17. fejezet: A Mészáros

Bella

    A név hatása leírhatatlan volt. A hátam mögött álló, rothadó dögszagot árasztó vámpír tartása azonnal megváltozott. Bizonytalanul egyik lábáról a másikra nehezedett, jéghideg altestét végre elhúzta a derekam magasságából. Egyik karjával még mindig magához szorított, de kevésbé durván, mint korábban. Társa arca továbbra is sötétbe burkolódzott, de afelől semmi kétségem sem volt, hogy falfehér és gyönyörű, erős kontrasztot alkotva gyilkos bensőjével. A kétajtós szekrény hangja magasba ívelt a félelemtől.

- Mi a fenét csináljunk vele? Nem ölhetjük meg csak úgy! – mutogatott a karkötőmre.

- Fogalmam sincs. Szeretek vadászni, ölni és nem akarom ezt egy apró hiba miatt feladni – nyekeregte a hátamhoz tapadó. – Nem akarok ujjat húzni a Mészárossal. Talán szólni kéne a főnöknek.

- Igen, az lesz a legjobb. Bármi is történjen vele, az nem a mi hibánk lesz − próbálta társát nyugtatni. − Mi nem tettünk semmi rosszat. Egyetlen csontja sem tört el, egy csepp vére sem folyt el, mi nagyon kedvesen bántunk vele… a körülményekhez képest.

- Akkor a kocsihoz?

- A kocsihoz.

    Bár megpróbáltam ellenkezni, a csuklómon növekvő szorítás kezes báránnyá tett. Felesleges lett volna harcolnom ellenük, gyenge emberként nem szállhattam szembe két erős vámpírral, s két törött kéz nem javított volna a túlélési esélyeimen. Az világos volt, hogy egyelőre nem akarnak megkóstolni, megölni, vagy bármilyen más módon bántalmazni, de azért a türelmük határát sem akartam feszegetni. A karperecem szemmel láthatóan rettegéssel töltötte el őket, ami − Cullenék szelíd természetét ismerve − meglepő volt.

    Tehetetlen rongybabaként tűrtem, hogy egy öreg Dodge-hoz vonszoljanak és belökjenek hátulra. A mocskos ülésen elterülve óvatosan megdörzsöltem elgyötört tagjaimat, hogy a kellemetlen bizsergést leküzdve végre életet leheljek beléjük. Mély szippantással fogadtam be a friss levegőt a tüdőmbe, végre maradásra bírva a délután elfogyasztott szendvicsemet. De nem örülhettem túl sokáig, mert amint a két alak bevetette magát a kormányhoz és az anyósülésre, a belső tér ismét alvadt vérszaggal lett terhes. Csak az átmeneti oxigénhiány rovására írhattam, hogy az egyetlen menekülési lehetőségemet is elszalasztottam, még mielőtt eszembe juthatott volna megkísérelni: az ajtózárak kattanása arcul csapásként ért a halálos csendben. Nem mintha lett volna esélyem megúszni ezt a rémisztő kalandot. A két ballábamat ismerve a küszöbben megbotolva arccal üdvözöltem volna az aszfaltot. Így hát sorsomba beletörődve egykedvűen bámultam a mellettünk elsuhanó tájat.

    Már a második kanyar után elvesztettem a fonalat. De nem is érdekelt hová és mi célból szállítanak alkalmi ismerőseim. A vámpír családom ki tudja, merre él, síron túli kedvesem gyilkosai után kutatva. Nincs senki, aki megvédhetne, nincs senki, akiért érdemes lenne élnem.

    Az öngyilkosság gondolata kísérte végig életemet az elmúlt két év alatt. Edward után akartam menni, nélküle üres volt a világ, értelmetlen a létezés. De nem tehettem meg. Nemcsak Alice-nek tett ígéretem miatt, hanem mert hittem, hogy Edward a Mennyben van. Olyan tiszta, olyan törődő és jó volt, hogy nem kerülhetett máshová. Igaz, hogy szörnyű tetteket követett el, de örökös küzdelmével a benne lakozó szörnyeteg ellen végül kiérdemelte a megbocsátást. Akik saját kezükkel vetnek véget életüknek, a Pokolba kerülnek, s elkárhozva rám az Edward nélküli szenvedés várna. Most itt volt a lehetőség. Ha ezek a vérszívók megölnek, végre együtt lehetek a szerelmemmel. Örökre.

    Fél órával később egy magas, impozáns épület hátsó udvarára gördültünk be. A fekete, kovácsoltvas kapu halk döccenéssel záródott be mögöttünk. A főépület homlokzatát kőből faragott puttók díszítették, de nem a szokásos, angyali üdvözlettel. Ajkuk rémült kiáltásra nyílt, tággá dermedt szemeikkel azt üzenték: Menekülj! De a dús lombozatú tölgyfákkal övezett udvarról nem volt kiút. Így kelletlen hagytam magam kihúzni a kocsiból.

    A kis teret nappali fénybe burkolták a kétszárnyú vasajtó előtt álló kerti lámpák, amelyek glóriát vontak a fölém tornyosuló férfiak köré. Az alacsonyabb, aki korábban előszeretettel dörzsölte magát a hátamhoz, mézszőke volt. Arcát mintha az istenek faragták volna ki a legnemesebb fehér márványból. Szemkápráztató látványt nyújtott. Ha nem lettem volna elfogult, bízvást állítottam volna, hogy még Edwardnál is gyönyörűbb, ám vörösen izzó tekintetének szikrázó vágya visszataszított. Társa két méter körül lehetett, csupa izom, csupa erő. Férfias vonásai már levetkőzték a kisfiús bájt, hogy felsőbbrendűségnek adják át helyüket. Sötét haja lágy hullámokban omlott széles vállára, latinos beütést kölcsönözve neki.

    Utolsót szippantva a kinti levegőből beléptem a házba, magamban búcsút intve a szabad világnak. Végzetem felé ballagva Shakespeare drámájának kedvenc sora ötlött eszembe:

Jöjj, zord kisérő, szörnyű kalauz!
Kétségbeesett révész te, s verd a szirthez
Viharba fáradt, hányatott dereglyém.

    Néhányszor szembenéztem már a jó öreg kaszással, de ezúttal sejtettem, hogy borotvaélesre köszörült pallosával végleg lesújt rám. De nem panaszkodhattam. Szerény húsz évem csupán a testem érettségét jelezte, lelkem megfáradt volt, akár egy vénasszonyé.

    Szép élet jutott nekem.

    A szeretetből, a kalandból s a bánatból is jócskán kijutott. Apámat elvesztettem a váláskor, amikor Arizónába költöztem anyámmal, s ezen a Charlie-val töltött nyári szünetek sem változtathattak. Két hét egy idegennel, aki reggel munkába megy, mert fontos ember, te pedig ott maradsz egy hideg, üres házban a TV előtt, vagy a könyveid között. Azután este jön a kínos beszélgetés, s arra a kérdésre, hogy vannak-e barátaid, az ötödik este is csak annyit felelsz: vannak. Mióta tinédzser lettem, nem volt anyám. Már elég idős voltam ahhoz, hogy a „pasi ügyeit” megossza velem, s a fekete-piros ruha kérdésénél mosolyogva a csipkés minire bökjek az izgatottan várt randi előtt. Elvesztettem a barátaimat, azon keveseket, akik voltak. Messze járnak, s immár két éve se levél, se telefon. Megéltem és meggyászoltam a Szerelmet. Ama nagybetűset, amiből csak egy jut egy életre.

    Sötét, üres folyosókon kacskaringóztunk, mire elértük a felvonót. Marcona, öltönyös kolosszus állta utunkat, azzal a fajta tekintettel, amitől még Chuck Norris is ágyba vizelő kisfiúvá válna.

- A főnök nem fogad vacsoravendéget – morrant

- Pedig ez tetszeni fog neki! Ez egy Cullen – feleselte a szőke.

    A kolosszus szája előbb csak felfelé görbült, majd csilingelve felkacagott, amitől a térdeim kocsonyásan remegni kezdtek. Nevetése olyan volt, akár a friss nyári zápor kopogása a legtökéletesebb rózsabokor nyiladozó szirmain. Szemeimet élvezkedve hunytam le, nem akartam egyetlen akkordot sem elveszíteni ebből az édes hangból. De amilyen hamar jött pillanatnyi jókedve, olyan gyorsan el is szállt, mert újra azon a kérlelhetetlen baritonon osztotta a másik kettőt.

- Idióták! A Cullenek nem paktálnának le egy emberrel. Kotródjatok innen, ezt meg hagyjátok itt! Ma még úgysem ettem.

- Nem úgy megy az ám! Biztos nem véletlenül van rajta ez a bizsu. Ami a Mészárosé, azt meg is védi. Te vállalnád a felelősséget?

    Már megint ez a Mészáros. Ha a Cullenek szóba kerülnek, mindig ide lyukadnak ki. Pedig Carlisle − mint a család tiszteletet parancsoló vezetője − nekem nem tűnt fenyegetőnek. Bár én amúgy sem számítok normálisnak, elvégre egy vámpírral jártam, szóval lehetek az a bizonyos kivétel. Cullenék adottságai külön-külön is halálosak, de együtt igazán félelmetes szövetségesek. Már említette Emmett, hogy egy alkalommal Rosalie-val a Cullen név segítségével keveredtek ki a bajból. Hát, ha ennek a három maflának ez kell, adhatom alájuk a lovat.

- Ejnye fiúk! A Mészáros személyes támadásnak venné, ha csak a hajam szála is meggörbülne. Én a helyetekben menteném a menthetőt, de ti tudjátok. Elengedhettek, vagy megölhettek, de akkor a Mészáros idejön és hozza az egész családját. Szép kis vérfürdő lesz.

    Szavaim mellé drámaian piszkálgattam körmeim alól a nem létező koszt egykedvűséget mímelve, miközben magamban a tébolyodott visítást igyekeztem elfojtani. Mindhárom vámpír halálsápadt lett, már ha náluk a fehérséget még lehet fokozni. És még Edward mondta, hogy nem lennék jó színésznő…

- Rendben, menjetek! – nyomta meg a hívógombot az óriás.

    A liftben alig hallhatóan az Örömóda szólt, aláfestő zenét szolgáltatva gyászmenetünkhöz, amely a második emeleten ért véget. Azt vártam, hogy egy folyosóra lépünk majd ki, ám csalódnom kellett. Egyenesen egy nappaliba érkeztünk, mint azokban a filmekben, ahol a főhősnő méregdrága luxuslakásban él, és a liftajtó helyettesíti a bejáratot. Sosem értettem, mire jó ez. Csengő híján a lakó sose tudja, ki érkezik, hát persze, hogy rajtakapják, amint egy szál pongyolában készül fürdőzni.

    A fekete bőrkanapén ülő férfi nem úgy nézett ki, mint akit tetten értek. Egykedvűen szorította magához egy vörös hajú nő rángatózó testét. Szája a lány nyaki ütőerére tapadt, cuppogva szipolyozta ki belőle az életet. Áldozata kapálózva küzdött minden csepp véréért, öklével gyilkosa arcába sújtva, de fájdalmat csupán magának okozott, amikor egyik különösen ügyesre sikeredett akciójával reccsenve törtek porrá ujjai. Még rúgott kettőt, aztán nem mozdult.

    A friss vérszag gyötörve ingerelte belső szerveimet. A tüdőm sípolva tiltakozott az erős támadás ellen, nyálam sós fémmé kocsonyásodott kiszáradt ajkaim között. Ilyen íze van a halálnak.

- Az A negatívok mindig olyan savanyúak – röhögött fel a férfi, s a holttestet egyszerűen odébb rúgta. – Fiúk, remélem jó okkal zavartatok meg!

- Ez egy Cullen – jelentette ki a szőke.

    Erre már ő is felkapta a fejét. Gyanakodva méregetett, időnként a levegőbe is beleszagolt, s felfedte kitágult, szőrös orrlyukait. Ilyen ocsmány vámpírt − de igazából embert se − még nem láttam. Van, amin már a természetfölötti sem segít. Henger alakú testét szürke tréning fedte, szerencsére tetőtől talpig. Kopasz fején izzadtság gyöngyözött, ami a vámpírok fagyos testével lehetetlennek tűnt. Egy villanással később előttem termett, s arcomat két húsos ujja közé szorítva oldalra fordította a fejem. Már attól rosszul voltam, ahogy rám nézett, de nyöszörögve tűrtem, hogy végignyalja az arcomat.

- Mi a neved, tubicám? – kérdezte tettetett kedvességgel.

- Bella Cullen.

- Ne hazudj nekem, galambom! – sziszegte. – Honnan loptad a karperecet?

- Carlisle Cullen csatolta a kezemre. Családtag vagyok.

    Érkezésünk óta először láttam érdeklődést felvillanni a szemeiben.

- Egy ember? – gúnyolódott.

   Fejével intett a másik kettőnek. A latinó felkapta a lány hulláját, majd alázatosan elódalogtak a lift felé. Fél perccel később már egyedül maradtam a főnökkel.

- Foglalj helyet, madárkám! – nyomott le az egyik fotelbe. – Egy kis üdítőt? AB pozitív? 0-ás negatív?

    Ha azt várta, hogy megtörhet, akkor tévedett. Nem fogok sírva könyörögni az életemért. Annyi mindent elvettek tőlem az életben, a méltóságomat nem hagyom! Hiába kínzott James, nem aláztam meg magam ostoba jajveszékeléssel, nem kértem Edwardot, hogy bosszuljon meg. Ha meg kell halnom itt és most, akkor azt emelt fővel fogom tenni!

    Kényelmesen elhelyezkedtem, egyik lábamat a másik fölött átvetettem, és gúnyos, féloldalas mosollyal ajkaimon válaszoltam.

- Köszönöm, nem élek vele.

- Van benned kurázsi! − nevetett. − Remélem, kitart addig, amíg a Culleneket felhívom. Lehet, hogy személyesen akarnak majd kérdőre vonni az eltűnt ékszer miatt, de lehet, hogy inkább rám bízzák e megtisztelő feladatot. Imádkozz, hogy nekem adjanak. A Mészáros a leggyötrőbb rémálmodat is felülmúlja.

    A nyelvemen rezgett a csípős válasz, de még időben sikerült visszanyelnem. Lelkem máris örömódát zengett. Ha a családom megtudja, hogy bajban vagyok, nincs az az erő, ami megállíthatja őket. Végre újra láthatom a Culleneket. Csak meg kell őriznem a nyugalmamat, s nem kihívni magam ellen a sorsot. Ha nem öletem meg magam az érkezésükig, akkor minden rendbe jön. Vagy legalábbis majdnem minden…

    Így hát csak bólintottam, tegye, amit jónak lát. Megfejthetetlen tekintettel mért végig, majd az egyik oldalajtót maga után behúzva magamra hagyott.


Carlisle

    A hajó lágyan ringatózott alattunk Long Beach kikötőjében. A fedélzeten kialakított, sosem használt napozóteraszon ültünk kezünket tördelve a telefon körül. Alice három napja magán kívül volt, mióta látomást kapott imádott Bellájáról. Azóta mozdulatlanul, akár a szobrok, bámultuk az apró készüléket, nappal a kajütbe húzódva, éjjel a sós levegőn tartózkodva. A családunk egyik tagja bajban volt, 3 millió dolláros bajban! Egy férfi fog minket hívni, hogy Belláért váltságdíjat követeljen. Sajnos a lányom nem látta jól a helyet, ahol fogva tartják, így csak… vártunk. A pénz a lábam mellett feküdt útra készen egy fém bőröndben.

    Amikor a karperecet ajándékoztuk neki, nemcsak befogadtuk a családunkba, hanem egyben védelmet is biztosítottunk a számára. Bár ő kedves, konfliktust kerülő vámpíroknak ismert meg minket, azért mi is foggal-körömmel harcolunk azért, aki hozzánk tartozik. Bella a szeretetével kivívta a megbecsülésünket és helyét a Cullenek között. Kerüljön bármibe, újra köztünk lesz!

    Az életemet a gyógyításnak szenteltem, amivel összeegyeztethetetlen a gyilkolás, még akkor is, ha jogos indulatból fakadna, ezért, ha Bella biztonságban lesz, futni hagyom elrablóit. Csak remélhetem, hogy a fiaim helyes döntést hoznak és nem ugranak neki senki torkának kis húguk védelmében.

    A telefon csörgése szilánkokra zúzta a körénk boruló csöndet. A kagylóért nyúltam, de még a hálók felé igyekvő Alice után kiáltottam.

- Ne!


Bella

    A főnök jókedvűen fütyörészett, amikor visszatért a szobába. Fültől fülig ért a szája, s olyan elégedettnek tűnt, mint a macska, amelyik éppen befalta a kanárit. Levetette magát elém a kanapéra, lustán kinyújtóztatta a lábait.

- Na, dalold el énekesmadaram, miért véd téged világunk legfélelmetesebb családja?

- Mert szeretnek – válaszoltam egyszerűen.

- Valamelyikük szívét meghódítottad talán? Nem hinném. Vannak furcsa dolgaik, de ennyire nem morbid egyikük sem. Az egyetlen, akinek nincs párja közülük, az Edward, de ő undorodik az emberektől… − gurgulázva felnevetett. − Legalábbis egy ideje.

    A düh beette magát minden egyes porcikámba. Ott szikrázott a szemeimben, amivel keresztül akartam döfni, a karjaimban, amivel képen akartam csapni és az ujjbegyeimben, amivel ki akartam kaparni vörösen lángoló szemeit.

- Nem! Ne mondd! Edward Cullen? A Mészáros? Aki kiirtotta fél Londont? – hitetlenkedett.

    Az állam a padlóig esett. Nem Carlisle a Mészáros, hanem Edward. A pulzusom az eget verte. A harag csak lobogott bennem, egyre kitörni igyekezett. De nem hagyhattam, hogy eluralkodjon rajtam. Kevés vagyok egy vámpír ellen, s most már meghalni sem akartam. Még van kiút!

- Nem hiszem, hogy rászolgált a hírnevére – dacoltam.

- A családját nem egyszer a rossz hírneve mentette meg egy-egy harctól. A kegyetlensége legendás. Az a karperec a csuklódon azt jelzi minden fajtársunknak, hogy ha egy ujjal is hozzád érnek, Edward Cullen haragjával találják szembe magukat. De ha elterjed, hogy egy nyamvadt ember a szerelem béklyójába verte… hát… sorban fognak állni a kihívók a küszöbe előtt. Kész öngyilkosság.

- Biztosíthatlak, hogy erre már nem lesz lehetőségük. Edward meghalt, lassan 3 éve. Szóval ha lehet, több tisztelettel beszélj róla!

- Meghalt? 3 éve? De én…

    A liftajtó hangos dörrenéssel hullott darabokra. A fémes törmelékek mögül imádott családom lépett elő. Ők voltak, de mégsem. A külsejük teljesen megváltozott, csak meleg, borostyán szemük maradt ugyanaz.

    Carlisle és Jasper haja feketére volt festve, kissé már megnőtt tincseiket olaj tartotta féken. Alice mélybarna loknijai a háta közepét verdesték, s egy strasszokkal díszített csattal fogta hátra a frufruját. A legmeglepőbb azonban az öltözetük volt. Mintha a Corleone család ruccant volna át Szicíliából. A fiúk sötét, csíkos öltönyt viseltek világos inggel, lakkos cipőjükön megcsillant a lámpák fénye. Alice kivágott, csipkés ruhájában a halál angyalára hajazott. A drámai belépőkhöz mindig értett fogadott nővérem.

    Sírva-nevetve indultam feléjük, de egy erős kar visszarántott.

- Ne olyan hevesen aranytojást tojó tyúkom! A végén még meg találom kóstolni a nyakadat! – fenyegetett ujjaival az ütőeremet cirógatva.

- A helyedben én nem tenném – hallottam egy gyönyörű, ismerős hangot a hátam mögül.

    A főnök lefagyott. Szaporán kapkodta a levegőt, mintha légszomj kínozná, s óvatosan oldalozva megfordult, még mindig a nyakamat szorítva.

    A nesz nélkül mögöttünk felbukkanó alak bronzvörös tincseibe túrt. Haragtól sötét arcát megkeményítette az indulat. Amint lassan felénk indult, torkából fenyegető, mély morgás tört elő. Abban a pillanatban tudtam, hogy apámnak igaza volt. Tényleg megőrültem.

- Edward - suttogtam.

   Szerző: Nikita