A suli nyugati oldalánál, az erdő mellett már ott állt Edward. Gyalog jött, nem a Volvóval, s némán várta, hogy feltűnés nélkül csatlakozhasson hozzánk. Alice dühösen kifújta a levegőt és belém karolva a bejárat felé indult. Pontosan tudta, hogy erre van most szükségem.
Olyan mérges voltam Edwardra, hogy a kikívánkozó mondatokat később biztosan megbántam volna. Az agyamban lévő tíz mondatból öt káromkodás, öt pedig szemrehányás volt. Még jó, hogy Edward képessége velem szemben használhatatlan volt, különben ledöbbent volna, hogy milyen szavakat ismerek.
Ahogy ő beszélt, az maga volt a csoda. A szavak olyan puhán áradtak tökéletesen ívelt, húsos ajkai közül, hogy az ember fejében rögtön szöget ütött a kérdés, vajon milyen lehet nyelvleckét venni tőle? Aki ilyen odaadással képes kommunikálni, ráadásul a legkisebb erőfeszítés nélkül, az mire lehet képes, ha tényleg jól akar csinálni valamit?
Alice elkísért a teremig, nyomunkban a némán baktató Edwarddal. Az első óránk nem volt közös, amiért a mai nap adtam először hálát az égnek. Eddig mindig szomorúan ültem le a leghátsó padba, a helyemre, és számoltam a másodperceket a szünetig, amikor végre láthattam Edwardot. A csengetés után vidáman rohantam a folyosóra, és ő mindig ott várt hanyagul a szekrényeknek támaszkodva.
Tudtam, hogy ez most sem lesz másként. Kaptam 45 perc haladékot addig, amíg szembe kell néznem bűnbánó tekintetével. Nem gondolta komolyan, amit reggel a fejemhez vágott, ennyire már ismertem. Szívem szerint hagytam volna egy kicsit még főni a saját levében, de féltem, ha túlfeszítem a húrt, akkor megint magába zárkózik. De akkor is válaszokat akartam.
Ahogy beléptem a terembe, Mike átkarolta a vállam és kihívóan vigyorogva az ajtó felé bökött.
- Csak nem összezördült a mátkapár?
- Mi közöd hozzá? – kérdeztem lerázva magamról.
- Én szívesen megvigasztalnálak. Jessicával amúgy sem mennek túl jól a dolgok.
Nem hittem a fülemnek. A döbbenettől tátva maradt a szám. Komolyan engem próbál fűzni, miközben Jessica alig néhány méterre tőlünk Angelával beszélget? Azt hiszi, versenybe szállhat Edwarddal? Ez őrült.
- Köztem és Edward között minden a legnagyobb rendben van. Te viszont jobban tennéd, ha azzal az egyetlen lánnyal foglalkoznál a suliból, aki elviseli az indokolatlan nagyképűségedet, vagyis Jessicával!
Dohogva ültem le a székre, és próbáltam figyelni Mrs. Wilks magyarázatára. Shakespeare-től a Rómeó és Júliát vettük, immáron 3 hete. Szegény Mrs. Wilks-t elhagyta a férje, s ő a szerelmes regényekben keresett menedéket. Ez a történet a kedvence lehetett, mert minden karaktert, minden eseményt apró darabokra szedtünk az órán.
Történetesen én is kedveltem ezt a drámát. Edwarddal számtalanszor megnéztük a filmet és bár nem értettünk egyet a végkimenetellel, azért jót beszélgettünk róla. Szerintem a két család, értesülve a gyerekek szerelméről, végül kibékült volna, Edward szerint viszont vannak dolgok, amik mindent megváltoztatnak, de nem feltétlenül jó irányba.
Az ablakon bámultam kifelé, teljesen kizárva a külvilágot, amikor Mrs. Wilks megkocogtatta a padomat. Kérdőn nézett rám, látta, hogy elvesztettem a fonalat.
- Lenne kedves, Miss Swan kifejteni a nézetét a témáról? Miért bocsátja meg Júlia Rómeónak Tybalt megölését?
- Tybalt kezdeményezte a harcot, s végzett Mercurcióval. Rómeó hirtelen felindulásból, barátjáért bosszút állva végzett Tybalttal, s tettét mélységesen megbánta. Azon kívül Júlia határtalanul szerette Rómeót.
- Mi lenne, ha Rómeó támadna Tybaltra? Akkor is megbocsátana neki Júlia?
Ez érdekes kérdés volt. De a szándékos ölés túl távol állt Rómeó jellemétől. Nem is értettem, hogy jön ez ide? Shakespeare így írta meg a sztorit és nem másként. Fölösleges azon agyalni, van-e bármilyen esély arra, hogy Júlia érzései megváltozzanak. A szándékosság… igen, az más fényben tűntetné fel a dolgot.
- Valószínűleg nem. Akkor Rómeó már csak egy gyilkos lenne, nem ugyanaz a személy, akit ő szeret.
A csengő megmentett. Ábrándozva szedegettem össze a könyveimet, a kezem remegett az Edwarddal való találkozástól. Ez a kis idő is pokol volt nélküle. De legnagyobb döbbenetemre Edward helyén Alice állt. A torkom elszorult, nem tudtam nyelni.
- Mi történt? – nyöszörögtem.
- Semmi. Legalábbis Edwarddal. Viszont szegény Mike Newton…
Alice mélyet sóhajtott, arcáról rosszallást olvastam le.
- Mike velem volt órán, Edward nem csinált semmit.
- Na, gyere. Majd meglátod. Azt hittem, a bátyám már nem tud meglepni. Túl elbizakodott voltam.
A parkolóban rögtön Mike-ot kerestem, s megnyugodva borítékoltam, hogy tényleg semmi baja. Izgatottan ugrált az autója mellett, válogatott szidalmakat kiabálva. Kicsit lehajolt, s kezét végigcsúsztatta a kocsi bal oldalán. Akkor vettem csak észre, hogy három párhuzamos vágás csúfítja el a fehér Toyotát. Pont úgy néztek ki, mint tegnap este Edward mellkasán Emmett karmolásának nyomai. Esdeklően meredtem barátnőm falfehér arcára.
- Ugye nem?
- Hallotta, hogy Mike ajánlatot tett neked – vonta meg a vállát. - Még mindig jobb, mint ha verekedést provokált volna. Így legalább Mike életben maradt.
A Mercedes mellett már várt ránk Edward. Gonosz vigyorral figyelte Mike tehetetlen dühét. Az arcát elöntő önelégültség kétséget sem hagyott afelől, hogy büszke a teljesítményére. Egy cseppet sem emlékeztetett arra a csupa szív, jóindulatú emberre, aki inkább magának okozott fájdalmat, semhogy másokat lásson szenvedni. Mi üthetett belé? Alice is tanácstalanul figyelte.
- Te teljesen megőrültél? Miért csináltad ezt? – szegeztem neki a kérdést.
- Meg akart vigasztalni. Ő. Téged. Most legalább tudja, hogy nem ajánlatos ujjat húzni velem. Legközelebb nem ússza meg ennyivel, azt garantálom.
- Nem ismerlek téged. Te nem Edward vagy – motyogtam a könnyeimet nyeldesve.
De már késő volt visszafojtani őket, s a kövér, sós cseppek egymás után csorogtak végig csalódott arcomon. A kegyetlenség csak úgy áradt belőle.
- Dehogyisnem. Megmutatom – morogta és fittyet hányva tiltakozásomra erőszakkal megcsókolt.
Nem ütöttem meg, nem lett volna értelme. Soha nem használta ki, hogy gyenge emberlány vagyok, egészen mostanáig. Ennek a csóknak semmi köze sem volt a szerelemhez, vagy a gyöngédséghez, csupán demonstrálta, hogy bármikor azt tehet velem, amit csak akar.
Amikor végre elengedett és nem szorított önkényesen magához, mintha csak a gondolatomat találta volna ki, Alice hatalmas pofont kevert le neki. Meg sem érezte, csak grimaszolt egyet, figyelmen kívül hagyva Alice dühtől tajtékzó tekintetét. Továbbra is hozzám beszélt.
- Szörnyeteg vagyok, mindig tudtad – vicsorogta.
- Nem voltál szörnyeteg, de most már az vagy. Látni sem bírlak.
- Gyere Bella, hazaviszlek. Carlisle majd ír neked igazolást, a dolgozatot meg majd bepótoljuk – mondta Alice sajnálattal, s gyengéden magához ölelve beültetett a kocsiba.
Amint beléptünk a házba Alice az ölébe vett és felrohant velem a szobámba. Lefektetett az ágyamba és gondosan be is takargatott. El akart menni, de a keze után kaptam.
- Mit látsz? El fog hagyni? Már nem szeret?
- Ne butáskodj, hát persze, hogy szeret. Nem akar téged elveszíteni. Csak… nem is tudom, olyan fura. Ez a Grace… nem tudom, ki lehet. Még sosem hallottam a nevét. Sem Edwardtól, sem senki mástól.
- Talán ezek az álmok azt jelentik, hogy Grace után sóvárog? Vagy hasonlítok rá? Régen fontos lehetett Edwardnak, ha így reagál a neve említésére.
- Nem, Edward senkit sem szeretett soha, csak téged. Ezt biztosan tudom. Te nem ismerted korábban Edwardot. Ő olyan magányos remete volt. Nem beszélt senkivel, még a családjával se nagyon. Ha volt néhány felszabadultabb napja, akkor utána csak még depressziósabb lett. És ez így ment évtizedeken keresztül. Ha mennünk kellett, akkor pakolt. Ha vadásznia kellett, akkor elment. Ha kérdezték, akkor válaszolt, de semmi iránt sem mutatott érdeklődést. Aztán te berobbantál az életébe, mint egy üstökös. Még nem láttam olyan feldúltnak, mint aznap, amikor először találkoztatok.
- Edward sosem beszél erről. Még most is nehezen mutatja ki az érzéseit, kivétel a haragot – húztam el a számat.
- Akkor képzeld el, milyen volt régen! De tudod mit? Megmutatom, milyen volt a találkozásotok előtti nap!
Leült az ágyam szélére és megfogta a kezem.
Szélsebesen száguldottam a lépcsőn felfelé. Kopogás nélkül nyitottam Edward szobájába, úgyis tudta, hogy hozzá indultam. Ma bemegyünk Port Angelesbe vásárolni néhány ruhát, meg apróságot és őt is el akartam csalni. Nem normális dolog, egy vámpírtól meg főleg nem, hogy minden idejét a szobájában tölti, és önmagát marcangolja.
Holnap jön az új lány. Különös, hogy még nem is látta senki, mégis mindenki róla beszélt. Swan rendőrfőnök lánya. Vajon olyan szótlan ő is, mint az apja? Mit szól majd a különös Cullenek történetéhez? Remélem nem minden lében kanál típus és nem kezdi el kideríteni a családunk titkait!
Edward az ablakpárkányon ült mozdulatlanul és a házunk mögött húzódó erdőbe bámult. Olyan mély szomorúság áradt belőle, hogy azon még Jasper sem segíthetett volna. Lassan felém fordította sötét arcát, de semmilyen érzést sem tudtam felfedezni rajta. Aranybarna szemei pont olyanok voltak, mint az enyéim, mégis… valahogy üresnek látszottak. Örök életre kárhoztatott, de nem volt miért élnie.
Nekem ott volt Jasper, Rosalie-nak Emmett, Carlisle-nak Esme. De ő egyedül volt a gondolataival. Ennél fájdalmasabbat elképzelni sem tudtam. Kéne mellé egy helyes lány, aki végre felrázza.
- Jaj, Alice. Szánalmasak a gondolataid. Leszállnál végre rólam? Ha mindenképpen valami csöpögősre kell gondolnod, akkor menj, keresd meg Jaspert! Nincs kedvem vásárolgatni, sem a nyafka emberlányok fecsegését hallgatni. Inkább itthon maradok.
Megszoktam már a mogorva beszólásait, nem volt újdonság.
- Edward! Lehetnél kicsit elnézőbb az emberekkel. Nem tehetnek arról a lányok, hogy elbűvölöd őket. Vonzzuk őket, ez igaz, de te még ebben is különleges vagy. Majd megdöglenek érted! Fogadni mernék, hogy akármelyik szívesen lenne vámpír a te kedvedért.
- Csak az hiányozna! Forksban amúgy is silány a felhozatal – húzta el a száját. – Kit szánsz sógornődül? Talán a felszínes Jessicát?
- Mit szólnál az új lányhoz? Isabella Swan. Már a neve is szépséget jelent. Emmett másról sem tud beszélni három napja, csak a Swan lányról. Teljesen megőrjíti Rosalie-t. Milyen romantikus lenne, ha te meg Emmett megharcolnátok a lányért.
- Alice, te javíthatatlan álmodozó vagy.
- Csak reménykedem, hogy végre te is egész leszel, bátyuskám.
Meg akartam ölelni, de sietve elhúzódott. Nem szerette, ha hozzá értek. Esmet persze nem lökte el, nekem is engedte jobb napjain, de amúgy senkinek. Hiába volt a családunk tagja, mégis kívülálló volt. Sajnáltam érte, de ezen csak ő változtathatott. Talán az új lány majd megdobogtatja a halott szívét. Ez olyan vicces volt, hogy kuncognom kellett, Edward meg csak a szemeit forgatta.
- Inkább a halál.
- De hisz már halott vagy. Ezúttal válaszd az életet!
Hagyta, hogy jéghideg csókot nyomjak a homlokára. Rosalie sürgetően megnyomta a dudát, de mire elhallgatott a hangja, már a BMW-ben ültem.
Alice emlékképe után nem bírtam megszólalni. Olyan magányos és üres volt Edward élete. Ordítani tudtam volna a fájdalomtól, de még csak egy erőtlen sóhajra sem futotta. Látni, ahogy mindenkit ellökve magától a saját világának foglya volt. Így élni 90 éven keresztül, gyötrődni a napok egyformaságától, újra és újra megküzdve a torkot marcangoló szomjúsággal minden cél, minden remény nélkül…
Hangtalanul sírni kezdtem, s mélységesen bántam, amit ma délután Edward fejéhez vágtam. Én voltam az egyetlen, akibe kapaszkodni tudott. Aki felé kinyújtotta a kezét és amint valami nem úgy alakult, ahogy nekem tetszett, máris eltaszítottam. Hogy bízhatna bennem még egyszer. Csak olyan kényeskedő emberlány voltam, mint amilyenektől mélységesen undorodott. Nem voltam jobb Jessicánál, sőt! Elárultam őt.
- Jaj, Alice. Meg fog valaha bocsátani? Mindent megteszek, amit csak akar, csak ne haragudjon rám. Nem akarom elveszíteni. Nekem ő jelenti az életet. Ha most elmegy, akkor én meghalok. Fel kell hívnom most azonnal! – ugrottam a telefonért, de Alice gyengéden visszanyomott az ágyra.
- Már fél órája kint szobroz a ház előtt és arra vár, hogy feljöhessen. Megyek, hogy nyugodtan tudjatok beszélni. De a jövőtök, most olyan bizonytalan, és sejtelmem sincs az okáról. Valami közeleg, ami mindent megváltoztat.
Komoran meredt maga elé, a számomra oly kiismerhetetlen jövőt kutatva.
- Köszönöm Alice, hogy ilyen jó barát vagy.
- Én köszönöm, hogy szeretsz, még akkor is, ha egy vámpír vagyok. Nekem még sosem volt igaz barátom, te vagy az első. De megyek, mert Edward már a pokolba kíván.
Azzal kecsesen kitáncolt a szobámból, hogy helyét fél perccel később Edwardnak adja át. Hevesen vetettem magam a nyakába, de nem ölelt át. Gyanakodva engedtem el. Ennyire haragszik. A fejét annyira lehajtotta, hogy nem láttam be bronzszínű haja alá. Esetlenül állt az ablak mellett, szemeivel a padlót pásztázta. Ahogy megszólalt, hangjából keserűség áradt.
- Annyira sajnálom. Remélem, egy nap meg tudsz bocsátani nekem, mert én nem tudok magamnak. Kihasználtam az erőfölényemet veled szemben csak hogy ne kelljen bevallanom az igazságot. Te olyan törékeny vagy, könnyen bánthattalak volna. Nem tudom jóvátenni.
Kezébe hajtotta a fejét, egész testében remegett. Egyik tenyeremet gyöngéden az arcára simítottam, a másik kezemmel beletúrtam selymes hajába és magamhoz öleltem. Sóhajtva karolta át a derekamat. Sokáig nem mozdultunk, csak élveztük egymás közelségét. Éreztem, ahogy a testéből távozik a feszültség, s Edward, immáron átadva magát a megkönnyebbülésnek, óvatosan a szemembe nézett. Nem látott benne mást csak a feltétel nélküli odaadást és bizalmat.
- Én is nagyon sajnálom, hogy olyan goromba voltam. Nem gondoltam komolyan, hogy szörnyeteg vagy. Önmagadat annak látod, de bármit is teszel, az én szememben mindig az a férfi maradsz, akit mindennél jobban szeretek. Sajnálom, hogy durva voltam. Többé nem kell bennem csalódnod – ígértem.
- Csalódnom? Sosem tudnál nekem csalódást okozni. Igazad volt. Ma nagyot hibáztam, átléptem a határt. Amikor elmentetek Alice-szel bevallottam Mike-nak, hogy én karcoltam össze a kocsiját és kifizettem a kárát. Tudom, hogy ez nem mentség, de többé nem vetemedem ilyenre. Nem volt jogom ilyen gyerekes bosszút állni csak azért, mert kedvel téged. Mérges voltam és rajta vezettem le a feszültséget. Ha Alice nincs észnél, nagyobb baj is történhetett volna.
Úgy gondoltam, ideje véget vetnem az önsanyargatásának. Finoman végigsimítottam fagyos ajkain, majd lábujjhegyre emelkedve szenvedélyesen megcsókoltam. Kissé tétovázott, mintha bizonytalan lenne abban, hogy viszonozni merje-e. Úgy látszott, őt jobban zavarja az a kierőszakolt csók, mint engem. Egész testemmel hozzá simultam, kóstolgattam édes leheletét, amely finomabb volt a legbódítóbb nektárnál is. Értetlenül néztem fel amikor eltolt magától.
- Bella, ebbe most nem kéne belemelegednünk.
- Miért nem? Charlie nincs itthon – már az övet csatoltam ki a derekán, de lefogta a két csuklómat.
- Még beszélnünk kell Grace-ről és utána már nem akarsz majd mást tőlem, csak hogy örökre tűnjek el az életedből – sóhajtotta.
- Nincs semmi, ami kettőnk közé állhat. Megígérem.
- Nem ígérhetsz ilyet Bella. Nem, amíg nem hallottad Grace történetét – rázta a fejét. – Ülj le, nehogy összeess közben! Ha ezek után is azt fogod gondolni, hogy én vagyok életed szerelme, aki mellett nyugodtan hajtod álomra a fejed, akinek az érintésétől nem rezzensz össze, akkor őrült vagy – mosolyodott el jókedv nélkül. - Ha nem, akkor az útjaink örökre elválnak. Elmegyek, és soha többé nem jövök vissza. Nem kell tartanod tőlem, téged sosem bántanálak.
- Edward, komolyan megijesztesz. Ha elhagysz, abba én belehalok. Te vagy a lelkem másik fele. Hogy élhetnék nélküled?
- Butus Bella! Nem foglak elhagyni. Te fogsz azért imádkozni éjt nappallá téve, hogy bár sose találkoztunk volna – mondta lemondóan.
- Jól van Edward, bökd ki végre, ki az a Grace – követeltem.
Nagyot sóhajtott, s az ablak mellett támaszkodva vizsgálta az arcomat.
- Garce egy ember. Volt. Kiirtottam az egész családját a szeme láttára.
A döbbenettől leesett az állam.
Szerző: Nikita
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése