Összekulcsolódó kezeinkre néztem. Már nem volt csak Ő, vagy csak Én, most már csak Mi volt. Hozzá tartoztam, a része lettem. Így már nem féltem átlépni a hófehér ház ajtaját. Szája sarkában féloldalas mosolya bujkált, ami akár a védjegye is lehetett volna, ha emberként színészi pályára lép. De ő vámpír volt, s éppen a feltűnést kellett kerülnie, s nem azt hajszolnia. Lassan a ház felé indultunk. Alice és Esme eltűnt mellőlünk, kettesben hagyva minket.
- Nagyon kínos lesz? – kérdeztem, reménykedve abban, hogy megszán és megrázza a fejét.
- Eléggé – bólogatott. - Jasper és Emmett távol voltak ahhoz, hogy tisztában legyenek minden apró mozzanattal, de azért Jaspert elérték az érzéseink. Mindegyik, ha érted mire gondolok – vigyorgott. - Nem tudja, hogy eleresszen-e néhány csípős megjegyzést, kiváltva vele Alice rosszallását, vagy inkább szokásához híven hallgasson. Emmett meg Rosalie, hát… tudjuk, ők milyenek.
Ez ciki lesz. Nem értettem, minek ennek ilyen nagy feneket keríteni. Szeretjük egymást, és ez természetes velejárója egy kapcsolatnak. Igaz, hogy Edward ódzkodott a dologtól, de csak azért, mert félt, hogy megöl közben. Talán furcsának találják, hogy nő létemre én erőltettem a dolgot? Hú… mit gondolhatnak most rólam. Majd később kifaggatom erről a szobájában Edwardot. Ha nem akarja elmondani, kénytelen leszek a csáberőmet segítségül hívni. Meglódult a fantáziám, s a tegnap estére gondoltam. Szaporább lett a légzésem, s elöntött a forróság. Mintha kitalálta volna a gondolataimat, megállt a lépcső tetején és gyengéden megcsókolt. Már nem kellett önmagától óvnia, akkor csókolt meg, amikor csak kedve szottyant.
Az ajtó hangos csattanással kivágódott. Rajtakapottan ugrottunk szét, Emmett pedig hahotázva taszigált be minket a nappaliba. Carlisle-on kívül mindenki ott volt. A lépcső mellett hatalmas, márkás bőröndök álltak egymás hegyén, hátán. Valaki elköltözik?
- Na, nézzétek, kiket találtam az ajtóban. Úgy izzott a levegő, hogy megizzadtam – vihogta Emmett legyezgetve magát. - Megint tarthattam volna a gyertyát. Holnap beszereltetjük a klímát, mert leégetitek a házat! Tudod Bella, hogy nekrofilia, amit művelsz? Kis bestia!
Még bírta volna fokozni, ám Edward mérges pillantása elhallgattatta.
Cullenék mintaként állhattak volna minden család előtt. Igaz, hogy náluk is volt időnkén nézeteltérés, szidták is egymást rendesen, de ez sosem fajult odáig, hogy megütötték volna a másikat. Egyetlen sötét része az életüknek a vámpír mivoltuk volt. De még közöttük is kivételnek számítottak, hiszen a vegetáriánus életmóddal lényük alapját tagadták meg.
Fajtájuk tagjai általában párokban éltek, s csak elvétve akadtak annál nagyobb csapatok. Cullenék viszont heten voltak, s ha a közeljövőben én is csatlakozom hozzájuk, akkor ez még nőni fog. Nem csapatostól vadásztak, az túl kockázatos volt. Olyankor teljesen az ösztöneikre hagyatkoztak, s félő volt, hogy egy prédán összevesznek. Ezért inkább szétváltak. Alice Jasperrel, Edward Emmettel, Esme és Rosalie Carlisle-val tartott. Így az osztozkodás nem okozott gondot.
Erről persze Edwardot nem kérdezhettem. Képtelen volt megérteni, hogy létezésének ezt a részét is feltétel nélkül elfogadom, s nem feszélyez, ha azzal összefüggő téma kerül szóba. Ha a családja ilyesmivel hozakodott elő a jelenlétemben, hangosan felmorgott és vicsorgott, még akkor is, ha az Carlisle volt. Ők ketten voltak a dominánsok a családban, amit a kívülállók nem láthattak, hiszen emberek között Edward a legkisebb fiú szerepét alakította. Carlisle volt a tényleges vezető, a döntéseknél ő mondta ki a végső szót, de egyébként a testvérek mindenben Edwardot követték.
Most azonban fordult a kocka. Olyan terepre léptünk, ahol mi voltunk a tapasztalatlanok, s a többiek leleményességének köszönhettük, hogy sikerült idáig eljutnunk. Nem szerettem arra gondolni, hogy az irántam érzett szerelme gyengítette Edwardot, s tekintélyével, a családban betöltött pozíciójával kell fizetnie érte.
Edward pillantására Emmett visszavonulót fújt, s nem élcelődött tovább. Még mindig Edwardot tekintette nagytestvérnek, s nem kockáztatta, hogy kivívja haragját.
- Valaki elköltözik? – kérdeztem, hogy eltereljem magunkról a figyelmet.
Alice csilingelve felnevetett és még Jasper szájának sarka is megrebbent.
- Nem, csak Rosalie úgy gondolta, ha megöl Edward, akkor el kell költöznünk minél hamarabb. Ezért tegnap összepakolta a legszükségesebbeket. Két perc alatt 13 bőröndöt. Nem kis teljesítmény, ugye? – magyarázta Alice.
- De nem haltam meg, Rosalie és egy ideig nem is tervezem. Nyugodtan kipakolhatsz! – néztem rá kihívóan.
Nem mertem volna ezt tenni, ha Edward nem áll mellettem a derekamat karolva. Bárkitől megvédene az élete árán is, de Rosalie nem jelentett volna neki kihívást. Ezt mindenki tudta.
- A remény hal meg utoljára. Nem hallottad még? – kérdezte gonoszul vicsorogva.
- Ebből elég! – csattant Esme hangja.
Még sosem láttam mérgesnek, de most villámokat szóró szemekkel utasította rendre Rosalie-t, majd kedvesen Edwardhoz fordult.
- Amíg Carlisle nem jön meg, nyugodtan menjetek fel. Mi Jasperrel az idősek otthonában leszünk. Túl nagy ott a szomorúság, ideje felvidítani őket! – mosolyodott el, aztán már el is tűntek.
- Menjünk! – ugrott fel Alice a kanapéról, és maga után vonszolva a lépcső felé indult.
Reagálni sem maradt időm, Rosalie mellettem termett és a csuklómat megragadva visszarántott. Gyors döntés lehetett, mert Alice is meglepődött, s Edwardon sem látszott, hogy korábban hallott volna bármit erről a szándékáról. Felkiáltottam a fájdalomtól, amit Rosalie erős taszítása váltott ki.
- Csak a halálod árán lehetsz a családunk része, arra pedig úgysem tudod rávenni az ostoba bátyámat, bármennyire is szeret! – ordította az arcomba.
Edward hangos üvöltéssel csavarta hátra Rosalie karját, aki térdre kényszerült elengedve véraláfutásos kezemet. Emmett izmai megfeszültek, vicsorogva ugrani készült. Alice azonban közöttük termett.
- Elég! – kiáltotta. – Edward, engedd el Rosalie-t, nem lesz bántódása Bellának!
Edward Alice magabiztos arcára nézett, s kelletlenül engedett a szorításon. Rosalie gyűlölködő pillantással végigmért, de nem mert még egyszer hozzám érni. Főleg, mivel Edward hangosan morogva védelmezőn elém állt.
Már kezdtem megszokni, hogy naponta legalább egyszer történik valami, ami kihozza Edwardból a vámpírt. Mármint a szomjúságon kívül. Nem mertem neki bevallani, de olyankor még jobban tetszett, még jobban kívántam. Ez a mesebeli lény pedig pont engem akart. Felfoghatatlan.
- Nincs semmi értelme annak, hogy egymásnak essetek – csitított mindenkit Alice. – Rose! Most indulatos vagy, de ténylegesen sosem tudnád bántani Bellát. Csak féltékeny vagy, de nagyon hamar meg fogod szeretni. Hidd el, én tudom, láttam! Mi értelme van annak, hogy miattad Edward és Emmett összeverekedjen? Te is tudod, ők is tudják, hogy melyikük nyerne. Ennyire azt akarod, hogy Emmett szenvedjen? Ő a legerősebb, de Edward a leggyorsabb. Meg sem tudná ütni. Csúnya harc lenne. Amikor Bellával barátnők lesztek, szégyenkezve fogsz visszagondolni erre a napra.
Alice szavai mindenkit megleptek. Rosalie lehajtott fejjel elém lépett nem törődve a még mindig morgó Edwarddal.
- Igazán sajnálom az iménti kirohanásomat. Bocsáss meg, hogy fájdalmat okoztam.
- Semmi baj, Rose. Edward testvére vagy és én szeretlek, bármi is történjen – feleltem és Edward mögül kilépve hevesen megöleltem a világ legszebb, ugyanakkor leghidegebb teremtményét.
Karja félig felemelkedett, de nem ölelt meg. Nem is vártam el, idő kellett még neki. Azt hiszem, Emmetten kívül még senki sem ölelte meg mióta vámpír. Ember biztosan nem. Éreztem habozását, képtelen volt eldönteni, hogy eltaszítson, vagy inkább viszonozza őszinte kedvességemet. Így álltunk fél percig, aztán elengedtem. Elindultam a lépcsőn felfelé, s döbbent szerelmem követett.
- Miért bocsátottál meg neki ilyen könnyen? Hiszen bántott!
- Ugyan, Edward. Te az első nap a suliban meg akartál ölni, és most nézz ránk! Ne légy olyan kishitű! Rose-t beskatulyáztad az önző szőke szerepébe, pedig ha vennéd a fáradtságot, biztos rájönnél, hogy nagyszerű ember.
- Vámpír.
- Egyre megy.
Erre megtorpant, s a fejem mellett függő olajfestményt kezdte nézegetni, mintha még nem ismerne minden ecsetvonást rajta. Nem bírt a szemembe nézni, amikor undorodva megszólalt.
- Én sosem leszek ember, értsd meg!
A kín elszorította a torkát, csak némán bámult a semmibe. Néhány, beszélgetésünk alatt elcsípett szavából kitűnt, mennyire lenézi önmagát, s képtelen elfogadni mindazt, ami 100 éves múltjában történt. Két kezem közé fogtam márvány arcát, lábujjhegyre álltam, hogy a szemébe nézhessek.
- Igazad van. Nem vagy ember. Vámpír vagy. Olyan vámpír, aki több jót hozott ebbe a világba, mint az emberek. Tettél olyat, amire nem lehetsz büszke, ez igaz. De már rég jóvátetted azzal, hogy szeretsz és óvsz engem. Lehet, hogy eddig minden rossz és szenvedéssel fűszerezett volt az életedben, de most már itt vagyok. Szeretlek. És boldoggá foglak tenni!
- Már boldoggá tettél – sutyorogta.
Alice halkan megköszörülte a torkát mögöttünk.
- Turbékoló gerlepár! Elálljátok az utat!
Edward titokzatosan összenézett Alice-szel, mint tegnap a parkolóban. Izgatottan vártam, mi lesz. Végre kiderül, amit annyira titkoltak előlem. Edward szobája mellett elhaladva a negyedik emelet felé tereltek. Nem tudtam mire vélni a dolgot. Az alsó három szint olyan hatalmas volt, hogy a legfelső emeletet nem használták semmire. Nem is tudtam, hogy mi van ott.
- Mi van ott fent? – kíváncsiskodtam.
- A kínzókamra – szólalt meg Rose, akit eddig észre sem vettem.
Tátva maradt a szám, majd amikor láttam, hogy mosolyog, ráadásul rám, elnevettem magam.
– Finomabb lesz a véred, ha van benne egy kis adrenalin. A macska is ezért játszik az egérrel, tudod?
- Hm. Akkor holnapra már ne tervezzek? Le kell mondanom a manikűröst – válaszoltam tettetett csalódottsággal.
Emmett és Rosalie felszabadultan kacagva tűntek el a szobájukban.
- Úgy látom, megtörted a jeget – nézett rám elismerően Edward.
- Igen. Igaza volt Esmének és Carlisle-nak. Bella változást hoz a családunkba – tette hozzá Alice. – Amúgy Edward szobája már fent van.
Felérve megálltunk egy mahagóni ajtó előtt. Edward a karjaiba emelt, Alice pedig kitárta az ajtót.
- Nem korai ez még? – kérdeztem az esküvő utáni küszöbön átcipelős részre célozva.
- Már el is késtünk, szerelmem. A nászéjszaka már megvolt – kacsintott puszit nyomva az orrom hegyére.
Ilyen felszabadultnak még sosem láttam. A szobába belépve óvatosan letett. Körbenéztem és elsírtam magam, mire Alice átölelt, a hátamat kezdte simogatni.
- Edward szobája kicsi volt kettőtöknek. Azon kívül mivel mi nem alszunk, Edwardnak nem volt eddig ágya, és még ha nem is mondtam, olyan idegennek tűntél a kanapén ücsörögve. Ezért hazudtam azt, hogy bútorokat akarok venni, hogy átlapozd velem a magazinokat és meglephessünk egy új szobával. Tudom, mennyire fontos neked az őszinteség, ezért többé nem hazudok neked. Legalábbis megpróbálom.
- Ezért néztetek tegnap úgy össze Edwarddal? Én meg azt hittem, valami baj van – szipogtam.
- Igen, akkor közöltem vele gondolatban, hogy megjött a kanapé Franciaországból.
- Franciaországból?
- Igen. Pontosan olyat akartam, mint amilyet abban a lakberendezős újságban láttunk, és percekig nem engedted, hogy tovább lapozzak.
- Ó, Alice. Nekem nem számít, milyen a bútor, csak hogy veletek lehetek.
- Edward is ezt mondta. Most megyek. Nézz körül alaposan, aztán ha kellek, csak szóljatok! Az ágy nem nyikorog, ugráltam rajta egy kicsit, hogy megbizonyosodjak róla – kacsintott, s sugárzó arccal kitáncolt a Mi szobánkból.
A szoba laza könnyedséget és bohémságot sugárzott. Mintha egy magazin egyik fotóját láttam volna. Minden tárgy, minden bútor oda illet, ahol volt. A falakat bambuszzöldre festették, amivel éles kontrasztot alkotott a mélybordó csíkos kanapé. Óvatosan érintettem meg a drága szövetet. Elképzelni sem tudtam, hogy erre valaha leüljek. Még a végén kárt teszek benne.
- Ne félj, az nem harap! – nevetett Edward kivillantva borotvaéles fogait, a kanapén termett velem, miközben lassan közeledett ajkaival az enyémekhez, majd csalódott sóhajtással felkelt.
- Megjött Carlisle és látni akar. Alice-szel legalább megbeszélhetitek a női dolgokat. Ezer dolgot akar kérdezni tőled, főleg a tegnap éjszakáról. Majd odafigyelek – ígérte szenvtelen arccal.
Örültem, hogy rajtam nem fog csodás képessége, de az ellen nem tehettem semmit, hogy Alice fejéből kiolvassa a beszélgetésünket. Elég volt kiejtenie a húga nevét, s barátnőm köztünk termett.
- Gyere, a többit még nem is láttad!
Lelkesedése magával ragadott, s minden darabot megfogdosva végigkalauzolt a lakosztályon. Mert ez nemcsak egy szoba volt.
A kis nappaliból nyílt a dolgozó, ahogy Alice hívta. A két íróasztalt egymással szemben helyezték el, Alice szerint azért, hogy legalább tanulás közben ne egymással foglalkozzunk. A falakat körbe a padlótól a plafonig polcok borították, rajtuk Edward kedvenc könyvei, cd-i és a hifije. A két asztalon egy-egy laptop is volt, de nem értettem, miért. Tudtam, hogy Edwardnak van ilyen csodakütyüje, de még csak kinyitni sem mertem. Biztos tönkretenném. Nekik nem számított a pénz, vettek volna újat, de kétbalkezességem ismételt bizonyítéka hetekig vicctémát adott volna Emmettnek.
- Az egyik a tiéd. Azzal az ősrégi vacakkal, ami otthon van, már semmit sem lehet kezdeni. Edward majd megtanít mindenre. Szerintem Charlie sem ellenezné, elvégre így könnyebben tarthatod a kapcsolatot édesanyáddal.
- Köszönöm, de nem szolgáltam rá minderre.
- Ne feledd, te tetted boldoggá Edwardot. 100 éven keresztül nekünk nem sikerült, de te fél év alatt teljesen megváltoztattad. Egyszer majd megmutatom, milyen volt előtted.
- Megmutatod? – kaptam fel csodálkozva a fejem.
- Igen. Nem mondtam még neked, de az elmúlt néhány hétben változást vettem észre a képességemen. Éppen Jasperre gondoltam, amikor véletlenül Esméhez értem, akinek tátva maradt a szája. Akkor értettem meg, hogy látta, amit én elképzeltem. Úgyhogy egy nap, ha Edward is beleegyezik, akkor megmutatok neked néhány dolgot a múltról. Akkor majd elhiszed végre, mekkora hálát érez irántad a családom.
- Én vagyok hálás nektek, mert elfogadtok annak ellenére, hogy csak egy ember vagyok. Hogy nem szétválasztani akartok, hanem összekötni minket.
- Csak egy ember? Te vagy a legfontosabb személy a családunk életében! Még Rosalie-éban is, hiába köpköd úgy, mint egy kobra. De elég az ömlengésből, irány a háló!
Azzal választ sem várva áttolt a fal túlsó végében félig nyitva álló ajtón. Ennél szebbet elképzelni sem tudtam. A helyiség közepét fehér függönyös baldachinos ágy foglalta el, melynek almazöld ágyneműje felmelegítette az egész szobát. Az ágy előtt hosszúkás rattan ülőke kapott helyet. Mindig ilyenre vágytam, de Renée nem keresett annyit, hogy megengedhessük magunknak. Úgy éreztem magam, mint aki a Paradicsomba került és csak hordják elé mindazon dolgokat, amelyeket földi életében nem kaphatott meg. Én viszont nagyon is éltem, s beteljesült álmaimat Edward szerelme jelentette. Hát lehet ezt még fokozni?
A zöld szín visszatért az ablakok függönyében is, bár jóval halványabb árnyalatban, sejtelmes hangulatot teremtve ezzel. Jobb oldalon kicsi fehér ajtó vezetett a gardróbba, majd azon át a fürdőbe. Sosem volt sok ruhám, nem volt szükségem rá. Nem akartam senkinek tetszeni, sőt, inkább elbújtam az érdeklődő tekintetek elől. Edward sem igényelte, hogy másként vagy mást viseljek, neki bárhogy tetszettem volna. De Alice-t olyan boldoggá tette az én pátyolgatásom, hogy már én is igényesebb lettem önmagammal szemben. Ezért igazán értékelni tudtam a gardróbban körbefutó fogasokon lógó ruhákat. Hálás mosollyal fordultam „mentoromhoz” és puszit nyomtam az arcára.
- Van még időnk beszélgetni, vagy már a küszöbön toporog Edward? – érdeklődtem reménykedve.
Tőle végre ízelítőt kaphatok azokból az időkből, amikor én még csak meg sem születtem, s Edward olyan magányosan tengette mindennapjait. Meg tudtam, hogy majd megöli a kíváncsiság a tegnap estével kapcsolatban. Persze csak elméletben. Én is tele voltam kérdésekkel. Alice előtt nem voltak barátaim. Jessicával és Angelával is inkább csak haverok voltunk. Alice volt az egyetlen barátnőm, akivel mindent megoszthattam. Kivétel a vacsimat.
- Lent várnak ránk. Carlisle valami komolyat akar mondani.
- De ugye nem a tegnap estével kapcsolatban? Azt nem élném túl! – nyögtem.
- Nem, ne aggódj, bár összefüggésben áll azzal, hogy Edwarddal már semmi sem állhat közétek.
- Kivéve a halál – szomorodtam el, s eszembe jutott Rosalie gyűlölködő mondata: Csak a halálod árán lehetsz a családunk része, arra pedig úgysem tudod rávenni az ostoba bátyámat, bármennyire is szeret! Igaza volt. Edward sosem változtatna át, ezt világosan leszögezte. Van akkor még nagyjából húsz évünk… utána elhagynám, bármennyire is fájna mindkettőnknek. Elviselhetetlen lenne szűnni nem bíró szerelme, ha én már vénülnék.
- Vagy éppen a halál láncol majd örökre össze benneteket – javított ki magabiztosan. – Rose lebecsüli Edward irántad lángoló szerelmét. Te ne tedd! Mindennek eljön a maga ideje, de ha sietteted, csak elbizonytalanítod. Menjünk!
- Várj, Alice! Keressünk az új ruháim között egy kardigánt, nehogy Carlisle meglássa a véraláfutást a kezemen! Nem szeretném, ha Rosalie miattam kerülne bajba.
- Bella, te aztán különleges vagy. Rosalie-nak eszébe sem jut, hogy nem fogod elmondani. Meg fog lepődni, amikor felöltözve mész le.
A barna, gombos kardigán kicsit nagy volt rám, az ujját még vissza is kellett hajtani, de nem bántam. Így legalább még többet takart lüktető jobb kezemből, amely még mindig érzékeny volt. Edward nem szólt semmit, amikor meglátta. Alice-ra nézve már ismerte az indokaimat, s nem akart elárulni. Hátulról átkarolta a derekamat, s a hajamba fúrva a fejét megcsókolta a nyakamat.
Nem néztem Rosalie-ra, nem akartam, hogy azt higgye, jelentőséget tulajdonítok az esetnek. Edward felkapta a fejét, mintha valaki a nevén szólította volna, majd a nyakamba suttogott.
- Rosalie arra kért tolmácsoljam, mennyire sajnálja és köszöni, hogy nem mondod el a szüleinknek. Nem a félelem miatt, hanem mert nem akar megint csalódást okozni Esmének és Carlisle-nak.
Válaszul kedvesen rámosolyogtam Rose-ra, akinek aranybarna szemében gyűlölet helyett most hála csillogott. Carlisle természetesen észrevette a változást Rose viselkedésében, s szerintem még Edward szavaiból is elcsípett valamennyit, de nem leplezte le titkunkat. Bizonyára örült, hogy jobb lett a hangulat köztem és Rosalie között, még ha ezért valamilyen kellemetlenség is volt a felelős. Edward elengedte a derekamat, s kissé arrébb húzódott. Carlisle ünnepélyesen lépett elém egy lapos, négyzet alakú dobozzal.
- Drága Bella! Köszönjük, hogy elhoztad a házunkba a vidámságot, ami már évtizedek óta elhagyott bennünket. Köszönjük, hogy elfogadsz minket, függetlenül attól, amik vagyunk. És leginkább köszönjük, hogy Edwardot, akit mindannyian szeretünk, ennyire boldoggá teszed.
Mindezt olyan meghatottsággal mondta, hogy elkezdtek folyni a könnyeim. Kinyitotta a dobozt és kivett belőle egy fehérarany karperecet, rajta a Cullen címerrel.
- Köszöntünk a Cullen családban!
Kérdőn néztem végig az arcokon. Mindegyiken biztatást, hálát és szeretetet láttam, még a Rosalie-én is. Igen, én ide tartoztam, ebbe a furcsa, titkokkal körülvett családba. Charlie és Renée voltak az igazi családom, s Cullenék a fogadottak. Örömmel nyújtottam ki bal kezemet, hogy Carlisle felcsatolhassa az ajándékomat.
Szerző: Nikita
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése