21. fejezet: Vissza a múltba

„Néha csak egyvalaki hiányzik, mégis az egész világ néptelennek látszik”
Alphonse de Lamartine

Ajánlott zene: Evanescence: Missing
http://www.youtube.com/watch?v=qpxHzZ11qLo

Bella

   Aki még nem találta meg a nagy Őt, és veszítette is el, az fel sem tudja mérni, milyen nehéz volt nem visszanézni. Számoltam a lépéseket a sarokig, ahol befordulva magam mögött hagyhattam az eleven kísértést. Még két lépés, és nem érzem a hátamban a Cullenek könyörgő pillantását; még egy, és nem hallom Edward aszfaltra omló testének ütődését. Újra látni őt olyan volt, mintha a világ legjobb ajándékát nyújtotta volna át ezüst tálcán a Mindenható: szívszorító és hihetetlen. Mert bármennyire is szerettem volna a nyakába vetni magam, és csókolni, ahol csak érem, az arcomba nevető keserű valóság porrá zúzta az álmaimat.

   Edward elment. Akár meghalt, akár elhagyott, a lényeg ugyanaz: jobb volt neki nélkülem. Az elmúlt két évben élőhalottként vegetáltam, és próbáltam összetartani lelkem szilánkjait, miközben mindent elveszítettem, amit valaha a magaménak tudhattam.

   Apámmal csak azért beszéltem kéthetente telefonon, hogy tudja, jól vagyok − már ha az állapotomat annak mondhattam −, és nem kell feltétlenül az FBI-t, vagy a tengerészgyalogságot riadóztatni az eltűnésem miatt. Egy rendőr családja szent és sérthetetlen, ebben az egyben az ország valamennyi egyenruhása egyet értett. Ha egy rendőrfőnök lánya felszívódik, a többiek éhes buldogként a legapróbb kő alá is belesnek, hátha meglelik, még akkor is, ha az a parancsnok csupán Forks békés lakosságát felügyeli. Ezt elkerülendő rendszeresen bejelentkeztem, hogy elaltassam aggodalmát.

   Anyám Phillel vándorolt államról államra, élvezve újra meglelt ifjúságát, de lelkiismerete megnyugtatására időnként rám csörgött, majd megkönnyebbülten hallotta nemleges válaszomat a felvetett költözésre. Nem tudtam rá haragudni. Bebábozódott hernyó éveit egy ködös kisvárosban töltötte, de megérve a szabadságra feltörte a burkot, és szivárvány szárnyait szétteregetve az álmait követte. Megtalált boldogsága gyógyír volt sebzett lelkemre.

   Barátaim nemigen voltak. Különcnek tekintettek Phoenix-ben és Forksban is, bár Angeláék legalább próbálkoztak… csak én nem. Nekem ott voltak a Cullenek, és senki másra nem volt szükségem.

   Vámpír családomat azonban nem én veszítettem el, ők hagytak magamra. Minden bizonnyal csak terhet jelentettem a számukra, de annyi tapintattal viseltettek irántam, hogy ezt nem éreztették velem, sőt! Második otthont adtak, és annyi szeretetet, hogy a súlya alatt levegőt is alig kaptam, főleg, ha Emmett amolyan mackósan megölelgetett. És Alice… sose volt legjobb barátnőm, de ő az első pillanattól olyan lett nekem, mint egy lelki-iker nővér. Fél szavakból is értettük egymást, ami jövőbe látó képességével természetesnek tűnt, mégis tudtam, hogy ha nem is látná előre a válaszaimat, akkor is kitalálná. Ahogy mondani szokták: egy hullámhosszon voltunk. Még csillapíthatatlan vásárlásmániáját is megszerettem. Divatos ruháimban méltónak éreztem magam Edwardhoz.

   Egyre korholtam magam gyerekes viselkedésemért. Hátat fordítottam azoknak, akik befogadtak, és az életüket kockáztatták értem, de kétségeim csak vitték előre a lábaimat. Az járt a fejemben, hogy ha szerettek, miért taszítottak el. Magyarázatot kellett volna követelnem, de nem bírtam elviselni Edward bűnbánó ábrázatát. Először láttam őt ugyanolyannak, mint a többi férfit: hebegett-habogott össze-vissza, bizonygatva, hogy minden rossz, aminek kitettek az elmúlt években, valójában az én érdekemet szolgálta. Ennél jobb kifogást nem talált, bár nem is hagytam beszélni.

   Gyötört a kétség, hogy talán csak azért szerettem annyira, mert tökéletes volt: teste, akár egy görög istené, a hangja angyalok mennyei muzsikája, és az ágyban is párját ritkította. Nem mintha lett volna összehasonlítási alapom, de nem hiszem, hogy létezik nála gyengédebb férfi. De most, hogy felszállt az agyamat belengő rózsaszín köd, az érzéseim iránta mintha elhalványodtak volna. Ám ha a hibáit képtelen vagyok elfogadni, akkor szerethettem őt igazán, vagy csak az elmém szőtte isteni férfi illúzióját kergettem?

   Viaskodva bizonytalanságommal érveket vonultattam fel holta után is lélegző szerelmünk mellett. Az életemet is kockára téve elfogadtam, hogy vámpír, és az éj leple alatt bolyhos állatkák vérére vadászik. Inkább, mint az enyémre! Neki adtam a testemet, miközben tudtam, hogy egy túl hevesre sikeredett mozdulat, és soha többé nem kelek fel szűzi ágyamból. Megbocsátottam, hogy vegetáriánus étrendje előtt nem volt az erény mintaképe, és több száz ember halála szárad szerinte elkárhozott lelkén. Nos, a mérleg nyelve egyértelműen az igaz szerelem felé billent. A kérdés már csak az volt, hogy akarok-e még egy bűnt Edward serpenyőjébe tenni, meghallgatni az érveit és megbocsátani; vagy életem ezen szakaszát, amelynek középpontját őt foglalta el, egyszerűen lezárom, és tovább lépek.

   Előtte tisztáznom kell, hogy valóban nem volt fogadott családomnak más választása, mint elhitetni velem szerelmem halálát, vagy azért tették ezt, mert a terhükre voltam, és így akarták a hallgatásomat biztosítani. Talán hibásan ítéltem meg a helyzetet, hiszen kiszabadítottak a fogságból, és szemlátomást örültek annak, hogy visszakaptak.

   Egyelőre gondolataim kuszasága, és sértett büszkeségem áthatolhatatlan sziklaként meredeztek a Cullenek és köztem. Az újra találkozás fájdalma semmi volt ahhoz a kínhoz képest, amit kedvesem halálának híre okozott. Forksi szobám csendes magányában gyógyírt jelentett a tudat, hogy Edwardnak nem volt választása, erőszakkal ragadták ki ölelő karjaim közül, de az, hogy önként hagyott el, kitépte mellkasom börtönéből dobogó szívemet, és véres húscafattá morzsolta.

   A sugárút vakító fényei kalauzoltak el a pláza ismerős üvegpiramisa elé, ahonnan már baj nélkül hazataláltam. Mintha a napom nem lett volna e nélkül is iszonyatos, hátizsákom hiányára − ami a parton még nálam volt − most ébredtem rá. Az egyik parkoló kocsi alatt leltem meg, nyilván a küzdelem hevében szakadt el a pántja. Immár lakáskulccsal felszerelkezve ostromoltam a nehéz vasajtót, ami szokásos ügyetlenkedésem méltó megkoronázásaként a lábamra csapódott. Bella, Bella, ez a nyomor csúcsa, kuncogtam magamban.

   Érthetetlen, de néha pont egy ilyen nevetséges szituáció kell ahhoz, hogy az élet lényegi kérdésére az orrunk előtt vehemensen hadonászó választ meglássuk. Annyira görcsösen ragaszkodtam vélt igazamhoz, hogy nem is érdekelt, mi lehetett a Cullenek célja azzal, hogy elhitetve velem szerelmem halálát, elhagyjanak, talán örökre. Mert bárhogy igyekeztem cselekedeteik mögé hátsó szándékot magyarázni, ismertem őket annyira, hogy tudjam, a kegyetlenség olyannyira messze áll tőlük, mint tőlem a „világ legügyesebb embere” cím.

   Bérelt szobám mozdulatlan, ordító csendje letaglózott. A kopár, dísztelen falakon nem lógtak családi fotók, sem olcsó festmények, csupán a lepergett vakolat rajzolt bizarr képet a szürke félhomályba. Életterem is mutatta, mennyire magányos vagyok.

   Néha megfeledkeztem arról a veszteségről, amit az örök társtalanok fel sem foghatnak, hiszen nem tartotta igaz szerelmük a karjában őket, nem ízlelték ajkukon édes csókjainak perzselő tüzét, így sosem érezték a boldogság földöntúli harmóniáját. De én megtapasztaltam ezt a ritka kincset, s azt az egyedüllétet, ami az ő életükben adottságként volt jelen, én hiánynak éltem meg. Ez a különbség a félig üres, és a félig teli pohár között. Edward nélkül az enyém csak félig telhetett meg, s nem tudtam ezt a félig teltséget értékelni, csak az üres rész hiánya emésztett.

   A zokogás olyan erővel tört fel összeszorult mellkasomból, mintha a világ összes fájdalma bennem lakozna. Bevonszoltam magam az aprócska konyhába, és a sarokba lekuporodva szabad folyást engedtem könnyeimnek. A falakból áradó hideg úgy ölelt körül, mint Edward karjai. Gondolataim szerelmem körül forogtak, és már magam sem értettem, hogy sétálhattam el, hátat fordítva közös múltunknak, és reményteli jövőnknek. Bárhogy tagadtam korábban, teljes szívemből szerettem Edwardot.

   Mielőtt kedvemre elmerülhettem volna az önsajnálat keserű mocsarában, dagonyázva magányos lelkem kínzó fájdalmában, valaki halkan megkocogtatta az ajtót. Reménytelin ugrottam fel a jéghideg padlóról, és elszántan feltéptem az ajtót, hátha kedvesem jött utánam.

- Alice! Csak így… egyedül? – lestem az érkező háta mögé.

- Bejöhetek? – kérdezte félénken, mintha nem lenne biztos a pozitív fogadtatásban.

- Nem láttad előre a választ? – érdeklődtem.

- De, csak udvarias akartam lenni – vonta meg a vállát még mindig a küszöbön ácsorogva.

   Válasz helyett szélesre tártam az ajtót, és beengedtem. Néhány percig csak ültünk egymás mellett az ágyon, a megfelelő szavakat keresgélve. Beszélgetéseinket korábban sosem szakította meg kínos csönd, főleg, mert Alice bármiről képes volt órákig fecsegni, legyen az a legújabb divat, vagy a tananyag. De nem folytathattuk ott, ahol két éve abbahagytuk.

   Láthatóan egyikünk sem feledte, hogy az ő szájából hallottam Edward megölésének hazug történetét. Az események őt is megviselhették, mert szeme most nem ragyogott olyan fényesen, mint azelőtt, szomorúság árnyékolta be a mélybarna íriszt.

   Lassan körülnézett a szegényes bútorzaton, végül kibökte, ami már belépése óta foglalkoztatta.

- Igazán… szép helyen laksz – sóhajtotta.

   Tátva maradt a szám, majd kirobbant belőlem a nevetés. Úgy vihogtam, mintha az évszázad viccét hallottam volna, és éreztem, ahogy a mázsás súly legördült a mellkasomról. Alice jóízűen velem kacagott, szemeibe visszatért a csillogás. Amikor valahára elcsendesedtünk, óvatosan megsimogatta térdeimen nyugvó kézfejemet.

- Ne haragudj! – kérlelt őszintén.

- Csak annyit árulj el, hogy miért!

- Hm… az hosszú történet. De most már van időnk. Többé nem csúszol ki a markunkból – bizonygatta.

- Ne ígérj olyat, amit nem fogtok betartani! – szomorodtam el újra.

- Nem teszem. Azt hittük, így lesz a legjobb, de tévedtünk. Meg kell értened… - magyarázkodott.

- Akkor kezdd az elején! És ne szépíts semmit! – kértem.

- Rendben. Eljössz hozzánk, vagy inkább itt beszélgessünk? – érdeklődött.

- Maradjunk itt. Még nem állok készen, hogy szembe nézzek Edwarddal – sütöttem le a szemem.

- Az most nehezen menne. Miután faképnél hagytad, teljesen magába roskadt. Ordítozott egy sort Carlisle-lal, aztán elhajtott. A többiek meg utána – magyarázta barátnőm.

- Tipikus – gúnyolódtam. - Nem csinál hülyeséget, ugye?

- Nos, Edward jövőjét és szándékát két éve nem látom. Nem értjük, hogy miért. De nem hiszem, hogy baj lenne – csóválta a fejével. – De végtére is, felnőtt férfi. Ideje lenne úgy is viselkednie – nevetett.

- Ha ezt hallaná, menekülhetnél Jasper háta mögé, és el lennék tőled tiltva legalább egy hétig – fenyegettem meg játékosan a mutató ujjammal.

- Úgysem tartanánk be – kacsintott. – Szóval: minden két éve kezdődött, amikor Edwardot és Emmettet megtámadták az erdőben. Az a nap borzalmas volt mindannyiunknak. A biztonságba vetett hitünk alapjaiban rendült meg. Valaki már évek óta figyelemmel kísért bennünket, de még csak észre sem vettük. Aztán, ami utána következett… emlékszel?

- Hogy is felejthettem volna el életem legborzalmasabb két hetét?

Anno

   Mintha az éjszaka elmosta volna a tegnapi támadás irtózatos emlékét, mindenki fülig érő szájjal mosolygott, csak az őszinte öröm hiányzott mögüle. Ismertem már a tettetés eme begyakorlott formáját a Cullenektől: mindig ezt csinálták, ha meg akartak nyugtatni, vagy elfeledtetni velem egy bántó megjegyzést, ami Rosalie-ból feltartóztathatatlanul kikívánkozott.

   Esme extra adag szendvicset csomagolt a suliba, hogy a vérveszteség után hamar visszanyerjem az erőmet. A tegnapi csapolás emlékére újra elsötétült Edward tekintete. Szó nélkül mellé léptem, és lábujjhegyre emelkedve szorosan magamhoz vontam. Kedvenc mazochistám mindig talált okot a lelkiismeret furdalásra, de megfogadtam, ha egy mód van rá, én megtanítom szeretni és elfogadni önmagát. Előttünk állt az örökkévalóság, így sikeremben cseppet sem kételkedtem. Időnk, akár a tenger.

- Bella! Ugye tudod, hogy 50 kiló alatt nem lehet vért adni? Fel kell hizlalnunk, mielőtt Edward újra rád veti magát – kacsingatott rám Emmett. − A férfiak amúgy is a gömbölyded formákra buknak.

- Szerinted én kövér vagyok? – visította Rose a lépcső tetejéről vélt sérelmén lovagolva.

   Emmett, mint egy csínyen kapott kisfiú, nyakát vállai közé húzta, és legbájosabb mosolyával próbálta lekenyerezni szívszerelmét.

- Édesem, te tökéletes vagy! Nem vagy se sovány, se kövér. Imádom a nőies idomaidat – hízelgett, hasztalan.

- Emmett Cullen! Meglesz még ennek a böjtje! – fenyegetőzött Rose, és elviharzott közös szobájuk felé.

- Legközelebb szólj, ha hallótávolságon belül van – nyöszörögte Emmett Edward vigyorgó képébe.

- Ki kell, hogy ábrándítsalak: vámpír vagyok. Mindig hallótávolságon belül – hallottuk Rosalie gúnyos hangját az emeletről.

- Van ilyenkor helyes válasz? – kémlelt az ég felé fogadott bátyám.

- A szavak helyett néha hasznosabb egy autóval próbálkozni – javasolta Edward.

- Üssem el? – nyúlt meg testvére képe. – Nem hiszem, hogy értékelné.

   Először csak bambán meredtem a csupa izom vámpírra, mert nem, és nem tudtam felfogni, hogy a művelt, mindig használható ötlettel előrukkoló Emmett Cullen hogy lehet ennyire féleszű. Aztán leesett, és az étkezőt belengő, szikrázó feszültséget mintha egy pillanat alatt elfújta volna a szél, kirobbant belőlünk a nevetés. Még Edward is kuncogott, pedig azt hittem, hetekbe fog telni, mire a történtek fölött napirendre térve ismét megajándékoz majd lágy, mégis elbűvölően férfias kacagásával. De Emmettnek, a család mókamesterének még ez is sikerült, amiért gondolatban hálaimákat rebegtem felé.

- Na, menjetek a suliba! Bella már nem húzhatja tovább a történelem dolgozatot! – terelgetett minket az ajtó felé Emmett.

   A Volvo hátsó ülésén Alice már várt ránk, de nem unatkozott, mert szerelme a leeresztett ablakon behajolva halmozta el csókokkal. Így, hogy szerepe szerint Jasper egy évvel idősebb volt nálunk, már nem járt velünk a forksi középiskolába, barátnőm legnagyobb bánatára. Kénytelenek voltak a nap felét egymástól távol tölteni, ami időnként extrém tettekre sarkallta a kedvese után sóhajtozó Alice-t. Ilyenkor a jövőbe révedő, otthon maradt Jaspert kémlelő apró vámpírlányt a pad alatt ütögetve figyelmeztettem, ha az egyik elvetemült tanár figyelmetlenségét kihasználva sunyin felszólította.

   Ma viszont Alice izgatottan hajolt előre a két ülés között, vékony karjait a nyakam köré fonva.

- Na, felkészültél a dolgozatra? – kíváncsiskodott.

- A tegnapi nap után én már bármire felkészültem – feleltem elszántan.

- Ne aggódj, sikerülni fog!

- Neked elhiszem – bólogattam serényen.

   Nyilván Alice is a fejébe vette, hogy eltereli borús gondolataimat, mert egész úton be nem állt a szája. Szinte szóról szóra kikérdezte az anyagot, és hogy szenvedésem teljes legyen, Edward nem a megszokott 200 km/órás sebességgel vezetett, hogy mihamarabb odaérjünk, hanem „csupán” 90-nel. Vérben forgó szemeket meresztettem a kínjaimmal mit sem törődő kedvesemre, majd mikor már a homlokom is vízszintes ráncokba szaladt, bevetette ellenállhatatlan félmosolyát.

- Nem akarom, hogy hányingered legyen – magyarázta ártatlanul.

- Na ja! Összebeszéltetek, hogy kinyuvasztotok, mielőtt még vámpír lehetnék? – puffogtam.

- Bella, ahhoz, hogy vámpír lehess, előbb ki kell nyuvadnod – világított rá életem nagy rejtélyére Alice.

- Mintha nem tudnám! – dühöngtem. – Akkor csak folytassátok! Ne kíméljetek!

   Bár úgy lenne ötösöm a lottón, ahogy ők teljesítették a kívánságomat. Edward, ha lehet, még lassabban vezetett, komoly fejtörést okozva ezzel a megviselt autójának, amely időnként nagyot hörrenve vonszolta magát a kanyarokban. Hiába, nem ilyen csigatempóhoz volt szokva. Alice meg csak kérdezett és kérdezett. Mire az iskola elé értünk, perfekt voltam töriből.

   Barátnőm sunyiságára az órán döbbentem rá, amikor a feladatlapon szereplő kérdések egy az egyben megegyeztek azokkal, amiket a kocsiban kíméletlenül belém vert. Mivel a többiek előző nap megírták már a dolgozatot, csak kettőnket ültetett a tanár az első padba, így esélyem sem volt elmutogatni leendő sógornőmnek, hogy is fogom kitekerni a nyakát, amint kicsengetnek. Előzékenysége megható volt, de szerettem a magam erejéből boldogulni, nem pedig egy előre kitaposott ösvényen kényelmesen bandukolni. Amiért nem szenvedtünk meg igazán, vért verítékezve, azt nem is tudjuk megbecsülni. Edward szerelme sokkal többet jelentett nekem így, hogy foggal-körömmel küzdöttem érte, mint ha csupán sétagalopp lett volna az életünk. Az apró akadályok, és azok legyőzése kovácsolt belőlünk harmonikus egészet.

   Azon kívül, hogy a napomat két vámpír társaságában töltöttem, Forks unalmas szürkesége a maga megszokott folyásában haladt előre. Az órák lassan követték egymást, de érdemben egyik tananyaga sem kötött le. Még Mike is meghúzta magát, nem esett ököllel Edwardnak, amikor a folyosón összetalálkoztak, pedig számítottam efféle akcióra. Mike nagyképű viselkedésétől ez olyannyira távol állt, hogy okkal gyanítottam turpisságot a háttérben.

- Mike forral valamit – figyelmeztettem Edwardot.

- Igen, hallom a gondolatait. Ennyi ostobaságot létezésem során még nem hallottam. De egyelőre még nem jutott semmi igazán hatásos az eszébe. Egy ideig a kocsim meghúzását fontolgatta, de az túl drága lett volna még a szülei pénztárcájához is. Aztán azt találta ki, hogy beveti a csáberejét és meghódít téged, hogy lásson térden kúszva rimánkodni előtted. Ezt is elvetette, mert most te sem vagy nála a toppon, és nem akarja kompromittálni magát veled. Kíváncsi vagy a folytatásra?

- Meghódítani? Engem? Megölöm! – morogtam, de egy lépés után Edward visszarántott maga mellé.

- Majd én. Elvégre én lennék a lovagod, nem? Lesem úrnőm minden óhaját, és kéretlen kérőit az oroszlán elé vetem – eresztett meg egy félelmetes ragadozó mosolyt.

- Áldásom rátok, hű lovagom – intettem kegyesen.

- Jöjj asszonyom, vár a lakoma! – vonszolt az étkező felé szerelmem. – Alice türelmetlen. Délutánra meglepetést szervezett, ezért gyorsan beléd akar diktálni valamit, hogy indulhassunk.

- Ha így folytatjátok, én leszek a nagyon nagy Ő. Sérvet kapsz, mire átemelsz a küszöbön – nyafogtam.

- Végre megvan vámpír létem értelme: a szuper erő – lelkendezett, és fintorgó arcomra fittyet hányva továbbra sem tért el az úti céltól.

   Alice szokásos asztalunknál ücsörgött, a tálcája minden jóval megpakolva, és mivel a barátaim az életerőt folyékony formában vételezték magukhoz, mindez csak rám várt.

- Néha hozhatnátok termoszban magatokkal uzsit, így olyan magányosnak érzem magam. Én és a… zselém? – döbbentem meg. – Alice! Ennél többet vártam tőled!

- Bocsi, egy kicsit elbambultam válogatás közben, mert Jasper megtalálta otthon a titkos dobozkámat, amit estére tartogattam a számára. Az arca leírhatatlan volt – tapsikolt.

- Köszi hugi, épp eleget hallottunk a szerelmi életetekből! – szörnyülködött a testvére.

- Te beszélsz? Óh, igen! Még, Bella! Ezért újra elkárhoznék! – nyögdécselte Alice kéjesen becsukott szemmel előző esti szeretkezésünket imitálva.

   Az ő előadásában nem tűnt olyan izgatónak, mint amikor Edward vágytól túlfűtött hangon kiáltozta nyelvtechnikámat dicsérendőn. Néha gyűlöltem a vámpír tulajdonságaikat, különösen a szuper érzékeny hallásukat. A villát színpadiasan kiejtettem a kezemből, és a tányért messze toltam magamtól.

- Most jól megcsináltad, Alice! Ezért Bella ma nem megy veled fagyizni. Oda a meglepetés – gonoszkodott kedvesem.

- Fagyizni megyünk? – kiáltottam.

- Nem, Bella, nem megyünk. Alice-nek ez jó büntetés lesz – bizonygatta Edward szigorú arccal.

- Pedig szeretem, ahogy a jéghideg gombóc hozzáér a nyelvemhez, és miközben körbenyalom, elönt az íz orgia – cirógattam meg Edward térdemen nyugvó kézfejét.

   Az álla a padlón landolt. Nem vagyok túl romantikus fajta, az erotikus utalásokat meg kerülöm, mint a pestist, így ez a kivételes alkalom letaglózóan hatott a drágára. Félénk természetemből adódóan visszafogottabb voltam a szerelmi élet terén, de Alice-szel beszélgetve úgy döntöttem, ideje egy kicsit felpiszkálnom Edward érzékeit is. Nem elégedhetek meg azzal, hogy már az enyém, mindent el kell követnem, hogy meg is tartsam. Na, csak legyen este, olyat kap, amit még soha!

- Rendben, akkor ha úgysem eszel, indulhatunk a fagyizóba – bólogatott kedvesem vágytól sötét szemmel, de most nem a véremre, hanem a testemre éhezett.

   Fájt érte a szívem, de ha egyszer elkezdtem, nem volt, ami megállítson. Előre dőlve lovagló ülésben elhelyezkedtem a térdén, melleimet mintegy véletlenül szorosan hozzá préseltem. Ténykedésemet egy elakadó sóhajjal honorálta, kezei merészen simogatták a pulóverem vékony anyagán keresztül a hátamat. Rávetettem magam az ajkára, csókommal fosztottam ki mézédes száját.

- Ne a nagyközönség előtt, fiatalok! – szólt Alice.

- Sajnálom édes, estig várnod kell – vágtam sajnálkozó arcot, miközben Edward igyekezett visszanyerni önuralmát a teste fölött.

   Néhány perc múlva két nagyon elégedett nő, és egy sors sújtotta férfi hagyta el az iskolát.

Szerző: Nikita