22. fejezet: Kihívás

Bella

   Az udvar szokás szerint tömve volt a hazafelé igyekvő, vagy éppen esti programot szervező diákokkal, hiszen a forksi középiskola nem tűzött ki elérhetetlen célokat a közepes teljesítményű tanulók elé sem, így a rendszeres felkészülés nélkülözhető volt. Az időmet legalább fontosabb dolgokra fordíthattam, például a barátaimra és a szerelmemre. Nem kell félreérteni, egyik kocsmában sem voltam törzsvendég, és a házibulik vendéglistáin sem szerepelt a nevem. Nekem a szórakozást egy viharos Cullen kontra Cullen baseball meccs, ruhatárfrissítés Alice-szel, és csókcsata Edwarddal jelentette. Az életem már nem is lehetne izgalmasabb! - gondoltam.

   Ha az ember lánya kijelenti, hogy ennél rosszabb, jobb, szomorúbb, vagy izgalmasabb már nem jöhet, az élet mindig késztetést érez arra, hogy rögtön megcáfolja. Később verhettem is a fejemet a falba eme meggondolatlan kijelentésemre, de persze ezt akkor még nem sejtettem.

   Nyugodtan ballagtunk a parkoló felé, hogy Port Angeles nyüzsgő délutánjába vessük magunkat, amikor a szemem sarkából felfigyeltem Mike elborult tekintetére. Egy agykurkász azonnal az elmeosztályra utalta volna, de mivel ilyen nem volt a környéken, hát magamban nagylelkűen elküldtem melegebb éghajlatra, hátha ott kipiheni megtépázott büszkesége fölötti keserűségét. Van, aki egyszerűen nem tud veszíteni… vagy legalábbis szépen nem. Mióta Edwarddal jártam, folyton kereste az alkalmat, amikor egyedül talált valamelyik órán, vagy a szünetben, és hajthatatlanul bizonygatta, mennyivel jobban járnék, ha őt választanám. Már kezdett fárasztani, hogy vagy Mike-ot kellett felvilágosítanom a szomorú valóságról, vagy Edwardot visszafognom, hogy ne tépje cafatokra kéretlen udvarlómat.

   Épp elértük volna a Rosalie sportkocsija mellett várakozó Culleneket, amikor Edward megmerevedett mellettem, majd hirtelen megfordulva a gyilkos tekintetétől megszeppent fiú felé indult. Alice ijedt arcából sejtettem, hogy nem bájcsevelyre készül, így elé ugorva kihúztam mind a 160 cm-et, és igyekeztem az autók felé tolni. Én lepődtem meg a legjobban, amikor ez sikerült is, de az arcomon elterülő büszke mosoly azonnal lekonyult, amikor Jasper és Emmett testvérük karját markoló kezeikre tévedt a tekintetem.

- Edward! Egy ilyen kis mitugrász nem éri meg! – morogta Emmett, de szavai ellenére látszott, hogy ha mégis „harcra” kerül a sor, akkor abban teljes mellszélességgel részt vesz.

- Ha azt gondolná Rosalie-ról, amit az előbb Belláról, te már rég leszakítottad volna a karját! – dühöngött kedvesem.

- Edward, kérlek! Ő csak egy senki! Ne süllyedj le az ő szintjére! – fogtam tenyerembe a márvány tapintású arcot.

   Azt hiszem, itt követtem el a hibát, mert erre a mozdulatomra az alig pár méterre álló, slepjével körbevett Mike hangosan felröhögött. Vannak ilyenek, akik a medvecsapdán táncolva sem sejtik, hogy csak egy hajszálon függ az életük. Nincs veszélyesebb egy büszkeségében megsértett, szerelmes férfinél. Bár, ha az illető egy vámpír…

- Nézzétek már, Cullent a csaja nyugtatja! – csattant a gúnyos hang.

   Úgy láttam, Edward menten a földbe döngöli, vagy feladja az emberi vér fogyasztásáról vallott nézeteit, és szárazra szívja osztálytársunkat, de mint már oly sokszor, most is meglepett. Csak elmosolyodott – a félelmetesebb fajtával -, gyengéden lefejtegette magáról a köré fonódó karokat, adott egy puszit az orromra, majd néhány hatalmas lépéssel megszüntette a távolságot, amely eddig elválasztotta gyűlöletének tárgyától.

- Itt vér fog folyni – nyöszörögtem kétségbeesve.

- Nem hiszem – gondolkodott el Alice. – Nem látom, hogy Edward az éjszakát a sitten töltené, a kezecskéjével a rácsokat markolva. Mást fog markolni ma éjszaka – kuncogott.

   Ha Alice mondja, az úgy is lesz. Még sosem tévedett a látomásait illetően, és ez nekem elég biztosíték volt, úgyhogy nyugodtan figyeltem a kibontakozó jelenetet. Edward megállt Mike előtt, aki próbálta úgy apró gombóccá összehúzni magát, hogy az a köréjük csődült tömeg szemében inkább kihúzásnak látszódjon. Nem lettem volna a bőrében. A kamikáze pilótáknak is magasabb volt a túlélési arányuk, mint ami szerencsétlennek kinézett.

- Mike! – szólította meg Edward undortól csöpögő hangon. - A legnagyobb jóindulattal megkérnélek, hogy felejtsd el Bellát! Ne csorgasd utána a nyálad, ne fantáziálj róla, sőt, a legjobb, ha nem is nézel rá! Ő az enyém! – magyarázta akkora kitörni készülő haraggal, amelytől még egy vadállat is a helyére kotródott volna.

   A halkan pusmogók is elcsendesedtek, visszafojtott lélegzettel várták az elmés választ. Eddig is nyilvánvaló volt az egész suli számára, hogy Edwarddal összetartozunk, bár nem nyaltuk-faltuk egymást a folyosó beugróiban, mégis ez volt az első alkalom, hogy szerelmem territóriumát megjelölve sajátjaként nevezett meg. Ingáztam a felháborodás, és az elégedettség között, mert igazán jól esett ez a féltő gondoskodás, de a túlzott birtokláshoz már nem füllött a fogam. Vele voltam, de nem az övé, amit Edward elvakult féltékenységében kezdett összekeverni.

   Világ életemben erős, független nőnek tartottam magam, egyéni felfogással és véleménnyel, s hogy önmagamat megőrizzem, még a tökéletes férfinak sem hódolok be. Edward ragadozó, aki becserkészi a zsákmányt, elejteti, és miután végzett vele, a tetemet sorsára hagyja. Ha nem vigyázok eléggé, velem is ez fog történni. Na, nem a hullás részre gondolok, csupán, ha már úgy fogja érzi, hogy meghódított, akkor elkényelmesedik, és már nem leszek olyan érdekes a szemében. Hogy hülye női logika? Lehet, de jobb nem kockáztatni. Mától a vadászból lesz a vad. Van egy mondás: hamu alatt lapít a tűz. Ideje, hogy a bennem fortyogó szenvedély-láva végre a felszínre törjön, és izzóvá hevítse a kiszemelt férfi szívét.

   Őrült ötletem körül kavargó gondolataimat erőszakkal kényszerítettem vissza a két tesztoszteron bombához. Szólhattam volna Mike-nak, hogy a „ki néz csúnyábban” versenyben Edward toronymagasan veri, már csak a vámpírságából kifolyólag is, de nem akartam elkedvteleníteni, amikor végre minden bátorságát beleadva harcba szállt értem. Egyiket sem érdekelte, hogy én, mint felosztandó terület, alig pár méterre álltam a vigyorgó Cullenek körében.

- Miért? Mi lesz, ha mégis Bellához érek? Apuci vesz neked egy drágább kocsit, hogy megvigasztaljon? – próbált humorizálni Mike, ökleivel játékosan dörzsölgetve a szemeit, mint az ovisok, amikor eltörik a mécses.

- Ha szívből szeretnéd Bellát, meg sem fordulna a fejedben, hogy a pénzemért van velem – vonta meg vállát a drága, mire néhány női szoprán helyeselve kiáltott fel.

- Könnyű ezt mondanod! A tegnapi kis akciód miatt mehetek haza gyalog! – ordította.

- A séta még nem ölt meg senkit – vetette oda Edward, majd féloldalas, félelmetes ragadozó mosolyát felvillantva egészen Mike arcához hajolt. – De ha még egyszer meglátlak Bella közelében, akkor átharapom a torkodat, és élvezettel fogok dúskálni a kiömlő véredben, miközben az élet fénye lassan megfakul a szemeidben.

   Mint aki jól végezte dolgát, szerelmem magához ölelt, és szavait demonstrálandón szenvedélyesen megcsókolt a sokaság kellős közepén. Édes nyelv siklott résnyire nyitott ajkaim közé, hogy olyan mélységekben tárja fel szám minden egyes szegletét, mintha nektárt kortyolna puha virágszirmok törékeny bimbóinak tövéből. Lehunyt szemhéjam mögött forgott az egész világ, az erős vállakba kapaszkodtam, nehogy a lábai elé omoljak, de a derekamat ölelő karok csak húztak, egyre közelebb, szinte eggyé olvadva a hűvös testtel. Szenvedélyesen nyögtem a követelődző ajkak közé, csüngtem Edward nyakán ujjaimat a bársonyos tincsekbe merítve, letépni sem lehetett volna róla.

   Fogalmam sincs, hogy kerültem a Volvóba, csak meredtem magam elé, amíg Alice csilingelő hangja meg nem törte a pillanat varázsát.

- Föld hívja Bellát!

   Mérgesen szemléltem a mellettünk elmosódva suhanó tájat, ami már csak azért is nevetséges volt, mert az eszeveszetten száguldó autóból vajmi keveset láttam.

- Köszi, hogy nem pisiltél körbe – durcáskodtam.

   Edward észlelte, hogy nem egészen úgy sült el a dolog, ahogy tervezte, és szavaival inkább megsértett, mint elkápráztatott. De mint minden elvakult férfi, ő sem magát hibáztatta ezért.

- Ideje volt, hogy helyre tegyem, elvégre az én dolgom, hogy megvédjelek. Folyton rólad ábrándozik, különböző pozitúrákban képzeli el a gyönyörű testedet, és ez már kezdett frusztráló lenni – morogta.

- Ha nem kutatnál a fejében, akkor nem éreznéd magad kellemetlenül – világítottam rá a nagy igazságra. – Szándékosan cukkolod magad, hogy aztán bizonyítsd, mekkora bika is vagy!

- A mocskos gondolatai szinte kiabálnak! Nem tehetek róla, hogy ilyen képességgel lettem megáldva! – védekezett.

- Ki is kapcsolhatnád. Korábban is ment, most miért nem? – érdeklődtem az utat figyelve, mivel az éppen vezető, felpaprikázott Edward ezt mellőzte. - Amúgy is – folytattam -, nem végezhetsz ki minden egyes férfit a bolygón, aki rám mer nézni!

- Fogadjunk?

   Erre mit lehet mondani? Mert nekem ötletem sem volt. Vámpír kedvesem őrült féltékenységében az emberiség felének kiirtására készül.

- Edward, ez nevetséges – próbálta enyhíteni a hangulatot a hátul kuksoló Jasper. – Bella nem öltözködik kihívóan, teljes szívéből szeret, nincs okod így viselkedni.

- Még jó, hogy nem vesz fel alig takaró göncöket! Nem is engedném! – háborgott szerelmem.

- Azt majd meglátjuk – mosolyodtam el hamiskásan a visszapillantó tükörben összekacsintva Alice-szel.

   Ez betett szegénynek. Port Angelesig nem is volt hajlandó hozzám szólni, aztán beletörődve a vereségbe, a belvárosban bekanyarodott a divatos üzletek elé. A parkolóban Rosalie és Emmett is csatlakozott hozzánk, akik a BMW-vel jöttek utánunk. Ilyet is régen látott a nyüzsgő város: öt gyönyörű, földöntúli szépség - plusz én - tett náluk látogatást, hogy a nyugodt életet felkavarva elkápráztassák a járókelőket.

   Alice belém karolva húzott a legdrágább, New Line elnevezésű üzlet felé, ahol már törzsvásárlóknak számítottunk. Ezúttal Rose is csatlakozott hozzánk, hogy jelenlétével emelje az esemény fényét, amíg a fiúk a kocsiknál várakoznak. Julia Robertsnek éreztem magam a Micsoda nő című filmből: elvarázsolódtam a szebbnél szebb ruhakölteményektől, aztán az árcédulára lesve rögtön el is kenődtem. De szerencsémre a számla nem jelentett gondot, hiszen Alice sosem engedte, hogy magamnak vásároljak. Feneketlen bankkártyáját olyan természetességgel használta, mint más a fogkeféjét, de Edward csodáló pillantásaiért lenyeltem a büszkeségemet, és hagytam, hogy barátnőm fizessen.

   Tervem megvalósításához pedig keresve sem találhattam volna alkalmasabb tettestársakat, mint Alice és Rosalie. Rám fért már egy arculatváltás. Igaz, hogy mostanában már csinosabban öltözködtem, de a kivágottabb darabok még mindig száműzve voltak a szekrényemből. Edwardot valahogy fel kellett ráznom túlzott irányítási vágyából, ráadásul az érzékeit is fel akartam korbácsolni, ezért egy új ruhatár ötletével kacérkodtam. Idegesen rágcsáltam a szám szélét, azon morfondírozva, nem lépek-e át ezzel egy határt, de mielőtt megkérdezhettem volna a tapasztaltabbakat, Alice csak legyintett.

- Nem árt neki, ha megérti, ki hordja a nadrágot a kapcsolatban – jelentette ki bólogatva.

- De én szeretem, hogy olyan védelmező, csak néha…

- ... túlzásba viszi – fejezte be helyettem Rosalie, mire csak bőszen bólogattam.

- Akkor lássunk neki! – forgolódott Alice, és máris a vállfán lógó darabokra vetette magát.

- Enyém a fehérnemű részleg – jelentette ki Rose. – És minden darabot fel kell próbálnod! Nincs kifogás!

- Értettem, főnök! – kiáltottam még utána, majd az Alice által a kezembe nyomott halommal a próbafülke felé indultam.

   Mondanom sem kell, hogy bármit választott barátnőm, minden tökéletes volt, és Rosalie is kitett magáért. Egy-egy hálóing, vagy babydoll láttán a fülem tövéig vörösödtem, de azért ellenkezés nélkül felpróbáltam. Két óra elteltével elcsigázva, táskákkal megpakolva hagytuk el a tetthelyet…

   … hogy aztán földbe gyökerezzen a lábunk. Embereinket egy csoport tizenéves nőnemű egyed lepte el, levegőt is alig hagyva nekik – még jó, hogy nincs rá szükségük -, egyik jobban csavargatta a fürtjeit, mint a másik. Ennyi hófehér mosolyt, műszempillát és púdert még nem láttam egy helyen. Alice és Rosalie elől irigykedve húzódtak el a lányok, míg én csak lesújtó pillantásokat kaptam. Megszoktam már az efféle reagálást, elvégre én nem voltam vámpír: légies könnyedség helyett botladoztam, tökéletes frizura helyett tincseim ziláltan omlottak hátam közepére a kimerítő vásárlástól, és a végeláthatatlan ruhaváltástól. A fruskákat szóra sem méltatva karoltunk bele párjainkba, és a kincseket rejtő táskákat a csomagtartókba pakolva a fagyizó felé vettük az irányt. Tervem a második fázisához érkezett.

   Úgy döntöttünk, hogy a felhős időjárást kihasználva tölcsérben hozzuk el a jéghideg édességet, hogy a kirakatokat nézegetve andaloghassunk a friss levegőn. Hogy ne egyedül élvezzem a helyben készített olasz különlegességet, Alice is vett két gombócot, hogy aztán a grimaszoló Rosalie kezébe nyomja. A természet azonban összeesküdött ellenem. A feltámadó szél tántoríthatatlanul küzdött, hogy egy marék hajat fújhasson a számba, amikor óvatlanul kidugtam a nyelvemet, hogy nyaljak egyet a vaníliából. Percekig csak prüszköltem, hogy minden szálat maradéktalanul eltávolítsak, miközben a többiek csak nevettek a szerencsétlenkedésemen.

- Örülök, hogy jót derültök az én rovásomra – fanyalogtam, de durcás arckifejezésem csak még jobban mulattatta őket.

- Jobb vagy, mint a South Park – ölelgetett meg Emmett. – Szerintem Kenyt simán lepipálod.

   Segélykérően pillantottam Edwardra, hátha kiküszöböli a becsületemet ért csorbát, de ő csak vigyorgott.

- Te nem kértél a védelmemből – vonta meg a vállát önelégülten, amivel csak még jobban felbőszített.

   De ahelyett, hogy tíz körömmel estem volna neki, ami persze hatástalannak is bizonyult volna, inkább a női erőmet szabadítottam el. Kacéran a borostyán íriszekbe mélyedtem, csábosan kiöltöttem a nyelvemet, hogy fantáziáját meglódítva erotikusan körbenyaljam a hűvös gombócokat. Vagyis tettem volna ezt, ha az időközben nyúlós, csöpögős masszává olvadt trutyi nem döntött volna úgy, hogy a tölcsért markoló öklömön át vezet az út a mennyei aszfaltra. Aztán csak bambán forgattam a finomságtól megszabadult ostyát, nem és nem értve, nekem miért nem jön össze semmi.

   A Cullenek jó kedve határtalan volt. Alice egy zsebkendőt előkotorva törölgette ragacsos ujjaimat, majd az immár megtisztított kezembe egy újabb adag fagylalt érkezett, Rosalie-é. Hideg érintése tökéletesen megőrizte a nyalánkság eredeti állagát. Alice istennő előre látta, hogy így felsülök, ezért kellett az utánpótlás.

   Harci eszközömmel felfegyverkezve folytattam a megkezdett nyalogatást, de Edward tudva, mire megy ki a játék, már kihívóan állt a dolog elé. Egész egy percig bírta, amikor elhalóan felsóhajtva a fagyi tetejét teljesen a számba véve kezdtem szopogatni, és időnként még élvezkedve a szemeimet is lehunytam. Ha lett volna a közelben egy szálloda, már biztos a legnagyobb ágyán feküdve találtam volna magam, de egy sereg ember, és a családja előtt a mindig megfontolt Edward Cullen mégsem veszíthette el a fejét. Inkább úgy döntött, hogy vágytól fűtött barna szemeinek tengerébe fullaszt. Gyanítottam, hogy szándékosan elkápráztatott, mert a bokáim kocsonyásan megremegtek, de a játszmát meg akartam nyerni, így legyezgetve magam kigomboltam a blúzom legfelső gombját.

- Olyan meleg van, ti nem érzitek? – túrtam bele a hajamba.

- Feladom. Hazamehetünk? – kérlelt szívem csücske.

   Válla fölött átlesve Alice-re néztem, aki a fejét csóválva nemet intett. Szerencséje, hogy Edward nem képes az én gondolataimban olvasni, mert nagy bajban lenne.

- Éhes vagyok. Inkább keressünk egy éttermet – vágtam rá, magabiztosan kedvesembe karolva.

   Nem vagyok biztos abban, hogy a szűkölés a vámpírság velejárója-e, minden esetre Edward valami ahhoz hasonló hangot hallatott, aztán sorsába beletörődve engedelmesen az egyik elegáns terasz felé indult.

- Tudod, mit kívánok? – fúrtam magam az izmos karok közé.

- Mit? – kérdezett vissza felderülve, mint a gyerekek szenteste, amikor a sok becsomagolt ajándékot meglátják a fa alatt.

- Parmezános csirkét – adtam meg a kegyelemdöfést. – Te mire éhezel?

- Ha haza megyünk, megmutatom. Csak hogy ne felejtsd el, mivel kell várnod otthon – adott egy gyengéd puszit a homlokomra.

   Igen, este én is megmutatom neki, miből áll a tervem harmadik szakasza.

   Az étterembe lépve egyből alulöltözöttnek éreztem magam. Afféle hely volt, ahová a felső tízezer jár üzleti megbeszélésekre, vagy az évszázad esküvőjére készülő anyós-meny páros a szervezésben elfáradva ebédelni. A pincér az egyik sarki asztalhoz kísért minket, az előre kinéző busás borravaló reményében fültől fülig mosolyogva. Leadtuk az italrendelést, és a menü tanulmányozásába fogtunk, bár az egyedül csak az én figyelmemet kötötte le. Az összeturkált ételből egy falat sem fogja a gyomrukban végezni. Nekem már csorgott a nyálam a színes képek láttán, és éppen szólni akartam Edwardnak, hogy jelezhet a pincérnek, amikor az üvegpohár fülsüketítő reccsenéssel szilánkokra tört Alice kezében. Barátnőm ködös tekintettel a jövőt kémlelte, de úgy látszik, nem volt elég gyors, mert ijedten ugrott fel a székéről.

- Azonnal el kell tűnnünk innen! – kiáltotta, mire mindannyian a kijárat felé lódultunk.

   Nem értettem, mi a baj, de már megtanultam, hogy ha Alice riadót fúj, akkor az jót nem jelent. Így volt ez most is. Az ajtó kinyílott, és két hatalmas vámpír lépett be, gúnyosan méregetve bennünket, mígnem a pillantásuk megállapodott rajtam.

- Ők támadtak meg minket az erdőben – súgta elém helyezkedve Emmett Jaspernek.

   Pokoli nagy bajban voltunk.

Szerző: Nikita