/4. fejezet vége Edward szemszögéből/
Edward
Tisztában voltam azzal, hogy álmodom. Már 90 éve nem fordult elő velem, mióta vámpír lettem, mégis olyan természetesnek éreztem. Egy alacsony dombon álldogáltam, ami korhadt fákból, deszkákból és száraz levelekből állt. Le akartam ugrani, hogy jobban körülnézzek abban a 20-25 méter magas csarnokban, ahol voltam. De a karó, amihez a hátratett karjaimat kötözték, nem engedett. Megvizsgáltam a béklyóimat, s mosolyogva konstatáltam, hogy a vékony kötél nem jelenthet számomra akadályt. Egy láthatatlan hatalom azonban elszakíthatatlanná tette. Többszöri próbálkozás után feladtam. Mi bajom eshet egy álomban?
A helyiség másik végéből halk cipőkopogást hallottam, de hiába fókuszáltam, nem láttam semmit. A magasban elhelyezett reflektorok kattogással kísért pislogással léptek működésbe. Egy percre elvakítottak, aztán döbbenten láttam meg a törékeny alakot, aki félelem nélkül lépdelt felém.
- Grace – suttogtam.
Már nem az a 12 éves kislány volt, aki az emlékeimben élt. Felnőtt, úgy 25 körül lehetett, mégis felismertem. Mint egy boszorkány, jutott eszembe, ahogy beittam hosszú, hollófekete hajának és világító kék szemének látványát. Majdnem olyan magas volt, mint én. Vékony, csupa izom testét gyöngyös fűző és földig érő kendő takarta. Annak ellenére, hogy a levegő az egész épületben állt, gyenge szellő kavargott körülötte, fel-le tekergetve az áttetsző anyagot. A nyakában függő smaragd kő ide-oda csúszkált formás mellei között, elvonva figyelmemet erős csontozatú, karakteres arcáról. Nem illett Bellán kívül más nők kebleit nézegetnem még az álmomban sem, ezért kényszerítettem magamat, hogy felemeljem a tekintetemet.
Mérhetetlen gyűlölet áradt minden vonásából. A szemei szikrát szórtak, a száját erőszakosan összeszorította, amitől ráncos lett finoman ívelt ajka. Hiába volt gyönyörű, a homlokába vésődött barázdák és a szeme körüli sötét foltok kegyetlen életről tanúskodtak, ami minden bizonnyal az én számlámra írható.
Csak egyszer találkoztam Grace-szel, de az megpecsételte mindkettőnk sorsát. Ő mindent elvesztett, szülőket, testvéreket, gondtalan gyermekkort. Én viszont azzá tudtam válni, aki méltó mások szeretetére. Felbukkanása valószerűtlen volt, de a lelkiismeret néha furcsa játékot űz velünk.
Megtorpant tőlem két lépésre. A szíve hevesen zakatolt, mégis azt a látszatot akarta kelteni, hogy tökéletesen ura a helyzetnek. Pedig sejthette volna, hogy kifinomult érzékeimnek köszönhetően tökéletesen hallom minden dobbanását.
Oldalra fordította a fejét, s én felkiáltottam, mert Bella állt mellette üres tekintettel. Tiszta lebukás. Hogy magyarázom meg, hogy egy idegen nőt stíröltem? Kedvesemet azonban ez nem izgatta.
Mennyivel más álom volt, mint amilyenre vágytam! Ismeretségünk kezdetén éjjelente az ágya mellett figyeltem, ahogy nyugtalanul hánykolódott, miközben a nevemet suttogta. A tapintható gyengédség életre keltette halott szívemet, s végre elfogadtam, hogy beleszerettem a bolygó legügyetlenebb, de ugyanakkor legérdekesebb emberlányába. Éjszakai látogatásaim zavarba hozták, tudta, hogy beszél álmában. Olyan édesen elpirult… Megnyugtattam, hogy ha képes lennék aludni én is róla álmodnék és boldog lennék.
De mostani érzéseim inkább a félelem és bizonytalanság keverékéhez hasonlítottak. Ez egyre nyomasztóbb kezdett lenni.
- Hamarosan találkozunk. Várok rád – mondta recés hangon Grace.
A háta mögül előhúzott egy fából készült tárgyat, aminek a vége fehér, alkoholtól bűzös gyolccsal volt betekerve. A rettegés hullámokban öntött el, megértettem a lábam alatt felhalmozott kupac funkcióját.
Grace kérdőn Bellára pillantott, aki előhúzott a zsebéből egy apró öngyújtót. Nem nézett rám.
- Bella, mit csinálsz? – kérdeztem döbbenten.
Undorodva mért végig, majd köpött egyet, s meggyújtotta a fáklyát.
- Ne, kérlek! Ne tedd ezt! Grace, ne! Úgy sajnálom. Bocsáss meg! Bella, kérlek, oldozz el! – könyörögtem.
Nem hatottam meg őket. Mosolyogva figyelték a menekülésre tett kísérleteimet, de képtelen voltam kiszabadítani a kezeimet. Közelebb léptek egészen a farakás aljáig, onnan bámultak fel rám. Bella csúfondárosan félrebiccentette a fejét, esdeklésem hidegen hagyta.
Grace több helyen is meggyújtotta a máglyát. Előbb a száraz levelek kezdtek füstölni, majd apró lángnyelvekké erősödve kóstolgatni kezdték az ágakat. A tűz gyorsan terjedve kúszott egyre feljebb a lábaim felé. Éreztem a fojtogató füstöt, ami kaparva áramlott be a tüdőmbe. Abba akartam hagyni a lélegzést, de túl izgatott voltam és oxigén után kapkodtam.
- Ki kell találnod valamit! – morogtam magamnak.
Talán ha a karót ki tudnám húzni és ledőlnék vele, akkor el tudnám égetni a kötelet. Igaz, akkor is megperzselődnék, de még mindig jobb, mint szénné égni. De az az átkozott cölöp meg sem moccant. Rejtett tartalékaimat is felhasználva nekifeszültem, de semmi.
A sok száraz fa egyre jobban égett. Alig néhány centire tőlem már minden lángolt. Próbáltam hátrébb húzódni, belesimulni az engem fogva tartó póznába, de nem sikerült. Őrjöngtem a tehetetlenségtől, rángattam a kötelékeimet, de nem engedtek.
- Oldozzatok el, kérlek! Bármit megteszek, csak engedjetek el. Sajnálom, amit a családoddal tettem, Grace. Nincs nap, hogy ne gondoljak rájuk. Bella, kicsim, bocsáss meg, hogy nem tudtalak boldoggá tenni! Hogy nem védtelek meg magamtól. Önző voltam. Kérlek, kérlek, szabadíts ki!
Hiába könyörögtem a legbársonyosabb hangomon, a helyükön maradtak és gyönyörködtek a szenvedéseimben.
Letaglózottan megmerevedtem, s a semmibe bámulva próbáltam úrrá lenni a gondolataimon. Mi van, ha ez nem is egy álom? Meghaltam? Próbáltam visszaemlékezni az álmom előtti utolsó percekre, de semmi olyan nem jutott eszembe, amibe belehalhattam volna. Az ágyban feküdtem, Bella meztelen hátát simogattam és épp azon törtem a fejem, vajon haragudna-e, ha felkelteném?
De álomnak túl valóságos volt a fájdalom.
Nem. Ez nem egy álom. Meghaltam. Ez… a Pokol.
Nem lepődtem meg azon, hogy a Pokolban vagyok. Túl sok életet oltottam ki, most itt az idő, hogy fizessek. Igazam volt. A magunkfajta elkárhozott, nincs lelkünk. Hol máshol lehetnék? A megbocsátás a vámpírokra nem vonatkozik. Bármit tettem is az elmúlt évtizedekben, nem tudja lemosni rólam az áldozataim szenvedésekkel teli halálát. Bella szerelme sem volt tisztítótűz, pedig titkon ebben bizakodtam.
Az izzó levegő elhomályosította Grace és Bella arcát. Igen, ez a Pokol, különben Bella már sikoltozva vetette volna rám magát, hogy megóvjon a tűz pusztításától. Jobban szeretett, mint saját magát. De ez nem Bella volt, csupán egy beteges látomás szülte alak.
Az én Bellám olyan Jó volt. Egy földre szállt angyal, akinek melegsége még egy vámpír jéghideg, halott szívét is képes volt felolvasztani. Hittem, hogy oka van annak, amiért az életembe csöppent.
Amikor fényesen csillogó, tömérdek hullámos fürtjébe fúrtam a fejem, mintha megszűnt volna a külvilág. Megtanított azokra az érzésekre, amik elvesztek belőlem, s így más szemszögből láttam az embereket is. Már nem potenciális áldozatok voltak, hanem szerelmes fiatalok, tanárok, barátok, szülők és gyermekek, tele élettel, szenvedéllyel, reménnyel. Egyre kevésbé vágytam az emberi vérre, pedig korábban sokszor megízleltem már.
Közülünk Jasper volt a legnehezebb helyzetben, ő oltotta ki a legtöbb életet. De Bella jelenléte őt is erősebbé tette. A sok érzés, amit Bella közvetített számára, mintha egy új Jaspert eredményeztek volna. Már nemcsak a gyilkoláson járt az esze a suliban, képes volt legyőzni a bensőjében vicsorgó vadállatot. Ha lehet, Alice ezért még jobban szerette Bellát, pedig az már így is fokozhatatlannak tűnt.
Bella változást hoz a családunk életébe, mondogatta Carlisle, és igaza volt.
De ez a Bella, aki kéjesen mosolyogva le nem vette rólam a szemét, nem az én Bellám volt. Csak a Sátán egyik csatlósa, aki Bella bőrébe bújva fokozni akarja a szenvedéseimet. Már nem a fájdalomtól vicsorogtam, hanem a dühtől, hogy egy ocsmány alvilági lény vette a bátorságot, hogy Bella képét bemocskolja.
Tehetetlen voltam. Megérdemlem a büntetést, ez kétségtelen. De legalább elbúcsúzhattam volna Bellától. Bárcsak vethettem volna egy utolsó pillantást elpiruló arcára, érzéki ajkára, melleinek finom halmára. Bárcsak megcsókolhattam volna utoljára. Kegyetlen büntetés, hogy még ezt is elvették tőlem. Nem maradt semmim az örök kárhozatra.
A tűz egyre közelebb került a testemhez. Becsuktam a szemem, s magam elé idéztem az első szeretkezésünk éjszakáját, a fékezhetetlen vágy tombolását és az ismeretlen gyönyört, amely egy időben rázta meg egymásba fonódó testünket. Ezzel a képpel akartam meghalni.
Riadtan néztem körül a hajnali fénnyel megvilágított szobában. A fehér függönyös ágy közepén feküdtem és három női szempár meredt rám. Nem tudtam biztosan, ébren vagyok-e, vagy még álmodom. Bella viharos ölelése azonban eloszlatott minden kétséget, ébren voltam, biztonságban.
Alice és Esme kisiettek, nem akartak a gondolataikkal terhelni, de már késő volt, mindent hallottam.
Esme anyai ösztöne azt súgta, maradjon, halmozzon el gondoskodással és szeretettel, de Bella körém fonódó karjai miatt szomorúság nyilallt a szívébe: ez már nem az ő kiváltsága. Minden anyának nehéz elengedni a fia kezét, főleg egy másik nő miatt. De örült, hogy Bella mellett megtaláltam a boldogságot, még ha nem is volt a fajtánk közül való. Lányaként szerette Bellát, és remélte, hogy egy nap a családunk része lesz.
Alice önmagát vádolta, mert nem látta előre, mi fog velem történni. Már jó ideje hiába pásztázta a jövőmet, leginkább csak sötétséget, vagy elmosódott foszlányokat érzékelt, semmi konkrétat. Ezzel szemben ha Bellára koncentrált, minden kitisztult: Bellával ülök a suliban, Bellát megcsókolom, Bellával vacsorát készítek Charlie-nak. Próbáltam megmagyarázni, hogy talán a Bella és köztem lévő kapocs olyan szoros lett, hogy már mindenen osztozunk, még a jövőn is, de ezt nem fogadta el. Emmettet és Rosalie-t is látja külön-külön, Carlisle és Esme következő napjával sincs gond.
Miután magunkra hagytak minket, szelíden megcsókoltam Bellát, mintha mi sem történt volna, aztán a fürdőbe osontam. Beálltam a tus alá. Nekünk, vámpíroknak, nem volt szükségünk a tisztálkodásra, csupán vadászat után mostuk le magunkról a vért és a ránk tapadt földet. A pórusainkból áradó édeskés illat háttérbe szorította még a legerősebb parfümöt is.
De mióta Bellával jártam, egyre gyakrabban zuhanyoztam, persze vele egyszerre. Szerencsére a kabinban ketten is elfértünk, sőt! Szerintem túl nagy volt, így nem volt mivel érvelnem, amikor szorosan magamhoz öleltem. Ő azonban a legkevésbé sem bánta…
Ezúttal elkerültek a pajzán ötletek. A szorongás összeszorította a szívemet, de nem mutathattam ki, mennyire megviselt egy rémálom. Szerelmemnek én voltam a legyőzhetetlen szuperhős és meg akartam hagyni ebben a hitében. Sürgősen elő kellett rukkolnom egy elfogadható magyarázattal. Kint már várt rám Bella, majd megölte a kíváncsiság és az aggodalom.
Önző voltam. Messzire kellett volna futnom a szégyenemmel, ami bemocskolta az ő végtelen tisztaságát is. El kellett volna taszítanom, hogy új életet kezdhessen, ehelyett kábítottam már a kezdetektől, nehogy elhagyjon az igazság hallatán. Nehéz súlyt cipeltem, ami sosem gördülhetett le élettelen szívemről.
Minden nap eszembe jutott az a pillanat, amikor Bellát megmentettem a huligánoktól. A kocsiban ültünk és a képességeimről kiötlött legújabb teóriáját osztotta meg velem. Úgy véltem, hogy valami ostobaságot fog mondani, amit könnyedén megcáfolhatok, de pontosan tudta, mi vagyok. Akkor követtem el életem legnagyobb hibáját, nem 1928-ban, amikor elhagytam Carlisle-t és Esmét, mint addig hittem. Ha ott a kocsiban kirukkolok az igazsággal, ma talán nem tartanék itt. Meglátta volna bennem a szörnyeteget, ami valójában vagyok. Mazochista oroszlánként, szívesen visszautaztam volna az időben, hogy ezt megtegyem. Meggyűlölt volna. Jobb lett volna akkor, mint most. Már nincs visszaút. Már beszennyeztem az érintésemmel, a csókjaimmal, még az erkölcstelen gondolataimmal is.
Nem mondhattam el az igazat. Kellett nekem, mindennél jobban. Ő volt az éltető erőm, az éjszakám legfényesebb csillaga. Csokoládé szemei, hullámos hajzuhataga, karcsú alakja fogva tartott, mint méhet az édes nektár. Bella szépségét fokozták az Alice által vásárolt ruhák és a diszkrét smink. Ezzel is nekem akart kedveskedni, pedig sosem érdekelt, mi van rajta, vagy mennyire kócos a haja. Lélegzetelállító volt.
Alice imádott fényképezni. Bárhová mentünk, mindig előkapta apró Kodak gépét és készített néhány fotót. Utáltam pózolni, de Bella kedvéért megtettem. Attól félt, hogy egy nap már kevés lesz nekem és elhagyom. Akkor csak ezek az elcsípett pillanatok maradnának neki.
Érdekes, ami az egyiknek boldogság, az a másiknak szenvedés. Minden képről egy vérszomjas ragadozó nézett vissza rám, aki a bizalommal telin rá mosolygó lányra fente a fogát. A szépség és a szörnyeteg. Én csak ezt láttam.
A rajzfilmben a szörnyeteg bebizonyította, hogy megváltozott és kapott egy második esélyt az élettől. A mi történetünk nem végződhetett a klasszikus „Boldogan éltek, amíg meg nem haltak” mondattal. Egyrészt mert már halott voltam, másrészt mert az én bűnömre nincs bocsánat. Erről nem beszélhettem Bellának.
Beszűrődő mocorgásából arra következtettem, hogy megvárja, amíg kimegyek. Esze ágában sincs a szőnyeg alá söpörni az éjszaka történteket. Válaszokat akar, mint mindig. Ki kell találnom valamit.
Grace volt életem sötét titka, amit sosem oszthatok meg vele. Először azt hinné, hogy viccelek, aztán jönne a döbbenet, a düh… és a gyűlölet. A feléig sem jutnék el. Amint kezdené elhinni, fogadkoznék, hogy egy szó sem igaz az elhangzottakból. Carlisle viszont úgy gondolta, tartozom Bellának ennyivel, de nem kockáztathattam.
Ha nem volt mellettem, fizikai fájdalmat éreztem, mintha kitépnék a mellkasomból a még verdeső szívemet. Egy meggondolatlan lépés és mindennek vége. Az életemnek is. Nélküle céltalan lenne a létezésem.
Bella halkan kopogott. A karjaimba kellett volna kapnom és az ágyba vinnem, de az álom túl élénken élt bennem. Az égő hús szagát még mindig az orromban éreztem, elnyomta kedvesem mámorító illatát is. Időt kellett nyernem.
A törülközőt magam köré tekerve kinyitottam az ajtót.
- Már végeztem is, tiéd a pálya – mondtam könnyedén ügyet sem vetve kérdő tekintetére.
A gardróbból kiválasztottam néhány összepasszoló darabot és magamra kapkodtam. A konyhában Esme reggelit készített, természetesen a házban tartózkodó egyetlen ember számára. Minden családtag az éjjel történteken rágódott, ezért inkább kikapcsoltam a képességemet. Minden bizonnyal rájöttek, hogy nem figyelek rájuk, mert hangosan is kérdezgetni kezdték, nem szenvedek-e valamiben hiányt, jól vagyok-e. Egyre ingerültebben szajkóztam, hogy minden rendben.
Bella a korlátba kapaszkodva lebotorkált a lépcsőn. A közelemben fölösleges volt ennyire vigyáznia magára, hiszen gyorsaságomnak és erőmnek köszönhetően nem eshetett baja. Számtalanszor óvtam meg az eleséstől és néhányszor az életét is megmentettem.
Ma mégsem akart a karjaimba hanyatlani. Gyanította, hogy most csak felingerelne az ügyetlenkedésével. Nem rá haragudtam, hanem saját magamra. Egész éjjel mellettem virrasztott, én meg kerülöm, mintha pestises lenne.
Beleharapott egy háromszögűre vágott szendvicsbe. Félénken megérintette a karomat, de én elhúztam. Lehajtotta a fejét, milliónyi mogyoróbarna hajtincse az arcába hullott felkavarva a levegőt.
A nyelvem hátsó részén ragadósan termelődni kezdett a méreg, bevonva a fogsoromat. A szomjúság égette a torkomat, lefolyt a gyomromba is, ahogy nyeldestem. A vénáiban csordogáló nektár olyan kívánatos volt, legszívesebben szorosan a nyakára szorítottam volna az ajkaimat, hogy egy utolsó csókkal taszítsam a halálba. Izmaim megfeszültek. Lassan megnyaltam a számat, de még mielőtt rávetettem volna magam, a fejemben Alice kezdett kiabálni.
Összeszorítottam az állkapcsomat, nem néztem Bellára, mégis megérezte a bajt.
- Felmegyek a táskámért – motyogta és már ott sem volt.
Ma vadásznom kell. Túl nagy fenyegetést jelentek Bellára nézve. Délutánig valahogy kibírom.
Halk puffanást hallottam fentről. A másodperc töredéke alatt a szobánkban voltam, ijedten kerestem a padlón Bellát. Biztos elájult a feszültségtől. De csak egy ledobott könyvet találtam. Az ajtó halk koppanással csukódott be mögöttem.
Borzalmas volt, hogy nem tudtam olvasni a gondolataiban. Most is sikerült átejtenie. Kiötlötte az egyetlen módját annak, hogy kettesben lehessen velem. Eddig is tudtam, hogy helyén az esze, de most tényleg meglepett. Mindenben alárendelte magát nekem, alkalmazkodott a hangulatváltozásaimhoz is és csak az érdekelte, hogy boldoggá tegyen. Már-már őrjítően önfeláldozó volt. A róla kialakított képembe nem fért bele az alakoskodás és a cselvetés, de úgy látszik, rosszul ítéltem meg. Ha valamit akart, azt bármi áron elérte.
Lefagyva álltam a szoba közepén, mérgesen latolgattam menekülési esélyeimet, de nem hagyott időt a kivitelezésre.
- Ki az a Grace? – kérdezte szigorúan.
Nem szoktam hozzá, hogy ilyen számon kérően beszéljenek velem. A düh hirtelen elöntötte az agyam, bennem munkált még a szomjúság is. Neki akartam támadni, megmutatni, újonnan jött bátorságával kit kóstolgat. A kezem ökölbe szorult, de a szemében fellobbanó tétovázás magamhoz térített. Az ablak mellé tolt asztalra csaptam, ami szilánkokra törve roskadt a padlóra. Még én is meglepődtem.
- Mi közöd hozzá? – üvöltöttem. – Neked mindenbe bele kell ütnöd az orrodat? Az én dolgom és senki másé.
- Nemcsak a te dolgod. Szeretlek és a családod is szeret. Mindenki itt tolongott az ágyad mellett aggódva érted. Alice önmagát okolta, mert nem látta előre. Légy egy kicsit nagyobb bizalommal irántunk. Ki az a Grace?
- Nem a te dolgod! – sziszegtem a szavakat egyenként megnyomva.
Még nem fordult soha elő, hogy a Bella iránti haragomat ilyen látványosan vezessem le. A többieket a földszinten Alice csitította, hogy nem lesz semmi baj, nem kell megmenteni Bellát. Ez engem is megnyugtatott. Ha Alice szerint nincs veszély, akkor az úgy is van.
- Utoljára kérdezem, Edward Cullen! Vagy most azonnal megmondod, vagy elmegyek – fenyegetett.
Nem tudtam a szemébe nézni. Meg kellett bántanom, hogy most egyedül lehessek. Később majd bocsánatot kérek és kielégítem egy hihető mesével, de jelen pillanatban nem adhattam meg neki azt, amire vágyott. Valljam be a szörnyű igazságot? Itt halna meg a karjaim között, vagy meg sem állna Floridáig.
Az arca teljesen kipirult a fortyogó indulattól, legszívesebben megütött volna, de azzal csak magának okozott volna sérülést. A lelki fájdalom már más tészta volt, azon osztoztunk. A szíve zakatolt, vérének mámorító illata hullámokban áramlott felém.
- Tudod, hol az ajtó – vágtam az arcába.
A döbbenettől elakadt a lélegzete. Csak állt bizonytalanul, várta, hogy mondjak valamit. Szégyenkezve lehajtottam a fejem és azért fohászkodtam, hogy minél hamarabb nyissa ki az ajtót, rohanjon le a lépcsőn, és soha vissza se nézzen. Úgy lenne a legjobb.
Tétován felém lépett, kinyújtott ujjai súrolták a még mindig ökölbe szorított kezeimet. Nem bírtam elviselni, hogy még mindig ő az, aki vigasztalni akar, pedig nekem kéne a bocsánatáért esedeznem és a boldogságot visszavarázsolni angyali arcára.
- Tünés! – morogtam.
Sírva rántotta fel az ajtót. Alice szemén át láttam, mennyire mélyen megbántottam. Arcán keserű könnyek patakzottak. Még soha nem láttam ilyennek.
- Mitől félsz ennyire Edward? – kérdezte a fejemben Alice.
Leverten roskadtam a szőnyegre, csak bámultam magam elé. A félelmem bizonysággá erősödött: elveszítettem Bellát örökre.
Alice padlógázzal indított. Az életem értelme fénysebességgel távolodott tőlem.
Szerző: Nikita
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése