12. fejezet: Szerelmes szörnyeteg

Bella

A Cullenekből sugárzó rosszallás máris felért egy büntetéssel, de nem hátrálhattam meg. Annyira lefoglalta őket Edward állapota, hogy elfelejtették, milyen őrültségekre vagyok képes. Így a kést anélkül ránthattam elő, hogy megakadályozhatták volna.

Edward darabokra törve az ölemben feküdt, mellkasomhoz öleltem szokásosnál is fagyosabb testét. Háta a melleimhez nyomódott, fejét szorosan a nyakamba fúrta, mialatt két kezemmel a csípőmhöz szorítottam a derekát. Súlyosabb volt, mint gondoltam, hiszen szeretkezés közben mindig ügyelt arra, hogy ne nehezedjen rám, most azonban ahhoz sem volt ereje, hogy felemelje a kezét, bár szíve szerint biztos lefogta volna a csuklómat. Vagy a nyakamat szorongatta volna ezért a húzásomért.

Milyen megtévesztően romantikus volt ez a pozíció. Ha leszámítottam a fenyegetően táncoló éles tárgyat a kezemben, és Edward kínszenvedését, úgy nézhettünk ki, mint az egymásba feledkezett szerelmesek. Csakhogy Edward szeme most villámokat szórt, ajkait pedig szerelmes becézések helyett válogatott szidalmak hagyták el. Ezek jó része az én elmeállapotomat firtatta, negatív eredményre hivatkozva.

A szemem sarkából láttam, hogy Carlisle és Esme két oldalról felém lendül, mintha csak egy ellenséget cserkésznének be. Mint a filmekben a döntő fordulatnál, lassított felvételként érzékeltem elkerülhetetlen jövőmet: mielőtt fenyegetésemet beváltva magamba döfhetném, Carlisle kicsavarja görcsös ujjaim közül a kést, Esme pedig kérlelhetetlenül kirángat fájdalmában is kárörvendően mosolygó fia alól. De mielőtt mindez bekövetkezhetett volna, Alice kiáltása visszakozásra késztette őket.

- Ne! Már Bella is a családunk teljes jogú tagja. Nem állhatunk mindig Edward oldalára, ha valamiben nem egyeznek – vett védelmébe barátnőm.

Carlisle és Esme elgondolkodva újra egymás ölelésében keresett vigaszt. Belátták, Alice-nek igaza van. Rose és Emmett kapcsolatába sem szóltak bele, pártatlanként legfeljebb tanácsot adtak, de sose álltak egyikük oldalára sem. Nem tehették meg, hogy velem szemben Edwardot támogatják.

Alice felé küldött hálás mosolyomra csak egy fintor volt a válasz. Ő sem helyeselte, hogy ilyen választás elé állítom kiszolgáltatott helyzetben lévő testvérét, de bizalmasomként jól tudta, milyen fájó pont is számomra az, hogy Edward kizárt élete egy részéből. Mintha semmi közöm sem lett volna a vámpír oldalához. Az a magánszférája volt, miközben ő még azt is kihallgatta, mit beszéltem álmomban. Nem valami lovagias húzás.

Nem ott gyökerezett a probléma, hogy féltem volna Edwardtól, vagy nehezteltem volna rá bármilyen rémtettéért. Edward képtelen volt elfogadni, pláne szeretni magát, s amíg ezen nem tudott változtatni, addig hiába mondtam el akár ezerszer is, hogy ő az életem értelme, számára képtelenségnek tűnt. Vastag falat emelt kettőnk közé, s amíg én szorgosan bontogattam a téglákat, egyiket a másik után, addig ő vámpír gyorsaságát kihasználva újabbat, s még vastagabbat húzott mögé. Itt volt az ideje annak, hogy bevessem titkos fegyveremet, dinamitnak is felérő véremet.

A Kedvesemből áradó haragból ítélve legszívesebben a fejemet tépte volna le, de ez sem érdekelt. Mellette megtanultam elfogadni magamat minden hibámmal együtt. Egyszerű külsőm, halhatatlanságon aluli élettartamom, s a baj vonzásához hihetetlen tehetségem volt, ez mégsem állhatott kettőnk közé. Olyannak szeretett, amilyen voltam, s én is annak szerettem, ami volt: férfi, szerető, vámpír. Ezt meg kellett értenie, akár olyan áron is, hogy újra iszik belőlem.

A James-szel történtekkor nem tehetett mást. Annyira meg akart hagyni embernek, hogy minden ódzkodását legyőzve kiszívta belőlem a mérget. Azóta sem lehetett vele arról az estéről beszélni. Egyetlen alkalommal kérdeztem meg tőle kíváncsiságtól hajtva, hogy ízlettem neki. Utána két napig a színét sem láttam, suliba sem jött, Alice tartotta bennem a lelket.

 Jasper már nem is lélegzett, annyira koncentrált. Egyre inkább kifutottunk az időből. Ha Edward önfejűségében arra kényszerít, hogy felvágjam a még mindig érzékeny sebemet, hát legyen. Újra megízlelheti a véremet, s ha nem tud leállni, akkor a családunk majd segít. De ha túl sokáig várunk, akkor a fájdalomtól nem biztos, hogy lesz ereje inni. Nem szerettem, ha az eszére hallgatott, mert akkor mindig el akart hagyni, hiszen veszélyt jelentett a testi épségemre, most mégis arra próbáltam hatni.

- Választhatsz! Vagy én, vagy a szarvas. Képes vagy kockára tenni az életemet csak azért, hogy ne lássalak ivás közben? Ennyire nem lehetsz önfejű! De ha neked ez kell, állok elébe! – jelentettem ki felháborodottan.

Ha a tekintetével ölni tudott volna…

Edward

Ez a nő nem normális. Ezt eddig is tudtam, de most már végérvényesen megbizonyosodtam róla. Nem elég neki, hogy félig-meddig egy vámpíroktól hemzsegő villában él, most még vérontással is fenyegetőzik? A kamikáze pilótáknak is több ész szorult a koponyájukba. Ők legalább felfogták a veszélyt, de Bella… Akkor sem venné észre, hogy bajban van, ha neontáblán hirdetném.

Kínomban már csak nevetnék rajta, de most nem vagyok abban az állapotban, hogy ezt megengedhessem magamnak. Lüktet az egész testem a fájdalomtól és Jasper kábító löketeitől. Az előbb kegyetlenül demonstrálta, mi lenne velem, ha egy percre visszahúzná nyugtató auráját. Okos. Sarokba szorítottak.

Jasper azt teszi, amit Alice akar. Alice meg azt, amit Bella kíván. Ha jobban belegondolok, mindenki azt cselekszi, ami Bellának a legjobb, vagy a legnagyobb örömöt okozza. Kivételt egyedül Rose képez. Rajta kívül az egész család Bella körül forog… Talán, mert azóta élünk igazán, mióta velünk van. És ki tudna ennyi jóságnak, szépségnek, kedvességnek ellenállni? Én nem tudok. Főleg akkor nem, ha azzal a késsel megvágja magát…

- Szóval, Edward? Hogy döntöttél? – kérdezi szerelmem kihívóan.

Hogy döntöttem? Úgy, hogy ő visszamegy a házba, aztán iszom. Csak erre nagy ívben tesz.

Próbálom elcsípni a többiek gondolatait, de nem megy. Így hogy jöjjek rá arra, melyiküknek áll szándékában leszerelni Bellát és kicsavarni a kezéből a kést? De nem hallok semmit. Ahogy a két ellenséges vámpírral szemben, úgy most is cserben hagy a képességem. Carlisle és Esme gyenge próbálkozása is kudarcot vallott. Alice-szel is le kell majd számolnom, amiért támogatta Bella öngyilkos akcióját.

Jasper elcsigázottan fújtat, már az ereje végső határait feszegeti. Ahogy eltorzult arcvonásait nézem, már nem tud sokáig a segítségemre lenni. Mazochizmusom kimerül a Bellával való kapcsolatomban, több szenvedést már nem bírnék elviselni. Amúgy sem engedhetem el magam Bella előtt. Mit gondolna rólam? Van egy vámpír udvarlója, aki az emberfeletti erő és gyorsaság ellenére a földet kaparja egy kis veréstől? Egyáltalán megfordult a fejében, hogy miért nem győztem? Szuperhős státuszom immáron a múlté, létezésemben először a vesztesek táborát erősítem.

Pengeélen táncolok. Túl régen ittam és már a tegnap esti sérülésem is veszélyeztette Bella vénáit, nemhogy a mai harc. Ha most tényleg kicsordul mézédes vére, nincs az az erő, ami letéphetné az ajkaimat vékony csuklójáról. Nem számítana a kín, csak a számba áradó vörös nektár. Bármennyire is szeretem, ragadozó vágyam egy percre sem csillapul.

A gyomrom égve követeli a jussát, lassan feloldva lelkem gátlásait. Csak néhány kortyra van szükségem, aztán képes leszek elfordulni és elrejteni mértéktelen táplálkozási kényszeremet. Pont ilyenkor mond csődöt a gondolatolvasásom! Pedig a többiek fejében látnám, hogy mutatok ivás közben. Vajon undorító, vagy félelmetes vagyok? Nem szeretem, ha ölés közben néznek, ezért szívesebben vadászom egyedül, vagy legalábbis nem vizslatom magamat Emmett gondolatain keresztül. De most fontos lenne, milyennek fogok tűnni Bella szemében.

- Rendben – sziszegem dühösen a fogaim közül.

Csak érjünk haza, nem keni kenyérre, amit tőlem kap! Már ha egyáltalán ezek után még bárhová velem mer jönni. Miért kell türelmem határait feszegetnie? Élvezi, ha szenvedek?

Bezzeg ha én kínoznám, nem lenne ilyen lelkes…

Hülye ötlet, de a vámpír énem nem nyugszik. Most még ezért is szégyenkezhetek.

Na, ha lenne erőm felemelni a kezemet, most megveregetném a saját vállamat. Meglepően jól kezelem a mai napot. Reggelire majdnem befaltam Bellát, a tízórai Mike lett volna, aztán uzsonnára engem akartak levadászni, most pedig a vacsorát Bella előtt szolgálja fel népes családom. Remélem a desszert kimarad!

Az állkapcsomat egyre kétségbeesettebben szorítom össze, hogy a drogos zsibbadtság helyére költöző fájdalmat − ami kezdi újra átjárni összetört tagjaimat − elviseljem. Nem bőghetem el magam Bella előtt, mint egy kisfiú. Sürgető pillantásommal az eljövendő halálba beletörődött, elesett állatot mustrálom. Nem éppen a kedvencem, de egy oroszlánt mégsem hozhatott Emmett. Abból az egészségesnél már így is eggyel több van Bella közelében. A torkomat émelyítő hányingert leküzdve mélyen a tüdőmbe szívom az őz illatát. Vére zamatos ízorgiával kecsegtet, csaknem olyan csábítóan, mint a fejem alatt lüktető női nyak. Nem kérdéses, melyiket nyalogatnám szívesebben, de pillanatnyi gyengeségemért örök életemben kárhoztatnám magam.

Feladva ellenállásom, próbálom rávenni érzéketlen jobb karom, hogy ragadja meg a prédát, de nem engedelmeskedik. Emmett, látva kínlódásomat, készségesen a pulzáló vénába mélyeszti a fogait. Ő is éhes, ráadásul csúnyán megsérült, mégis az én gyógyulásomat tartja szem előtt. Kelletlenül elfordítja a fejét, még lélegzetet sem vesz, nehogy a táplálékra vesse magát.

Ahogy az első cseppek elérik a számat, megkönnyebbült sóhaj szakad fel a mellkasomból. A sivatagban eltévedt nyomorult érezhet ilyet, amikor eléri a messziben imbolygó oázist. Kiszáradt torkomat elárasztja a kicsit kesernyés, de azért elviselhető ízű, meleg folyadék. Nagy kortyokban nyelem, mohóságom nem ismer határokat. Emmett egyik ujját az érre nyomva csökkenti a szivárgást, nehogy félrenyeljek, de csak annyit ér el vele, hogy mérgesen felmordulok. Végre van erőm, hogy az egyik karomat felemelve magamhoz rántsam a szőrös testet.

Mintha vákuum szívná, úgy ragadnak ajkaim a cakkos sebszélekre. Már nem érdekel senki és semmi, csak hogy kielégítsem a gyomromat mardosó éhséget.

Egyre lejjebb ragad a fátyolos sötétség hulláma, fejemet prüszkölve lököm a fény felé. Még bírom, még harcolok. Homályosan dereng, hogy Bella figyel közben, arca elmosódva lebeg értelmem felszínén. Mélybarna szemei kérdésekkel telin isszák magukba gyilkolásom látványát.

Nézze csak, ahogy kiszipolyozom az életet egy védtelen teremtményből! Így járhat ő is, ha felingerli az alvó oroszlánt. Áldozatom vonagló haláltusája hidegen hagy, csak Bella illata izgatja ördögi képzeletem perverz vágyképeit. Képzeletemben az ő selymes bőrébe mártom méregtől fröcsögő fogaimat olyan fájdalmasan, hogy sírva könyörögjön kegyelemért.

A tudatom egyre tompul, a gonosz öntudatra ébredt. Figyelmeztető kiáltásra nyitom a számat, de megszólalni nem bírok a belém ömlő vértől.

Nem is akarok. Szörnyeteg vagyok, miért is kéne színlelnem? A családom ugrásra készen áll, hogy baj esetén az ember és közém álljanak. Milyen ostobák! Azért annyira már ismerhetnének, hogy ha valamit akarok, akkor azt meg is szerzem. Nem is értem, miért érném be egy undorító növényevővel, ha finom, édes embervért is ihatok. Azt is fogom tenni. Alice képessége mostanában szart sem ér, így nem fogja látni, hogy a tündi-bündi barátnője nyakába harapok. Legalábbis nem előre. Ha támadok, Jasper előbb Alice-t védi, eszébe se fog jutni Bellácska. Az egyetlen gondot Emmett jelenti. Túl közel térdel hozzám. De ezen is segíthetünk. Ha a csontjaim összeforrnak, lassabb lesz nálam. Mire lefognak, már jó pár slukkot szívok majd a kiscsaj nyakából.

Ahogy a vénáimban végigaraszol az erőt adó nedv, úgy gyógyulnak be előbb a csibészes vonásaimat eltorzító vágások. A karom hangos reccsenéssel egyenesedik ki, majd a csípőcsontom is összeforr. Némi szédülést leszámítva újra régi fényemben tündöklöm. Óvatosan átmozgatom érzékeny porcikáimat, majd gyorsaságomat tesztelve feltérdelek. Ettől csak a jövendőbeli desszertem ijed meg, a családom semmi kivetnivalót sem talál benne, az ő szemük hozzászokott az emberfeletti sebességhez.

Már Emmett sem jelent gondot. Igaz, Edward kissé mérges lesz, hogy a szerelmét kinyiffantom, de valljuk be, ez csekély elégtétel azért, mert állandóan háttérbe szorít. Önző dög. Nekem nem jár szórakozás? Egy kis lecke talán még jót is tesz a kapcsolatunknak. Ha összeomlik és erőtlen lesz, legalább azt teszek, amit csak akarok. Milyen szánalmas! Máris kétségbeesetten ordibál. Mintha bármit is érne vele.

A hátamat egy meleg kéz simítja végig. Szokatlanul kellemes érzés. Nincs benne tétovázás, vagy félelem. Ez olyan Új. Eddigi áldozataim vagy sikoltoztak, vagy könyörögtek, vagy imádkoztak. Próbáltak minél messzebbre menekülni, ki összeroncsolt térdekkel, ki szétvagdalt belekkel. De egyikük sem mert megérinteni. Ezt szereti a lányban Edward? A melegséget? A gyengédséget? Szokatlan. Jobb, mint szárazra szívni egy gyermeket. Pedig abban is volt részünk, nem is egyszer.

Már nem akarom, hogy a nőstény féljen tőlem. Azt szeretném, ha bízna bennem. De mit tegyek? Ebben a szánalmas kis ficsúr énem járatosabb. Boldoggá tenni egy emberlányt… ilyen szánalmas ötlet is csak neki juthat eszébe! Bezzeg a régi szép időkben rettegett tőlünk egész London. Örömöt csak mások szenvedésében találtunk, most meg? Ha ajkait a lány mellére szoríthatja, ha nyelvével végigsimíthatja az izgalomtól merev bimbókat, vagy a gyönyör pillanatában csípőjének mozgásával kielégítheti, máris a Mennyben érzi magát.

De ez az érintés… Az izmaimat cirógató apró ujjakra koncentrálok. A szerelem túl nagy hatalmat ad Edwardnak. Pedig még nem akarok menni. Én akarok az lenni, aki kéjesen behatol Bella ölébe, aki hegyes nyelvét szívogatva remegésre bírja vékony testét. Az akarok lenni, akit szeret, mert én viszontszeretem. Egyre távolodom a fénytől, újra a sötétség ölel körül. Ne zárj vissza, Edward! Én is szeretem!

Visszanyert hidegvéremet Bellának köszönhetem. Már értem, miért nem öltem meg az első szeretkezésünk alkalmával. Titkon a vörös szemű szörnyeteg is vonzódik Bellához. Elég egy apró érintés, és máris meghunyászkodik. Bella béklyóba vert mindkettőnket, s ironikus módon éppen ezzel szabadított meg. Már nem kell attól rettegnem, hogy elveszítve önuralmamat az életére török. A szörnyeteg sem bántaná. Szabad vagyok.

Bella

Edward kéjesen nyögdécselve szívta a vért, mintha ez lenne a világon a legélvezetesebb dolog. Hasonlított ahhoz a férfihez, aki éjszakánként testem minden zugát felfedezve adta át magát a gyönyör tengerének. Az ivás is hasonló testi kielégültséget jelenthetett neki. Már-már irigyeltem a kimúló vadat, hogy ilyen mámorral ajándékozza meg Szerelmemet. Fel nem foghattam, miért ódzkodott kézzel-lábbal attól, hogy evés közben lássam, hiszen ennél édesebb már erővel sem lehetett volna.

Halkan dorombolt magában, mint egy kiscica, miközben állkapcsának apró mozgásával szívta magába a vért. A csecsemők ilyen mohók anyjuk mellén csüngve, mikor még életük vezérlője újra és újra fellobbanó éhségük. Próbáltam visszafojtani feltörő kuncogásomat, de persze a kifinomult érzékű vámpír családunk rögtön meghallotta. Az a döbbent arc! Mindegyiküknél!

- Olyan aranyos... - magyaráztam nekik a viselkedésemet.

    Ettől csak még jobban leesett az álluk. Ennyire azért csak nem lehetek elvetemült? Persze ők azt várták, hogy undorodva elfordulok − mint én is hittem −, vagy sikoltozva elmenekülök, de ehelyett itt ülök a zavartalanul szürcsölő Edwarddal és azon vihogok, milyen édes. Így tényleg elég betegesen hangzik, de már az sem normális, hogy egy vámpír a szerelmem… ez már csak hab a tortán.

Ahogy néztem fedetlen vállát, elfogott a vágy, hogy újra végigfuttassam rajta ujjaimat. Szálkás izomzata megfeszült a szarvas testét szorítva, érzékien gömbölyödött áldozata köré. Ezen a ponton már tudtam, hogy nem vagyok százas. Kívántam, talán jobban, mint eddig bármikor. Erős karjába akartam omlani, hogy tegyen velem, amit csak akar. Kéjes sóhajtását a nyakamon akartam érezni, miközben gyengéden szeretkezik velem. A szívem vad vágtába kezdett a mellkasomban, ki akart onnan törni. Szaporán lélegeztem, mintha nem is Rose futott volna idáig velem, hanem én magam tettem volna meg a húsz kilométert.

Fantáziám vad játékát Jasper valósította meg, aki immáron kiengedve hatalma alól Edwardot, Alice nyakát kezdte nyalogatni. Ujjai sietve bontogatták a szolidan csipkés, fehér fűző kusza rojtjait. Barátnőm sikongatva fogadta szeretője heves támadását, s mellét domborítva a finom kelme széttépésére ösztönözte. Egyedül Emmett röhögése törte meg a döbbent csendet, magukhoz térítve az egymásba feledkezett párocskát.

Jasper feddőn méregetett, bár nem igazán értettem az okát. Semmi olyat sem tettem, amiért neheztelhetne rám. Zavaromban azt sem tudtam, merre nézzek. A forróság pírja beborította az arcomat, melegséggel árasztva el bensőmet. Mindenki tőlem várta a választ barátaim szokatlan viselkedésére.

- Mi járt a fejedben az előbb, Bella? – kérdezte birkatürelemmel Alice.

Már kezdtem érteni, hova is akar kilyukadni. Jasper érezte a vágyamat, de annyira kimerítette az elmúlt fél óra, hogy nem tudta szétválasztani a saját és az én érzéseimet. Ciki, hogy ennyire nyilvánvalóvá vált, legszívesebben Edwardra vetném magamat. Emmett, ha lehetséges egyáltalán, még hangosabban nevetett. Apró emberi ballépéseim igazán szórakoztatóak voltak a számára. Csak legyek egyszer újszülött vámpír, majd bosszút állok.

- Izgalmas éjszakátok lesz. Ott voltam – kacsintott rám a legelbűvölőbb mosolyát felöltve Alice.

Közben Edward az utolsó kortyhoz ért, mérgesen fújtatva még nagyobbat harapott a szerencsétlen állat kissé szétcincált nyakába, majd csalódottan leejtette maga elé. A száján maradt vércseppeket gondosan lenyalogatta, nehogy kárba vesszenek. Hiábavaló erőfeszítés volt, hogy megőrizze emberi látszatát, hiszen a nyakára és a mellkasára ragadt bíbor nyálkát csak gondos sikálással tűntethette volna el.

Tétován Edward mellé araszoltam, alvadt vércsíkot húzva magam után, amely mint a csigát a nyálka, levakarhatatlanul követett. Az egész nadrágomat átitatta Edward lassan hűlő vére. A testét beborító lilás duzzanatok, amely alól elősejlett tökéletes formáinak vibráló izomzata, a szemem láttára lohadtak le, visszaadva bőre ragyogó fehérségét.

Emmett és Rosalie sürgős vadászatra hivatkozva elcikázott a sűrű felé. A többi Cullen zavartan, egymásra pislogva igyekezett hátrébb húzódni, már amennyire a kiszáradt folyómeder ezt lehetővé tette. Carlisle és Esme igyekezett másfelé nézni, de persze minduntalan visszatért pillantásuk egymás előtt térdelő kettősünkre. Alice szakadatlanul vigyorogva gyűrögette Jasper ingét, amit a fiú cseles mozdulatokkal próbált kiszabadítani a szép formájú, hófehér kacsók szorításából.

Edward még véletlenül sem emelte fel tekintetét a döglött állat teteméről. Mintha minden szőrszálat meg akart volna számolni, homlokát ráncolva, szájszélét harapdálva, a pislogást is mellőzve bámulta a szarvast. Arca két oldalára simítottam apró kezeimet, s harcolva dacos komorságával, igyekeztem magam felé fordítani. Merevsége nem engedett fel, minden pórusából az elutasítás kegyetlen válasza ordított.

A este során felgyülemlett feszültség megtépázta amúgy is elhasználódott idegeimet, s ráadásként Edward őrjítő viselkedése is felnyomta bennem a pumpát. A sírás fojtogatott, de tudtam, Edwardnak most az hiányzik a legkevésbé, hogy kitörjön belőlem a hisztérika. Karjaim tehetetlenül engedtem lehullani szerelmem gyötrődő arcáról, amikor megakadt a szemem csatakos felsőtestén. Máskor heves szívdobogás kerített hatalmába, ha az ingét felül kigombolva hagyta, s szabadon kivillant a nyakánál selymes szőre, most azonban az állati vér teljesen beborította.

A pulcsimat lekapva dühödten dörzsölni kezdtem róla a vért, de csupán azt értem el, hogy összefüggő egésszé mázgáltam az egyes foltokat. Nagy része már rászáradt hibátlan mellizmára, kisebb része sűrű szószhoz hasonlóan vékony réteggel vonta be imádatom tárgyát.

Annyira szánalmas voltam, hogy azon már nevetnem kellett. Egyre jobban eluralkodott rajtam a jókedv, hiszen Edward élt, meggyógyult és én újra a karjaimba zárhatom, amint elrendezi magában az ivásos incidenst. Legnagyobb meglepetésemre Edward felszabadult kuncogással csatlakozott hozzám, s vállamat ujjaival masszírozva kényeztetett.

Vágyamnak képtelen voltam parancsolni, s hirtelen előrehajolva forrón megcsókoltam. Felhördült, de a fejét már nem tudta elkapni, s mélyen ajkai közé hatoltam nyelvemmel.

 Szerző: Nikita