27. fejezet: A halál öt lépése

Kedves Olvasóim!

Ez már a fejezet javított változata. Millió köszönet a bétáimnak!Nikita


Edward

   Olyan távol húzódtam a Sátán teremtményétől, amennyire cellám acél rácsai és a több ezer volt áram engedte. Nem akartam, hogy akár egy centire is megközelítsen, az érintéséről már nem is beszélve. Előbb sütöm magam ropogósra - legyőzve az életösztönt, amely minden bizonnyal rajtam is eluralkodna -, semhogy higgyek a szememnek. A látásunk megcsalhat minket, de a szívünk soha. Éreztem, hogy az a lány, aki a hideg betonon térdeit felhúzva itatta az egereket, nem lehet Bella. Hiába ugyanolyan gyönyörű, hiába ugyanolyan bódító az illata, hiába süt ugyanúgy a szerelem a szeméből, mégsem ő az. Csak Grace játszik őrjítő játékot az elmémmel, remélve, hogy belebolondulok vagy belefáradok, és behódolva a nagyobb erő, felett szabadjára engedem a fenevadat.

   De annyira ostobának mégsem tarthat, hogy józan eszemet félretéve elhiszem, hogy Bella, akit Long Beach-en nemrég szabadítottunk ki a családommal egy kegyetlen vérszívó fogságából, most itt ücsörög tőlem néhány méternyire, újra és újra szerelmet vallva. Itt bukta be az ál Bella, mert az igazi, akiért boldogan lehoznám a csillagokat is az égről, teljes szívéből gyűlölt.

   Ha az életem egy regény volna, az olvasó most sóhajtozva fogná a fejét teátrális megnyilvánulásaimtól, de nem így van. Ez a valóság, láttam Jasper fejében. Abban a pillanatban, amikor csatlakoztam a Bella körül örvendező testvéreimhez, megéreztem. Iszapfekete, kátránysűrű, fojtogató gyűlölet. Amikor dühtől izzó szemmel hátat fordított és elsétált, a földre rogytam. Azt hittem, hogy a halálhoz előbb darabokra kell tépni bennünket, aztán felgyújtani a maradványokat, de a szabályoknak ellentmondva abban a pillanatban megszűntem létezni. Nem voltam Edward; nem voltam a Mészáros; nem voltam testvér, fiú, sem szerető. Semmi voltam, üres kagylóhéj, ami sodródik a fájdalom tengerén.

Anno

   Bódulatomból apám gyengéd pofonja rángatott vissza, amiért ölni tudtam volna. Jó volt nekem ott, a semmi közepén, nem hallottam, nem láttam, de ami a legfőbb, nem éreztem. Miért nem hagytak ott? Miért nem volt még elég a büntetés?

– Edward! Térj észhez, fiam! – szólongatott Carlisle. – Nem süppedhetsz most önsajnálatba!

– Nem akarok így élni tovább! – ordítottam elkeseredetten. – Nekem már nem tartogat semmit a jövő!

– Edward, ne mondd ezt! Már megmutattam neked a jövőt, amiben Bellával több száz év elteltével is boldogok voltatok együtt – emlékeztetett Alice. – Ne add fel, amiért egy aprócska akadállyal találtad szemben magad!

– Bella irántam érzett mérhetetlen gyűlöletét te aprócska akadálynak minősíted? – hitetlenkedtem.

– Jaj, nem kell azt olyan komolyan venni! – legyintett a kezével a húgom, de amint tekintetemet az övébe fúrtam, tisztán kiolvastam a fejében kavargó bizonytalanságot. Ő is rettegett, mert a jövő a döntéseink függvénye, Bella távozása pedig szürke ködöt vont eddig kristálytiszta látomásai elé.

– Alice! Nem látod, Jasper milyen feszült és mérges? – intettem fenevadként fel-alá járkáló fivérem felé. – Bella érzései még mindig körülöttünk lángolnak, még mindig hatással vannak rá. Annyira erősek, hogy hiába küzd ellenük, hiába próbálja visszaszorítani azzal, hogy rád gondol elég lenge öltözetben, az sem segít. Amikor Bellával beszéltem – illetve ő beszélt, én meg csak álltam, mint egy rakás szerencsétlenség –, láttam a körülötte kavargó örvényt, ami berágta magát a bőre alá, a pórusaiba, a szívébe. Olyan fekete volt, amint a Mészáros lelke. Ezt már nem lehet helyrehozni – fejeztem be megtörten.

   Csak álltak földre szegezett tekintettel. Hallgattam a gondolataikat, próbáltak egy kapaszkodót, egy apró jelet találni, ami felgyújthatja a remény kialudt gyertyáját, és újra fénnyel töltheti meg az éjszakát. Jasper, családunk stratégiai elemzője minden szemszögből megvizsgálta a helyzetet, de arra a végső döntésre jutott, hogy bár Bella kiszabadításával megnyertük a csatát, a háborút emberáldozattal elvesztettük. Foglyokat nem ejtünk, akarata ellenére nem vihetjük magunkkal a hajóra Bellát, el kell engednünk.

– Nem! Arra nem vagyok képes! Ne kérjétek ezt tőlem! – esdekeltem. Mióta megismertem Bellát, büszkeségemet sutba dobva szüntelen csak könyörögtem – hol ehhez, hol ahhoz. Apámhoz, hogy ne leplezze le csalásomat, és ne mutassa meg a családomnak gaztetteim gyűjteményét; a felsőbb hatalmakhoz, hogy egy óvatlan érintéssel vagy csókkal nehogy megöljem a nőt, akit szeretek; Bellához, hogy bocsássa meg bűneimet és maradjon velem.

– Mennünk kell, fiam! – szorította meg bátorítóan a vállamat Carlisle. – Tudom, hogy úgy érzed, ennél nagyobb már nem lehet a fájdalmad, de vigasztaljon a tudat, hogy legalább életben van, megmentettük!

– Sovány vigasz ez annak, akinek magányosan kell szembenéznie az örökkévalósággal! – törtek ki belőlem a szavak. – Te mit tennél, ha Esme elhagyna? Megrántanád a vállad és továbblépnél?

– Igazságtalanul vagdalkozol, nem vagyunk az ellenségeid! – csóválta a fejét Emmett. – Mit akarsz, mit tegyünk? Tőlem bármit kérhetsz, ha enyhíthetem a szenvedésedet, állok szolgálatodra.

   A mindig jóságos, naiv Emmett. Az egyik legokosabb vámpír a világon, néha mégis olyan gyermekien ártatlan, hogy mindannyiunkat megmosolyogtat. Mit gondolt, mit fogok tőle kérni? Egy új autót? Egy masnival átkötött pumát? Egy kurvát, hogy újonnan felfedezett vágyaimat kielégítsem?

– Azt akarom, hogy ölj meg! – léptem elé. A hitetlenkedés, majd a döbbenet vett erőt arcvonásain, hogy később átadja helyét a szomorú felismerésnek.

– Te megőrültél, ha azt hiszed, ebbe belemegyek! – ragadta meg a nyakamat, egészen az arcomba hajolva sziszegte mondandóját. – Ide figyelj, te önző kis seggfej! Itt az ideje, hogy végre férfi légy, és felhagyj az önsajnálattal! Két éve kizártál minket, a családodat az életedből, mert nem voltál képes szembenézni a valósággal. Azt hiszed, nekünk olyan könnyű volt? Éjt nappallá téve azon ügyködtünk, hogy előkerítsük akár a föld alól is Grace-t, hogy aztán legyen neked ”Happy end”. Van képed azt kérni, hogy végezzek veled? Ha ezt még egyszer megemlíted, átharapom a nyakadat, világos?

– Azzal nem pont azt tennéd, amit akar? – érdeklődött Alice játékosan, ügyet sem vetve a feszült helyzetre.

– Érti ő, amire gondolok, hugicám! – mordult testvérem, majd olyan erővel taszított az aszfaltra, hogy minden izmom görcsösen összerándult. Nagy nehezen feltápászkodtam, leporoltam vagyont érő öltönyömet.

– És te, apám? – fordultam szenvtelen arccal Carlisle-hoz. – Nem fejezed be, amit Londonban elkezdtél? Hiszen csak egy állat vagyok, halálon kívül nem érdemlek mást. Most teljesült a vágyad, Bella elhagyott, hát élvezd ki a győzelmedet, és add meg a kegyelemdöfést! – ordítottam.

– Edward! Ez már mind mögöttünk van, és kölcsönösen megbocsátottunk a másiknak. Nem tudsz olyat tenni vagy mondani, amiért kezet emelnék rád, úgyhogy fejezd be ezt a hozzád méltatlan viselkedést! - utasított rendre, de én tovább hevítettem a vasat.

– A Mészáros vérre éhezik. Finom, ínycsiklandó, mézédes kislányvérre. Már látom is, olyan ártatlan, olyan sebezhető. Sír, mert eltévedt, és nem találja az anyukáját. De majd a Mészáros segít neki, soha többé nem lesz szomorú – suttogtam, mintha egy gyermeknek olvasnék mesét, közben kaján vigyort kényszerítettem ellenkező arcidegeimre, csak hogy fokozzam a hatást. – Egy icike-picike gondolat, egy pillanatnyi megingás, és a halál rászabadul a világra – fúrtam tekintetemet apáméba. – Mi történne, ha elengedném a Mészárost?

– Grace elkapna, és végezne veled. Megvan hozzá a képessége, ezt a saját bőrünkön tapasztaltuk – felelte Carlisle. – Már nem az az Edward vagy, aki egykor felelőtlen döntést hozott, és azóta is vezekel érte. Megváltoztál. Én bízom benned. Nem állíthatlak meg, nem tehetem, az apád vagyok. Ha egész Amerikát kiirtod is, én itt leszek és várom visszatérted.

   Testvéreim apánk mögé húzódva választottak oldalt, egyedül hagyva öngyilkos kísérletemben. Egy szót sem szóltak, csak lélegzet-visszafojtva várták, mit hoz a jövő. Jasper nyugtató hullámaival csitítani igyekezett Emmettet és engem, de testvérem dacosan összefonta maga előtt a karjait, merev testtartása egyértelműen arra utalt, hogy ha kell, erőfölényét kihasználva oldja meg a konfliktus. Alice egyikünkre sem figyelt, befelé hallgatózott, a jövő titkait próbálta kifürkészni. Nyugtalanul rágcsálta a szája szélét, bármit is látott, nem sok jóval kecsegtetett.

– Ez a végső válaszod? – kérdeztem Carlisle-t, aki apám helyett apám volt az elmúlt kilencven évben. Gyűlöltem, hogy a szemében bujkáló szomorúságot, a vállára nehezedő terhet én okoztam, ráadásul akarattal, mégis el kellett tépnem minden kötelet, ami még ehhez a vegetatív léthez láncolt. Carlisle Cullen – az apám, mentorom, vezetőm – bólintott.

– Ég veletek! – nyögtem ki remegő hangon, és beszálltam a kocsimba.

– Hagyd elmenni! – rántotta vissza az utánam igyekvő Emmettet Jasper. Az érzéseim már megsúgták neki, hogy meghoztam a döntést. Bármi áron, de meglelem a halált.

Jelen

   Nem így lett. Nem kaphattam meg, amire vágytam, hacsak meg nem adom Grace-nek azt, amit kíván. De nem fordíthattam újra hátat mindannak, amit Carlisle tanított. Azt a keveset, ami még megmaradt emberségemből, a végsőkig őrizni akartam. Elkárhozott lelkemnek azt a szeletét, amibe beleszeretett Bella, amit tiszteltek a testvéreim, amiben megnyugvást talált kisfia elvesztése után Esme. És ennek feladására az ál Bella sem tudott rávenni.

– … bántam már abban a percben, és ha visszafordulok, most nem lennénk itt! – tört fel mellkasából a keserves zokogás. Eddig nemigen figyeltem arra, amit órák óta kántált, elvégre Bella biztonságban van Long Beach-en. Igaz, hogy nem kért a bocsánatunkból, de attól a családom még mellette állt, és biztos voltam abban, hogy nem hagyták magára, árgus szemekkel kísérik minden mozdulatát. Lehetetlen, hogy Grace elrabolta volna az orruk elől. – Aztán jött Grace, és Carlisle-ék nem tehettek semmit, de ne aggódj, nem sérültek meg súlyosan! Csak Andreas és Gregor gyorsabbak voltak, így végül itt kötöttem ki.

– Nem! Nem! Nem! Kérlek, Bella, mondd, hogy nem te vagy az! – ráztam meg a vállát mellé kuporodva.

– Edward! Ez fáj! – szisszent fel, mire olyan gyorsan engedtem el, mintha kemencébe nyúltam volna. – Sajnálom, hogy hagytam magam elrabolni. Mindig olyan óvatlan vagyok. Az én hibám, hogy most itt vagyunk – fúrta fejét a mellkasomba. Gyengéden átöleltem és ringattam, mint egy kisbabát. Hogy lehettem ennyire ostoba, hogy nem ismertem fel Bellát? Grace beteges játéka kezdett az agyamra menni, és sikerült újra megbántanom a nőt, akit szeretek.

– Kérlek, bocsáss meg! Azért hitettem el veled a halálomat, mert a biztonságodat fontosabbnak tartottam minden másnál – magyaráztam, miközben arca bársonyos bőrét simogattam. – Önző voltam, de nem tehettem mást. Minden másodpercben csak rád gondoltam, a te arcod tükröződött vissza a teliholdról, amikor a háborgó tenger felett lebegett. Teljes szívemből szeretlek.

– Én is szeretlek, Edward – mosolyodott el. – Hogy jutunk ki innen? – nézett rám bizakodóan.

– Fogalmam sincs. A rácsok, bár elég vastagak, nem jelentenének akadályt, de az áramütéssel együtt nincs esélyem – Lehajtottam a fejemet, nem bírtam reménykedő szemébe nézni. Hát íme, lehullt a lepel hős mítoszomról.

– Edward! A szemed alatt vastag, már-már feketébe hajló, lilás karikák vannak. Sosem éheztél ilyen sokáig, ráadásul egy ketrecbe zártak veled. Érzed a vérem illatát és hallod, ahogy a vénámban csobog az éltető patak. Meddig bírsz kitartani? A többiek nem tudják, hogy hol tartanak fogságban, így nem jön a felmentő sereg. Rá kell venned Grace-t, hogy engedjen el minket!

– Grace azt akarja, hogy szabadítsam fel a Mészárost. Rajta akar bosszút állni, nem rajtam. De ha elengedem, először megöl téged, aztán nem lesz semmi, ami megállíthatná. Senki sem sejti, milyen szörnyeteg él bennem. Talán még Grace ereje is kevés lenne, hogy útját állja. Ezért nem értem, miért hozott téged ide. Grace az embereket védi a vámpíroktól, és te is közéjük tartozol, akár szerelmes vagy egy vámpírba, akár nem. Ebben nincs logika – értetlenkedtem.

– Mindenre van válasz, csak helyesen kell feltenni a kérdést – bizonygatta Bella.

– Igen, és az első kérdésem az, hogy neked teljesen elment az eszed? Miért nem futottál messzire, amikor még megtehetted? Miattam fogsz meghalni, és ezt képtelen vagyok elviselni! – tört ki belőlem a felhalmozódott feszültség. Szitkozódva ugrottam a rácsoknak, mindig új helyen próbáltam áttörni, de hiába. Börtönünkből nem volt kiút.

   Tehetetlenül csúsztam a padlóra, távolabb húzódva Bellától. Testének melege, vérének zamata körülölelt, csalogatott. De könnyű is lenne engedni a kísértésnek, és belekóstolni… csak egy kicsit!

   Rajta! Tudom, hogy te is akarod. Még sosem habzsoltunk olyan ízletest, mint amikor James mérgét szívtuk ki a csuklójából. Majd felfaltuk, alig bírtunk megállni. Hm… nem is vagy te olyan tutyimutyi.

– Fogd be! – vicsorogtam magamban. – Nincs időm még rád is! Segítened kell kijuttatni innen Bellát! – A Mészáros gurgulázva felnevetett, szerintem még a térdét is csapkodta volna fene nagy jókedvében, de egyelőre én voltam az úr. – Azt hittem, kedveled.

   Igen, de amíg te parancsolsz, az én étvágyam meg van kötve. Ezzel szemben, ha elengedsz… nos… hidd el, gondjaimba veszem a barátnőnket, és kielégítően megvigasztalom. Csak nem félsz? Ugyan már! Nem gondolhatod komolyan, hogy Bellának egy haja szála is meggörbülhet mellettem!

   Három  londoni év emlékei és tapasztalata bizonyította, hogy ő az utolsó, akiben megbízhatok. Csakis kínzó szomjúságom számlájára írhattam, hogy egyáltalán fontolóra vettem az ajánlatát. De valahogy meg kellett mentenem Bellát, még ha ez lesz életem utolsó cselekedete is.

– Grace, beszélnünk kell!– ordítottam. Bella elmerengve várta, hogy magyarázatot adjak, tincsei ziláltan hullottak arca elé, elfüggönyözve előlem lágy vonásait.

   A bálterem ajtaja nyikordulva feltárult, fogva tartónk helyett azonban csak Andreas jelent meg.

– Hogy van az ifjú pár? Kellemesen telt az éjszakátok? – kérdezte Bellára kacsintva. Gondolkodás nélkül ugrottam a rácsoknak, de a vastag oszlopok nem engedtek. Idegszálaim fájdalmasan vonaglottak, lassan kúsztak végig a karjaimon át az agyamba, egészen addig, amíg a vésztartalékaimat felemésztettem, és a mocskos matracra hanyatlottam, akár egy rongybaba.

– Gyönyörűen üvöltesz, szívesen elhallgatnám reggeltől estig… aztán estétől reggelig. De ha nagyon-nagyon kedves leszel hozzám, teljesítem egy kívánságodat – nyalta meg az ajkait. Tekintetétől elbizonytalanodtam, nem értettem, pontosan mit akar tőlem, de nem volt olyan, amit Belláért meg ne tettem volna.

– Engedd ki Bellát! – vágtam rá szinte azonnal.

– Rendben, de előbb én jövök. Akarok kérni tőled valamit, de nem vagyok biztos abban, hogy együtt fogsz működni – csípte ujjai közé az állát, mint a híres Gondolkodó szobor. – Pedig nincs is annál szebb, mint mikor két, egyenrangú fél közös nevezőre jut. – Egyre zavarosabban beszélt, célozgatásai nálam értetlen fülekre találtak. Látványosan megforgatta a szemeit, majd végre kinyögte a fegyverszünet feltételeit.

– Engedd el a Mászárost, és a lány szabadon távozhat! Az óra ketyeg, ha nem a Mészáros, akkor hamarosan te magad végzel vele.

   Válaszra sem méltattam, labdává gömbölyödtem alkalmi ágyamon, miközben a szintén magába roskadt Bella közelebb csúszott hozzám. Mozdulatlanul, egymáshoz simulva próbáltunk erőt meríteni a másikból. Az a sokévnyi küzdelem és szenvedés hiábavaló volt? Bella a világtól elzárva egy vámpír által nyeri halálát?

– Bocsáss meg! Elbuktam – öleltem magamhoz, orromat tarkója lágy ívébe temettem. Neki volt a legfinomabb illata a világon – virágkehelyben megbújó, friss, nyári zápor. Önkéntelenül buggyantak ki az első, kövér cseppek a szememből, majd mintha egy gát szakadt volna át, a sós könnyáradat utat vágott bőréhez a vékony ruha anyagán keresztül. – Abban a pillanatban beléd szerettem, amikor először megláttalak, és a ventilátor felém sodorta véred aromáját. Távol kellett volna maradnom, hogy normális, boldog életed lehessen, de olyan önző voltam. Miattam fogsz meghalni. Sajnálom – zokogtam.

– Edward, én is szeretlek, tiszta szívemmel és lelkemmel. Valóban olyan borzalmas a Mészáros? Lehet, hogy engem nem bántana – reménykedett.

   Mit felelhettem volna erre? Hogy a legvéresebb rémálma is üdítő séta a parkban a szörnyeteghez képest? Hogy örülhet, ha a kínzását ép ésszel túléli, és soha nem lesz olyan boldog, mint amikor végre eltöri a nyakát? A gyomromban egyre feljebb kúszott az émelygés, ahogy magam előtt láttam Bella kínban fürdő arcát, néma sikolyra nyílt ajkait, kitekeredett végtagjait. Mennyit kell még szenvednie miattam? Reszketve tornáztam magam négykézlábra, majd a sarokban kétrét görnyedve jókora adag vért öklendeztem fel. A testem már nem volt képes gyógyulni, ráadásul a szervezetemben a méreg koncentrációja egyre nőtt.

– Bella! Már nem bírom sokáig. Annyira ki vagyok száradva…

– Edward! Nem kell, hogy így legyen. Nem akarom látni, hogy a szomjúság legyőz, és a tested felett átveszi az irányítást a Mészáros. Nem akarom, hogy a szemeidben gyengédség és szeretet helyett gyűlölet és gonoszság lángoljon. Nem akarok úgy meghalni, hogy te hajolsz fölém, de segítség helyett fájdalmat okozol. Azt az Edwardot akarom megőrizni, aki sete-sután megtáncoltatott a szobájában. Kérlek! Add meg nekem ezt!

   Karjainak meleg ölelésében meghoztam életem legnehezebb döntését. Semmi sem volt ehhez fogható – sem az, amikor első alkalommal elengedtem a bennem lakozó állatot; sem az, amikor először feladtam az elveimet egy két ballábas emberlány egyetlen csókjáért. Megtörten bólintottam, majd vékony, kecses testét az ölembe húztam. Olyan heves vággyal csókoltam, mint még soha ezelőtt, mindenemet ebbe az utolsó érintésbe sűrítettem, hogy örökre az emlékezetébe vésse. Újra és újra utána kaptam, nyújtottam a búcsú perceit, de a végtelen hamarabb belopakodott, mint ahogy készen álltam.

– Ne, még ne! Nem tudlak elengedni. Nem lehet ez a vég – nyöszörögtem.

– Nekünk ennyi adatott. Gondoskodnod kell arról, hogy csak a szépre emlékezzek! – suttogta ajkaim közé.

   Bal kezemmel hullámos, hosszú hajába markoltam, míg jobbom nyugtató köröket rótt gömbölyű csípőjén. Szitakötő csókot leheltem dübörgő nyaki artériájára, majd haraptam. Testét remegés rázta meg, tehetetlenül kapaszkodott kigombolódott ingembe. Húzott és taszított, attól függően, hogy éppen szívtam a nyakát, magamba fogadva iszonyattal fűszerezett vérét, vagy éppen levegőt venni megpihentem testén. Hét perc alatt vége volt.

A Mészáros

   Zúgott a fülem, felbolydult érzékeim lopakodva pásztázták környezetemet. A stukkók díszítettsége éles részletességgel bontakozott ki vámpír tekintetem előtt, a legközelebbi kisváros piacáról halszagot hozott a szél. Minden annyira eleven, káprázatos volt, örömömben tapsikolni akartam, akár egy kisfiú. A lábam mellett heverő testen szemeim előtt száradt vékony páncéllá a vér, de szépségét még ez sem árnyékolhatta be. Bella Swan ritka kincs volt, de annyi baj legyen. Majd találunk új játékot.

– Miért nem játszol inkább velem? – dörrent egy kemény, női hang a hátam mögül. Hát persze, az ebéd kissé elbágyasztott, és közben elfeledkeztem Grace-ről.

– Rég találkoztunk – futtattam végig méreggel bevont fogaimon a nyelvemet. – Hogy van anyu és apu? – Aztán csak nevettem és nevettem.

   Szerző: Nikita

26. fejezet: Halálszerenád

   Kedves Olvasóim! 
   Hosszú kihagyás után itt az új fejezet. Többen jeleztétek, hogy a régi oldalon nehézkes volt a regisztráció, nem tudtatok kommentelni. Nos, probléma kiküszöbölve. Ezen az oldalon akár névtelenül is hagyhattok megjegyzést és még csak regiznetek sem kell. Persze, nem kötelező írnotok, de ha hagytok magatok után néhány mondatot, örülök neki :D A sokat dicsért fejléc Tűzliliom keze munkája. Köszönet érte!
   Nikita

„Én bevallok mindent

Csak ne vigyetek oda

A legrémesebb álom

A 101-es szoba”

/Bonanza Banzai: A 101-es szoba/

http://www.youtube.com/watch?v=PP_uKAoNfHs&feature=related

Edward

   A másodpercek órákká nyúltak, amíg arra vártam, hogy bíráim meghozzák végső ítéletüket: gyors, vagy lassú kínhalál. Mert, hogy a találkozó végén máglyán végzem, nem is lehetett kérdéses. Kétségbeesés helyett azonban csak megnyugvást éreztem. Megváltás a halál egy olyan szörnyetegnek, aki megjárta a földi pokol minden bugyrát, szerelmével megváltotta a legtisztább lélek, majd saját ostobasága miatt visszataszíttatott a mocsokba. Nem volt miért vagy kiért harcolnom: a családom biztonságban volt, én pedig nem értem semmit.

- Milyen megható! Rögtön elsírjuk magunkat – gúnyolódott Grace. – Kár, hogy ez nem nyolcvan évvel ezelőtt jutott eszedbe, amikor lemészároltad fél Európát!

- Gondolatolvasás? Úgy látom, nem szokásod tisztességesen játszani. A hirtelen jött hatalom a fejedbe szállt, mint egykor nekem is! - válaszoltam elhamarkodottan.

   Jutalmam nem is maradt el, ellenségem apró kézmozdulatára Andreas és Gregor vigyorogva indult felém. Az étteremben tapasztaltak után lehettem volna elővigyázatosabb, de már oly mindegy volt. Az első ütés hörögve szorította ki tüdőmből a levegőt, és bár nem volt rá szükségem, mégis zihálva kapkodtam oxigén után. Bármilyen trükkösen igyekeztem kikerülni ökleik hatósugarából, mintha egyre csak szaporodtak volna, ott voltak mindenütt. Végtagjaimat ólomsúlyok szegezték a kavicsos betonúthoz, és csak izomszaggató erőfeszítés árán tudtam védekezően az arcom elé kapni karjaimat. Újra és újra padlóra küldtek, majd vihogva várták, hogy összeszedjem magam és inogva talpra kecmeregjek. Nem tartott sokáig ez az egyoldalú küzdelem. Nem hiába érettségiztem olyan sokszor, hamar megértettem, hogy több százszor is laposra verhetnek, végezni nem fognak velem.

- Oké, mit akarsz? – köptem egy adag nyálas vért Grace lábai elé.

- Azt akarjuk, hogy a szüleink és a testvéreink éljenek! Hogy ne sikoltástól rekedtre csiszolt hangjukra ébredjünk pokoli rémálmunkból! Hogy ne rettegjen minden felnőtt és gyermek, ha sötétben megbújó vérvörös rubintok kísérik sietős lépteiket! Meg tudod ezt adni nekünk? Vissza tudod adni azt, amit elraboltál tőlünk? – kérdezte megfeszülő inakkal.

   Bellán kívül nem vágytam semmire sem jobban, minthogy az idő kerekét visszaforgatva újra ott álljak a tomboló vihar közepén és ahelyett, hogy Carlisle házának küszöbét átlépve London felé venném az irányt, hogy jövőmbe égessem a szégyen bélyegét, inkább szobám magányába térve csendesíteném le őrjöngő démonom. De oly sok csodában részesültem létezésem során, hogy már nem reménykedtem.

- Bárcsak… de nem áll hatalmamban! Így szenvedéseidért cserébe csak hitvány életemet kínálhatom fel.

- Nem a te önfeláldozásod billentheti helyre a mérleg nyelvét. Valaki mást akarunk!

   Bűneim miatt ez az emberbőrbe bújt szörnyeteg Bella életét akarja? Ha ez az utolsó cselekedetem, akkor is megakadályozom, hogy önző szerelmem miatt még többet kelljen szenvednie. De két év elteltével sem jutottunk közelebb Grace hatalmának megfejtéséhez, így nincs a kezemben semmi, amit ellene használhatnék. Az erdőbeli eset óta nyilvánvaló volt, hogy nem vehetem fel a versenyt a fenevadjaival, mégis ki kellett találnom, miként irányítsam haragjukat magam felé. Talán Alice meglátja, hogy Bella veszélyben forog, és elviszi messze, hol senki sem találhat rá. Csak egy kis időt kell nyernem számukra.

- Ha bántani merészeled Bellát, végzek veled! – villantottam Grace-re féloldalas, ragadozó mosolyomat remélve, hogy nem blöffölök túl átlátszóan. - Már akkor meg kellett volna tennem, ott, a családod puccos, londoni lakásában. Nyüszítettél a lábaimnál, mint egy korcs és könyörögtél szánalmas kis életedért. A halál árnyékában elveszítetted a méltóságodat is. Nézz magadra! Gyűlölöd a vámpírokat, mégis mögéjük bújsz és te papolsz? Ha nem állnának köztünk, szárazra szívnálak és kitépném dobogó szívedet – vicsorogtam eszelősen.

   Gregor újabb ütésétől megízlelhettem az ereimben keringő állati vért. Közel egy hónapja nem vadásztam, így sérüléseim éles fájdalommal, lassan gyógyultak. Később biztosan meglesz ennek a böjtje – ahogy Bella mondaná. Ha elönti agyamat a vérszomj, a szörnyeteg lerázza akaratom vasbilincseit és a felszínre tör. A Mészáros nem ismer kegyelmet vagy megbánást, nem hatják meg a könnyek és a könyörgés. Csak egyet akar: áldozatai vérében lubickolni.

- Ostobább vagy, mint gondoltuk. Üres fenyegetésed csupán egy partra vetett hal néma fuldoklása. Mi nem ölünk embert, legalábbis okkal nem – húzta el a száját Grace. – Inkább lenyomjuk a torkodon a saját főztödet, kóstolj bele te is!

   Ezzel sarkon fordult és lobogó hajkoronáját hátravetve a kocsik felé vonult. A feltámadó szél belekapott szomorúságtól elcsukló hangjába, alig hallottam meg elsuttogott szavait.

- Találkozunk a 101-es szobában.

   Fohászkodva néztem az égre, nehogy Orwell 1984-ére utaljon. Ha igen, akkor végem. A 101-es szobában legnagyobb félelmeink válnak valóra, lelkünk és testünk összeroppan, megtagadjuk önmagunkat. Már értettem visszatérő rémálmomat, melyben máglyára vetve tehetetlenül porladok el. Ízelítőt kaptam abból, ami Grace fogságában várt rám.

   Eszméletlen voltam, mielőtt fejem az aszfalton koppant.

   Perzselő sugarak játékos simogatására ébredtem. Aranyszegélyes ujjaival szemhéjam alá kíváncsiskodott a Nap, buzgó igyekezetét csillogó prizmával viszonozta bőröm. A testem köré fonódott, bolyhos takaró durvasága idegenül hatott Bellával közös hálószobánk selyempaplanjához képest. Tapogatózva nyúltam oldalra, hogy a bársonyos tincsekbe merüljek, de helyettük hideg fémpadlót érintettem. Kedvesem nem szuszogott mellettem.

   Fénysebességgel ültem fel a jobb napokat látott ágybetét tarkafoltos tetején, melynek foszlott varrásai mentén fércdarabok türemkedtek ki a rugók szaggatta ezernyi sebből. Ide-oda forgolódva mértem fel börtönöm paramétereit.

   Nagyjából 10X10 méteres, karvastagságú acélrudakkal kerített cellám stukkókkal, domborművekkel díszített csarnokban állt, mely egykor fényes báloknak, menyegzőknek nyújthatott pazar hátteret. A poros, boltíves ablakszárnyakon át délelőtti világosság derengett át, nyári madárcsicsergés színezte a vészterhes csendet.

   A halovány drapériát míves keretekbe ágyazott, gondosan ápolt tükrök csíkozták. Az egyikből alabástrom bőrű, fiatal férfi nézett vissza. Vérfoltos, sáros arcában magamra ismertem. A szemem alatt sötétlő, lilás holdudvar súlyos vérveszteségről árulkodott – hamarosan innom kellett.

   Közelebb óvakodtam, hogy megkeressem a fémszerkezet gyenge pontját, de nem találtam hegesztésre, szögelésre utaló nyomokat. Grace igazán kitett magáért, ha képes volt öntőformát készíttetni zárkámhoz, bár ez sem tarthatott vissza. Nem voltam olyan erős, mint fivérem, de nekigyürkőzve percek alatt szétfeszegethettem a rácsokat. A külső vázon körbefutó vezetékek funkciója érthetetlen volt számomra, de pechemre, amint megragadtam az egyik oszlopot, rögvest megvilágosodtam.

   Testemen - ujjbegyeimtől fejtetőmig - több ezer volt áram cikázott keresztül, orrfacsaró bűzt árasztó, égett hússzag vágott tüdőmbe. Hátratántorodtam, majd a viszkető fájdalmat agyam hátsó zugába száműzve még egyszer nekigyürkőztem. Hosszú percekig küzdöttem önnön korlátaimmal, de még ha az elektrosokkot le is győztem, karjaimban nem maradt elegendő erő a folytatáshoz. Frusztráltan roskadtam magamba, megtépázott férfiságomnál csak idegeim voltak elcsigázottabbak. Így ér véget az élet?

   Nyikorogva tárult fel a terem kétszárnyú ajtaja. Katonái társaságában Grace tette tiszteletét szerény zárkámban. Hattyúfehér, fodros inge és szoros, hollófekete nadrágja második bőrként simult formásan nőies testére. Lucy Lawles helyett oszthatták volna rá Xena, a harcos hercegnő szerepét, ehhez már csak egy ostor hiányzott az övéről. Grace mellett Andreas lépkedett antik karosszéket lóbálva, önelégült mosolya eltorzította kisfiús vonásait. Félhosszú, sötét haját kisimította a homlokából, úrnője alá igazította a széket, majd mellkasa előtt összefont karokkal megállt mellette. Gregor unott, ám nem kevésbé fenyegető képpel méregetett.

   Grace királynői fensőbbséggel foglalt helyet, vibráló, örvénylő pajzsa körülölelte ülőhelyét is. Segédei szemmel láthatóan igyekeztek minél távolabb húzódni tőle úgy, hogy ne keltsenek feltűnést. Igyekezetük feleslegesnek bizonyult, hiszen parancsolójuk elsődleges célpontja szerény személyem volt.

- Értelmetlen tanulmányoznod minket, nem fogod olyan sokáig élvezni a vendégszeretetünket, hogy ellenünk használhasd az így szerzett információt! Pontosabban, egyáltalán nem fogod élvezni! – kezdett mondandójába.

   Reméltem, hogy gyorsan a tárgyra tér, mert kezdtem magam kényelmetlenül érezni a rácsok mögött, és egyre jobban kapart a torkom a szárazságtól. Bella távollétében egyre ritkábban táplálkoztam, nem vonzott szüntelen mézédes vére, így elegendő volt havonta egyszer a testvéreimmel tartamon, már ha sikerült kirángatniuk a szürke kajütből. Milyen érdekes. Amíg Bella nélkül kellett léteznem, minden szürke és felhős volt a szememben, így szívesebben bújtam el a világ elől. Ám most, hogy újra felbukkant az életemben – még ha nem is önszántából -, le akartam vetni emlékeim rabláncait és újra tüdőmbe szívni a szabadságot. Azért ebben volt némi irónia!

- Beszélni akarunk a Mészárossal! – utasított Miss Halál Angyala, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon.

- Sajnálom, de nem tehetek eleget óhajodnak – vontam fel kihívóan a szemöldököm. Ha tényleg azt hiszi, hogy miután szerelmem életével fenyegetőzött, én engedelmesen behódolok neki, hát téved!

- Nincs más választásod! Amint látod, esélyed sincs ellenünk. Akkor végzünk veled, amikor csak kedvünk tartja. Engedd el a Mészárost és halj meg békében! – fúrta jégcsap tekintetét az enyémbe.

- Nem – válaszoltam. Egyetlen szó, mégis világokat képes romba dönteni.

- Vegyétek kezelésbe! Minél több vért veszít, annál hamarabb kapjuk meg a Mészárost – intett felénk Grace.

   A két vámpír azonban meg sem moccant. Már-már megkönnyebbülten felsóhajtottam, amikor fura jelenségre figyeltem fel. Gregor és Andreas előbb csak elhalványodott, majd nyúlni, vékonyodni kezdett, végül előre-hátra imbolyogva egyre közelebb sodródtak ketrecemhez.

   Mondják, hogy halálunk előtt lepereg előttünk az életünk, és ha olyan, mintha egy pornó-akció film lenne, hát boldogan távozunk. Nos, az én vetítésem sajátos horror dráma volt, némi romantikus szállal az utolsó percekben. Nem egy Oszkár-díjas alkotás.

   Beszélj csak a magad nevében! Én jól mulattam. Az élet csupa móka, kacagás, embervérben tocsogás!

   Vasakarattal megerősítettem a szörnyeteg béklyóit, mentálisan ellenőrizve minden egyes láncszemet, nehogy elszabadulhasson. Apámnak tett ígéretem nem szeghettem meg, bár ellenfeleimet elnézve sokáig már nem tarthattam ki. Ha túl sok vért veszítek, az éhség polipcsápjai megragadnak és magukkal rántanak a sötét mélybe. Tökéletesen igaza volt Grace-nek. Minél több vért veszítek, annál hamarabb lepi el agyamat a köd, és szabadul ki börtönéből démonom.

   Bezzeg, ha fincsi embervéren élnél és nem bűzhödt állatokon vegetálnál, réges-rég szétfeszítetted volna a rácsokat és a kiscsaj nyakát szívogatnád!

- Ez az! A gonosz ébredezik! – örvendezett Grace.

- Már elfelejtetted, milyen kegyetlen? – utaltam arra a nyolcvan évvel korábbi napra. – Ha kitör, nincs, ami megállítsa!

- Ezt a ketrecet a legerősebb nomád vámpírokon kísérleteztük ki – avatott be Grace. – Nem vagytok halhatatlanok, csupán kevésbé sebezhetőek, mint a halandók, de a ti testeteknek is megvannak a korlátai. Edward! Engedd el a Mészárost és ígérem, te nem fogsz szenvedni!

- Nem tudsz nagyobb kínt okozni annál, mint amit akkor éreznék, ha csalódást okoznék önmagamnak és apámnak – utasítottam vissza.

- Utolsó esély, Edward! Gondold át, mit veszíthetsz!

- Nekem már nincs semmim, amit elvehetnél tőlem!

   Gyönyörű, áttetszőkék szemeiből ellobbant a remény utolsó szikrája is. Azt hiszem, tényleg sajnálta, hogy ellentétes oldalon harcoltunk, de mindketten tettük a dolgunkat. Ő a Mészárost akarta, hogy bosszút állhasson kivégzett családjáért, én pedig bár elfogadtam indokait, nem teljesíthettem kérését. Magas tanulópénz árán értettem meg, hogy a cél sosem szentesíti az eszközt.

   Bla bla bla! Mikor hagyod abba a belső tépelődést? Inkább dobjuk fel ezt a bulit, így olyan unalmas! Még nem ontottuk ki senki belét!

   Mintha csak egy jelre vártak volna, Gregor és Andreas légies teste átcsúszott a rácsok között, majd újra szilárd formát öltött. Mielőtt feleszmélhettem volna, lesújtó ökleik és borotvaéles körmeik nyomán lassan patakzani kezdett vérem. Elfogott a pánik, de igyekeztem minden éltető cseppet vénáimban tartani, hogy kitarthassak addig, amíg a felmentő sereg megérkezik. A családom bizonyára kitalál valamit, nem hagynak itt pusztulni.

   Ugyan már! Mit tehetnének? Nem kívánhatod, hogy ők is itt vesszenek! Engedj el, majd én segítek! Újra együtt lehetsz az édes, ennivaló Bellával! Örökre! Csak eressz el!

   Egyre vonzóbbnak tűnt a Mészáros ajánlata, de nem bízhattam benne. Ha kioldom bilincseit és végez Bellával… Nem, ezt nem engedhettem!

   Napokig vívtam élet-halál harcot Grace korcsaival és önmagammal egyaránt. Az órák mintha napok lettek volna, a napok pedig hosszú évek. Gyötörtek, aztán hagytak némi levegőhöz jutni, de olyan válságos állapotban voltam, hogy sebeim össze sem forrtak, vér sem szivárgott már belőlük. Csak feküdtem a mocskos, nyálkás matracon. Elértem fizikai korlátaim végéhez, mentálisan viszont acélkemény maradtam.

   Grace napról napra dühösebben hagyta el a báltermet, szinte tajtékzott az indulattól. Aztán fogságom nyolcadik napján egy csapásra megváltozott minden. Grace kisimult arccal, mosolyogva lépett hozzám. A rácson átnyúlva durván belemarkolt csapzott hajamba és felemelte a fejem. Úgy látszik, pajzsa megvédte az áramütéstől is. Egészen közel hajolt, arcomon éreztem édes leheletét, bőre alatt száguldó, ínycsiklandó vérét.

- Látogatód van – suttogta a fülembe. – A halandók olyan önfejűek. Különösen ez az egy. Hiába hagytad el, hiába hitte azt, hogy halott vagy, az utatok mindig keresztezte a másikét. Vajon miért? Sors? Vagy Isten? – gondolkodott hangosan. – Már sosem tudjuk meg. Most aludj egy kicsit, hogy legyen erőd enni!

   Pilláim elnehezedtek. Próbáltam ébren maradni, hogy Grace szavait megfejtsem, de egyre mélyebbre süllyedtem az iszonyat sötét tengerében. Orromat Bella összetéveszthetetlen, fenséges illata csapta meg, majd magába szippantott a semmi.

Bella

   Üres falak, üres polcok, üres szív. Ez maradt nekem, semmi egyéb. Hányszor kell valakit kifosztani ahhoz, hogy többé már ne reméljen? Hogy agytekervényeibe vésse: neki csak a magány és a fájdalom lehet osztályrésze? Mennyit bír egy emberi szív, mielőtt megszakad, vagy oly súlyos sérüléseket szenved, hogy már nem lehet megragasztani? Mikor mondja azt, hogy elég, ne tovább?

   Mikor roppanok bele Edward elvesztésébe?

   Kérdőn néztem Alice-re, hátha látomásai segítségével megjósolja a pontos dátumot, de ő csak hallgatott. Így megy ez már napok óta. A többiek sem igen szóltak hozzám, hacsak nem volt feltétlenül muszáj. Szégyenkeztek, akárcsak én. Hibás döntéseink miatt talán sosem látjuk viszont Edwardot. Mintha a múlt sorozatosan ismételte volna önmagát: rettegtem érte, elveszítettem, újra megtaláltam. Majd az egész kezdődött elölről – őrült körforgás.

   Nem tudnám megfogalmazni, mit éreztem, amikor megtaláltuk a gondosan bezárt Lamborghinit, amit én egyszerűen lefeketeautóztam. Emmett persze rögtön kijavított, hogy az egy Lamborghini Gallardo Nera, majd Jasperrel kifejtették, mennyire ritka ez a típus, így Grace-ék nem vihették magukkal, a GPS árulkodott volna holbújdosásukról. Legalább ők próbáltak ésszel a nyomukra bukkanni és nem kezdtek el bőgni, mint én. Itt volt már az ideje, hogy önsajnálatom verméből kikecmeregjek!

- Ebből elegem van! – kiáltottam dühösen és felviharzottam a fedélzetre. Cullenék a nyomomban csattogó, zavart tekintetű Alice-től várták a magyarázatot arra, vajon miért kergültem meg egyik pillanatról a másikra, ám ő is ugyanolyan értetlenül vonogatta a vállát, akárcsak az érzelmi hullámzásomat vizsgáló Jasper.

- Az előbb még jól volt… - mentegetőzött manó termetű barátnőm, de gyorsan félbeszakítottam, még mielőtt állapotom mélyreható boncolásába kezdhettek volna. Már megfigyeltem, hogy vámpír szeretteim alaposan megszaglászták és körbejárták a tényeket, mielőtt döntés hoztak. Ez a módszer működött is addig, amíg be nem toppant életükbe a labilis tornádó, vagyis én. Azóta akár egy hullámvasút: hegyek és völgyek váltogatták egymást.

- Úgy tesztek, mintha máris halott lenne! Nem az! Ki fogjuk szabadítani és boldogan élünk, amíg utunkba nem téved egy újabb ellenfél! Szóval, mit tudunk? Ötleteljünk!

   Carlisle zavartan köszörülte meg a torkát. Családfői pozícióját, ha csak átmenetileg is, de eloroztam. Már kezdett hozzászokni. A többiek is közelebb húzódtak hozzánk, összenéztek, aztán elszántan beszélni kezdtek.

- Grace vámpír katonákat küldött Edward után – kezdte Emmett. Nem volt sok, de legalább elindultunk valamerre. – Számukat és kilétüket nem ismerjük, csupán Gregorral és Andreas-szal találkoztunk.

- Nem hiszem, hogy többen lennének. Grace gyűlöli a vámpírokat, csupán kényszerből használja őket – ráncoltam a homlokomat elmerengve. – Az étteremben és az autós pihenőben is ők támadtak.

- Képességeiket Grace-től kapják, egyelőre ismeretlen módszerrel – vette át a szót Jasper.

- Ezt honnan tudod? – kérdeztem döbbenten.

- Elhiheted, mi sem a babérjainkon ültünk két évig! – förmedt rám Rose, de rögtön meg is bánta kitörését és bocsánatkérő mosolyt küldött felém. – Kicsit ideges vagyok.

- Láthattad, milyen hírünk van a mi fajtánk körében. Ha kérdezünk, készségesen válaszolnak, annyira tartanak Edwardtól –vonta meg vállát Carlisle. - Eleresztettünk néhány hívást és kapásunk volt. Gregor és Andreas vámpír mértékkel átlagosnak számítottak, egészen tíz évvel ezelőttig, amikor váratlanul felszívódtak. Kikövetkeztettük, hogy Grace keze lehet a dologban.

- Gregor utalt is arra, miszerint bármit megtehetnek. Ha igazat mondott, hogy szállunk szembe egy olyan riválissal, akinek végtelen a hatalma? – tettem fel a milliódolláros kérdést.

   Lövésünk sem volt. Hiába járattuk az agyunkat, semmi értelmes sem ötlött az eszünkbe. Győztes terv nélkül rosszabb eséllyel indultunk, mint egy vak kamikaze pilóta radar nélkül monszun idején.

- Kérlek! – kulcsoltam össze a két kezemet esdeklően pillantva a csillaghintett, fekete égbolt felé. – Csak egy icipici, morzsányi csodát kérek! – pillogtam vissza könnyeim.

   Carlisle telefonjának csengőhangja E.S. Posthumus Nara című számán lopakodott közénk. Öt vámpír álla csattant a nedves hajópadlón, Rosalie felszabadultan nevetni kezdett. Gondolatban keresztelkedést, gigászi adományt ígértem a felsőbb hatalmaknak. Csodák márpedig vannak!

- Igen? – szólt bele a kagylóba a hívott. Néhány másodpercig hümmögött, majd letette. Körbeálltuk, már-már satuba fogtuk merev testét, olyannyira csüngtünk ajkain. A jachtot nyaldosó, tajtékos hullámok morajlásában a szúnyogzizzenést, hajvesztést is simán meghallottuk volna. Gondfelhős arcából kiolvastuk, hogy az oroszlánszabadítás nem lesz sétagalopp. Akkor sem voltam hajlandó átmenni pesszimistába!

- Nos… - kezdte fogadott apám.

- Nos… - sürgettük kórusban.

- Rövid, tömör hívás volt: Bella Swan, egyedül, holnap este 8, Royal Café.

- Az előbbi után Bella simán megvuduzza a gonoszt, aztán mossuk mancsainkat – vigyorgott szélesen Emmett. – Már értem, hogy csavartad el Edward fejét.

- Ugyan már! Nem volt ebben semmi misztikum. A fejemmel varázsoltam el…

- Oh, igen, mi is lehetne vonzóbb egy titokzatos nőnél, kinek gondolatai rejtve maradnak a kíváncsi vámpírok előtt – kuncogott Alice.

- Nem mehetsz egyedül! – józanított ki mindannyiunkat Esme.

   Nem volt veszélytelen ismeretlenül besétálni egy csapdabűzös helyzetbe, de mi mást tehettünk volna. Kaptunk egy esélyt, amit nem hagyhattunk veszni. Lehet, hogy soha többé nem lesz jobb lehetőségünk. Ha csak egy morzsányit is kiderítek arról, hol őrzik hét lakat alatt lelkem választottját, már megéri!

- Nyugi! A telefonáló elég megszeppent volt, szerintem ember – vélekedett Carlisle.

- A háttérben maradunk és figyelünk. Nem eshet bajod, abba a többiek belehalnának – tette hozzá Rosalie. – És én is… szomorú lennék – mosolygott rám kedvesen.

   A találkozó részleteit nem tudtuk előre kidolgozni, Alice lelki szemei előtt nem jelentek meg a jövő képei. Bár azt hiszem amiatt, ami az elmúlt három hétben történt, félt is ettől a lehetőségétől. Miután Edwardot hiába kerestük, magunkba zuhanva léptünk a jacht fedélzetére. Magától értetődően az Ő hálókamráját kaptam. Azonban hiába vágytam arra, hogy az ismerős könyvekkel, CD-kel lakájossá tett kajütben közelebb érezhessem magamhoz, a falra erősített polcok üresen álltak. Jasper és Alice próbált megnyugtatni - ki-ki a maga módszerével -, de nem sok sikerrel jártak. Nem adhatták vissza azt, amit elveszítettem; vagy azt, akit elragadtak tőlem.

   Bizonytalanul nyitottam ki a kétajtós gardróbszekrényt, majd csalódottan be is zártam. A vállfákon lógó drága ingek, öltönyök az elrablóimtól megmentő Mészároshoz tartoztak, nem a szeretett fiúhoz, aki 17 évesekre jellemzően egyszerű farmerben és pólóban járt iskolába, minél jobban belesimulva az általa játszott szerepbe. Két személyisége oly távol állt egymástól, amennyire csak lehetett. Mintha egy merőben más Edward vált volna belőle a külön töltött két év alatt. Hasonló transzformáció ment végbe fogadott családom külsejében is. Még mindig elcsodálkoztam feketére festett hajukon, gengszter szerelésükön.

   Mintha egy párhuzamos dimenzióba kerültem volna, minden ugyanaz volt és mégis valami más. Csak kapkodtam a fejem és igyekeztem összeszedni a morzsákat, amik egykori életemből megmaradtak, és elfogadni azt, hogy már sosem lesz a régi, megszokott, forksi.

   Merengésemből Alice érintése rángatott vissza a rideg valóságba. Fivére elvesztése kettőnket viselt meg leginkább, a többiek kitartása tartotta bennünk a lelket.

- A lakásodban mondtam, hogy elmesélek mindent – emlékeztetett barátnőm. – De azt hiszem jobb, ha inkább megmutatom. Meg kell értened, életünk legnehezebb döntését hoztuk meg!

   Nem bíztam a hangomban, így csak bólintottam. Az ajtóval szemben lévő szófára ültem és megpaskoltam magam mellett a helyet. Alice kecsesen felhúzta a lábait és magához ölelt, nem túl szorosan, de eléggé ahhoz, hogy erőt meríthessek belőle. Jasper a fedélzet felé indult, de szükségem volt rá, hogy észnél maradjak, ne temessen maga alá a kétségbeesés és rettegés cunamija.

- Jasper, maradj! Nem hatalmasodhat el rajtam az őrület, különben holnap estére érzelmi roncs leszek! – magyaráztam.

- Szóval, most engedélyt kapok, hogy szabadon manipuláljalak? – vigyorodott el, hogy borús hangulatomat kicsit feldobja.

- De csak ésszerű határokon belül! Bármilyen vásárlást tervez is Alice, nem vagyok rá vevő – fenyegettem meg játékosan az ujjammal. Nem mintha Alice-szel lett volna kedvünk egyik boltról a másikra járni és szórni a pénzt, mégis jólesett fesztelenül ábrándozni.

   Jasper kisimított néhány rakoncátlan tincset a homlokából és törökülésben elhelyezkedett a padlón.

- Felkészültél? – érdeklődött Alice.

   Határozottan bólintottam és elmerültem a múlt emlékeiben.

   Szerző: Nikita
   Béták: Tűzliliom, LauraL, Vadocq, Gigi72
   Köszönöm lányok!

Edward autója:

http://www.netcarshow.com/lamborghini/2007-gallardo_nera/

25. fejezet: Rácsok mögött

Ajánlott zene: Comptine d'un autre ete - L'apres midi
http://www.youtube.com/watch?v=VFLF-gh4C2M

Bella /Anno/

   Apám irodájában helyettese, Alen Dickson ült abban a kényelmes forgószékben, amelyben gyermekként számtalan órát töltöttem, élvezve az ide-oda pörgés bizsergető izgalmát. Minél gyorsabban hajtottam az épp hogy csak leérő lábaimmal, annál elmosódottabb pacává olvadt az aktákat rejtő kazettás vasszekrény, a körözési plakátokkal teleaggatott hirdetőfal és a számomra ismeretlen, szolgálat közben elhunyt, kitüntetett rendőrök képeivel zsúfolt „tisztelet fal”. A vidámpark féktelen jókedvét hozta magával ez a játék, és én csak nevettem, nevettem, amíg Charlie kacagásomra benézett és széles mosollyal magához húzott egy apai puszira. Most azonban nyoma sem volt a fesztelen örömnek, gyomromat maroknyira szorította a görcsös aggodalom.

   Még egyszer sem kerültem szembe a törvénnyel, nem is szándékoztam, de tudtam, hogy egy elejtett megjegyzés, egyetlen rossz szó, és sosem látom viszont Edwardot. Bár apám tetten érése után nem sok félnivalóm lehetett, fogalmam sem volt arról, Mike-ot mikor ütötték el, és milyen furcsaságokra bukkanna a rendőrfőnök, ha alaposabban utána nézne a Cullenek múltjának. A fedő sztori szerint Dr. és Mrs. Cullen örökbe fogadták az összes gyermeküket, így elég egy régi fénykép, amely őket ábrázolja, és máris lebuktak. Elég óvatosak voltak, amikor számtalanszor identitást és lakhelyet változtattak? Minden nyomot megsemmisítettek? És ha nem, akkor mit tehetek én, hogy segítsek nekik?

   Idegességemben a szám szélét harapdáltam és gyűrögettem a pólóm, ami Alen figyelmét nem is kerülte el.

- Nyugodj meg, Bella! – tolt elém egy pohár vizet. - Csak beszélgetünk, aztán már mehetsz is haza. Reggel vár az iskola.

- Könnyű azt mondani! Kihallgatáson vagyok, kérdésekre kell válaszolnom, és mindez Mike Newton hazugsága miatt! – fakadtam ki mérgesen.

- Ne hibáztasd ok nélkül! Ebben az ügyben ő az áldozat.

- Nem! – ugrottam fel. – Itt Edward az áldozat, akit hamisan vádolnak! Vagy kételkedsz a szavamban és apám ítélőképességében?

- Nem, biztos vagyok abban, hogy igazat fogsz mondani, és abból kiindulva, amit apád nagy vonalakban elmesélt, nyilván ártatlan a Cullen fiú – nézett a szemembe nyugodtan, majd intett, hogy üljek vissza.

- Nem értelek. Azt mondtad…

- Azt mondtam, hogy Mike Newton áldozat. Tudod, Bella, előfordul, hogy nagy sokk hatására az ember egy kicsit összezavarodik és olyat lát, ami nem is létezik – ráncolta össze a szemöldökét. - Főleg, ha amúgy is lenne oka tartani egy bizonyos haragosától. Kezdjük is rögtön itt! Miért gyűlöli Edward és Mike egymást?

- Miattam. Mike folyamatosan nyomul, képtelen elfogadni, hogy Edwardot választottam.

- Ez feldühítette a fiatal Culleneket? – kérdezte mintegy odavetve, de engem nem verhetett át.

    Charlie és Renée mellett a Cullenek jelentették számomra a családot. Befogadtak, szerettek és védelmeztek, de egyikük sem ütötte volna el Mike-ot azért, mert szemet vetett Edward „tulajdonára”. Erkölcsi mércéjüket sokkal magasabbra helyezték, mint az emberek többsége, ami már önmagában is ellent mondott vámpír természetüknek. E mellett vegetáriánus életmódjuk és karitatív tevékenységük is kivívta megbecsülésemet. Eddig mindig ők óvtak meg a bajtól, most rajtam volt a sor, hogy elaltassam a nyomozó gyanakvását.

- Edward testvéreit inkább mulattatta Mike próbálkozása – grimaszoltam önkéntelenül is a kellemetlen széptevés gondolatára. – Én vagyok a testvérük első barátnője, amin szívesen élcelődnek. Szerintük egy kis egészséges versengés még jót is tesz a kapcsolatunknak – magyaráztam sunyin lesve a reakcióját.

   Elégedetten nyugtáztam a szemében megvillanó csalódottságot. Bizony, a tettest máshol kell keresnie.

- Milyen gyakran tölti az éjszakáit Edward Cullen a hálószobádban? – sütötte le a szemét az asztalon heverő jegyzetfüzetére.

- Fontos ez?

- Ha nem lenne az, meg merném kockáztatni, hogy a kérdés miatt apád lefokoz közlekedési rendőrnek? – bukott ki belőle nevetve.

- Ennyire félelmetes lenne a rendőrfőnök? – incselkedtem.

- Mesélhetnék, de utána végeznem kéne veled.

- Értem – sóhajtottam. – Nos, minden éjszakát együtt töltünk. Vagy Edward jön át hozzám, vagy én alszom náluk.

   Ezen egy kicsit meglepődött, de azért leírta a válaszomat. Csak remélni mertem, hogy távozásom után Charlie nem fogja töviről hegyre végignyálazni a vallomásomat, mert a két hétre szóló szobafogságomat évekre súlyosbítja.

- Így történt ez ma, illetve tegnap is?

- Igen.

- Hány órakor osont vissza a fiú?

- El se ment – válaszoltam, mire döbbenten felkapta a fejét. – Apu úgy hét körül érhetett haza. Edward mellett Jasper és Alice Cullen is velem volt. Elbúcsúztak és mentek is, de a következő utcában Edward kiszállt és visszajött. Charlie-val még beszélgettünk, aztán felmentem a szobámba. Apám éjfél körül rontott ránk. A többit már tudod – magyaráztam.

- Emlékszem még arra a kislányra, aki a nyári szünetét a froksi kapitányság pincéjében bújócskázva mulatta – csóválta hitetlenkedve a fejét. – Mikor nőttél fel?

- Talán sosem voltam igazán gyerek.

   A szomorkás mosoly, ami a szája szegletében vibrált, szavak nélkül is kifejezte sajnálatát. Elvált szülők gyermekeként, két állam között ingázva nem volt könnyű életem.

- Rendben. Végeztünk.

   Olyan gyorsan pattantam fel, hogy a szék hátravágódott. Az ajtó előtti váróban Carlisle és Esme mellett Jasper és Alice ült.

- Edward még nem végzett? – érdeklődtem ezerrel dübörgő szívvel.

- Apád alapos munkát végez. Ne aggódj, nem lesz semmi baj! – ölelt magához barátnőm. - Jobb időben nem is kaphatott volna rajta titeket Charlie. Sziklaszilárd alibije van.

- Neki lehet, de Alen rólatok is kérdezett. Igyekeztem elaltatni a gyanakvását, remélem, sikerült – aggodalmaskodtam.

- Most ez nem számít. Te hogy vagy? – vont karjaiba Esme.

- Fulladozom. Úgy érzem, mintha egy dobozban lennék, és percről percre fogyna a levegőm – pityeredtem el.

   Esme amolyan anyásan a hátamat simogatva próbálta elapasztani könnyeim folyóját, de ettől csak még jobban zokogtam. Nem akartam elveszíteni őket egy baleset miatt, de ha az megmenthette volna fogadott családomat a lelepleződéstől, vagy Edwardot a börtöntől, én magam küldtem volna el őket.

   Apám a szemöldökét ráncolva lépett ki a kihallgatóból és keserves sírásomat hallva rögtön hozzám sietett. Tekintetében az apai szigor lassan felengedett, helyét gyengédség és aggodalom foglalta el.

- Ne itasd az egereket, Bells! Még kinyomtatom Edward vallomását, aláírja és mehet is haza.

- Tényleg? Nem kell bennmaradnia? – töröltem le a sós cseppeket az arcomról.

- Ha börtön járna azért, mert egy fiú egy lány szobájában töltötte az éjszakát a lány apjának tudta nélkül, a bűnözőknek nem maradna hely.

- És a többiek?

- A szakértők megvizsgálták a Volvót, de egy csepp vért sem találtak. Nem Edward autójával ütötték el a Newton fiút. Alen most hazavisz, próbálj aludni néhány órát!

- Megvárom Edwardot – tiltakoztam.

- Ez nem kérés volt, kisasszony! - keményedett meg a hangja. - Indíts! Edwardot épségben hazafuvarozom.

   Engedelmesen elbúcsúztam Cullenéktől, majd csatlakoztam az épület előtt várakozó nyomozóhoz.


Bella /Jelen/
/Kedd, 22: 54/

   Az emlékek kusza örvényéből visszatérni kiábrándító volt. Nem olyan életről álmodtam, mint amilyenben az elmúlt két év szürke magányában részem volt. Szentül hittem, hogy semmi sem állhat Edward és közém. Nem is sejtettem, hogy a külön töltött, csigatempóban vánszorgó órák alatt az elhagyásomra készültek. Hiába fogadtam el az érveiket és bocsátottam meg, a tüske még sokáig bennem lesz.

- Annyira sajnálom! – simogatta meg ökölbe szorított kezemet Alice. – Ha tudtuk volna…

- Akkor is így döntötök!

   Szavaimból sütött a szemrehányás, de nem tehettem ellene semmit. Nehéz lesz a múltat elfeledni, még akkor is, ha a szívem mélyén éreztem, nekik sem volt könnyű az elválás.

- Másnap apám rácsot tetetett az ablakomra, két hétre rá pedig Edward meghalt.

   Olyan abszurdnak tűnt ez a kijelentés, hogy keserűen elnevettem magam.

- Nem a rácsok választották el tőlem, hanem ti tettétek. Együtt, és én…

   Alice elhomályosuló tekintete belém fojtotta a szót. A szekrényhez ugrottam előkaparni egy darab papírt és tollat, majd szétfeszegetett tenyerébe csúsztattam az íróeszközt. Barátnőm kesze-kusza ábrákat húzogatott a fehér lapra, amiből idővel egy sötét jelenet formálódott.

   A központi alak egy sportkocsi mellett állt; félelmetes, vicsorgó vérszívók magasodtak fölé. Testtartásából rendíthetetlen nyugalom áradt, bár megfeszülő vállai azért érzékeltették, hogy nem kis erőfeszítésébe telik várni a halált. Mert egyértelmű volt, hogy az vár rá. A két ismerős vámpír mögött lobogó hajú nő állt, felemelt kezével vádlón mutatott a nekünk háttal álló alakra. Alice ide-oda ugráló keze visszatért az autóhoz, és bizonytalankodás nélkül rávéste a rendszámot: CULLEN-2.

- Edward! – kiáltottam kétségbeesetten.


Edward /Jelen/
/Kedd, 22: 56/

   Csaknem 200 km/h-val repesztettem a forgalmasnak finoman sem nevezhető Long Beach-i autópálya felé. Hogy hová futottam ismét, fogalmam sem volt, csak egy belső hang hajszolt egyre tovább, el Bellától, el a fájdalomtól. Szerelmem szeméből áradó megvetés legvadabb rémálmaimat is felülmúlta. Véget akartam vetni az életemnek, felégetni az egész világot magam körül vagy legalább kiordítani a lelkemet darabokra cincáló kínt, de nem állhattam meg, még nem. Túl közel voltam, és a csábítás, hogy forduljak vissza és könyörögjek újra megbocsátásért, reményt csepegtetett minden egyes porcikámba, ám tudtam, hiába.

   Nincs mentség arra, amit tettem. Ez a bűn súlyosabb, mint a kezemhez tapadó több száz ártatlan vére. Ezt nem tudom lemosni sem vízzel, sem könnyel, mert Bella nem egy ismeretlen volt a múlt homályából, hanem szívem, testem és – ha van nekem olyan – lelkem választottja.

   Így is túl sokáig mérgeztem halandó életét, elvontam a fénytől, megbolygattam nyugalmát, cserébe pedig csak fájdalmat és magányt adtam. Igaza volt, amikor visszautasította a drága ajándékokat, a koncertjegyeket, mert ezekkel nem kompenzálhattam a melegséget és az elfogadást, amiben mellette sütkéreztem. Rosalie-ra kellett volna hallgatnom, amikor Bella Forksba érkezésekor azt javasolta, hogy költözzem el, hagyjam figyelmen kívül az új lányhoz húzó édes csábítást. De én megmakacsoltam magam és tönkretettem a legkedvesebb angyal, a családom és a saját életemet is.

   Miért hittem azt két éve, hogy egy nap, ha újra találkozunk, sírva borul majd a nyakamba és készségesen visszafogad? Én, aki a racionális gondolkodást helyeztem előtérbe, hittem a szerelem mindent legyőző erejében? A válaszom, bármennyire is kapálóztam ellene, igen volt. Eddig nem volt okom kételkedni benne, hiszen szerelmünk elé nem gördíthetett akadályt sem vámpírságom, sem James támadása, de még patakzó vértől mocskos titkaim sem.

   Ezúttal azonban túl messzire mentem, megjátszott halálommal túl mély sebet ejtettem egy dobogó szíven. Gyógyírt az idő, a feledés és talán egy új szerelem nyújt majd neki. Én pedig eltűnök örökre és tábortűz fényénél mesélt rémtörténetté fakulok.

   Csak el innen, messze, hol nem vár más, csak a sötét.


Bella /Jelen/
/Kedd, 22: 55/

- Carlisle! Amitől tartottunk, most bekövetkezett! – kiabálta Alice a telefonba. – Induljatok utána, én is igyekszem!

   Figyelmesen hallgatta a vonal túlsó végéről érkező kérdéseket, de egyre fogyott a türelme.

- Csak azt láttam, hogy elkapják. Nem volt óra kötve a nyakába, hogy pontos időt mondhassak! – fortyogott. – Igen, tudom, hogy ezzel nem segítek, de ti sem azzal, hogy butaságokat kérdeztek! Perceken múlhat az élete!

   Az apró termetű vámpírlány olyan erősen csapott bele a falba, hogy ökle lyukat ütött a tömör betonba. Ez mintha magához térítette volna, némileg nyugodtabban járkált fel-alá a szobában, de még mindig felingerelt vadmacskára emlékeztetett.

- Ha látok valamit, hívlak – zárta le a beszélgetést, aztán az ajtóhoz lépett. – Ha nem akarsz velem jönni, megértem.

- Az életemet adnám Edwardért. Mellettetek a helyem – válaszoltam a dzsekim után nyúlva.

   Alice türelmetlenül dobolt a kormányon, míg én ügyetlenül bekászálódtam az anyósülésre. Remegő kezekkel képtelen voltam bekapcsolni a biztonsági öv piros csatját, így csak kapaszkodtam a szíjba, mintha az megvédhetne egy frontális ütközés esetén. De ez az apróság a legkevésbé sem izgatott. Edward, a szerelmem, akit ostobán eltaszítottam magamtól, most talán az életéért küzd Grace katonáival szemben. Nem veszíthettem el éppen akkor, amikor végre rájöttem, nélküle semmi vagyok! Nem lehet ilyen kegyetlen a sors! Vissza kell kapnom őt a karjaimba, csókjaimmal begyógyítani a lelkén ejtett sebeket. Aztán élhetnénk boldogan…

- Hívd Carlisle-t, van-e új információjuk! – dobta Alice idegesen az ölembe a mobilját. – Gyors tárcsázás az 1-sel!

   Engedelmesen nyomogattam a kívánt gombokat, aztán alig csengett ki, fogadott apám rögtön felvette.

- Láttad őt, Alice? – kérdezte.

- Bella vagyok. Alice képessége nem működik, sejtelmünk sincs, merre lehet. Megyünk utánatok – válaszoltam remegő hangon.

- A 23-as úton kanyarodjatok az autópálya felé, arra érezte Emmett a szagát! – magyarázta. – Tarts ki, megtaláljuk!

- Rendben. Ha van valami…

- Te tudod meg legelőször – nyugtatott, aztán bontotta a kapcsolatot.

- A 23-as útról az autópálya felé haladt – tájékoztattam őrülten száguldó sofőrömet.

- Pár perccel lehetnek előttünk. Ha kiértünk a városból, rákapcsolunk – biztatott barátnőm.

   Arra nem mutattam rá, hogy a sebességmérő lassan kiakad. Ha az autó képes lett volna többre, én magam nyomtam volna tövig a gázpedált, nem törődve a torkomat szorongató hányingerrel vagy a halálos kimenetelű baleset veszélyével. Ha egy olyan bosszúszomjas vámpírvadász üldözi Edwardot, mint Grace, minden perc számít. Elutasítottam azt a lehetőséget, hogy elkésünk. A mi történetünk nem érhet itt véget! Vár még ránk több száz együtt töltött év, amit Edward mellett emberként élhetek meg, már ha hinni lehet Alice látomásában, és nekem nem volt okom kételkedni. Ebben nem.

   A város fényeit magunk mögött hagyva tovább hajszoltuk járgányunkat, mellettünk a kietlen táj elmosódott pacaként úszott. Nem akartam gondolkodni, igyekeztem a jelen pillanatát megragadva erőt gyűjteni a küzdelemhez. Mert harc lesz, az nem is kétség! Nem olyan elvont fogalmak, mint jó és rossz között, hiszen mindkét oldal mellett szóltak érvek és ellenérvek. Csupán ők és mi leszünk. Ezt a csatát nem veszíthetjük el!


Edward /Jelen/
/Kedd, 22:58/

   A Rockwall hídfő kivilágított íve hívogatón intett Los Angeles felé. Késztetést éreztem, hogy a sztrádáról letérve a város felé kanyarodjam, bár már jó néhány év eltelt azóta, hogy az egyik előkelő környék félreeső villájában éltünk. Aztán, amilyen hirtelen jött az ötlet, olyan gyorsan el is vetettem, hiszen Carlisle-ék ott keresnének először.

   A testem azonban nem engedelmeskedett az agyam által kiadott parancsnak. Kétségbeesetten igyekeztem az úton maradni, görcsösen szorongattam a kormányt, az autó mégis a letérő felé haladt. Mi a fene történik?

   Aztán megláttam Őt.

   Fekete tincsei örvénylettek mögötte, áttetsző ruhája tökéletes idomaira csavarodott a körülötte vibráló, opálos pajzs keltette szellőben. Ilyenek lehettek az ókori istennők, akiket lábaik elé borulva imádtak a hívők. Igéző, világoskék szemei engem kutattak, még csak felmérve, mire lennék képes a szabadulásért. Mert abban biztos voltam, hogy ő irányítja a testemet, egy láthatatlan kötéllel húz maga felé, és én engedelmesen teszem, amit kíván.

   Az autós pihenőbe húzódva leállítottam a motort, kiszálltam és gondosan bezártam az ajtót.

   Itt állt előttem a végzetem, nem futhattam el, többé nem! Elveszítettem mindent, amim csak volt. Bella szerelme nélkül semmi voltam.


   Jöjjön hát a megváltó halál!


Szerző: Nikita

24. fejezet: Lebukás

   A fejezet szigorúan 18 éven felülieknek szól!

Anno
  
   Apámmal órákon keresztül beszélgettünk, mindenféle ostobasággal húztam az időt, hogy minél később térjünk nyugovóra, és minél tovább élvezhessem társaságát. Nem titkolhattam Alice látomása miatti megrendültségemet, de hiába vallatott Charlie, szokás szerint kitértem az őszinte válaszadás elől. Veszélyes munkakörével indokoltam aggódásomat, és a felé áramló mérhetetlen szeretetemet, amit eddig alig-alig mutattam ki.

   Gyermeki naivitásomban azt hittem, a körülöttem élőket elkerülik a betegségek, a balesetek, de még a halál is, pedig egy nap ezek valamelyike fog végleg elválasztani azoktól a halandóktól, akik az élethez kötnek: apámtól és anyámtól. Miattuk nem szöktem még el Edwarddal, hogy szürke hétköznapjaimat örök boldogságra váltsam, hisz tudtam, nem állnak készen arra, hogy egyetlen gyermeküket eleresszék ölelő karjaik közül. Szerettem volna megnyugtatni őket, hogy egy teljesebb „élet” vár rám a Cullenek között, de ez a titok védte a vámpírokat évszázadokon át, így nem árulhattam el senkinek, még sem.

   Önző terveimben feláldozni készültem a szüleim boldogságát az enyémért, de nem másíthattam meg a döntésemet. Ha elveszítem Edwardot, akkor tanúi lesznek, amint lelkem lassan kialszikszememben megfakul a csillogás, kapcsolatom a külvilággal fokozatosan megszűnik, és ép gondolataim a sötétség ködébe vesznek. Ezzel kínzóbb fájdalmat okoznék, mintha egy nap repülőgép szerencsétlenségben meghalok - a nevemet könnyű rácsempészni egy utaslistára -, és azzal a tudattal kell folytatniuk életüket, hogy lányuk egyáltalán nem szenvedett.

   Végül Charlie szép álmokat kívánt - tipikus férfiként rám hagyva a mosogatást -, és aludni tért. Precízen rendbe tettem a konyhát, kivittem a szemetet, és még a reggeli kávét is bekészítettem, hogy néhány magányos percet nyerjek. Nem akartam még felmenni a szobámba, és Edward szemében látni a sajnálatot, vagy ami még rosszabb; az önmarcangolást. Ezt az áldozatot én hozom meg a közös életünkért, és nem ő veszi el tőlem a szüleimet, de amilyen mazochista, ezt a keresztet is magára vállalná.Fél órát töltöttem pepecseléssel, aztán nagyot sóhajtva felvonszoltam magam az emeletre.

   Ahogy vártam, kedvesem az ágyam közepén feküdt, de nem nézett rám, kitartóan bámulta összekulcsolt kezeit.

- Ne kezdd, most nem vagyok kész egy komoly beszélgetésre! – morogtam. 

   Rögtön rám kapta a tekintetét, majd féloldalasan elhúzta a száját, és nem szólt semmit. Egyre gyakrabban sikerült kizökkentenem az önutálatból, de tevékenységem remélhetőleg előbb vagy utóbb feleslegessé válik, és egy nap majd elhiszi nekem, milyen páratlanul jó ember. Persze, ha hallaná a gondolataimat, kijavítana, hogy nem ember,csak egy alantas vámpír, borzalmas szörnyeteg, kegyetlen gyilkos, és ráadásul még az Antikrisztus is egy személyben.

- Megyek zuhanyozni – másztam mellé a fekhelyre, hogy egy kicsit hozzá bújjak.

- Jobb ötletem van. Először megizzasztalak, hogy aztán legyen okod fürdeni.

- Hogy én erre nem gondoltam! Az eszedet szeretem a legjobban – sóhajtottam
csókra közeledő szájára, de még nem hajolt elég közel, hogy el is érhessem.

- Biztos voltam benne, hogy egyéb kiemelkedő adottságaim vonzanak – döntött hátra az ágyra, csak hogy kényelmesen elhelyezkedjen fölöttem. 

- Kiemelkedő adottságok? Én csak egyről tudok – simítottam tenyeremet kőkemény férfiasságára, amely követelőzve nyomódott a csípőmnek.

   Mozdulatomat elhaló nyögéssel honorálta, aztán a számra vetette magát, hogy kicsókolja belőlem az életet. Először csak alig érintve becézteajkaimat, majd incselkedve elhúzódott, kuncogva azon, hogy vágyakozva utána kapok, aztán mintha csak véletlenül tenné, nyelvével nedves vonalat húzott rájuk, amíg engedelmesen szét nem nyitottam őket, hogy mélyebben vegyen birtokba. Lágyan kóstolgatott, élvezte nyálam ízét, mint az nektárját. Már ez a gyengéd kényeztetés is feltüzelte érzékeimet, markolni, szorítani vágytam az erős férfi testet. Kellett nekem, mint éhezőnek egy falat kenyér, mintha nélküle nem élném túl a következő percet: ő volt a minden, univerzumom közepe, napja földemnek.

   Kezeimmel kétségbeesve igyekeztem elérni a bőrét, legalább egy apró részét, de nem hagyta, tenyerével fejem fölé szegezte őket. Elhúzódott egy picit, hogy jobban szemügyre vegyen.Elégedett lehetett, mert szélesen elmosolyodott.

- Ha látnád, milyen kívánatos vagy! – suttogta. – Az arcod pirospozsgás, de nem lázrózsáktól, hanem a benned tomboló vágytól, ami csak értem izzik. Az ajkaid vértől lüktetnek, szinte csalogatnak, hogy harapjak beléd, és a mennybe repülök, de ellenkell állnom a kísértésnek, hogy később még nagyobb kielégülés legyen a jutalmam. Itt fekszem a lábaid között, az öled pár centire a férfiasságomtól, és a csípődet felemelve szüntelenül nekem feszülsz, és csak az akaraterőmön múlik, hogy nem tépem le rólad a nadrágot, és teszlek rögtön a magamévá.

- Akarlak – nyöszörögtem.

- Nem, Bella! Ma addig foglak kényeztetni, amíg már azt hiszed, hogy belehalsz a gyönyörbe, és a torkodból feltörő sikolyokat csókjaimmal fojtom el. 

   A következő csókunk már nem volt olyan gyengéd, mint az előző, sokkal szenvedélyesebben vont uralma alá, hogy minden más gondolatot elfelejtsek, és csak az ott és akkor számítson. A pulzusom az eget verte, dübörgött a vér a fülemben, és csak ittam, ittam Edward édes ízét, amely zamatosabb volt a legnemesebb frissen szedett epernél. Nem kaphattam belőle eleget, a legutolsó sóhaját is magamnak követeltem. Fürödtem a pattogó, szikrázó érintésekben, amelyek mint a nyári zápor, hűvösen felsisteregtek a bőrömön, majd ráérősen végigkúsztak, bizsergő nyomokkal jelezve az utat, amit bebarangoltak. 

   Nyakam hajlatát szívogatta, óvatosan, nehogy árulkodó foltot hagyjon maga után vagy megsebezzen, de azért ahhoz elég erősen, hogy testem kéjesen összeránduljon. Engem szeretett, értem élt ez a tökéletes férfi, akit fogalmam sem volt, mivel érdemeltem ki, de nem is mertem túl gyakran kérdezni az égieket, nehogy rájöjjenek, hibát követtek el, inkább kényeztettem és élveztem, véget nem érő álomért esedezve.

   Edward érintéseinek útját állta blúzom, de nem adta fel, kezeimet még mindig fogságban tartva nekilátott, hogy a fogaival bontsa ki az engedetlen ruhadarabot. Volt elképzelésem,hogy olyan testvérek mellett, mint Alice és Emmett, honnan vette a technikát. Lassan nyílt szét a falatnyi anyag, feltárva fehérneműm csipkés szélét, amiremár szerelmem is beindult, és gombonként egy-egy harapással megoldotta a problémát. Máskor talán szóvá teszem ruhatáram megcsonkítását, de az egyelőre még kicsomagolatlan szatyrokban rejtőztek az új, szexisebb Bella kellékei, így megbocsátottam a merényletet.

   Ahhoz, hogy Edward lehámozza rólam a nadrágot, el kellett engednie, amit ki is használtam, és egy ügyes mozdulattal átfordítottam magunkat, így már én tepertem le a tökéletes, szálkás izmokkal megáldott testet. Ma délután megfogadtam, hogy útjára engedem énem vadabb oldalát, és megmutatom Edwardnak, hogy szerelme milyen érzéseket vált ki belőlem. Azt akartam, hogy eszébe se jusson más nőre nézni, mert én minden álmát, vágyát valóra váltom, és olyan gyönyörrel ajándékozom meg, amit senki más nem képes megadni neki.

   Egyetlen mozdulattal téptem szét a méregdrága inget, és a feltáruló ritkás szőrzet közül kikandikáló, halvány mellbimbóra vetettem magam. Az a nő, aki azt hiszi, hogy a férfiak eme testrészére felesleges időt pazarolni, mert a fő erogén zónájuk délebbre helyezkedik el; bolond. Éppoly érzékeny, mint a nőké, és legalább annyi figyelmet is kell rá szánnunk, hogy aztán a pasink elhalóan a nevünket suttogva érjen a csúcsra. Nem hiába bújtam éjszakába nyúlóan az erotikus füzetkéket, most volt mit kamatoztatnom. Először csak az udvar körül köröztem, élveztem a feszült várakozást, ami Edwardból sugárzott, nem sejtve, mi lehet a következő lépésem. Megkönyörültem rajta, és nyelvem hegyével előbbfinoman, majd erőteljesebben csaptam át a meredező csúcs fölött, amíg a másikat erősen megszorítottam. 

   Rekedten felkiáltva lökött feljebb a csípőjével, és meg kellett támaszkodnom az oldala mellett, nehogy előre bukjak.

- Rossz fiú! Felébreszted apámat! – haraptam elnyílt ajkába.

- Megőrjítesz!

- Pedig ez még csak a kezdet – ígértem.

   Lekászálódtam róla, és a segítségével megszabadítottam a nadrágjától és az alsójától. Gyönyörködve simítottam végig a széles vállon, a keskeny csípőbe torkolló felsőtesten, aztán tekintetem lejjebb kalandozott, felfedezve a sötét szőrzetből előmeredő, tökéletes férfiasságot, amelynek formájától és lenyűgöző méretétől összefutott a nyál a számban. Közelebb hajolva magamba szívtam a kesernyés pézsmaillatot, majd nyelvemmel a bársonyos bőr feltérképezéséhez láttam. Nem éreztem lányos zavarban magam, mert egy ilyen pillanatbankét szerelmes között az ágyban nem lehet helye szégyennek, vagy kényszernek, csupán a kölcsönös gyönyörszerzésnek, így természetes volt, hogy Alice tuti pasiajzó módszerét kipróbálom. Nyelvemmel alul táncolva nedvesítettem a bőrt, majd váratlanul megfújtam. Edward csípője megrándult a kezem alatt, és a torkából is sóvárgó nyöszörgés tört elő, de előző figyelmeztetésemet komolyan véve igyekezett visszafogni magát. 

   Ajkaimmal gyűrűt formázva hajoltam fölé, eddig lesütött szemeimet Edward vágytól ködös tekintetébe fúrtam. Kiélveztem a várakozás kínzó pillanatát, láttam a kétségbeesést és a reményt egy időben megvillanni a borostyán íriszekben. Félt, hogy tevékenységemnek hála nem fogja tudni visszafogni magát, és kiáltásaival elárulja jelenlétét apámnak, de ugyanakkor bizakodott, hogy ilyen előkészítés után nem hagyom cserben, és beváltom elérhetetlennek tűnő álmainak egyikét.

   Először csak a csúcsot vettem ajkaim közé, igazítottam a számat a mérethez, hogy még többet, még mélyebben tudjak magamba szívni. Lassan, ráérősen haladtam, élveztem a pillanatot és a hatalmat, amelyet a szeretett férfi bizalma és érzései adtak a kezembe. Néhány perc múlva gyorsítottam a tempón, és egy kicsit erősebbenszorítottam, de azért ügyeltem, nehogy sokat adjak, és a gyönyör túl hamar véget érjen.

   Újra felfelé indultam, eleresztve a fogságban vergődő, vonagló testrészt, és hagytam, hogy Edward átvegye az irányítást. Eszelősen tepert az ágyra, de azért vigyázott, nehogy összetörjön, és egyetlen lökéssel mélyesztette ölembe sziklakemény férfiasságát. Fokozatosan gyorsuló ütemétől előtörő sikoltásomat csókjaival suttogássá csendesítette, levegőhöz csak az ő ajkai közül juthattam, mert még annyira sem akart elereszteni. Éreztem, hogy csípőcsontja keményen nekem ütközik, de nem törődtem a pillanatnyi fájdalommal, csak az egyre növekvő, szikrázó gyönyörrel, ami végigkúszott a végtagjaimon, hogy egyetlen pontban elviselhetetlenségig sűrűsödjön, és millió atomra robbanva viharból szellővé csituljon.

   Edward lassan nyalogatta le testemről a hűlő izzadtságot, ízlelgetve a sós nedvességet, amely a köldökömben gyűlt össze szeretkezésünk alatt. Csiklandósan kuncogtam, mialatt ügyes nyelve arra az utolsó cseppre vadászott, amely galádul ölem felé vette az irányt. Annyira egymásba feledkeztünk, hogy apám kiabálására már csak akkor figyeltünk fel, amikor az ajtó kinyílott. Még sikerült a takarót magamra rántanom, de rajtunk az sem segített, ugyanis kedvesem székre dobott inge egyértelműen jelezte sasszemű apámnak, mit is folytatott a lánya a belépése előtt, feltételezhetően nem egyedül.

- Hova a fenébe bujtattad? – szegezte nekem a kérdést paprikavörös fejjel.

- Miről beszélsz, apa? – kérdeztem ártatlanul pislogva, de nem hatottam meg.

- Ne hazudj a szemembe, Bella! Nem vagyok ostoba!

- Charlie, meg tudom magyarázni! – lépett elő az ajtó mögül Edward egy szál farmerban. 

- Gondolod, hogy ebben a hiányos öltözetben meg tudsz vezetni?Pontosan tisztában vagyok azzal, mit műveltetek! – ordította, akár egy felbőszült oroszlán.

- Apa, már beszéltünk arról, hogy Edwarddal egy magasabb szintre emeltük a kapcsolatunkat. Miért most akadsz ki ezen?– érdeklődtem összezavarodva.

- Még kérdezed? Az este is, mint minden nap, Edward udvariasan elköszönt, erre az éjszaka közepén az ágyadból ugrasztom ki, meztelenül.

- Van rajtam nadrág – jegyezte meg szerelmem csendesen, de ezzel csak még inkább feltüzelte apámat. 

- Amennyiben helyes a feltevésem, igen gyors lehetsz, hogy sikerült magadra rántanod. Ez más területen is a minőség rovására megy?

- Erre muszáj válaszolnom? – sütötte le a szemét.

- Költői kérdésnek szántam. A lányom csapzott haja és kipirult bőre elég rálátást ad a dologra.

- Már felnőtt vagyok, meghozom a saját döntéseimet! – keltem ki magamból.

- Nem erről van szó! – csitított Charlie. – Fiatalok és felnőttek vagytok, én pedig nem voltam gondoskodó apád, hogy jogom legyen téged korlátok közé kényszeríteni. De ez az én házam, így tiszteletben kell tartanotok az én érzéseimet is, és nem ilyen kellemetlen helyzetbe hozni.

- Sajnálom, Charlie, nem állt szándékomban… - magyarázkodott Edward.

- De még mennyire, hogy állt! Bár lehet, hogy kivételesen ez lesz a szerencséd. Öltözzetek fel, aztán a nappaliban találkozunk! – parancsolta apám, aztán olyan finoman csukta be az ajtót, hogy az ellent mondott dühös szavainak.

   Amint kihúzta a lábát, a párnámba fúrtam a fejemet, azt kívánva, bár megnyílna alattam a föld, és elsüllyedhetnék. Edward gyengéd puszikkal hintette be a vállamat, és igyekezett maga felé fordítani, nem sok sikerrel. 

- Inkább mulattatta a dolog, semmint idegesítette, de egy kiadós szobafogságra azért számíthatsz - nyugtatott szerelmem. 

- Jó, de most semmi kedvem végighallgatni a meséjét a biztonságos szexről – morogtam.

- Szex? Azt hittem, szeretkeztünk – suttogta szívem elrablója sértődötten.

- Nem így értettem! – ültem fel gyorsan, mire szemeiben pajkos fény villant.

- Tudom, de így legalább felhagytál a tollba fulladással.

- Szörnyeteg! – csaptam fejbe a kispárnával.

- Végre megjött az eszed, és annak látsz, ami vagyok – nevetett fel. – Gyerünk, öltözz!

   Kelletlenül kászálódtam ki az ágyból, és magamra húztam a kezembe nyomott ruhadarabokat. A hajkefével néhányszor végigszántottam zilált tincseimen, aztán lófarokba kötöttem, hogy az említett csapzottságot eltüntessem.

- Na, menjünk le a kihallgatásra! – csúsztattam a kezemetEdwardéba.

   Apám egyenruhába öltözve a kanapén ült, türelmetlenül dobolt ujjaival a dohányzóasztalon. Gondterhelt ráncok barázdálták férfias arcát, amit a régimódi, vastag bajusz sem tudott elrejteni. Emlékszem, gyermekkoromban mindig simára borotválkozott, mert anyám érzékeny bőrét kikezdte a borosta, és ő törődő férjként ettől a kis kellemetlenségtől is igyekezett megkímélni. A válásuk után jó néhány nyarat Forksban töltöttem, de csak a negyedik évben növesztette meg, belátva, hogy tovább kell lépnie, mert élete asszonya soha nem fog visszatérni a poros kisvárosba. Ma már el sem tudtam képzelni nélküle, hozzá tartozott, mint Zorróhoz a fekete álarc.

  Edward a Charlie-val szemközti fotelba húzódott, míg apám megpaskolta maga mellett az ülőgarnitúrát, de én inkább kedvesem mellé, a karfára ültem, ezzel is kifejezve, hogy a bajban is mellette állok - illetve ülök -, mire a rendőrfőnöktől csak egy beleegyező fintortkaptam. Éppen ezért nem értettem, miért feszült meg Edward hirtelen, de aztán, amint apám a mondandójába kezdett, a levegő jéggé fagyott.

- Most hívtak az irodából. Mike Newtont ma este elütötte egy autó, és a vétkes fékezés nélkül tovább hajtott. Könnyebben sérült, néhány napot a kórházban kell töltenie, de teljesen fel fog épülni. Azt hiszem, fiam, fel kéne hívnod az édesapádat.

- Mi? – kiáltottam. – Nekünk mi közünk ehhez?

- Mike látta az autót és a sofőrt. Felismerte Edwardot – közölte.

- De ez hazugság! – ordítottam talpra ugorva.

- Nyilvánvalóan, hiszen akkor egyedül találtalak volna a szobádban, és most nem a saját, hanem a párod letöltendő büntetésén keseregnél.

- Ezért kitekerem Mike nyakát! – dühöngtem.

- Kicsim! – szólt gyengéden Edward. – Nem szeretnélek húsz évig csak a beszélőn és a házasoknak fenntartott szobában látni, úgyhogy bízzuk ezt a hatóságra, jó? 

- Legalább egyikőtöknek van egy kis sütnivalója – morogta Charlie az orra alatt.

- Miért jön mindenki azzal, hogy kerge vagyok? Nem vagyok az, csak már nagyon elegem van ebből a szemétládából! Móresre kéne tanítani!

- Amikor legutóbb így tettem, dühöngve leordítottad a fejemet, és még a fényezést is ki kellett fizetnem.

- Az más! Te bosszúból tetted, én meg… én meg…

- Hogy elégtételt vegyél? – érdeklődött vigyorogva a teremtés koronája.

- Nem vagyok az a típus – húztam fel az orromat sértődötten.

- Minden nő bosszúálló, akár bevallja, akár nem. 

- Bármennyire is üdítő a szerelmes civakodásotokat hallgatni, súlyosabb dolgokkal kell foglalkoznunk. Beviszlek titeket az őrsre, ahol felveszik a vallomásotokat, aztán kitaláljuk, mi legyen ezzel a bájgúnárral – javasolta apám.

- Előbb felhívom Carlisle-t, hátha ő is a városban jár egy beteg miatt – lesett rám kedvesem, hiszen mi ketten sejtettük, hogy Alice már riadóztatta a családot.

   A rendőrautó hátsó ülésén utazni egy élmény volt, de hiába könyörögtem apámnak, hogy kapcsolja be a szirénát, és bilincseljen meg, csak nem akart engedni. A visszapillantó tükörben időnként együtt érző félmosolyt küldött Edwardnak, aki csak megvonta a vállát, és játékosan a hajamba túrt.

- Te ezt hogy bírod? – nyögte apám, amikor ujjaimmal fegyvert formázva megfenyegettem, hogy ha nem enged el a társammal együtt, akkor pórul jár.

- Jól szórakozom mellette. Nincs szükségem tévére – világosította fel Edward.

- Régen olyan koravén volt – szomorodott el Charlie. – Jó hatással vagy rá.

- Köszönöm.

- Nem, ÉN köszönöm – érzékenyült el a kemény zsaru.

- Férfiak – csóváltam meg a fejem.

   A rendőrkapitányságon szokatlanul nagy volt a nyüzsgés, valószínűleg behívták a nappalis kollégákat is, tekintettel az ügyben érintettekre. Apám nem hallgathatott ki, mert elfogultságra hivatkozhatott volna a bíróság, de a kollégái mind ismertek, így nyugodt szívvel bízott rájuk. Carlisle és Esme a váróban ültek, az idegesség legkisebb jele sem mutatkozott rajtuk, hiszen fiúknak a rendőrfőnök lánya biztosított bombabiztos alibit.

- Charlie! Köszönjük, hogy ilyen megértően fogadtad a gyerekek butaságát – nyújtott kezet dr. Cullen.

- Én is voltam tinédzser, még a múlt évszázadban, de még emlékszem, milyen volt tomboló hormonokkal Reneé-vel járni – viszonozta a gesztust apám. – Két hét szobafogság talán visszaállítja a tekintélyemet. Na, meg persze a rácsokról sem feledkezem meg.

- Milyen rácsokról? Azt mondtad, nem ítélhetik el! – kértem számon.

- A rácsok az ablakodra kerülnek, hogy távol tartsák Rómeót – veregette meg Edward vállát.

- Ezt nem teheted velünk!

- Ha férjhez mentél, akkor azt csinálsz, amit akarsz, de amíg a fiúd csak udvarol, esténként egy csókkal elbúcsúzik az ajtóban, és szépen hazamegy! – vázolta szomorú jövőmet.

- Ha csak ezen múlik – vigyorogtam. – Drágám, elveszel? – simultam az izmos, jéghideg testhez.

- Bármikor – húzott magához egy gyors puszira.

- Gyerekek! Ne táncoljatok Charlie idegein, különben biztos vagyok benne, hamar talál indokot, hogy az éjszaka hátra lévő részét a fogdában töltsétek. Külön cellában – figyelmeztetett bennünket Esme.

- Azt hiszem, többet kellene összejárnunk – mosolygott fogadott anyámra apám. – Néha igazán nehéz Bellát féken tartanom. Nem értek a neveléshez, így általában eléri, amit akar, én meg csak fekszema padlón, mint akin átment az úthenger. 

- Bármikor szívesen látjuk az otthonunkban – ajánlotta Carlisle.

- Köszönöm, alkalomadtán élni fogok vele. De most intézzük el ezt a kellemetlenséget. Edward, fáradj be a kihallgatóba, Bells, téged az irodámban vár Alen! Ez nem a megszokott eljárás, de nem akarom, hogy az egész éjszakát itt töltsétek. Minél részletesebben és őszintébben válaszoltok a kérdésekre, annál hamarabb szabadultok. 

- Köszi a tippet – fanyalogtam, aztán a mutatott irányba indultam, magamban szentül megfogadva, hogy amint végeztem, meglátogatom betegágyánál Mike-ot.

   Szerző: Nikita