/A történet a békülés után folytatódik/
Bella
Mire Charlie hazajött, a gőzölgő leves és a frissen sült csirke már a szépen megterített asztalon állt. Lerítt rólam, hogy akarok valamit.
Gyanakodva leült és gondosan megfújva a levest nekilátott az evésnek. Mikor a kedvenc sörét felbontva a keze ügyébe tettem és elragadóan rezegtettem a pilláimat, inkább letette a kanalat.
- Ki vele, mit akarsz Kicsim?
- Arra gondoltam, hogy éjszakára átmennék Alice-hez. Ma nem éreztem jól magam és hazakísért, ezért a dolgozatot holnap fogjuk megírni. Még egyszer átnéznénk az anyagot.
Tudtam, hogy tudja, hogy füllentek. Akárhányszor átmentem Cullenékhez, mindig Alice-re hivatkoztam és sosem említettem Edward nevét, bár természetesen tisztában volt apám azzal, hogy valójában Edwardhoz megyek. Ez a köntörfalazás eddig jól működött. Nem mondtam ki a valódi szándékaimat, apám meg úgy tett, mintha elfogadná a kifogásaimat.
Kedvelte Edwardot, bár legszívesebben minden fiút elhajtott volna a közelemből. De az a tisztelet és szeretet, amivel Edward bánt velem, egy idő után meggyőzték apámat arról, hogy a sok rossz közül még a csendes, udvarias Cullen fiú a legjobb.
- Bella! Miért kell ez a körítés? Nem vagyok ostoba, tudom, hogy Edwarddal leszel.
Na, úgy látszik, az a bizonyos pohár túlcsordult. Ki kellett vágnom magam, hisz a mai beszélgetés után nem hagyhattam magára Edwardot. Most szeretetre és bizalomra volt szüksége, amit csak én adhattam meg neki.
- Mi a véleményed a kapcsolatunkról? – érdeklődtem nyíltan, amitől leesett az álla.
Az apa-lánya beszélgetéseket azóta hárítottam, mióta Forksba költöztem, és olyan még nem fordult elő, hogy a véleményét kérjem, bármiről is volt szó.
- Nézd, én kedvelem Edwardot. Tisztességesen bánik veled, megfelelő a családi háttere és olyan ütődötten fátyolos szemekkel követi minden mozdulatodat. De nem számít, hogy én mit gondolok, a lényeg az, hogy te boldog légy. Edward mellett boldog vagy?
- Igen – sütöttem le a szemem és rögtön elöntötte az arcomat a forróság.
- Akkor menj csak és érezd jól magad!
Ekkora engedményre nem is számítottam. Forrón megöleltem és egy puszit is nyomtam a feje búbjára. Aztán már ott sem voltam. Nem volt szükségem váltás ruhára, vagy fogkefére. Már volt egy Edwarddal közös lakosztályom a hófehér villában, s a gardróbom roskadozott a szebbnél szebb ruháktól Alice-nek köszönhetően.
Őrült tempóban hajszoltam a csotrogányomat, s így sikerült kisajtolnom belőle 60 km/órát. Nem voltam a száguldozás híve, most mégsem akartam egyetlen percet sem elvesztegetni abból, amit Edwarddal tölthetek. A házhoz vezető keskeny ösvényre kanyarodva felkapcsoltam a fényszórókat. Bár még csak késő délután volt, a félhomály mégis sejtelmesen ölelte körül a sűrű aljnövényzeten átkapaszkodó furgont. Az útra belógó ágak keményen ütődtek a szélvédőnek, de nem érdekelt, eszembe sem jutott lassítani. Edwardot akartam látni. Reméltem, hogy még elcsípem vadászat előtt. Ha csak egy puszit adhatok neki, én azzal is elégedett leszek. Aztán majd a hatalmas ágyban elterülve várom, hogy hazaérjen. Persze meztelenül.
A ház előtti kikövezett részen parkoltam le. Emmett egyik nap humoros kedvében egy mozgássérült jelet festett az autóm alá. Úgy tettem, mintha észre sem vettem volna, ám attól kezdve az az én helyemnek számított. Éppen kikászálódtam, amikor a bejárati ajtót valaki olyan erősen kivágta, hogy az ajtókeret megrázkódott és apró darabok váltak le a külső burkolatból.
Edward feldúltan rohant le a lépcsőn, szemmel láthatóan máshol járt az esze, észre sem vette, hogy nem messze tőle döbbenten figyelem. A karjáról lerángatta a bőrszíjat és olyan messze hajította, amennyire csak bírta. Már majdnem bevetette magát a fák közé, amikor a hátam mögül érkező gyenge fuvallat felé sodorta az illatomat. Megmerevedett, majd ijedten megfordult.
Álltunk egymással szemben, nem szóltunk egy szót sem. Arckifejezése kísértetiesen hasonlított arra, amikor az első éjszakánkon el akart húzódni, mert nem érzett elég erőt magában a szörnyeteg megfékezéséhez. Szégyen és lemondás.
Bátortalanul a kivilágított villa felé néztem, de nem láttam semmi különöset. Nem sietett senki Edward után, minden bizonnyal tudták, hogy megérkeztem.
- Valami baj van? – kérdeztem bizonytalanul.
Valakivel nagyon összeveszett. De kivel és miért? Törtem a fejem, aztán leesett. Valaki rájött a titkára. Vagy Carlisle kitálalt az egész család előtt? Rajtam kívül csak ő tudta a teljes igazságot. Ha ez történt, akkor megértem Edward haragját, de a többi érzést nem. Miért néz rám megint ilyen különösen?
Kezdett nagyon bosszantani. Miért nem képes bízni bennem? Minden kapcsolat alapja a bizalom, de még csak esélyt sem ad Nekünk. Azt hittem, ezen már túl vagyunk. Egyre jobban a hatalmába kerített a kétségbeesés és a düh. Mintha szélmalomharcot vívnék Edward szellemeivel. Ma éjszaka tiszta vizet öntünk a pohárba. Nem voltam a fenyegetések híve, de ma Edward ultimátumot fog kapni. Vagy felhagy az önmarcangolással és a mának él, vagy szakítunk.
Szívem rendetlen dobogása tudatosította bennem a nyilvánvalót, hogy két napig sem bírnám nélküle. Mégis meg kell próbálnom észhez téríteni, különben tönkre teszi magát, ha az eddigi száz évben ez nem is sikerül.
- Mennem kell. Ha nem akarsz, nem muszáj megvárnod – motyogta.
- Az ágyban foglak várni. Meztelenül, csak hogy tudd. Szóval jobb, ha igyekszel – válaszoltam kihívó mosollyal, s közelebb léptem hozzá.
Gyönyörű arcához simítottam az enyémet, alig érintve apró csókokat leheltem erőteljes állkapcsának minden négyzetcentiméterére. Finoman rásimítottam az ajkaimat vértelen, jéghideg szájára és érzékien kóstolgatni kezdtem. Nem siettem, hagytam időt arra, hogy belássa, ott kell folytatnunk, ahol tegnap este abbahagytuk.
Tétován visszacsókolt, s felnyögtem a heves vágytól, ami kitörni készült belőlem. Feltámadó szenvedélyünket Emmett kacagása hűtötte le.
- Bella, Bella! Te tényleg nem tudsz Edward nélkül élni. Képes voltál kitaposni a furgonod lelkét, csak hogy hamarabb ide érhess és a karjaiba vethesd magad?
- A teleportálás sem lenne elég gyors. De neked nincs jobb dolgod, mint folyton minket lesni – érdeklődtem leplezetlen rosszallással.
Edward gyorsan hadart neki valamit, amit az én emberi fülem képtelen volt megérteni. A hangjából ítélve azonban keményen leszidhatta a testvérét, aki a kezét felemelve megadta magát.
- Jól van. Nem kell gorombáskodni. Csak szólni akartam, hogy indulhatunk vadászni. Rose végre befejezte az új ruhatárának mutogatását, szóval akár mehetünk is.
A házból mérges üvöltés szűrődött ki, majd Rosalie magas, csengő hangján szitoközön zúdult Emmettre, aki a nyakát behúzva minden szóra összerezzent. Vicces volt látni a hatalmas vámpírt, amint a hozzá képest gyenge és törékeny Rosalie-tól fél.
- Nem, édesem, hát persze, hogy mindegyik ruhádban gyönyörű vagy.
Legszívesebben meztelenül nézegetnélek, de bébiszitterkednem kell. Tudod, hogy Edward nem mehet sehová egyedül. És miattam sérült meg tegnap. Szóval az a legkevesebb, hogy elkísérem.
Na, ez merőben új információ volt. Ez volt a feldúltságának oka? Ahhoz már enyhén túlkoros volt, hogy szobafogságot kapjon, ráadásul tudtommal nem csinált semmi elítélendőt. Hacsak nem kapott be valami kaját a hazaúton. Kérdeznem sem kellett, jól sejtette, min gondolkodom.
- Nem tudjuk, hogy mi okozta a rémálmokat, ezért Carlisle szerint mindig velem kéne lennie az egyik testvéremnek, nehogy az erdő közepén, vagy az utcán essek össze. Nem értik meg, hogy már nem vagyok óvodás – dohogott.
- Igazuk van. Én is csak támogatni tudom Carlisle-t – motyogtam lesütött szemekkel.
Mellé kéne állnom, de a biztonsága mindennél előbbre való. Borzalmas volt belegondolni, hogy vadászat közben elájul és órákon át hiába várjuk haza. Emmett önelégülten mosolygott, majd egy szempillantás alatt eltűnt az erdőben.
- Néhány óra múlva itthon vagyunk. Elmondhatatlanul szeretlek – suttogta.
- Vigyázz magadra! Nélküled csak szenvedés az életem.
Gyors csókot váltottunk, majd a következő pillanatban már hűlt helyét találtam.
A házban enyhén szólva fagyos volt a hangulat. Esme és Rosalie elbúcsúztak, a városba készültek vásárolni néhány apróságot. Carlisle a dolgozószobája előtt ácsorgott, keze a kilincsen nyugodott. A nyakán megfeszülő erek árulkodtak csak a benne dúló érzésekről. Nyilván Edward múltján rágódott, s a felém irányzott kétkedő pillantásaiból ítélve már értesült a délutáni beszélgetésről, melyben Edward bevallotta mindazt a kegyetlenséget, amelyet elkövetett. Arra számított talán, hogy elhagyom Edwardot? Azért ennél jobban ismerhetne.
A szobát Jasper manipulációjának köszönhetően hűvös nyugalom lepte el. Már nem akartam Carlisle-t felelősségre vonni, hogy miért kínozza Edwardot, és ő sem igyekezett a szememre vetni, hogy megbocsátottam a báránybőrbe bújt farkasnak.
Alice szeme elfelhősödött, tekintete a távolba révedt, a jövőt pásztázta. Jasper féltőn karolta át a derekát, mintha bármelyik percben elgyengülhetne. Halkan suttogott a fülébe, igyekezett teljes testével kedveséhez simulni, hogy közelségével csökkentse idegességét.
Képességével sosem próbálta meg látomás közben befolyásolni Alice-t, nehogy egy fontos információt elnyomjon. Inkább kérdéseivel segítette a homályosabb részek tisztázását. Összeszokott párost alkottak, a végzetük egybefonódott abban a pillanatban, hogy Alice-nek látomása volt a magányosan kóborló, sebekkel borított Jasperről.
Az ő történetüknél csak a miénk volt meseszerűbb. Edward belém szeretett. Egy teljesen hétköznapi emberlányba. És a közös kalandunk elkezdődött, bárhogy is küzdött ellene.
Alice megkönnyebbült sóhajjal tért vissza közénk, a szája sarkában őszinte mosoly vibrált, amely cseppet sem illett a feszült légkörhöz. Úgy vigyorgott, mint a vadalma, s a kanapéról felugorva körbetáncolta a szobát.
- Gyerünk Szívem, nem érünk rá itt ücsörögni! Ki kell találnom, hol a benzines flaska. Szükség lesz rá…
Segélykérőn néztem a barátnőmre, a legkevésbé sem vágytam arra, hogy kettesben maradjak Carlisle-lal. Alice azonban egy legyintéssel elintézett.
- Jöjjön, aminek jönnie kell. Nyugodtan beszélgessetek, mi addig keresünk egy kis benzint.
Búcsú intett és Jasperrel az oldalán eltűnt a hatalmas garázsba vezető ajtó mögött. A kínos csend egyre csak mélyült. Semmi pénzért sem szólaltam volna meg. Minek siettetni az elkerülhetetlent? Végül Carlisle zavartan megköszörülte a torkát és a tölgyfa tolóajtó felé bökött.
- Bella, válthatnék veled pár szót?
- Természetesen – válaszoltam elszántan.
Carlisle dolgozója egy könyvtárra hasonlított, a falakat körben lexikonoktól és vastag kötetektől roskadozó polcok takarták. Középre kis szigetet alkotva egy bézs ülőgarnitúrát helyeztek, amelynek két fotel része között márvány mintázatú antik asztalka állt. Esme találta borzalmas állapotban egy bolhapiacon és három hónapjába telt, mire a lehorzsolt felületet újjá varázsolta. Tehetséges restaurátor volt, minden apró tárgyban meglátta a lehetőséget.
Carlisle előbb megvárta, hogy kényelembe helyezzem magam az egyik fotelben, majd ő maga is leült. Egyikünknek sem akaródzott megszólalni. Csak némán tanulmányoztuk egymás vonásait, próbáltuk kitalálni, mire gondolhat a másik. Tartottam attól, hogy egyből letámad és rám zúdítja a haragját, de nem érdekelt. Bár tiszteltem Carlisle-t, azért nem hagyhattam figyelmen kívül, hogy mekkora szenvedést okozott Edwardnak.
Zavarom egyre csak nőtt, míg végül úgy éreztem, ha nem történik valami sürgősen, akkor elrohanok. Carlisle sem akarhatta tűrőképességem határait feszegetni, mert hajlandó volt végre megszólalni.
- Bella... szerinted ezt helyre lehet még hozni? – kérdezte olyan mély fájdalommal a hangjában, hogy az én szívem is megesett rajta.
- Nem egészen értem, hogy mire gondolsz, de ha Edward múltjára, akkor most neki kéne a helyemen ülnie – próbáltam kitérni a nyílt válaszadás elől.
- Tudom… csak… ez olyan… nehéz.
Valami elszakadt bennem, mert a fortyogó indulat csak úgy áradt belőlem. Edward szomorú arcát láttam magam előtt, amint elmeséli, hogy Carlisle, a teremtője, az APJA meg akarta ölni. Minden bizonnyal az érkezésem előtt is ezen vesztek össze, ami megint menekülésre késztette Edwardot.
- Megbocsátani a fiadnak? – tört ki belőlem szemrehányóan. – Hogy van erőd nap mint nap a fejéhez vágni, amit meggondolatlanul elkövetett? Hogy bírod nézni, ahogy szenved és megveti önmagát? Nem bizonyított még eleget?
Uralkodnia kell minden pillanatban magán, mégis velem van. Ő képes szeretni, de te? Felnéztem rád, a második apámnak tekintettelek. Tudom, hogy nincs jogom szemrehányást tenni neked, de arra kérlek, nézz magadba!
Mérgesen fújtatva meredtem hófehér arcára, s bár még tovább akartam sorolni a vádakat, egyszerűen képtelen voltam kinyögni egyetlen értelmes mondatot. Az indulattól megfeszült az állkapcsom, az agyamat vörös köd borította el. Éreztem, hogy a halántékomon lüktet egy ér és a tehetetlen dühtől a fülem tövéig elvörösödöm. Alapvetően nyugodt természetű ember voltam, messze állt tőlem a szélsőséges viselkedés, már persze ha a vámpírokkal való kapcsolataimat nem soroltam oda. De az a heves méreg, amit legszívesebben Carlisle-ra zúdítottam volna, egyre csak nőtt bennem és kitörni készült.
- Hihetetlen, de nyolcvan évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy megértsem, mit érez a fiam minden egyes pillanatban. Megbuktam családfőként, férjként, de legfőképpen apaként. Megbocsáthatatlan, amit tettem. És most… örökre elveszítettem.
Elgyötört arcát a kezébe temette, válla előregörnyedt, mintha a világ súlya nehezedne rá. Így jobban hasonlított Edwardra, mint valaha. Nemcsak a színváltó, karikás szem, gyémántként csillogó hófehér bőr, de a lelki sebek is összekötötték a Culleneket. Lélegző, érző, vérző kőszobrok voltak, örök kárhozatra ítélve.
Már értettem, miért gondolták úgy, hogy változást hozok a családba. Edward mindig azzal ugratott, hogy nem látom magam pontosan, de most valahogy tisztulni kezdett a kép. Gyógyír voltam a Cullen család sebeire. A legfontosabb az volt a számomra, hogy Edward boldog legyen, de a többiek is ugyanúgy a családomhoz tartoztak.
Carlisle mellé guggoltam és megszorítottam összekulcsolt kezét.
- Nem hiszem, hogy elveszítetted. Edward szeret és becsül téged. Ez adott neki erőt ahhoz, hogy nyolcvan évig küzdjön a bocsánatodért.
- De már nincs rá szüksége. Olyan önző voltam… magamat gyűlöltem, de ezért Edwardnak kellett fizetnie. Megnyomorítottam a lelkét csak azért, mert azzá vált, amivé tettem.
- Carlisle… kérlek, ne ostorozd magad! A mai felettébb érdekes beszélgetésünk alatt sikerült Edwarddal megértetnem, hogy milyen nagyszerű is ő valójában. Már képes továbblépni. Csak hagyd, hogy boldog legyen és minden megoldódik.
Carlisle csak ingatta a fejét, a száját összeszorította, ahogy Edward szokta. Nem voltak rokonok, gesztusaikban mégis nagyon hasonlítottak. Az eltelt évszázadban átvették egymás mozdulatait, szavait. Sokkal egyformábbak voltak, mint ahogy azt ők gondolták. Apa és fia.
- Ha visszajön a vadászatból, akkor leültök beszélni, mint apa és fia. És ezúttal jó lenne, ha meghallgatnátok és meg is értenétek a másikat.
A sokat megélt vámpír arcát hálás mosoly öntötte el. Most már ő szorongatta a kezemet, nem én az övét. Bőre fagyossága egy cseppet sem zavart, már megszoktam, sőt olykor hiányzott. Forksba költözve megviselt a klímaváltozás, hiszen a kibírhatatlan hőségből az állandó eső városába kerültem. De a hideg már az életemhez tartozott. Nem tudtam elaludni Edward hűvös teste nélkül. Fájt a napsütés, hiszen akkor ő nem lehetett velem. Furcsa volt arra gondolni, hogy a biztonságot, a teljességet, az otthon „melegét” egy hideg, halott férfi mellett találtam meg. Istennek van humorérzéke…
- Még rád kell bíznom egy sötét titkot. Tudod, nekünk csak az van – nevetett komoran Carlisle.
- Igen, kezdem megtapasztalni, de ez pont annyira hozzátok tartozik, mint hozzám a bénázás – válaszoltam kedvesen.
- Még nem kérdeztél meg egy nagyon fontos dolgot. Ahogy Edwardot ismerem, csak a saját bűnéről világosított fel téged, az enyémről hallgatott.
- Nem értem, mit kellett volna kérdeznem… - hebegtem zavartan.
- Nos, nem érdekel, hogy mivel kínoztam Edwardot nyolcvan évig? Miért nem tudott feledni? És miért hullik most emiatt darabokra a Cullen család?
Az önzetlen, nagyvonalú Edward… Nem szívesen beszélt magáról, a többiekről meg még kevésbé. Kíváncsi voltam, mit akar Carlisle mondani, de ugyanakkor féltem is. Borzalmas dolgot tehetett, ha ő is így szégyelli, de nem akartam, hogy emiatt a köztünk lévő jó viszony megromoljon. Viszont egy grizzlyvel is megküzdöttem volna, ha bántani akarta volna a szerelmemet. Nem biztos, hogy Carlisle vallomását olyan könnyedén venném, mint Edwardét. A tudatlanság néha áldás.
A szívem hevesen dobogott, a tenyerem meg izzadni kezdett, hiába próbáltam megnyugodni. Miért velem kell ennek megtörténnie? Miért rám hárul a feladat, hogy a vámpírok szörnyű tetteit végighallgassam? Itt van Edward, ő összetartja a családot, rám nincs ehhez szükség. Szeretik egymást, a feszültséget meg levezeti Edward, vagy lenyugtatja Jasper. Ez eddig tökéletesen működött, akkor mi változott? A Cullenek olyanok voltak a szememben, mint egy hatalmas kőszikla különböző oldalai. Együtt alkottak egy megrendíthetetlen egészet. Egymásba kapaszkodva mindent túléltek, most mégis összeomlanak?
- Carlisle, igazán nem értem, mire akarsz kilyukadni - néztem rá zavarodottan.
- Mielőtt megjöttél, veszekedtünk Edwarddal. Rémes dolgokat vágtam megint a fejéhez hiába próbáltak a többiek csitítani. Végül… végül… - nem bírta folytatni.
- Kérlek, mondd el, csak úgy leszek képes segíteni – könyörögtem mellé térdelve, mert a lábaim kezdtek elfáradni a guggolástól.
Elengedte a kezemet és néhány könyvet emelt le a polcról. Az üres hely mögött egy páncélszekrény lapult, amelyet Carlisle a zsebéből előhúzott kulccsal nyitott ki. A széf tele volt iratokkal és halomban álló pénzkötegekkel. Bele sem mertem gondolni, mekkora összeg feküdhet ott bent. De ezeket félretolva előhúzott egy piros, bőrkötéses könyvet. Undorodva az asztalra lökte, aztán csak bámulta.
A fehér márványlapból készült íróasztalon vörös vérfolt benyomását keltette a könyv. Önmagában nem lett volna félelmetes, de amilyen iszonyattal nézett rá a sokat tapasztalt Carlisle, valahogy tartani kezdtem attól, hogy mi lehet benne.
- Az ott Edward múltja – magyarázta. – Amikor rájöttem, hogy Edward elhagyott minket, tudtam, hogy Londonba ment. Gyerekkorától oda vágyott, és akkor volt lehetősége arra, hogy megvalósítsa az álmát. A chicagói lapok egyre többet írtak a Londonban dúló erőszakhullámról, ezért megvettem minden angol lapot és…
Fáradtan a forgószékbe rogyott, merengve kapargatta a könyv gerincét.
- Számtalan olyan cikket találtam, amiben az elkövető egyértelműen egy vámpír volt. Az angol rendőrség minden nyomozója a sorozatgyilkost kereste. Találtak egy szemtanút, aki pontosan leírta az elkövetőt: 185 cm magas, vörösesbarna, 17-18 éves fiú. Képzelheted, a szívem megállt volna, ha nem lett volna amúgy is halott. Aztán egyre rosszabb lett.
- Carlisle, felesleges ezt elmondanod nekem. Semmi sem állhat Edward és közém. Nem számít, mit tett a múltban. Csak az a lényeg, hogy kicsoda most – bizonygattam.
Legnagyobb meglepetésemre szélesen elmosolyodott. Nem olyan gunyoros módon, hogy várjak csak, ha elmeséli az egész sztorit, hanem kedvesen és hálásan. Először éreztem úgy a beszélgetésünk alatt, hogy egy célunk van. Edwardot boldognak látni és új életet kezdeni. Magamban már holmi vidám családi estékről képzelegtem, amin apa és fia már nem ellenségekként vesznek részt.
- Szerencsések vagyunk, hogy megtalált téged. Ezt nem is azért mesélem el neked, hogy meggyűlöld őt. Bármit is mondtam, erre nem lennék képes. Csupán saját tetteimre keresek mentséget. Mert egy dolog sejteni, hogy a gyermeked letért a helyes útról, és egy másik ténylegesen szembesülni vele. Akkor egy kicsit újra meghaltam. Bármennyire is szerettem Esmét, Edward volt a legfőbb a számomra. Az első társ a magányban, az első teremtményem, akit a jóra próbáltam terelni. Bukásként éltem meg a lázadását és a haragot, amit önmagam iránt éreztem, lassan Edward ellen fordítottam. Gondolom, most megvetsz.
- Nem. Nem vetlek meg. Csak sajnállak mindkettőtöket. Elvesztegettetek megannyi évtizedet, amit már sosem kaphattok vissza. De a jövő a ti kezetekben van – bátorítottam.
- És a tiedben. Ebben a könyvben azok a kivágott újságcikkek vannak, amelyek az Edward által elkövetett gyilkosságokról és egyéb bűneiről tudósítanak. Nem azt kérem, hogy nézz bele. Csupán szeretném rád bízni, hogy tégy vele belátásod szerint.
A vaskos kötetet elém csúsztatta, de nem nyúltam felé. A lelkem mélyén egy kis hang azt súgta, hogy csak kukkantsak bele. Nem nagy dolog, ez nem befolyásolja a kapcsolatomat Edwarddal. Erre a szívem felháborodott kalapálással válaszolt. Nem vehetem el erőszakkal azt, amit Edward nem tudott velem megosztani. Olyan elesetten állt a szobámban az ablaknál, csak némán tátogott, de hang nem jött ki a száján. Itt a kínálkozó alkalom, hogy Pandóra szelencéjének tetejét visszazárjam és a kínzó gyötrelmet felváltsa a boldogság.
Elvettem a könyvet az asztalról, s magamhoz szorítottam mindkét kezemmel, mintha attól tartanék, valaki megpróbálja elvenni és bántani vele Edwardot.
- Carlisle, van itthon… - kezdtem hozzá, de ekkor az ajtó kivágódott és Alice rontott be, nyomában az őt mindig hűségesen követő Jasperrel.
- Megtaláltam, mehetünk. Már egy hordót is előkészítettem – magyarázta barátnőm.
A kezében egy flakont lengetett, ami büdös, barna folyadékkal volt tele. Cinkosan összenevettünk. Carlisle és Jasper persze nem értett egy szót sem abból, ami Alice-nek és nekem egyértelmű volt. Felpattantam a fotelből és a szőnyegben kecsesen hasra estem volna, ha Jasper nem kap el. A könyvet csak szorítottam, nehogy elejtsem és kinyíljon.
A két döbbent férfi követett minket az udvarra, ahol a ház mögött hömpölygő folyótól nem messze egy régi, rozsdás hordó állt. Alice száraz gallyakat dobált bele a földről, majd a rakást jól megöntözte a műanyag üvegbe leszívott benzinnel. A végső lépést meghagyta nekem. A vashengerhez léptem, s fölé tartva jól meglocsoltam a rengeteg fájdalommal megtöltött, régóta tűzre való könyvet.
Carlisle és Jasper akkor fogták fel, mi is a célunk Alice-szel. Egy szó nélkül kinyújtottam a kezemet, amibe valaki – valószínűleg Alice – egy doboz gyufát csúsztatott. Vetettem egy utolsó pillantást a kezemben tartott könyvre, aztán bedugtam a fadarabok közé.
Izgatottságomat nem is próbáltam leplezni. A körém állt vámpírok tuti leszűrték, milyen állapotban vagyok. Zakatoló szívem és remegő kezem elárult. A gyufaszálak sorra törtek el a kezemben, képtelen voltam akár egyet is meggyújtani. Minél jobban erőlködtem, annál nehezebbnek bizonyult az az egyszerű mozdulat, amivel az apró piros fejet végig kellett csúsztatni a dörzspapíron.
- Olyan béna vagyok – fulladt el a hangom a sírástól, de emiatt most senki sem nevetett ki.
Carlisle kivette a kezemből a gyufásdobozt és hasonlóan reszkető kezekkel sikerült egyet meggyújtania. A lángocska köré emelte óvón a másik kezét, nehogy a feltámadó szél eloltsa. Egészen a hordóba hajolt, hogy több oldalról is megkóstoltassa a tűzzel az ágakat. Nem kellett sokat várnunk, a tetemes mennyiségű benzinnek köszönhetően a lángnyelvek a magasba szöktek, s sisteregve, pattogva falták a múltat.
Tisztítótűz, jutott eszembe a megfelelő szó arra, ami a szemem előtt lejátszódott. Ekkor az egyik karomba Alice fűzte a sajátját. Gyengéd tekintete felmelegítette a szívemet. Ilyen magabiztosnak még sosem éreztem magamat. Az esetlen, végtelenségig naiv Bella Swanra most nagyon büszke voltam. Annak különösen örültem, hogy végül Carlisle gyújtotta meg a tüzet… együtt zártuk le a Cullenek sötét korszakát.
Elvesztettem az időérzékemet, fogalmam sem volt, meddig ácsorogtunk az egyre jobban besötétedő éjszakában. A tűz lassan alábbhagyott, már csak a parázs izzását láttam, s egy hamuvá foszlott, szénfekete bőrcafatot. Vége volt.
Az erdőt halk moraj töltötte meg, melyet időnként egy-egy óriási csattanás tarkított. Mind a négyen gyanakodva pásztáztuk az eget, de felhőket nem láttunk. Alice dühösen meredt maga elé.
- Kezd elegem lenni! Mára nem jósoltam vihart… Valami nincs rendben velem…
- Mióta hagy cserben a képességed? – kérdeztem elmerengve.
- Már néhány hónapja ki-kihagy. Edwardot szinte alig látom, most meg ez…
- Lehet, hogy csak változik. Hiszen képes vagy emlékeket mutatni másoknak, és ez korábban nem volt így – próbáltam megnyugtatni.
- De nekem a látomásaim kellenek! Azt akarom, nem az emlékek mutogatását – dühöngött.
Mindannyian hallgattunk. Mit is mondhattunk volna? Hogy törődjön bele? Alice nem az a fajta volt, aki csak annyiban hagyja a dolgokat. Ha van rá mód, hogy újra lásson, akkor meg fogja találni. Mi pedig segíteni fogjuk ebben.
- Menjünk be, Bella fogai már vacognak! – javasolta Jasper, én pedig örömmel egyeztem bele.
Alice rögtön a konyhába vetette magát és egy köténykét kötött a dereka köré. Jasper már nyúlt is a keverőtál után, amibe Alice sorra ütötte fel a tojásokat, ha jól számoltam, úgy ötöt. Carlisle egy darabig figyelte, majd felnevetett.
- Szerintem Bellának ez három napra is elég lenne. Nem kéne inkább…
A házban fülsüketítően csipogni kezdett valami. Jasper a földre dobta a tálat, a tojások ragacsos tócsaként a járólapon landoltak. Egy tizedmásodperc alatt összenéztek, majd felfogva, hogy mindenki ugyanazt hallja, a nappaliba rohantak. Mire utolértem őket, már a nyitott ajtóban álltak. Carlisle a telefonjába beszélt, majd a falon lévő gombokat nyomogatta.
- Ez Emmett riasztója! Szarban vannak! – kiabálta Jasper.
- Emmett harcol, de Edwardot nem találom. Minden sötét… - nyöszörögte Alice.
A szoba forogni kezdett, rettegés szorította össze a szívemet és a gyomromat egyszerre. Edwardot nem találja? Megsérült? MEGHALT???? Emmett harcol? Kivel? Miért? Az őrület határán egyensúlyoztam, kerestem egy szalmaszálat, amibe belekapaszkodhattam volna, de Alice és Jasper szavaiban nem találtam ilyet. Carlisle erővel fordította maga felé a fejemet.
- Bella! A fiúk bajban vannak, segítenünk kell nekik. Már felhívtam Esmét és Rosalie-t, pár percen belül itt lesznek. A riasztót bekapcsoltam, itt biztonságban vagy. Az ablakok törhetetlenek, a falakba acéllemezek vannak építve. A zárkódot csak mi ismerjük.
- Edward… - nyöszörögtem.
- Visszahozzuk őket! Ígérem! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon.
Szorítottam a karját, az ujjperceim elfehéredtek, s már alig volt különbség a kezeink között. A fogaim összekoccantak, reszkettem, mint a nyárfalevél. Mintha a Purgatóriumban álltam volna, minden szép és jó fénysebességgel távolodott tőlem, csak a halál kíméletlen leheletét éreztem a nyakamon. A következő pillanatban már csak az ürességet markoltam, a többiek magamra hagytak, hogy a csatába vessék magukat.
Ököllel estem az ablakoknak, minden csapással csak magamnak okozva fájdalmat. Kerestem a kiutat abból a biztonságos börtönből, ahova bezártak. Ha Edward meghalt, akkor én sem akarok tovább élni, szóval fölösleges egy kalitkában várnom a rossz hírt. Nem találtam az üvegen gyenge pontot, én viszont csak egy törékeny lány voltam. A karom bepirosodott, minden ütésemmel egyre terebélyesedő vérfoltot hagytam a hátsó frontra néző ablakon.
A könnyeim elhomályosították a látásom, s amikor letöröltem a kibuggyanó sós cseppeket, a véremet elmaszatoltam az arcomon. Tehetetlenül álltam, a komor erdőt bámultam, s vártam egy jelre. Az üvegben felbukkanó arc a frászt hozta rám. Ijedten hátrahőköltem és hangos csattanással végigvágódtam a szőnyegen.
Szerző: Nikita
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése