18. fejezet: Színek

Jasper

   Színek. Kavarognak körülöttem, elárasztanak, magukba fonnak, játszani hívnak. Buja karmazsinvörös és naplemente-sárga. Izzó szikrák bizsergetik bőrömet, ahogy Alice hozzám ér. Minden simogatása bársonyos pillangószárny, belém kóstol, majd tovarebben, csak hogy utána kapjak és magamba olvasszam. Érzem a tolakodó pasztellszürkét és éjfeketét, de nem hagyom. Most nem! Eltaszítom, amilyen messzire csak tudom, míg végre ismét megtalálom a szivárványt.

   A gyönyör hullámain lovagolva öntudatlanul simítom tenyeremet Kedvesem gömbölyű alma melleire, hüvelykujjammal lágyan ingerlem a halvány holdudvarban meredező rózsaszín bimbókat. Elhaló nyögése égig korbácsolja érzékeimet, egyre gyorsabb tempót sürgetve. Vakító arany villanásokkal körbeölelt porcelán testét szorítva tudom, már Alice is a határon van. Csípőjének ringásával fokozná a tempót, de kezemmel megragadom izgága testét, néhány pillanatig egy helyben tartom, oltva a lángokat, nem végleg, csupán annyira, hogy késleltessük a beteljesülést. Tenyerével cirógatja végig mellkasom izomzatát, játékosan belém mélyesztve apró karmocskáit. Nyögve fogadom minden rezdülését.

   El sem hiszem, hogy egy ilyen csodát, mint Alice, megérdemlek. Ő maga a kecsesség, a báj, a kedvesség, ugyanakkor teli van szenvedéllyel és birtokló odaadással. Egy ilyen angyali teremtményhez senki sem érhet fel, mégis engem választott, én szerethetem, ölelhetem minden éjjel. Bár engem ajándékozott meg a szerelmével, mégis féltékeny vagyok a napra, hogy sugaraival cirógathatja alabástrom bőrét, a földre, hogy útként feszül apró lábai alá.

   Alice türelmetlenül karmolja végig az oldalamat, titkos kelyhének izomzatával sürgeti a folytatást, de nem engedek. Hagyom ugyan, hogy felemelkedjen, de rögtön vissza is húzom magamra, hogy aztán megint lefogjam. Ezzel játszom néhány percig, aztán feladom. Én is férfi vagyok, s ezt a kínzást egyik XY kromoszómájú társam sem bírná sokáig. Tenyeremet Alice fenekére fektetem, kissé meg is szorítom. Tudom, hogy szereti, s nem is marad el jutalmam: önkívületben a nevemet sikoltja. Már nem fogjuk vissza magunkat. Csípőmet egyre keményebben lököm fel, már-már képtelenül mélyre merülök a nedves forróságba.

   Az embereknek fogalmuk sincs arról, mennyire keveset tapasztalnak a világból. Néznek, de nem látnak; figyelnek, de nem értenek. Az érzéseink nem csak a szívünkben léteznek: láthatóak, érinthetőek. Legalábbis számomra. Testvéreim irigylésre méltó képességekkel rendelkeznek, de az enyémhez fel sem érnek. Hogy nárcisztikus vagyok? Nem érdekel. Ezt egyedül Edward tudja, hiszen gondolataimat nem rejthetem el előle, de ő most csak egy két lábon járó üres kagylóhéj.

   Alice mellém heveredik, nyakamba fúrja a fejét és szuszog. Szaporán kapkodja a levegőt, bár nincs rá szüksége. Ez ösztönös, mint az érzelmeink. A karmazsinvörös lassan bíborra vált, majd vibráló vörösben állapodik meg. Ez a szín jelenti a szerelmet.

   Amikor megszülettem, csak a sötétet éreztem. Mocskos, sötét páternoszter feketét. Azt hittem, ez természetes. Hogy elkárhozott sorstársaim mindegyikét ez a pokol burkolja be, összemocskolva engem is kívül-belül. A halál, a félelem, a szomorúság mindegyike a szürke és a fekete valamelyik árnyalatát ölti magára, kioltva a színeket, az életet. Alice felbukkanásával megtapasztaltam az irigy kanárisárgát, a méregzöld féltékenységet és a vörös köpenyes szeretetet. Azóta a színek örvényében élek.

   Agresszíven támad a sötét. Körmöm szakadtáig kapaszkodom Alice mézarany kielégültségébe, s végül én nyerek. Megint nyugalom van. A szomszédos szobából settenkedő gyötrődést igyekszem tompítani, de kísérletem kudarcra van ítélve. Itt már én sem segíthetek.

   Kelletlenül szedelődzködni kezdünk. Alice meztelenül szemléli a sarokban feltornyozott bőröndöket, az alkalomhoz illő ruhát keresve. A gardrób tömött vállfái most nem nyerték el tetszését. A Hold besüt a kajütablakon, megvilágítva tökéletes testét. Ráérősen legeltetem rajta szemeimet és legszívesebben újra magamhoz rántanám egy fullasztó csókra, de sötétbarna aggodalma türelemre int.

   Talán ma véget ér az elmúlt két év szenvedése. Reménykedem, akár a többiek. Alice-nek három napja látomása volt Belláról. Fogalmunk sincs arról, hogy mikor, de a jövő egy eldugott időszegletében szüksége lesz ránk. Az a lány mindig bajba keveredik! Fogságba fogja ejteni egy felettébb veszélyes vámpír és váltságdíjat fog követelni érte. Három millió nekünk semmi, hála briliáns házi tőzsdeügynökünknek, Alice-nek. Carlisle egy telefonhívására ugrott a bank elnöke és a szokatlan késő esti óra ellenére rögtön át is vehettük a pénzt. Efféle különleges bánásmód jár annak, aki több száz milliót tart a számláin. A húsos kötegek már a fém aktatáskában lapulnak, s csak a hívásra várunk.

   Az éjszaka csillagokkal borított leple alatt ugyanott találtuk a családunkat, ahol egy órája még mi is a szánk szélét harapdáltuk türelmetlenül. Carlisle és Esme összekulcsolt kézzel ültek a napozóterasz íves asztala mellett, tekintetüket fel sem emelték a telefonról. Fogadott lányuk bajban volt. Emmett és Rosalie a korlátnak dőlve halkan beszélgettek. Rose aggódott. Féltette Bellát. Eleinte nem akarta elfogadni, hogy a testvére egy embert szeret, de látva, hogy Bella jelenléte, majd hiánya mit tett Edwarddal, egyre elfogadóbbá változtatta. Epés megjegyzései fokozatosan vesztettek élükből és mostanában már csak Bellánk-ként emlegeti. Ki gondolta volna?

- Még mindig semmi! – csattant föl Rose. – Mikor lesz már vége ennek a rémálomnak?

- Hamarosan – válaszolta Alice meggyőződéssel. – Mi legyen Edwarddal?

   Igen, a nap kérdése. Körüljártuk és megszaglásztuk a problémát, de nem jutottunk döntésre. Edward két éve alig szólt hozzánk, csaknem teljesen kizárta a külvilágot. Mintha erőszakot követtünk volna el ellene azzal, hogy elhagytuk Forksot és Bellát. Pedig akkor ő is ezt tartotta az egyetlen járható útnak. A tervünknek megfelelően Alice elbúcsúzott a nevünkben Bellától és attól a borzalmas naptól kezdve Edward nem volt önmaga. Mindannyian meghaltunk egy kicsit, de fivérem teljesen magába roskadt. Képességét nem használta az elmúlt két évben. Elveszett a belső világában. Én igazán tudom, mi zajlik benne: ontja magából a szürkét és a feketét.

- Szólnunk kell neki – jelentette ki Emmett. – Ez kirángatná a búskomorságból.

- Egyet értek. Bellának is magyarázattal tartozunk. Nem hagyhatjuk újra magára. Azt nem élné túl és annak beláthatatlan következményei lennének – aggodalmaskodott Esme.

- Talán. De mi lesz, ha Bella nem tud megbocsátani sem nekünk, sem Edwardnak? Az megölné a fiamat – gyötrődött Carlisle.

- Előbb beszélhetnénk Bellával és utána találkozhatnának.

- Előbb-utóbb úgyis kiderül az igazság. Oka van annak, hogy Bella sorsa újra keresztezte a miénket… és a Mészárosra is szükségünk lesz, ha harc nélkül akarjuk megúszni – magyarázta Kedvesem. – Ismerjük Bellát. Olyan megbocsátó és nagyon szeret minket. Higgyétek el…

   Alice szavait az ismerős csengőhang szakította félbe.

- Ne! – kiáltott az elsuhanó Alice után apánk, de már nem állíthatta meg.

Alice

   Finoman megkocogtattam Edward szobájának ajtaját. Persze fölöslegesen, mert annyira bezárkózott a saját belső világába, hogy legtöbbször az sem tűnt fel neki, milyen hosszú órákat ültem mellette, csak figyelve őt. Azt hiszem, néhány kivételes alkalomtól eltekintve én voltam az egyetlen, aki ha ritkán is, de szóra bírta. Pedig két éve én voltam az, aki Bella szemébe hazudott. Bár a családunk − beleértve Bellát is −érdeke ezt kívánta, mégis úgy éreztem, hogy én voltam az, aki végül elválasztottam őket. Azóta sem bocsátottam meg magamnak és − még ha a végén minden jóra fordul, mint a mesékben − soha nem is fogok. Fivérem életére bélyeget sütöttek múltbeli vétkei, de Bella képes volt elhalványítani a szemében lakozó kínt. Örökké hálás leszek neki ezért, feltétel nélküli barátságáról nem is beszélve.

   Az apró szoba dísztelen, komor falaival inkább egy zugra emlékeztetett, mint otthonos hálóra. De fölösleges is lett volna virágot, pláne képeket elhelyezni, ha a lakóját egyáltalán nem érdekelte. Az egyik oldalsó falba épített könyvespolc üresen ásított rám. Ide érkezésünk után még könyvek és CD-k sokasága alatt rogyadozott… nagyjából két percig. Aztán Edward őrjöngve nekiesett és mindent cafatokra tépett. Minden Bellára emlékeztette. Shakespeare Rómeó és Júliája, Borges novellás kötete, a Linkin Park összes felvétele, de még Claire de Lune is a szemetesben végezte. A CD-ket együtt hallgatták, a könyveket együtt olvasták. Elég volt a testvéremnek a saját emlékeivel megbirkózni, nem élte volna túl, ha a szeretett lányhoz tartozó tárgyak minduntalan magukhoz vonzották volna a tekintetét. Azzal vigasztaltuk, hogy ha leszámoltunk Grace-szel, akkor Bella újra velünk lehet, de Edward kételkedett ebben. Azt mondta, hogy elárulta a legszentebb érzést a világon, a Szerelmet, amit Bella sosem fog megbocsátani. Féltem, hogy igaza lesz. Amit tettünk, azt nem lehet egy kis vezekléssel elintézni, ahhoz túl sok szenvedést okoztunk. De nem volt más kiút.

   Hetekig törtük a fejünket, mi lenne a legjobb megoldás. Három lehetőség állt előttünk.

   Az egyik, hogy Bellát magunkkal visszük emberként. Ezt vetettük el elsőként. Cseberből vederbe. Mindegy, hogy Forksban maradunk, vagy Grace nyomába eredünk, Bella volt s lett volna a legsebezhetőbb pontunk. A családunk tagjai kivétel nélkül az életüket áldozták volna érte, még Rose is, bár ezt körme szakadtáig tagadta. Bella elrablásával Grace bármit elérhetett volna. Edward önként, ha nem is dalolva, sétált volna az ellenség karjaiba.

   A másik lehetőség az volt, hogy Edward ígéretét megtartva átváltoztatja Bellát. Sajnos az újszülött vámpírok rossz tulajdonságai között szerepel a csillapíthatatlan vérszomj és a megnövekedett erő, így a meglévő fenyegetettség mellett 2-3 évig új fajtársunkra is ügyelhettünk volna. Nem akartuk tetézni a bajt, így ez is a lomtárba került.

   Végső megoldásnak a szakítás ígérkezett. De minden alkalommal, amikor a jövőt pásztáztam, ugyanaz volt az eredmény: Edward végül visszatáncol és Bellával marad. Patthelyzet.

   Rosalie − ki más − ötlötte ki, hogy átmeneti megoldásként Edward halálozzon el. Kinevettük. Aztán az érvei végül meggyőztek minket. Még Edwardot is. Most már beláttuk, hogy ez volt a világ legostobább terve. Az alapgondolat szerint Bella szépen Forksban marad, mi megkeressük Grace-t, bebizonyítjuk, hogy Edward megváltozott, aztán a családunk újra egyesül és elhajózunk a naplementébe. Barátnőm kiszámítható öngyilkosságát a beígért hívással tarthattuk kordában: ha elintéztük Edward gyilkosait, tudatni fogjuk vele. Kétség kívül volt benne kockázat, de nem tehettünk mást. Így „csak” önmagától kellett megvédenünk. Mára már ez a próbálkozásunk is kudarcba fulladt. Három napja láttam, hogy Bellát vámpírok hurcolják el. Azóta vártuk a hívásukat. Lassan indulnunk kellett, hogy kiszabadítsuk a királylányt a legmagasabb torony legfelső szobájából.

   Edward a kajütablak előtt, térdeit a mellkasához húzva ült a padlón. Mint minden egyes nap minden átkozott percében. Óvatos érintésemre ijedten rándult össze, mint minden egyes alkalommal, amikor megzavartam önkéntes magányát. Régóta szembesültünk azzal, hogy már nem érdeklik sem a gondolataink, sem a beszélgetéseink. Fogalma sem volt arról, mi zajlik körülötte. A többiek eleinte nehezteltek rá ezért, majd megértették, hogy Edwardnak elég a saját gondolataiban Bellát látni, a mieinkkel már nem tudott megbirkózni.

   Edward fájdalmas, kétségbeesett tekintete a szívembe markolt. 

- Meghalt? – kérdezte élettelen hangon.

- Bellát elrabolták. Most telefonáltak a váltságdíj miatt.

- Grace?

- Nem – mosolyogtam rá megnyugtatóan. – Az a lány magától is folyton bajba keveredik.

   A két éve sziklamerev arcon megannyi érzelem száguldott át egy pillanat leforgása alatt: megkönnyebbülés, düh, aggodalom, remény. Egyetlen másodpercbe sűrített életregény. Kutató tekintetének engedve lefuttattam magamban a látomásomat és a korábbi telefonbeszélgetést.

- Szükség lesz a Mészárosra – jelentette ki feszülten.

   Nem szerette, amikor a kegyetlen gyilkos bőrében kellett tetszelegnie, de most nem volt más választása. A gardróbból kivett egy fekete öltönyt a hozzá való nadrággal és egy fehér Pierre Cardine inget. Mire kiléptem a fedélzetre, már felöltözve mellettünk állt.

- Bellának a haja szála sem görbülhet. Ha ölnöm kell a biztonságáért, habozás nélkül megteszem – fordult apánkhoz.

   Két egyszerű mondat, amely megannyi kérdést és választ foglalt magába. Mindannyian tudtuk, mi Carlisle véleménye a gyilkosságról, mennyire védi az életet, még ha olyan kegyetlen gyilkológépről volt is szó, mint korábbi ellenfelünk, James. Féltem, mi lesz az Edward és Carlisle között feszülő csend vége.

- Bella a legfontosabb – bólintott Carlisle.

Edward

   Az autóút a kikötőtől a megadott címig életem leghosszabb tíz perce volt. Megannyi gondolat és érzelem rohant meg… mindegyik Bella körül forgott. Ezer módon lejátszottam magamban, milyen lesz újra megpillantani életem éltetőjét, érezni a vénáin átáramló vér mámorító illatát. Mit fogok mondani, hogyan fogok könyörögni a megbocsátásáért. Mit fogok látni azokban a mélybarna őzike szemekben. Haragot? Elutasítást? Vágyat? Vajon szeret-e még? Vagy darabokra zúztam mindent? Lesz-e egyáltalán esélyem magyarázatot adni, vagy végleg elveszítettem a bizalmát és képtelen lesz hinni nekem? Hamarosan választ kapok. Még jó, hogy Carlisle vezetett. Amilyen állapotban voltam, rég felcsavarodtunk volna egy fára!

   Az egyik mellékutcába befordulva magas, kivilágított épület előtt fékeztünk le. Rose és Esme kivételével mind itt voltunk, ők a kikötőben maradtak őrködni. Grace miatt nem lehettünk elég óvatosak. Nem lett volna szerencsés, ha a jachthoz visszatérve váratlanul rajtunk ütnek. Nem véletlenül éltünk immáron két éve egy hajón. Egy támadás esetén könnyedén magunk mögött hagyhattuk az ellenséget, arról nem is beszélve, hogy a vízből támadókkal szemben a viszonylag szilárd talajt jelentő fedélzet előnyt jelentett.

   A bejáratnál hárman vártak ránk. Haragtól lobogó tekintetem láttán szó nélkül meghátráltak. Most először örülhettem annak, hogy a világunkban a kegyetlenségemről voltam hírhedt. Múltam gyilkos alteregóját ezúttal a javamra fordíthattam. Egykor ő használta ki a gyengeségemet, most viszont bűneinek komor árnyéka veszélyesebbé tett.

- Tűnjetek az utamból! – fröcsögtem dühtől tajtékozva.

   Ilyen gyorsan és készségesen még egy parancsomat sem teljesítették. Szemmel alig követhetően igyekeztek minél távolabb kerülni a Mészárostól. Óh, az ostobák! Csupán néhány gyors mozdulatomba került volna, hogy végtagjaikat egyenként letépjem, akár a vasmarokban vergődő molylepke szárnyait, aztán megcsonkított torzójukat egy gyufaszállal küldjem a pokol feneketlen bugyrába. Idegszálaim pattanásig feszültek, torkomból fenyegető hörgés tört elő és már majdnem ugrottam, amikor apám egy érintésével észhez térített. A karomra kulcsolódó kezével gyengéden maga felé fordított.

- Bellára kell koncentrálnunk.

   Egyenletesen lélegeztem ki-be, próbáltam visszanyerni az irányítást az érzelmeim fölött. Bellát csak hideg fejjel szabadíthattuk ki, minden elhamarkodott lépés veszélybe sodorhatta az életét. Bólintottam, majd követtem Carlisle-t és a testvéreimet Bella börtönébe.

   Szerző: Nikita