/Az 5. fejezet Edward szemszögéből/
Edward
Olyan gyorsan próbáltam futni, ahogy még soha. Mintha az életem múlna azon, hogy minél hamarabb a sulinál legyek. Szerencsére a házunk mögött kezdődő sűrű erdő mélyen belenyúlt az álmos kisvárosba, így egyetlen forksi sem pillanthatott meg, miközben alig látható csíkká összefolyva próbáltam megelőzni Alice-t.
A többiek persze otthon maradtak. Jaser, Emmett és Rosalie idősebb testvéreket alakítottak, így ők tavaly végeztek a középiskolában. A magyarázat szerint a testvéri szeretet tartotta őket Forksban, s az egyetemet egy év késéssel, Alice-szel és velem fogják elkezdeni. Máskor szívesen elkísértek minket reggelente, de nem voltak kíváncsiak a mai „drámára”.
Ez a vita Bellával sokat kivett belőlem. A bűntudat mardosta a mellkasomat. Ha a szívem dobogott volna, akkor most biztosan félig megszakadt volna.
Nem tettem még eléggé tönkre az életét? Már nincsenek barátai sem, persze miattam. Ő nem lát bele a gondolataikba, de én igen. Tudom, hogy azért nem ülnek vele egy asztalhoz, azért nem beszélgetnek vele, mert én is ott vagyok. Ha megfeszítem magam, sem leszek más. Nem leszek… ember. Akármilyen kedves és udvarias is vagyok, a vad megérzi a közelben a vadászt. Ez ösztönös, a génekbe van kódolva.
Talán hagynom kéne, hogy elmenjen…
A gyomromba hasító fájdalom olyan éles volt, hogy majdnem nekirohantam egy fának. Kemény vagyok, de ez még rajtam is meglátszana. Bár nem is lenne olyan rossz. Bármennyire is haragszik Bella, ha félig lezúzott arccal és kitört lábbal bicegnék be a terembe, biztos rögtön a gondjaiba venne. Egyszerűen csak magához ölelne. De úgysem hinné el, hogy nem szándékosan tettem, szóval akár el is vethetem ezt az ötletet. Nem beszélve a későbbi következményekről.
Vagy hagynom kéne, hogy lenyugodjon. Szépen visszafordulnék, és délután leülnénk beszélni, ahogy normális emberekhez illik. Vagy ha nem is emberekhez, de felnőttekhez. De ha most nem békülünk ki, akkor egész nap szomorú lesz és az elviselhetetlen. Látnom kell ragyogó, örömteli mosolyát. A gödröcskéket az arca két oldalán. Érezni akarom a forróságot, ami elönti a testét és édes, simogató leheletét az ajkaimon.
Nem lehetek ilyen gyáva! Bellának egy férfira van szüksége, nem pedig egy beszari kisfiúra. Szépen megvárom az udvaron, elhessegetem Alice-t és bocsánatot kérek. Ha kell, akkor az elbűvölő pillantásomat is bevetem. Csak érjek már oda.
Csak az a baj, hogy olyan kíváncsi. Na persze, ha nem lenne az, akkor ki se derítette volna, hogy mi vagyok. Most minden más lenne.
Szeretném, még sóvárgóbban, mint valaha. Érezném az illatát a suli falai között, mélyen magamba szívnám és hagynám, hogy a méreg kínzó lassúsággal elöntse a számat. Aztán követném a barátai, tanárai, padtársai fején keresztül. A saját óráimra nem is nagyon figyelnék, de ez nem jelentene akadályt. Ahányszor már kijártam a középiskolát, akár taníthatnék is. Meg persze megölnék minden hímnemű egyedet, aki csak rá mer nézni. Lassan kipusztulna Forks férfi lakossága.
A Sors más utat szánt nekünk. Együtt vagyunk. Hiába akartam elhagyni, nem sikerült és a kezdeti nehézségek után mély hálával tartozom ezért a felsőbb hatalmaknak. Bella szerelme jelenti számomra az életet. Lélegzete, szívdobbanása a legcsodásabb dallam a fülemnek. Odaadó pillantása a legmelegebb napsugár. Ha ezt elveszíteném, mit sem érnék. Meg kell őriznem bármi áron.
Nem, ez így nem igaz. Neki kell döntenie. Meg kell hagynom neki a választás szabadságát, még akkor is, ha tudom, ez jelenti majd a búcsút. Választás? A remény újra és újra beeszi magát a szívembe. Nem áltathatom magam. Hogy is választhatna engem? Egy gyilkost. Egy lelketlen szörnyeteget.
Fajtámnál fogva annyi időt töltöttem az erdőben, hogy a fákat, bokrokat már egyenként ismertem. Így azt a hatalmas fenyőt is, amelyik pont a suli nyugati falánál emelkedett, mintha egyenesen az épület oldalából nőtt volna ki. Itt foglaltam el az őrhelyemet a fekete Mercedes érkezéséig.
Nem kellett sokáig várnom. Alice úgy vezet, mint én. Szerintem jól. Bella szerint őrülten. Az autó hangos fékcsikorgással állt meg a Volvóm helyén. A sötétített üveg miatt nem látták, hogy ki ül benne, de tudták, hogy a csillogó Merci is a Culleneké. Carlisle volt a város két orvosa közül az egyik, így gyakran kellett házhoz mennie. Már hallottam is a halk suttogásokat.
Cullen az apja kocsijával akar felvágni Bella előtt?
Vajon az apja vett egy még jobbat, ezt meg a fiának adta?
Így könnyű elcsábítani egy nőt.
Erre megint elöntött az indulat. Hogy feltételezhetik, hogy Bellát befolyásolná az autóm milyensége? Szánalmas, felszínes emberek. Túl jó ezek közé Bella a tisztaságával és a jóhiszeműségével. Legszívesebben rájuk üvöltöttem volna, hogy fogják be, de az meg engem minősített volna. Én tudtam úriemberként viselkedni, még ha erre ma rá is cáfoltam egy kicsit.
Régen voltam ennyire lobbanékony. A szomjúság elemi erővel munkált bennem és az önuralmamat felemésztette a szörnyeteg féken tartása. Pedig a látszat fontos a mi esetünkben. Ha nem vagyok képes a mozdulataimat, vagy a szavaimat kontrolálni, akkor gyanússá válhatunk és mennünk kell. A kezemet ökölbe szorítva dőltem a koszos falhoz, vettem néhány mélyebb levegőt, de ez szinte semmit sem ért. Tegnap este vadásznom kellett volna, de olyan csábító volt a lehetőség, hogy Bellával töltsem az éjszakát. A felelőtlenségemnek meg is van a jutalma. Dühkitörések, nyugtalanság és rengeteg méreg.
A tömeg komótosan a termek felé kezdett áradni, így már feltűnés nélkül a lányokhoz léphettem. De még mielőtt kinyithattam volna a szám, Alice csúnyán végigmért és Bellát magával húzva elindult a suli felé.
Mi a szösz? Azt hittem, hogy a békülésünket támogatja. Amúgy is, én a bátyja vagyok, minden körülmények közt az én oldalamon a helye. Bár a női lélek furcsa, és olykor megdöbbentő talány a férfiak számára, legalábbis Emmett és Jasper ezt mondták. És ennyi évtized után ők ne tudnák?
Hagyd most békén. Nem bántottad eleget? Most csak a vesztedbe rohannál – korholt Alice a fejében, és már láttam is magam a szánalmas jövőmben: bűnbánóan magyarázkodom Bellának az udvaron, mire szerelmem indulatosan lehord a tömeg előtt. Égő. Igaza van Alice-nek, jobb, ha Bella kicsit megnyugszik. Nem mintha félnék, csak jobb egy haragos nővel megtartani a három lépés távolságot. Éppen elég antik bútor ment tönkre a testvéreim szerelmi élete miatt. Itt a lehetőség, hogy tanuljak az ő hibájukból. Úgyhogy csendben ballagtam a két lány mögött.
Az első órám lyukas volt, csak Bella miatt szoktam eljönni otthonról. Szerettem én hozni a suliba. Így nem kellett egy esetleges tömegkaramboltól tartanom. Még a széltől is óvtam, és bár eleinte harcolt ez ellen, ma már örült, ha gyenge nő lehet egy erős férfi mellett.
A terem előtt Alice hosszan búcsúzkodott Bellától. Mindig ezt csinálta, de most még fokozta is, nehogy válthassak vele néhány szót a csengő előtt. De Bella azért a szeme sarkából rám lesett, csak ellenőrizni, eléggé szenvedek-e. Előszedtem a legszánalmasabb kiskutya szemeket, de ez sem segített. Egyetlen szó nélkül belépett az ajtón.
Kétségbeesésemben majdnem utána vetettem magam, de egy jelenet az osztály kellős közepén nem a legjobb reggeli program. Így is mi voltunk a suli témája, nem akartam adni alájuk a lovat.
Nehéz lesz Bella nélkül kibírni egy órát. Még most tűnt el kecses alakja a szemem elől, mégis hiányzik. A legfinomabb kábítószer a számomra. Már nem a vére, hanem a teste és a lelke okozott függőséget.
A hang, ami megcsapta a fülemet, a legirritálóbb volt a világon. Mike Newton. Könnyű volt találni az osztályban olyat, aki éppen rájuk figyelt. Így aztán láttam, hogy az a görény az én barátnőm vállát fogdossa és bizalmaskodik vele.
Csak nem összezördült a mátkapár?
Mi közöd hozzá?
Én szívesen megvigasztalnálak. Jessicával amúgy sem mennek túl jól a dolgok.
Nem láttam semmi mást, csak a feketeséget. Át akartam rontani a falon, hogy a kis mocskot addig üssem, amíg a csontjait porrá nem zúztam. Ilyen agresszív ölni akarást még újszülött vámpír koromban sem éreztem. Honnan vette a bátorságot ahhoz, hogy Bellát megérintse a mocskos kezeivel? Először a karját fogom kitépni tövestől, hogy jól az eszébe véssem, hol a helye.
A vérére szomjaztam. Jól akartam lakni belőle, hogy elszálló élete még tovább fokozza a bosszúm édes ízét. A mellkasomból tébolyult morgás tört fel, az ínyemet visszahúztam a fogaimról, szabadon hagyva a gyilkolás eme tökéletes eszközét. Még szerencse, hogy senki sem volt a folyosón. Már csak Alice állt köztem és Mike Newton fájdalmas halála között, de törékeny teste nem vehette fel velem a versenyt. Láthatja ugyan előre a mozdulataimat, de ha igazán gyorsan cselekszem, akkor tehetetlen.
- Edward, állj le! Bella túl jó egy gyilkosnak. Nem akarod ugye, hogy végignézze? – figyelmeztetett higgadtan.
Észre sem vettem, mikor mozdultak meg a lábaim, de egyszer csak ott álltam az udvaron. Rombolni! Rombolni! Rombolni! Csak ez járt a fejemben. Felégetni mindent magam körül! Ez már a józan észen is túlment. Alice folyamatosan beszélt, de nem hallottam semmit. Süket és vak voltam.
Az egyetlen, amire fókuszálni tudtam, az Mike fehér autója volt. Az öntelt gazember olyan áhítattal beszélt a szánalmas kis Toyotáról, mintha a csaja volna.
Igen, ez jó lesz. Te rajta hagytad a nyomodat az én barátnőmön, én rajta hagyom az enyémet a tiéden. Nem Jessicán, mert nála sokkal jobban szereted a tragacsodat.
Élvezettel húztam végig a karosszérián a körmeimet, olyan mintát hagyva, mint amilyet tegnap este szereztem Emmettől. A fém fülsüketítő nyikorgással adta meg magát a még keményebb anyagnak. Ha már nem ölhetem meg, akkor tönkre teszem azt, amit szeret.
Mike-nak mások véleménye számított leginkább. Első akart lenni mindenben, hogy a selejt (ahogy ő nevezte a többi embert) csodálhassa páratlan képességeit. Az apró kisváros lakói pedig beletörődően hódoltak be akaratának. Na, ebbe a szép, Mike-centrikus világba rondítottunk bele két éve mi, Cullenek. Aztán jött Bella, s Mike az ő megszerzésével akarta visszahódítani az őt jogosan megillető helyet. Ezt a tervét húztam keresztül én. Most pedig megadom a végső kegyelemdöfést.
A családjáé volt Forksban a legnagyobb vegyesbolt, s szépen hozott is a konyhára. Mr. Newton, fia ambiciózus tervét támogatva megvette neki a hőn áhított fehér Toyotát, amire az a csótány féltőn vigyázott. Rossz ötlet volt felingerelni egy szerelmes vámpírt, és erre most ő is rájön.
Már nem haragot éreztem, hanem büszkeséget. Szemtől-szembe nem hívhattam ki, pedig a becsület úgy kívánta volna. Mégis sikerült legyőznöm. Az elégedettség vigyora elterült az arcomon, pedig tudtam, hogy inkább szégyellnem kéne magamat ezért a kicsinyes bosszúért. Mit fog szólni, ha meglátja? Visszaballagtam a Mercedeshez és önelégülten vártam a csengőt.
Az óra után Mike Jessicát ölelgetve sétált a kis meglepetésem felé. Először elkerekedett a szeme, aztán hirtelen vörös lett az arca és Jessicát arrébb taszítva üvölteni kezdett. Meg sem próbáltam sajnálkozó képet vágni, kétrét görnyedve vihogtam. Ilyen jó napom tényleg régen volt.
Az úgynevezett barátai együtt érzően veregették a vállát borzalmas kínokat ígérve a gaz elkövetőnek, de ez csak a látszat volt. Valójában örültek, hogy végre valaki szembe mert szállni Mike önkényeskedésével.
Na, apám, ezt jól megszívta.
Egy vagyonba fog kerülni a javíttatás.
A nagymenőből gyalogkakukk lett.
Nagy bajban vagy Edward Cullen!
A nevem hallatán meglepve kaptam fel a fejem. Nem létezik, hogy valaki a szemtanúja volt a tombolásomnak. De csak Alice volt, aki rohant árulkodni Bellának. Ez komoly lecke volt. A nők a bajban mindig összefognak. Hogy fogom bepótolni a 100 éves lemaradásomat a gyengébb nem terén?
Bella tekintete nem sok jóval kecsegtetett. Olyan érzések kavaroghattak benne, amelyeket eddig még nem váltottam ki belőle, legalábbis az ismeretlen arckifejezése erről árulkodott. Nem volt dühös igazán, inkább csalódottnak tűnt, és biztos nem azért, mert Mike-ot életben találta. Pedig ha sejtette volna, hogy ez még a jobb verzió volt…
De nem magyarázhattam el, hogy helyesen cselekedtem. A nők ezt nem értik. Én csak az ő becsületét védtem, amit minden bizonnyal felháborodottan utasított volna vissza. Igaz, hogy nem kellett volna túlzásba esnem, de végül is vámpír vagyok. Messze áll tőlem a normális viselkedés. Meg kell értenie, hogy én csak miatta tettem.
- Te teljesen megőrültél? Miért csináltad ezt? – ordította.
- Meg akart vigasztalni. Ő. Téged. Most legalább tudja, hogy nem ajánlatos ujjat húzni velem. Legközelebb nem ússza meg ennyivel, azt garantálom.
- Nem ismerlek téged. Te nem Edward vagy – motyogta elcsukló hangon.
A könnyek úgy kezdtek el potyogni keskeny ívű szeméből, mintha átszakadt volna egy gát. Valószínűleg a reggeli veszekedés is most jött ki belőle. Nem is próbálta titkolni, mennyire megvet, egy cseppet sem érdekelte, hogy megbánt vele. Most bebizonyosodott, hogy milyen sokat jelent neki Mike rajongó figyelme. Lehet, hogy még élvezi is, hogy kínozhat vele.
Fájdalmat akartam neki okozni, hogy végre rájöjjön, kivel is jár. Az életét kockáztatta nap mint nap azt szajkózva, hogy nem számít. Sosem értettem, miért nem látja a szörnyeteg oldalamat. Ennyire azért nem vagyok jóképű és ösztönösen félnie kéne tőlem. De ő nem. Talán most először szembesült azzal, hogy nem mindig vagyok jófiú. Egy oroszlánt is megszelídíthetsz, de akkor sem ajánlatos neki hátat fordítani. Talán most megérti végre és értelmesen cselekszik. Sikoltozva elmenekül. Jobb élet várna rá.
Még soha ilyen tisztán nem állt előttem a lehetőség, hogy a helyes útra tereljem. Ha a boldogságának az az ára, hogy gyűlöljön, akkor ez részemről teljesíthető. Nem gondoltam a várható szenvedésre, a nélküle üres létezésre. Helyette láttam őt hófehér ruhában, kipirult bőrrel az oltár felé lépegetve, ahol egy másik férfinak nyújtja a kezét. Láttam nagy hassal, amire óvón simítja két kezét. Láttam öregen, unokák körében mesét olvasni. Egy boldog jövő, amiben én nem szerepelek. Képes vagyok helyesen cselekedni? Ez az egyáltalán? Mindent egy lapra tettem fel. Én képtelen voltam elhagyni őt. De ha meggyűlöl, akkor majd ő taszít el.
A gépezet működésbe lépett. Mike volt az első, most jöhet a második, és ha még mindig nem akar eltaszítani, akkor aduként kijátszhatom Grace-t. Van, amire nincs bocsánat. Elmondom a teljes igazságot, amit egyedül Carlisle tud. És akkor elhagy.
Az agyam kiadta a parancsot, a test pedig végrehajtotta. Kivédhetetlenül magamhoz rántottam vékony testét, még meg is szorítottam kicsit a hatás kedvéért.
- Dehogyisnem. Megmutatom - morogtam.
Keményen, érzelemmentesen megcsókoltam. Közben gyűlöltem magamat, mert ezt teszem vele, de reméltem, hogy felfogja, most még van visszaút. Most még elmehet. Később, ha a vérét szomjazva a nyakába mélyesztem a fogaimat, már nem lesz menekvés.
Nem kapálózott, nem próbált meg eltolni, csak állt és várta, hogy elengedjem. Miért nem tudja egyszer azt csinálni, amit a normális emberek? Miért nem üt meg, nem rohan el? Nem lehet, hogy az önzőségem miatt elkéstem. Még nem tartozhat ennyire hozzám. Nem adhat nekem mindent, mert én nem fogadom el. Ez már elviselhetetlen volt.
Féltem, ha elengedem és még mindig töretlen a szerelme, akkor összeomlok. Behódolok az akarata előtt és azt teszem, amit csak akar. Átváltoztatom, akár már ma este. Alice pofonja váratlanul ért, de szinte meg sem éreztem. Csak Bellát érzékeltem amint megvetően végigmért.
- Szörnyeteg vagyok, mindig tudtad – vicsorogtam.
- Nem voltál szörnyeteg, de most már az vagy. Látni sem bírlak!
Alice gyengéden beültette a kocsiba és elhajtottak. Bevégeztetett.
Csak álltam, mint akit leforráztak. Biztosan tudtam, hogy a zúgás a fejemben azt jelenti, hogy megőrültem. A fények, az alakok, a szagok eltompultak, kusza gondolataimból egyet sem fogtam fel. Ilyen az, ha elveszítjük azt, amiért éltünk?
Szegény Edward. Pedig azt hittem, az ő szerelmük örökké tart.
Örökké tart? Felkaptam a fejem és körülnéztem. A fél suli engem bámult. Volt, aki kárörvendően, volt, aki szomorúan. Angela szerint tényleg örökké tarthatna a szerelmünk? Ennyire vak volnék? Ami mások számára olyan nyilvánvaló, az ellen hadakozok szüntelen?
Lassan odasétáltam Mike-hoz.
- Mike, én tettem tönkre a kocsidat. Őszintén sajnálom. Természetesen kifizetem a károd.
- Te teljesen megőrültél? Nyomorult féreg. Feljelentelek károkozásért – üvöltötte magánkívül, s még arról is elfelejtkezett, hogy eddig rettegett tőlem.
Gyengéden a vállára tettem a karomat, s közben az egyik ujjamat finoman egy idegszálra helyeztem. Nem véletlenül végeztem már el kétszer is az orvosit. Az anatómiai ismereteim most jól jöttek. A szemlélődők számára úgy tűnhetett, mintha a legjobb haverok lennénk Mike-kal. A fájdalomtól megroggyant a térde, ezért szorosan magamhoz karoltam és mosolyogva a fülébe suttogtam.
- Egy: a rendőrfőnök lányával járok, tehát a feljelentésedtől nem szarnám össze magam. Kettő: a barátnőmet ölelgetted, tehát akár egy bunyóval is elrendezhetnénk a dolgot, de nyolc hónapon túl gyógyulnál. Három: ha még egyszer Bellához mersz érni, megvárlak egy sötét, eldugott helyen és letépem a karodat. Hidd el, képes vagyok rá. Szóval itt a pénz és tartsd a szád!
A zsebembe kotortam és néhány százdollárost nyomtam a kezébe. Halálra vált arccal bámult utánam, ahogy komótosan elsétáltam az erdő felé.
Belláék háza nem volt túl messze, mégis szándékosan lassan futottam. Valami hatásos engesztelő ajándékon agyaltam, mert egy sima bocsánatkérés most nem elég. Ha semmi sem segít, akkor felajánlom az átváltoztatást. Erre vágyik azóta, hogy szerelmesek lettünk. Nem akartam elvenni az életét, a lelkét, mert titkon bizakodtam, hogy idővel letesz erről a butaságról. De egyre ott munkált bennem Angela gondolata: örökké tart.
Bellát örök társamul akartam. Jóban-rosszban, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Egy évszázadon keresztül kívülálló voltam a családomban, mert nem értettem meg a köztük lévő eltéphetetlen kötelékeket. Carlisle és Esme elsöprő szerelmére egyenesen féltékeny voltam, hiszen Esme érkezéséig csak én számítottam Carlisle-nak. Aztán hirtelen én lettem a fölös harmadik. Talán ez vezetett a lázadásomhoz? Nem, ezt már nem kenhetem rájuk, ez az én saram. Aztán Rosalie hazacipelte Emmettet, aki első pillantásra beleszeretett és azóta is bugyuta örömmel tűri el kedvese szeszélyeit.
És persze Alice és Jasper. Ők egy külön történet. Szeretném azt hinni, hogy a mi szerelmünk Bellával legalább olyan erős, mint az övék. Jaspernek Alice jelenti a túlélést. Amiért érdemes reggelente szembenéznie a kínzó szomjúsággal és a múlt tragédiájával. Volt, hogy hibázott, de Alice segítségével újra talpra állt.
Nekem Bella a fény, ami nélkül nem élhetek. Ha összetörtem a szívét, akkor újra meghódítom. Ha kell, feladom a büszkeségem maradékát is és a lábai elé vetem magam. Alice-nek adom a párizsi lakásomat, ha hajlandó közben járni az érdekemben. Már húsz éve próbálja kikuncsorogni, biztosan belemegy.
Csak fel-alá járkáltam a házuk előtt valami jó megoldáson törve a fejem. Aztán nyílt az ajtó és Alice sétált mellém.
- Szeret téged, bár nem érdemled meg – nyújtotta ki rám hegyes nyelvét.
- Köszönöm, Alice – öleltem meg vigyorogva.
Bella szobájában az ablak mellett álltam meg. Nem akartam a közelségemmel megrémíteni, ezért próbáltam minél jobban a sarokba húzódni. A padlót bámultam, képtelen voltam a szemébe nézni, annyira szégyelltem magam. Nem igazán tudtam, mit mondhatnék, amivel az egészet meg nem történtté tehetném.
Nem számítottam arra, hogy a nyakamba veti magát. Ez milliószor több volt, mint amit érdemeltem. A bőréből áradó virágillat elbódított, legszívesebben csókokkal borítottam volna gyönyörű arcát, de a kierőszakolt csók után aligha akarta, hogy a számmal hozzá érjek. Talán a kezeimmel sem.
- Annyira sajnálom. Remélem, egy nap meg tudsz bocsátani nekem, mert én nem tudok magamnak. Kihasználtam az erőfölényemet veled szemben, csak hogy ne kelljen bevallanom az igazságot. Te olyan törékeny vagy, könnyen bánthattalak volna. Nem tudom jóvátenni.
A lábaim elgyengültek, szorosan nekinyomtam magam a falnak, nehogy összeessek. De ő olyan gyengéd volt, olyan megbocsátó, csak egyszerűen magához ölelt és simogatott. Egy ilyen csodálatos, nem evilági lány hogy tud egy szörnyeteget ilyen nagyon szeretni? Csak öleltük egymást csendben. Mintha haza értem volna. Bella volt a megnyugvás szigete a viharos tengeren. Tekintetem az övét kutatta, de csak szerelmet láttam, haragnak, utálatnak, vagy megvetésnek nyoma sem volt.
- Én is nagyon sajnálom, hogy olyan goromba voltam. Nem gondoltam komolyan, hogy szörnyeteg vagy. Önmagadat annak látod, de bármit is teszel, az én szememben mindig az a férfi maradsz, akit mindennél jobban szeretek. Sajnálom, hogy durva voltam. Többé nem kell bennem csalódnod.
- Csalódnom? Sosem tudnál nekem csalódást okozni. Igazad volt. Ma nagyot hibáztam, átléptem a határt. Amikor elmentetek Alice-szel bevallottam Mike-nak, hogy én karcoltam össze a kocsiját és kifizettem a kárát. Tudom, hogy ez nem mentség, de többé nem vetemedem ilyesmire. Nem volt jogom ilyen gyerekes bosszút állni csak azért, mert kedvel téged. Mérges voltam és rajta vezettem le a feszültséget. Ha Alice nincs észnél, nagyobb baj is történhetett volna.
Olyan szenvedélyesen vetette rám magát, mintha attól tartana, köddé válok. De még nem tudott minden borzalmas részletet a múltamról. Grace még köztünk állt. Ha elmesélek mindent, gyűlölni fog.
Milyen különös, a reményből újra a reménytelenségbe estem. A torkomba gombóc nőtt, fojtogatott. Őszinte akartam lenni vele. Nem hazudhattam tovább, főleg nem egy örökkévalóságig. Ha tényleg vámpír akar lenni miattam, akkor mindent tudnia kell rólam. Carlisle már így is türelmetlen volt, azon gondolkodott, hogy ő maga világosítja fel Bellát, ha én nem vagyok rá képes. Ezt nem hagyhattam. Nem fogok szépíteni, nem fogom mentegetni magam. Rajta áll, velem marad-e.
Lefejtettem magamról a karjait és kicsit eltoltam.
- Bella, ebbe most nem kéne belemelegednünk.
- Miért nem? Charlie nincs itthon.
Már az övemet csatolgatta, úgy kellett lefognom a csuklóit. Nem veszíthetjük el most a fejünket. Az nem vezetne sehová. Éreztem vágyának felém áradó illatát. A légzése neki is olyan szapora volt, mint nekem, már csak egy hajszál választott el attól, hogy az ágyra dobjam és rávessem magam. Le kellett hűtenem mindkettőnket, ezért szándékosan kemény hangon utasítottam el.
- Még beszélnünk kell Grace-ről és utána már nem akarsz majd mást tőlem, csak hogy örökre tűnjek el az életedből.
- Nincs semmi, ami kettőnk közé állhat. Megígérem.
Olyan bizalommal telin nézett rám. Még csak nem is gyanította, milyen kapcsolat volt köztem és Grace között. Én sem akartam erre gondolni, mégis minden nap eszembe jutott. Már a rémálmaimba is beette magát. A lelkiismeretem nem hagyott szabadulni. Annyi kioltott emberélet a múltba veszett, de Grace fekete fürtökkel keretezett, ovális arca még mindig kísértett.
- Nem ígérhetsz ilyet Bella. Nem, amíg nem hallottad Grace történetét. Ülj le, nehogy összeess közben! Ha ezek után is azt fogod gondolni, hogy én vagyok életed szerelme, aki mellett nyugodtan hajtod álomra a fejed, akinek az érintésétől nem rezzensz össze, akkor őrült vagy. Ha nem, akkor az útjaink örökre elválnak. Elmegyek, és soha többé nem jövök vissza. Nem kell tartanod tőlem, téged sosem bántanálak.
- Edward, komolyan megijesztesz. Ha elhagysz, abba én belehalok. Te vagy a lelkem másik fele. Hogy élhetnék nélküled?
- Butus Bella! Nem foglak elhagyni. Te fogsz azért imádkozni éjt nappallá téve, hogy bár sose találkoztunk volna.
Könyörögni akartam, hogy felejtse el Grace-t. Maradjon velem örökre és ne kérdezzen semmit. Tudtam, hogy megtenné. A mai nappal bebizonyította, mennyire szeret. Talán még jobban, mint én őt, már ha ez lehetséges. De pont ezért tartoztam neki annyival, hogy egyszer végre őszinte leszek. Fel akartam nőni ahhoz a képhez, amely Bella szívében élt rólam. Nem a külsőmről, hanem a szellememről. Becsületesnek, önzetlennek, biztonságot sugárzónak és szeretetre méltónak talált. Túl jónak magához. Ha most meggyűlöl is, talán ad egy esélyt, hogy bebizonyítsam, jobb is tudok lenni. Érte bármire képes vagyok.
- Jól van Edward, bökd ki végre, ki az a Grace – sóhajtott beletörődően.
Elbizonytalanodtam, de csak egy pillanatra. Már nem visszakozhattam, és nem is állt szándékomban. Az életem csak egy hajszálon függött, és Bella kezében volt az olló.
- Garce egy ember. Volt. Kiírtottam az egész családját a szeme láttára.
A döbbenettől lefagyott.
Szerző: Nikita
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése