a többi Cullen cinkos tekintetével. Edward nagyot nyelve megint a földet vizsgálgatta. Emmett mackós nevetése a kocsiig elhallatszott.

Szerző: Nikita