25. fejezet: Rácsok mögött

Ajánlott zene: Comptine d'un autre ete - L'apres midi
http://www.youtube.com/watch?v=VFLF-gh4C2M

Bella /Anno/

   Apám irodájában helyettese, Alen Dickson ült abban a kényelmes forgószékben, amelyben gyermekként számtalan órát töltöttem, élvezve az ide-oda pörgés bizsergető izgalmát. Minél gyorsabban hajtottam az épp hogy csak leérő lábaimmal, annál elmosódottabb pacává olvadt az aktákat rejtő kazettás vasszekrény, a körözési plakátokkal teleaggatott hirdetőfal és a számomra ismeretlen, szolgálat közben elhunyt, kitüntetett rendőrök képeivel zsúfolt „tisztelet fal”. A vidámpark féktelen jókedvét hozta magával ez a játék, és én csak nevettem, nevettem, amíg Charlie kacagásomra benézett és széles mosollyal magához húzott egy apai puszira. Most azonban nyoma sem volt a fesztelen örömnek, gyomromat maroknyira szorította a görcsös aggodalom.

   Még egyszer sem kerültem szembe a törvénnyel, nem is szándékoztam, de tudtam, hogy egy elejtett megjegyzés, egyetlen rossz szó, és sosem látom viszont Edwardot. Bár apám tetten érése után nem sok félnivalóm lehetett, fogalmam sem volt arról, Mike-ot mikor ütötték el, és milyen furcsaságokra bukkanna a rendőrfőnök, ha alaposabban utána nézne a Cullenek múltjának. A fedő sztori szerint Dr. és Mrs. Cullen örökbe fogadták az összes gyermeküket, így elég egy régi fénykép, amely őket ábrázolja, és máris lebuktak. Elég óvatosak voltak, amikor számtalanszor identitást és lakhelyet változtattak? Minden nyomot megsemmisítettek? És ha nem, akkor mit tehetek én, hogy segítsek nekik?

   Idegességemben a szám szélét harapdáltam és gyűrögettem a pólóm, ami Alen figyelmét nem is kerülte el.

- Nyugodj meg, Bella! – tolt elém egy pohár vizet. - Csak beszélgetünk, aztán már mehetsz is haza. Reggel vár az iskola.

- Könnyű azt mondani! Kihallgatáson vagyok, kérdésekre kell válaszolnom, és mindez Mike Newton hazugsága miatt! – fakadtam ki mérgesen.

- Ne hibáztasd ok nélkül! Ebben az ügyben ő az áldozat.

- Nem! – ugrottam fel. – Itt Edward az áldozat, akit hamisan vádolnak! Vagy kételkedsz a szavamban és apám ítélőképességében?

- Nem, biztos vagyok abban, hogy igazat fogsz mondani, és abból kiindulva, amit apád nagy vonalakban elmesélt, nyilván ártatlan a Cullen fiú – nézett a szemembe nyugodtan, majd intett, hogy üljek vissza.

- Nem értelek. Azt mondtad…

- Azt mondtam, hogy Mike Newton áldozat. Tudod, Bella, előfordul, hogy nagy sokk hatására az ember egy kicsit összezavarodik és olyat lát, ami nem is létezik – ráncolta össze a szemöldökét. - Főleg, ha amúgy is lenne oka tartani egy bizonyos haragosától. Kezdjük is rögtön itt! Miért gyűlöli Edward és Mike egymást?

- Miattam. Mike folyamatosan nyomul, képtelen elfogadni, hogy Edwardot választottam.

- Ez feldühítette a fiatal Culleneket? – kérdezte mintegy odavetve, de engem nem verhetett át.

    Charlie és Renée mellett a Cullenek jelentették számomra a családot. Befogadtak, szerettek és védelmeztek, de egyikük sem ütötte volna el Mike-ot azért, mert szemet vetett Edward „tulajdonára”. Erkölcsi mércéjüket sokkal magasabbra helyezték, mint az emberek többsége, ami már önmagában is ellent mondott vámpír természetüknek. E mellett vegetáriánus életmódjuk és karitatív tevékenységük is kivívta megbecsülésemet. Eddig mindig ők óvtak meg a bajtól, most rajtam volt a sor, hogy elaltassam a nyomozó gyanakvását.

- Edward testvéreit inkább mulattatta Mike próbálkozása – grimaszoltam önkéntelenül is a kellemetlen széptevés gondolatára. – Én vagyok a testvérük első barátnője, amin szívesen élcelődnek. Szerintük egy kis egészséges versengés még jót is tesz a kapcsolatunknak – magyaráztam sunyin lesve a reakcióját.

   Elégedetten nyugtáztam a szemében megvillanó csalódottságot. Bizony, a tettest máshol kell keresnie.

- Milyen gyakran tölti az éjszakáit Edward Cullen a hálószobádban? – sütötte le a szemét az asztalon heverő jegyzetfüzetére.

- Fontos ez?

- Ha nem lenne az, meg merném kockáztatni, hogy a kérdés miatt apád lefokoz közlekedési rendőrnek? – bukott ki belőle nevetve.

- Ennyire félelmetes lenne a rendőrfőnök? – incselkedtem.

- Mesélhetnék, de utána végeznem kéne veled.

- Értem – sóhajtottam. – Nos, minden éjszakát együtt töltünk. Vagy Edward jön át hozzám, vagy én alszom náluk.

   Ezen egy kicsit meglepődött, de azért leírta a válaszomat. Csak remélni mertem, hogy távozásom után Charlie nem fogja töviről hegyre végignyálazni a vallomásomat, mert a két hétre szóló szobafogságomat évekre súlyosbítja.

- Így történt ez ma, illetve tegnap is?

- Igen.

- Hány órakor osont vissza a fiú?

- El se ment – válaszoltam, mire döbbenten felkapta a fejét. – Apu úgy hét körül érhetett haza. Edward mellett Jasper és Alice Cullen is velem volt. Elbúcsúztak és mentek is, de a következő utcában Edward kiszállt és visszajött. Charlie-val még beszélgettünk, aztán felmentem a szobámba. Apám éjfél körül rontott ránk. A többit már tudod – magyaráztam.

- Emlékszem még arra a kislányra, aki a nyári szünetét a froksi kapitányság pincéjében bújócskázva mulatta – csóválta hitetlenkedve a fejét. – Mikor nőttél fel?

- Talán sosem voltam igazán gyerek.

   A szomorkás mosoly, ami a szája szegletében vibrált, szavak nélkül is kifejezte sajnálatát. Elvált szülők gyermekeként, két állam között ingázva nem volt könnyű életem.

- Rendben. Végeztünk.

   Olyan gyorsan pattantam fel, hogy a szék hátravágódott. Az ajtó előtti váróban Carlisle és Esme mellett Jasper és Alice ült.

- Edward még nem végzett? – érdeklődtem ezerrel dübörgő szívvel.

- Apád alapos munkát végez. Ne aggódj, nem lesz semmi baj! – ölelt magához barátnőm. - Jobb időben nem is kaphatott volna rajta titeket Charlie. Sziklaszilárd alibije van.

- Neki lehet, de Alen rólatok is kérdezett. Igyekeztem elaltatni a gyanakvását, remélem, sikerült – aggodalmaskodtam.

- Most ez nem számít. Te hogy vagy? – vont karjaiba Esme.

- Fulladozom. Úgy érzem, mintha egy dobozban lennék, és percről percre fogyna a levegőm – pityeredtem el.

   Esme amolyan anyásan a hátamat simogatva próbálta elapasztani könnyeim folyóját, de ettől csak még jobban zokogtam. Nem akartam elveszíteni őket egy baleset miatt, de ha az megmenthette volna fogadott családomat a lelepleződéstől, vagy Edwardot a börtöntől, én magam küldtem volna el őket.

   Apám a szemöldökét ráncolva lépett ki a kihallgatóból és keserves sírásomat hallva rögtön hozzám sietett. Tekintetében az apai szigor lassan felengedett, helyét gyengédség és aggodalom foglalta el.

- Ne itasd az egereket, Bells! Még kinyomtatom Edward vallomását, aláírja és mehet is haza.

- Tényleg? Nem kell bennmaradnia? – töröltem le a sós cseppeket az arcomról.

- Ha börtön járna azért, mert egy fiú egy lány szobájában töltötte az éjszakát a lány apjának tudta nélkül, a bűnözőknek nem maradna hely.

- És a többiek?

- A szakértők megvizsgálták a Volvót, de egy csepp vért sem találtak. Nem Edward autójával ütötték el a Newton fiút. Alen most hazavisz, próbálj aludni néhány órát!

- Megvárom Edwardot – tiltakoztam.

- Ez nem kérés volt, kisasszony! - keményedett meg a hangja. - Indíts! Edwardot épségben hazafuvarozom.

   Engedelmesen elbúcsúztam Cullenéktől, majd csatlakoztam az épület előtt várakozó nyomozóhoz.


Bella /Jelen/
/Kedd, 22: 54/

   Az emlékek kusza örvényéből visszatérni kiábrándító volt. Nem olyan életről álmodtam, mint amilyenben az elmúlt két év szürke magányában részem volt. Szentül hittem, hogy semmi sem állhat Edward és közém. Nem is sejtettem, hogy a külön töltött, csigatempóban vánszorgó órák alatt az elhagyásomra készültek. Hiába fogadtam el az érveiket és bocsátottam meg, a tüske még sokáig bennem lesz.

- Annyira sajnálom! – simogatta meg ökölbe szorított kezemet Alice. – Ha tudtuk volna…

- Akkor is így döntötök!

   Szavaimból sütött a szemrehányás, de nem tehettem ellene semmit. Nehéz lesz a múltat elfeledni, még akkor is, ha a szívem mélyén éreztem, nekik sem volt könnyű az elválás.

- Másnap apám rácsot tetetett az ablakomra, két hétre rá pedig Edward meghalt.

   Olyan abszurdnak tűnt ez a kijelentés, hogy keserűen elnevettem magam.

- Nem a rácsok választották el tőlem, hanem ti tettétek. Együtt, és én…

   Alice elhomályosuló tekintete belém fojtotta a szót. A szekrényhez ugrottam előkaparni egy darab papírt és tollat, majd szétfeszegetett tenyerébe csúsztattam az íróeszközt. Barátnőm kesze-kusza ábrákat húzogatott a fehér lapra, amiből idővel egy sötét jelenet formálódott.

   A központi alak egy sportkocsi mellett állt; félelmetes, vicsorgó vérszívók magasodtak fölé. Testtartásából rendíthetetlen nyugalom áradt, bár megfeszülő vállai azért érzékeltették, hogy nem kis erőfeszítésébe telik várni a halált. Mert egyértelmű volt, hogy az vár rá. A két ismerős vámpír mögött lobogó hajú nő állt, felemelt kezével vádlón mutatott a nekünk háttal álló alakra. Alice ide-oda ugráló keze visszatért az autóhoz, és bizonytalankodás nélkül rávéste a rendszámot: CULLEN-2.

- Edward! – kiáltottam kétségbeesetten.


Edward /Jelen/
/Kedd, 22: 56/

   Csaknem 200 km/h-val repesztettem a forgalmasnak finoman sem nevezhető Long Beach-i autópálya felé. Hogy hová futottam ismét, fogalmam sem volt, csak egy belső hang hajszolt egyre tovább, el Bellától, el a fájdalomtól. Szerelmem szeméből áradó megvetés legvadabb rémálmaimat is felülmúlta. Véget akartam vetni az életemnek, felégetni az egész világot magam körül vagy legalább kiordítani a lelkemet darabokra cincáló kínt, de nem állhattam meg, még nem. Túl közel voltam, és a csábítás, hogy forduljak vissza és könyörögjek újra megbocsátásért, reményt csepegtetett minden egyes porcikámba, ám tudtam, hiába.

   Nincs mentség arra, amit tettem. Ez a bűn súlyosabb, mint a kezemhez tapadó több száz ártatlan vére. Ezt nem tudom lemosni sem vízzel, sem könnyel, mert Bella nem egy ismeretlen volt a múlt homályából, hanem szívem, testem és – ha van nekem olyan – lelkem választottja.

   Így is túl sokáig mérgeztem halandó életét, elvontam a fénytől, megbolygattam nyugalmát, cserébe pedig csak fájdalmat és magányt adtam. Igaza volt, amikor visszautasította a drága ajándékokat, a koncertjegyeket, mert ezekkel nem kompenzálhattam a melegséget és az elfogadást, amiben mellette sütkéreztem. Rosalie-ra kellett volna hallgatnom, amikor Bella Forksba érkezésekor azt javasolta, hogy költözzem el, hagyjam figyelmen kívül az új lányhoz húzó édes csábítást. De én megmakacsoltam magam és tönkretettem a legkedvesebb angyal, a családom és a saját életemet is.

   Miért hittem azt két éve, hogy egy nap, ha újra találkozunk, sírva borul majd a nyakamba és készségesen visszafogad? Én, aki a racionális gondolkodást helyeztem előtérbe, hittem a szerelem mindent legyőző erejében? A válaszom, bármennyire is kapálóztam ellene, igen volt. Eddig nem volt okom kételkedni benne, hiszen szerelmünk elé nem gördíthetett akadályt sem vámpírságom, sem James támadása, de még patakzó vértől mocskos titkaim sem.

   Ezúttal azonban túl messzire mentem, megjátszott halálommal túl mély sebet ejtettem egy dobogó szíven. Gyógyírt az idő, a feledés és talán egy új szerelem nyújt majd neki. Én pedig eltűnök örökre és tábortűz fényénél mesélt rémtörténetté fakulok.

   Csak el innen, messze, hol nem vár más, csak a sötét.


Bella /Jelen/
/Kedd, 22: 55/

- Carlisle! Amitől tartottunk, most bekövetkezett! – kiabálta Alice a telefonba. – Induljatok utána, én is igyekszem!

   Figyelmesen hallgatta a vonal túlsó végéről érkező kérdéseket, de egyre fogyott a türelme.

- Csak azt láttam, hogy elkapják. Nem volt óra kötve a nyakába, hogy pontos időt mondhassak! – fortyogott. – Igen, tudom, hogy ezzel nem segítek, de ti sem azzal, hogy butaságokat kérdeztek! Perceken múlhat az élete!

   Az apró termetű vámpírlány olyan erősen csapott bele a falba, hogy ökle lyukat ütött a tömör betonba. Ez mintha magához térítette volna, némileg nyugodtabban járkált fel-alá a szobában, de még mindig felingerelt vadmacskára emlékeztetett.

- Ha látok valamit, hívlak – zárta le a beszélgetést, aztán az ajtóhoz lépett. – Ha nem akarsz velem jönni, megértem.

- Az életemet adnám Edwardért. Mellettetek a helyem – válaszoltam a dzsekim után nyúlva.

   Alice türelmetlenül dobolt a kormányon, míg én ügyetlenül bekászálódtam az anyósülésre. Remegő kezekkel képtelen voltam bekapcsolni a biztonsági öv piros csatját, így csak kapaszkodtam a szíjba, mintha az megvédhetne egy frontális ütközés esetén. De ez az apróság a legkevésbé sem izgatott. Edward, a szerelmem, akit ostobán eltaszítottam magamtól, most talán az életéért küzd Grace katonáival szemben. Nem veszíthettem el éppen akkor, amikor végre rájöttem, nélküle semmi vagyok! Nem lehet ilyen kegyetlen a sors! Vissza kell kapnom őt a karjaimba, csókjaimmal begyógyítani a lelkén ejtett sebeket. Aztán élhetnénk boldogan…

- Hívd Carlisle-t, van-e új információjuk! – dobta Alice idegesen az ölembe a mobilját. – Gyors tárcsázás az 1-sel!

   Engedelmesen nyomogattam a kívánt gombokat, aztán alig csengett ki, fogadott apám rögtön felvette.

- Láttad őt, Alice? – kérdezte.

- Bella vagyok. Alice képessége nem működik, sejtelmünk sincs, merre lehet. Megyünk utánatok – válaszoltam remegő hangon.

- A 23-as úton kanyarodjatok az autópálya felé, arra érezte Emmett a szagát! – magyarázta. – Tarts ki, megtaláljuk!

- Rendben. Ha van valami…

- Te tudod meg legelőször – nyugtatott, aztán bontotta a kapcsolatot.

- A 23-as útról az autópálya felé haladt – tájékoztattam őrülten száguldó sofőrömet.

- Pár perccel lehetnek előttünk. Ha kiértünk a városból, rákapcsolunk – biztatott barátnőm.

   Arra nem mutattam rá, hogy a sebességmérő lassan kiakad. Ha az autó képes lett volna többre, én magam nyomtam volna tövig a gázpedált, nem törődve a torkomat szorongató hányingerrel vagy a halálos kimenetelű baleset veszélyével. Ha egy olyan bosszúszomjas vámpírvadász üldözi Edwardot, mint Grace, minden perc számít. Elutasítottam azt a lehetőséget, hogy elkésünk. A mi történetünk nem érhet itt véget! Vár még ránk több száz együtt töltött év, amit Edward mellett emberként élhetek meg, már ha hinni lehet Alice látomásában, és nekem nem volt okom kételkedni. Ebben nem.

   A város fényeit magunk mögött hagyva tovább hajszoltuk járgányunkat, mellettünk a kietlen táj elmosódott pacaként úszott. Nem akartam gondolkodni, igyekeztem a jelen pillanatát megragadva erőt gyűjteni a küzdelemhez. Mert harc lesz, az nem is kétség! Nem olyan elvont fogalmak, mint jó és rossz között, hiszen mindkét oldal mellett szóltak érvek és ellenérvek. Csupán ők és mi leszünk. Ezt a csatát nem veszíthetjük el!


Edward /Jelen/
/Kedd, 22:58/

   A Rockwall hídfő kivilágított íve hívogatón intett Los Angeles felé. Késztetést éreztem, hogy a sztrádáról letérve a város felé kanyarodjam, bár már jó néhány év eltelt azóta, hogy az egyik előkelő környék félreeső villájában éltünk. Aztán, amilyen hirtelen jött az ötlet, olyan gyorsan el is vetettem, hiszen Carlisle-ék ott keresnének először.

   A testem azonban nem engedelmeskedett az agyam által kiadott parancsnak. Kétségbeesetten igyekeztem az úton maradni, görcsösen szorongattam a kormányt, az autó mégis a letérő felé haladt. Mi a fene történik?

   Aztán megláttam Őt.

   Fekete tincsei örvénylettek mögötte, áttetsző ruhája tökéletes idomaira csavarodott a körülötte vibráló, opálos pajzs keltette szellőben. Ilyenek lehettek az ókori istennők, akiket lábaik elé borulva imádtak a hívők. Igéző, világoskék szemei engem kutattak, még csak felmérve, mire lennék képes a szabadulásért. Mert abban biztos voltam, hogy ő irányítja a testemet, egy láthatatlan kötéllel húz maga felé, és én engedelmesen teszem, amit kíván.

   Az autós pihenőbe húzódva leállítottam a motort, kiszálltam és gondosan bezártam az ajtót.

   Itt állt előttem a végzetem, nem futhattam el, többé nem! Elveszítettem mindent, amim csak volt. Bella szerelme nélkül semmi voltam.


   Jöjjön hát a megváltó halál!


Szerző: Nikita