Nem voltam egy főzőtehetség. Így eshetett meg, hogy az egyszerűnek tűnő instant levest leégettem. Fájdalmas grimasz futott át apám arcán, amikor hazajött.
- Meg akarsz ölni? – méltatlankodott, miközben kinyitotta a konyhaablakot. – Ez felér egy gyilkossági kísérlettel.
Ekkor halkan kopogtak. Én a „jól átfőtt” leves maradékát igyekeztem megmenteni, ezért Charlie ment ajtót nyitni. Nem volt meglepő, hogy Edward állt a küszöbön. Tökéletes arcán a legelbűvölőbb mosollyal besétált.
- Jó estét Charlie. Mennyei illatokat érzek. Megint alkottál? – kérdezte csókot lehelve a homlokomra.
Apám felröhögött, de látva Edward értetlen arcát összezavarodott.
- Csak nem akarod megkóstolni? A proszektúrán kötnél ki! Bella ügyetlenségén csak az általa készített étel tesz túl. Addig menekülj Edward, amíg lehet!
- Hm… nem ettem még barna masszát. Adj egy tányérral, asszony! – utasított helyet foglalva az asztalnál.
Charlie már a könnyeit nyelte a nevetéstől. Ő is leült, erre kíváncsi volt.
- Nem tudtok máson élcelődni? – kérdeztem őket, mire mindketten egyszerre kezdték ingatni a fejüket. – Rendben Edward, de látni akarom, ahogy mindet megeszed! – vigyorogtam kihívóan.
Egy pillanatra megvonaglott az egyik arcizma, aztán eltökélten megkocogtatta ujjával az asztalt. Mosolyával akár az acélt is felolvaszthatta volna. Az emberi étel számára olyan volt, mint a föld. Ha muszáj volt, akkor magába tömött egykét falatot, de attól is napokra sápadtabb lett. Kivettem a legnagyobb tányért a szekrényből, púposan megpakoltam a leégett tésztával, meglocsoltam a kozmás bűzt árasztó lével és elé tettem. Aranybarna szemeivel igyekezett elbűvölni, de nem hagytam magam. Elfordultam és csak a vállam fölött szóltam hátra.
- Egy falat se maradjon!
Elszántan csippentett egy villányit a tésztából és a szájába vette. Nyoma sem látszott rajta az erőlködésnek. Mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga, hogy égett kaját eszik. Tíz perc alatt végzett vele. Charlie előbb döbbenten bámult rá, aztán elérzékenyülve megveregette a vállát.
- Te aztán szereted a lányomat. Na, kezdődik a meccs! Ti terveztetek mára valamit?
- Igen. Holnap történelemből dolgozatot írunk. Alice – ezt jól megnyomtam – szeretné, ha segítenék neki. Edward elvisz autóval.
- Egész éjszaka tanulni fogtok? – kérdezte.
Na ná, hogy tudta, mire megy ki a játék. Apám csendes, magának való ember volt, de cseppet sem ostoba. Sejtette, hogy nem véletlenül néztük egymást fátyolos szemekkel Edwarddal immáron két hónapja. Megbízott az ítélőképességemben és amúgy sem volt panasza a fiúmra. Reggel elvitt az iskolába, időben hazahozott és tisztelettudóan bánt velem. Ráadásul az imádnivaló Alice bátyja volt.
- Igen. Majd Alice – ezt ismét megnyomtam - szobájában alszok, ha elfáradunk. – nyugtattam.
- Azt képzelem.
Mereven figyelte Edward reakcióját, aki elmélyült a tányér mintájának tanulmányozásában. Nyilvánvalóan nem akart Charlie szemébe hazudni, de nem találta a megfelelő szavakat. Mit is mondhatott volna? Hogy minden éjszakát a szobámban, pontosabban az ágyamban tölt? Vagy mesélje el, hogy egy egész lakosztályt berendeztek csak az én örömömre? Szegény Charlie infartust kapott volna. Ezért inkább némaságot fogadott.
- Menjetek – sóhajtotta.
A Cullen-villa ajtajában Alice várt türelmetlenül.
- Most lett kész a gombás raviolid. Nem sokat ettél ma, nem úgy, mint a bátyám. – élcelődött meglátva Edward szürke arcát.
- Pedig ha tudnád, milyen finom volt! Kár volt kihagynod. De tudod mit? Holnap Bella csak a te kedvedért készít egy adagot! – ígérte Edward, majd kitért Alice felé suhintó keze elől. – Ugye nem akarod megsérteni Bellát? Úgy szeret téged!
Esme remek ételt készített. Feladatának tekintette, hogy az anya szerepét betöltve megtanulja a főzés minden csínját-bínját. Ők természetesen nem otthon ettek, furcsa is lett volna. Carlisle háromszor is megkérdezte nem innék-e valamit, vagy ne hozzanak-e nekem valami mást. Még mindig lelkiismeret furdalása volt a két hónappal ezelőtt történtek miatt.
A Cullen-címerrel díszített karperecet a jobb csuklómon hordtam. Jess és Angela sajnálattal vette tudomásul, hogy végleg a számukra elérhetetlen Cullenek közé tartoztam. Szántam őket, hiszen bármikor az Edwarddal, Alice-szel és Jasperrel megosztott asztalomhoz ülhettek volna. Az irigység azonban mélyen megtelepedett a szívükben, s még Edward barátkozó erőfeszítései sem enyhíthették ezt. Vegetáriánus családom jobb szerette kerülni a feltűnést, de úgy gondolták, hogy egészségesebb lenne élőkkel is tartanom a kapcsolatot. Ez a kívánságuk azonban zátonyra futott, s egy idő után belátták, hogy nem fog működni. De helyettük még jobban szerettek.
Alice-szel az Edwarddal közös dolgozónkban telepedtünk le. Edward nem akart zavarni, ezért elment Emmettel és Jasperral birkózni. Barátnőmnek nem volt szüksége magolásra, szolidaritásból mégis az asztal fölé görnyedt velem. Csupán azért tűnt el időnként néhány percre, hogy teát, vaníliás süteményt, vagy éppen gőzölgő kávét csempésszen a kezem ügyébe. Miután úgy vélte, hogy a tananyag minden fejezetét kívülről betéve tudom, cinkosan elmosolyodott.
- Kipróbáljuk az új képességemet? – kérdezte.
- Nem fog Edward haragudni?
- A te fejedbe nem lát bele, én meg majd másra gondolok – ígérte.
Ha Edwardot a múltról, vagy a vámpír létről faggattam, mindig talált jó kifogást, hogy ne kelljen válaszolnia. Nem volt annak értelme, hogy ellene hadakozzak, ezért kapóra jött Alice ajánlata. Ez még jobb, mint ha üres szófoszlányokkal néhány emlékpillanatot osztana meg velem életem pasija.
Bizonytalanul néztem Alice-re, sejtelmem sem volt, hogy működik ez a dolog.
- Fogd meg a kezem és mondd el, mire vagy kíváncsi! De előre szólok, hogy csak azt tudom megmutatni, amit én is láttam.
Jéghideg bőrüknek érintését már megszoktam. Korábban képtelen voltam kordában tartani az izmaimat, és Edward akárhányszor csak hozzám ért, libabőrös lettem. Nemcsak a hidegtől, hanem érzéki illatától, féloldalas mosolyától és attól az igéző, aranybarna pillantásától. Én, aki a napsütést olyan magától értetődő természeti jelenségnek tekintettem, most szinte vágytam arra, hogy szeretkezéskor lángoló testemet kellemesen lehűtse Edward érintése.
- Szeretném látni Edwardot mielőtt elindult értem ma este.
- Jaj, Bella! Ez túl könnyű.
Kicsit homályosan láttam a Cullen-villa nappaliját. A vakítóan fehérre festett falakat mozaik berakások és családi fényképek alakították otthonossá. A szoba bizonytalanul imbolygott ide-oda, s néhány másodperc kellett ahhoz, hogy rájöjjek, éppen táncolok. Tudtam, hogy a cd lejátszót én kapcsoltam be, s Alice egyik kedvence, Leona Lewis énekelt. A zene teljesen eltelítette a bensőmet, s gyönyörködve adtam át magam a ritmusnak.
Edward fütyörészését hallottam három emelettel fölöttem, bár nem tudtam, hogy vagyok erre képes. Nem agyalhattam ezen tovább, megjelent a lépcső tetején és sugárzó arccal végigszánkázott a korláton le egészen az aljáig. Vigyorogva meghajolt előttem, a kezét nyújtotta és táncba penderített. Így forogtunk egy darabig, s elképesztő módon sikerült megúsznom hasra esés nélkül.
- Indulok Belláért.
- Jó étvágyat! – mondtam neki kacagva, s elképedő arcát megpaskoltam. A szavak az én számból jöttek, de Alice hangján – Bella nem sokat fog enni. Szólok Esmenek, hogy készítsen neki gombás raviolit. Az a kedvence.
- Bella megint főz? – nyögte. – Még jó, hogy ha átváltoztatom nem lesz szüksége erre a képességére.
Olyan gyorsan tűnt el a szemem elől, hogy követni sem tudtam. Volvójának halk dorombolását elnyelte a távolság.
Alice hirtelen elengedte a kezemet.
- Na, milyen volt? Óriási, mi? – lelkendezett.
- Át akar változtatni? Ó, Alice. Úgy megkönnyebbültem – öleltem át merev nyakát.
- Engem ezért megöl! – temette kicsi tenyerébe szív alakú arcát.
- Én nem mondom el neki, te meg majd számlálod a bárányokat – vigasztaltam.
- Pihenj Bella, nehéz lesz a holnapi dolgozat – puszit nyomott az arcomra és kitáncolt a szobából.
Helyén fél perc múlva Edward ült. Pólóján hatalmas szakadás volt. Ijedten ugrottam fel, tapogattam a mellkasát, keresve, hol sérült meg. A nyaka bal oldalától egészen a köldökéig három párhuzamos vágás húzódott. Elakadt a lélegzetem, a szám sarka sírásra görbült. Alig mertem megérinteni, féltem, hogy fájdalmat okozok neki.
- Mi történt? – öleltem magamhoz.
- Ma nem vagyok formában. Emmett túlságosan bele melegedett a küzdelembe és későn mozdultam el. Ne aggódj, egyáltalán nem fáj. Néhány óra és nyoma sem marad. Viszont ezért holnap este vadásznom kell – magyarázta.
- Ezért? – hitetlenkedtem.
- Igen. Ha megsérülünk, akkor többet kell innunk. Képzeld el, hogy egy kancsó tele van vérrel… vagy inkább málnaszörppel. Ahogy telik az idő, nálunk nagyjából két hét, lassan elpárolog. De ha megsérülünk, akkor a gyógyulási folyamat miatt elkezd őrült tempóban kifolyni. Ma éjszaka még veled maradhatok, de holnap mindenképpen vadásznom kell. Amúgy is, én gyakrabban táplálkozom, mint a többiek, hogy ellent bírjak állni az illatodnak.
- Kár. Pedig épp el akartalak csábítani. De ha így gondolod… - incselkedtem.
- Nem, nem. Nyugodtan csábíts csak el!
Viharosan magához ölelt, szinte a karjaiba estem. Ezúttal nyoma sem volt benne az óvatosságnak. Egyetlen mozdulattal leseperte az asztalról a könyveket és ráfektetett. Merőben új volt ez a számunkra, s éppen ezért fokozta izgalmunkat. A topom már cafatokra szaggatva hevert a padlón amikor Edward elengedett, de csak azért, hogy magáról is letépkedje a ruhákat. Szinte falta a számat, már-már attól tartottam, hogy kiharap belőlem egy darabot. Megborzongtam, s ez mintha lehűtötte volna, visszafogta magát.
Mostanában gyakrabban esett meg vele, hogy elvesztette a fejét. Reméltem, hogy csak a 100 éven át szunnyadó szenvedély teszi ezt vele, nem pedig a vérem utáni sóvárgás. Kapcsolatunk elején kerültünk minden fizikai kontaktust, ezt azonban ma már nem mondhattuk el magunk-ról. Ha csak tehettük, kettesben voltunk a lakosztályunkban, nyilvánosság előtt pedig Edward szorosan magához ölelt.
Az iskolatársaink is észrevették a változást. Mike féltékenyen figyelte amint az órák alatt Edward keze a combomra simul. Rögtön elfordult, ha gondolatait meghallva Edward ránézett, a gyűlöletet sugárzó fekete szemekkel nem vehette fel a versenyt, s ezt ő is tudta. Az Edwardból áradó állatiasság lenyűgözte, ugyanakkor rémülettel töltötte el.
Fáradtan dőltem szerelmem mellé az ágyra, aki az altatómat dúdolta. Hangja nélkül már elaludni sem tudtam. Gondosan betakargatott, s lágy csókot lehelt ajkaitól duzzadt ajkaimra.
- Aludj Bella! – suttogta.
Edward kiáltására ébredtem. Görcsbe rándult a gyomrom reszkető, verítékező teste láttán. A szemei csukva voltak, arca szikrázott az ablakon beszűrődő halvány holdfényben. A szavak sziszegve, őrült gyorsasággal áradtak összekoccanó fogai közül. Az én emberi fülem számára érthetetlenek voltak a mondatai, de az iszonyú rettegést, ami felőle áradt, azért felfogtam.
- Alice! – visítottam eszemet vesztve.
De akkor már Carlisle állt Edward mellett, tenyerét fia homlokára simítva.
- Lázas.
Alice elhúzott az ágytól, átölelve próbált a helyemen tartani. Esme Edward mellé térdelt, nyugtatóan suttogott a fülébe, de nem használt. Rosalie és Emmett diszkréten az ajtóban maradtak, már így is túl sokan voltunk a szobában.
- Jasper, csinálj már valamit! Nyugtasd meg! – sikoltottam, alig láttam a könnyeimen keresztül.
- Próbálom Bella, hidd el, de nem megy! Mintha egy pajzs venné körül, nem férek hozzá.
- Hát ezért nem láttam semmit – nyögte Alice. – Lehetséges ez? Szándékosan hárítja a képességünket? – kérdezte Carlisle-t.
- Nem hiszem – nézett ránk elgondolkodva Carlisle. – Szerintem valaki más csinálja ezt vele. Valaki olyan, mint mi – hajtotta le a fejét, kétségkívül ő már rájött, ki lehet az. – Vezekelnie kell a bűneiért. A pokol túl jó lenne a számára.
- Hogy mondhatsz ilyet? – vicsorogta Esme. - Százszorosan is megfizetett már azért, amit abban a három évben tett. Nem büntetted még eleget? Negyven éven keresztül mást sem hallottam, csak a szemrehányásaidat. Elég legyen! Ő a mi fiúnk és nem hagyom, hogy így beszélj róla!
- Most nem tehetünk érte semmit. Ha ez az ismeretlen mentálisan erősebb, mint Edward, Alice és Jasper, akkor a sorsa már nem a mi kezünkben van – mentegetőzött a férje. – Néhány óra és megnyugszik. Addig próbálok válaszokat találni.
Már csak az irodájának dörrenő ajtaját hallottuk. Rosalie és Emmett követték.
- Nem ezt érdemli! – vetettem magam Edward ziháló mellkasára. – Ő a megtestesült jóság. Neki nem szabad szenvednie! Alice! Áruld el nekem, mit mond! – könyörögtem. Barátnőm arca bizonytalan lett, majd megadóan kinyögte.
- Grace, ne! Ezt ismételgeti folyamatosan.
A döbbenettől szólni sem tudtam. Ki ez a Grace? Mi köze az Én Edwardomhoz? Olyan kérdések voltak ezek, amelyekre csak Edward felelhetett. Alice és Esme reggelig velünk maradt. Hajnalban Edward lassan felengedett, egyenletesebben lélegzett, majd kinyitotta a szemét. Ahogy rám nézett tekintete riadt és bizonytalan volt. Magamhoz szorítottam elgyötört arcát, becézően simogattam. Alice és Esme tapintatosan távozott.
Volt még egy óra a suliba indulásig. Gyorsan lezuhanyoztam, felöltöztem és bekaptam egy falatot Esme mennyei sajtos szendvicséből. Edwarddal mindenki nagyon előzékeny volt. Percenként megkérdezték tőle, hogy jól érzi-e magát, szüksége van-e valamire. Nem szerette a túlzott figyelmet, s egyre ingerültebben hárította a családtagok közeledését.
Feltűnően kerülte, hogy kettesben maradjon velem. Nem tudtam mire vélni, ezért úgy ügyeskedtem, hogy felkísérjen a szobánkba a táskámért. Nem húztam az időt, egyből nekiszegeztem a kérdést.
- Ki az a Grace?
Álkapcsa megfeszült, fogai összekoccantak. Nem számított rá, hogy még itthon elő kell rukkolnia egy elfogadható magyarázattal. Harag lobbant a szemében, dühösen csapott az asztalra, ami hatalmas robajjal darabokra tört.
- Mi közöd hozzá? – üvöltötte. – Neked mindenbe bele kell ütnöd az orrodat? Az én dolgom és senki másé.
- Nemcsak a te dolgod. Szeretlek és a családod is szeret. Mindenki itt tolongott az ágyad mellett aggódva érted. Alice önmagát okolta, mert nem látta előre. Légy egy kicsit nagyobb bizalommal irántunk. Ki az a Grace?
- Nem a te dolgod! – sziszegte.
- Utoljára kérdezem, Edward Cullen! Vagy most azonnal megmondod, vagy elmegyek!
- Tudod, hol az ajtó.
Csak bámultam rá, de nem visszakozott. Tétován léptem egyet az ajtó felé, de nem kapott a karom után, csak állt lehajtott fejjel. Sosem láttam még ilyen elesettnek. Nem mehettem el, nem tehettem. Meg akartam érinteni, ökölbe szorított kezét, de elrántotta.
- Tünés! – morogta.
A lépcsőn lefelé futva imádkoztam, hogy ne essek orra. Az csak rontott volna a helyzeten, ha egyáltalán ez lehetséges volt. A ház előtt Alice várt Carlisle Mercédeszével.
- Azt hiszem, ma én viszlek iskolába. Edward nem beszámítható.
- Ó, Alice – sírva vetettem magam a nyakába. – Mi lehet olyan rossz, hogy inkább eltaszít, semhogy elárulja?
- Nem akar elveszíteni téged. Te vagy a mindene. Akármit is tett, gyűlöli magát érte. Fél, hogy elhagyod.
- Az nem fordulhat elő. Mi lehet annál rosszabb, hogy embereket ölt? – gondolkodtam hangosan.
Beszálltunk a kocsiba, Alice padlógázzal indított.
Szerző: Nikita
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése