14. fejezet: A vég kezdete

Carlisle

 

    Miután mind a hat „gyerekünk” eltűnt az emeletre vezető lépcsőn, Esme a hűtőből a pultra kezdte pakolni Bella vacsorájának alapanyagait. Nekem, mint a házban tartózkodó egyetlen, jelenleg nem a szexre gondoló férfinak, a padlón száradó tojás feltakarítása maradt. A felsőbb szintekről félreérthetetlen zajok szűrődtek le, amik bizonyára pirosra festették volna hófehér arcomat, már ha ezt a természet nem vonta volna meg tőlem. Így csak egy vágyakozó pillantást vetettem gyönyörű hitvesem felé, aki mosolyogva nemet intett a fejével.

 

- Egy óra múlva megbeszélés, és addig még ételt kell készítenem Bella számára. Mindig megfeledkezünk arról, hogy ő nem véren él. Jól megnézted azt a kislányt? Jó néhány kilót leadott mostanában, pedig amúgy is elég véznácska volt – magyarázta. 

- Biztos a sok izgalom. Edward elég nehéz természet, ami részben az én hibám – sóhajtottam. 

- Miért nem árulod el végre, mit tett a fiúnk? A ködös utalásokból nem értek, és így nem tudok segíteni. Csak azt látom, hogy emésztitek egymást – komorodott el Esme, de közben folytatta a szendvicsek összeállítását.

- Már nem számít. Edwarddal ma lezártuk a múltat. 

- Londonról van szó, igaz? Sosem mondtam, de tudom, hogy Edward után mentél – fordult felém nyíltan. 

    A döbbenet ráfagyott az arcomra. Annyira igyekeztem titokban tartani akkori utazásom valódi célját Esme előtt, hogy valóban el is hittem, sikerült megkímélnem a fájdalomtól. Most pedig szembesülnöm kellett azzal, hogy az imádott nő végig tudta az igazat. Az elveszett fiúnk után mentem, de üres kézzel tértem haza. Kudarcot vallottam, akkor már nem első ízben, ő mégis kitartott mellettem. Elviselte dühkitöréseimet, átkozódásaimat, durvaságomat. Aztán egy nap Edward ott állt az ajtóban, bűntudattól kínozva. Esme végre újra felszabadultan mosolygott, nem úgy, mint a kettesben töltött három év alatt. Persze az életünk ment tovább a maga útján, egymásba kapaszkodtunk a veszteség után, de Edward nélkül semmi sem volt ugyanaz. Esme mosolya megfakult, eltűnt belőle az a szikrázó ragyogás, amelyet szeretett fia váltott ki belőle.  

    Amikor Edward elhagyott minket, üresek lettek a mindennapjaink. Csak ültünk egymás mellett csendben, elgondolkodva. Azt hiszem, mindketten önmagunkat okoltuk. Nem figyeltünk rá eléggé. Természetesnek vettem, hogy Edward majd anyaként tekint az új jövevényre, s szeretni fogja, akárcsak én. Nem ismertem igazán a fiam, csak elképzeltem magamnak egy gyermeket, egy társat, és azt próbáltam ráerőltetni egy teljesen más személyiségre. Edward angyali arca, amelyet a külvilágnak mutatott, megtévesztett. Kedves, segítőkész, elfogadó volt, de ugyanakkor egyfajta kegyetlenség is párosult természetfölötti szépségéhez. A vadászatok során ügyességről és hihetetlen intelligenciáról tett tanúbizonyságot. A prédát addig hajszolta, amíg az összeroskadva fel nem adta a küzdelmet. Akkor kezdődött Edward „játéka”. Egyszer néztem végig, s többé nem szabadultam a rémes képtől. Nem tudtam, mit vállalok egy újszülött vámpírral.

    Évekbe telt, amíg megértettem vele, hogy rossz, amit tesz, még akkor is, ha csak egy állatról van szó. Edward jó oldala képes volt felülemelkedni a benne rejlő sötét hatalmon, de nem sejtettem, hogy ez csupán átmeneti győzelem. A vadászatot már nem élvezte, sőt, büntetésként élte meg. Egyre magányosabb lett, bezárkózott egy világba, ahol nem érhette el senki és semmi, még én sem. Nem tudtam, mire gondolhat, de bíztam benne, hogy egy nap majd megnyílik és beszél az érzéseiről. Edward lassan „emberibb” vonásokat kezdett mutatni, Esme legnagyobb örömére. Eljárt velünk szórakozni, megtanult zongorázni, s néha már a kórházban is besegített nekem. 

    Elaltatta gyanakvásomat, s én lenyűgözve szemléltem fiam sokoldalú tehetségét és emocionális érzékenységét. Valójában más volt a helyzet. Az életmódunk túl nagy falatnak bizonyult számára, s egy nap elhagyott minket. 

    Leírhatatlan volt, amit éreztem. Főként magamat vádoltam. Tapasztalt vámpírvadász voltam még emberi életemben, önmagamat is gyűlöltem, mert azzá váltam, mégsem tudtam ellenállni annak, hogy teremtő istent játszhassak. Átváltoztattam Edwardot, ami óriási vétségnek bizonyult Isten, a természet és az emberiség ellen.

Edward feladta. Nem harcolt tovább a szörnyeteg ellen, hanem a háttérbe húzódva kiengedte ketrecéből. A csalódás letaglózott. Könnyebb lett volna elviselni a tudatot, hogy a fiam gyilkol, ha végső erejét megfeszítve vesztette volna el a csatát a gonosszal szemben. De nem. Ő döntött úgy, hogy elég a szenvedésből, az állandó éhségből és az önmegtartóztatásból.

    Nem! Nem gondolkodhatom így! Edward már megváltozott, én pedig nem akarom újra elüldözni. Végre nyugalom és szeretet lesz ebben a családban, nem pedig düh és szemrehányás. Bíznom kell Edwardban! 

- Sajnálom, kedvesem, hogy akkor hazudtam. Hidd el, jobb volt így. Most pedig már nem számít. A lényeg az, hogy Edward velünk van és boldog Bella oldalán – húztam magamhoz, s egy gyengéd puszit nyomtam az arcára. 

- Ahogy gondolod. Bármi is történt akkor, felejtsd el! Nem akarom, hogy a családunk darabokra hulljon. Ha Edwardot elűzöd, Alice és Jasper sem marad velünk. Azt nem bírnám ki – suttogta elkomoruló arccal. 

- Minden rendben lesz. Ígérem. 

    Elsőként Alice és Jasper száguldott le a lépcsőn, kisebb szélvihart keltve ezzel a nappaliban. Elfoglalták a helyüket az antik ebédlőasztal jobb oldalán, majd lázas sutyorgásba kezdtek. Alice már régóta tervezett egy éjszakai kiruccanást Los Angelesbe, amire Bellát is magával akarta rángatni. Őt ismerve biztos sikerül is rávennie, főleg, ha Edwardot is bevonja. Szinte gyermekien rajongott Belláért, s csaknem annyira féltette, mint Edward. 

    Őket Rose és Emmett követte. Rosalie természetesen átöltözött, s az alkalomhoz cseppet sem illő, kivágott, fekete miniruhát húzott. De tőle ezt már megszoktuk. Minden lehetőséget megragadott, hogy extravagáns ruháival kiemelje szépségét. Emmett szemei kocsányon lógtak szerelme domborulatait mustrálva, s Jasper hevesebb lég vételei alapján Emmett legszívesebben újra a hálóba vonszolta volna Rose-t. Bella és Edward lángoló, szexuálisan túlfűtött szerelme teljesen megbolondította Jaspert, s ő letaglózva az erős érzelmi hullámoktól, katalizátorként felerősítette, s kivetítette azokat ránk.  

    Az asztalfőn jómagam foglaltam helyett, velem szemben Esme ült, akire mindannyian anyaként tekintettek. Aztán csak vártunk. Rosalie ingerülten dobolt a lábával, míg Alice kuncogva lesett a szobák felé. De Edward és Bella még váratott magára. Mióta kapcsolatuk intim része is beteljesült, egyre többször feledkeztek meg a külvilágról, s még a fiam sem fogta a gondolatban küldött üzeneteket. 

- Alice, volnál olyan kedves, és rájuk kopognál?! – fordultam felé. 

- Inkább dörömbölj, azt talán meghallják – epéskedett Rosalie.

- Felesleges. Már üzentem Edwardnak és szerintem rögtön… 

    Nem is kellett Alice-nek folytatnia, mert Edward a semmiből az asztalnál termett, karjaiban a szemeit összeszorító Bellával. Óvatosan lefeszegette az ingéről a lány apró ujjait, majd leültette Alice mellé egy hadseregnek is elegendő szendvics elé. Edward a balomon üresen álló helyére nézett, tétovázott. Nem bízott bennem, de azért leült. 

- Elnézést, de Bella egyszerűen nem bírt magával! – kuncogott Edward.  

    Alice, Jasper és Emmett hangosan felnevetett, csak Rosalie forgatta unottan a szemeit. Még Esme is elnézően mosolygott, anyai gyengédséggel figyelve fia boldogságát. Bella már nem mulatott ilyen jól. A szemöldökét ráncolva dacosan felszegte az állát, királynői intéssel Alice, majd Edward felé bökött. Ez már bevett szokás lehetett náluk, mert barátnője rögtön értett belőle, s tőle szokatlanul egy hatalmasat csapott Edward karjára.  

- Ezt Bella küldi – kacagott Alice, majd a felé lendülő Edward elől Jasper háta mögé menekült.  

- Elég legyen! Több komolyságot! – intettem rendre a zajos társaságot, leplezni próbálva megránduló szájszélemet. – Térjünk vissza a tanácskozásunk kiváltó okához. 

    Kérdő tekintetem ide-oda ugrált Edward és Emmett között. Nem is tudtam, hol kezdjem, ezer kérdés kavargott bennem. Edward, Emmett, Jasper és Alice alkotta a családunk védővonalát. Képességeikkel bármilyen veszélyt képesek voltak elhárítani, közülük kettő most mégis kudarcot vallott. Vajon hogy győzték le őket?  

- Nem tudom – rázta a fejét szégyenkezve Edward.  

   Ezek szerint újra olvasott a gondolatokban. De a többiek miatt hangosan is ki kellett mondanunk mindent. 

- Szóval nem tudod, hogy győztek le titeket – foglaltam össze, amire már Edward korábban válaszolt. 

- Nem hallottam semmit, mielőtt rám támadtak, aztán hiába próbáltam olvasni a fejükben, nem ment. Olyan csönd vette körül őket, mint Bellát. De a ti gondolataitokat sem hallottam, úgyhogy a képességemmel lehetett a baj. Szerencsére most már újra működik.  

- Én ezt nem értem Edward. Eddig harc közben hozzád sem tudtunk érni, most meg simán legyőznek? Nemcsak téged, de Emmettet is? Mégis hogy csinálták? – tette fel a minket foglalkoztató kérdést Jasper. 

    Erre csak egy fájdalmas sóhajjal és egy vállrándítással reagált Edward. Láthatóan feszélyezte vereségének témája Bella előtt. Meg tudtam érteni. Az egész világot ez a gyenge ember jelentette a számára, erősnek és legyőzhetetlennek mutatta magát előtte, még akkor is, amikor a hatásomra a szakításon tépelődött. Nem vette észre, hogy az eltelt egy év alatt ez a védtelen lány milyen átalakuláson ment keresztül. Nem hagyta az önmarcangolásba süppedni a szeretett férfit, hanem világszemléletével segített neki kinyílni az élet felé. Edward eddig a megmentő szerepében tündökölt, most viszont be kellett vallania, hogy nem olyan sebezhetetlen, mint hittük.   

- Az egyikük gyorsabb volt, mint én. Képtelen voltam kitérni előle. 

- A másik meg erősebb volt nálam. Alig bírtam kiráncigálni a karmaik közül Edwardot – vette át a szót Emmett. - Rémes volt. Hallottam a furcsa dörrenéseket, de azt hittem, Edward végre harcol a kajáért. Eszembe sem jutott, hogy inkább az életéért. Amikor véresen, összetörve kibotladozott a fák közül... Először nem értettem, mi történhetett vele, aztán megláttam a két másik alakot. Nem voltak sem magasabbak, sem izmosabbak nálunk, mégis.... olyan furcsák voltak. A tekintetük opálos, mint a vakoknak, de a mozdulataik rácáfoltak erre. Megnyomtam a csipogót és Edward felé rohantam, de mielőtt elérhettem volna, az egyik hátulról elkapta és egy sziklának csapta. Aztán nem mozdult. Istenem! Ha hamarabb reagálok, vagy felfigyelek a zajokra... - nyögte keservesen Emmett.

- Ne emészd magad! Én sem számítottam rájuk! - nyugtatta Edward. 

    Hatalmas, medveszerű fiam megtörten hajtotta le a fejét. Még sosem láttam ilyen elgyötörtnek. Igaz, eddig nem is volt oka ennyire szégyenkezni. A tiltásom ellenére magára hagyta a testvérét és ezzel csaknem végzetes hibát vétett. Tisztelte Edwardot, felnézett rá, mégsem számíthatott rá a bátyja, amikor a szükség órája úgy hozta. Pedig Edwardnál mindig vigaszra, s átmeneti szállásra lelt, amikor Rosalie-val összekaptak, s a békülést is Edward simította el. Emmett fizikai méreteivel szöges ellentétben állt lelke tisztasága, s szentül hittem, hogy sokáig fog még magában e tettéért vezekelni. Azért magában, mert Edward egy intéssel elintézi majd a mentegetőzés áradatot, hiszen mások hibáival szemben elnéző volt, csak saját bűntudatán nem tudott felül emelkedni.  

- Milyen csipogóról van szó? - kapkodta a fejét értetlenül Bella.

- Minden Cullen-címerbe be van építve egy apró jeladó, ami vész esetén riaszt a házban. Ha a karpereceden megnyomod azt az apró tenyér formát, akkor tudjuk, hogy bajban vagy és a megmentésedre sietünk - mutogattam neki a pecsétgyűrűmet.

- Ez jó! A GPS nem szériatartozék? Azt hittem, Edward paranoiáját nem lehet fokozni, de úgy látszik, tévedtem - nevetett keserűen Bella.

- Térjünk vissza a küzdelemhez! Meséld el Emmett részletesen, hogy zajlott a harc! Hátha rájövünk valamire! - adta parancsba a családunk katonai stratégája, Jasper. 

    Emmett erőt véve magán folyatta.

- Az a hang... Tudom, hogy csak úgy halhatunk meg, ha elégetik a széttépett testünket, mégis... Azt hittem, hogy Edwardnak vége. Halottam, ahogy a csontjai eltörnek, aztán csak feküdt ott, nem mozdult. Minden véres volt, s éreztem benne Edward illatát. Aztán az egyik rám vetette magát és leszorított. Ki akarta törni a nyakamat, de kiszabadultam. Újra és újra egymásnak estünk, míg végül sikerült Edward közelébe férkőznöm. A másik vámpír el akarta vinni, de meghallhatták, hogy közeledtek, mert gyorsan eliszkoltak. Az a fél perc, amíg megjelentetek, maga volt az örökkévalóság.

- Ez nem lehet véletlen. A támadóitok képességei, meg az a fotó… - gondolkodott hangosan Esme. 

- Milyen fotó? – kérdezte Jasper felkapva a fejét.  

    Rosalie szó nélkül az asztal közepére hajított egy képet, amely Edwardot ábrázolta. A haja más volt, mint most, néhány éve készülhetett. A felvételt látva Bella féltőn karolta át az egyre jobban elsápadó Edwardot, aki nyugtató szavakat suttogott reszkető kedvese fülébe, nem sok sikerrel. A többiek arcán is ugyan azt a döbbent aggódást véltem felfedezni, ami nyilván az enyémre is kiült. A sok információ egyszerre helyre kattant a fejemben: Alice és Edward rendetlenkedő képessége, a rémálmok, az idegen vámpírok, akik megtámadták a fiaimat… Mind-mind egyetlen hatalmas terv részét képezték. Valaki Edwardot akarta. 

    A düh és a féltés eszeveszett morgásként tört elő a torkomból. Ökölbe szorított kezem elfehéredett. Ha bárki bántani meri a fiamat, azt darabokra tépem! Nincs az az erő, ami megvédhetné a haragomtól! Nem lesz a Földön olyan hely, ahol megpihenhetne! Már eleget szenvedett miattam, nem hagyom, hogy éppen most, amikor kiegészülve Bellával boldog család lehetnénk, elveszítsük! 

    De hogy bízhatna bennem újra? Annyi szemrehányás és megvetés után a kezembe adná az életét? Nem hiszem. Nem érezné magát mellettem biztonságban. Tehetetlenül hajtottam fejemet a kezembe. Cserbenhagytam, amikor a legnagyobb szüksége volt rám, nem várhatom el, hogy elfelejtse az egészet és apjának tekintsen. 

    Jasper nyugalommal árasztotta el a helyiséget, de nem sokat használt. Túl erős volt az aggodalom és a düh bennem ahhoz, hogy hasson rám. Akkor azonban egy erős szorítást éreztem a karomon. Csodálkozva emeltem tekintetem Edwardra. 

- Apa! Feltétel nélküli bizalmamat élvezed. Ezzel is megbirkózunk együtt, mint eddig mindennel – mondta habozás nélkül. 

    Hogy lehet ennyi megbocsátás benne? Miért nem akartam észrevenni a jóságát? Olyan vak voltam. Igaza van Bellának, elvesztegettem megannyi évtizedet. Egyetlen értelmes cselekedetem a könyv elégetése volt és még az is Bellának jutott eszébe. 

- Mi? – döbbent meg Edward. – Elégettétek? 

    Igaz, nem említettem az erdőben, nem akartam zaklatottságát fokozni. Gyorsan végigpergettem az agyamban a beszélgetésemet Bellával, aztán a piros könyv elégetését. Mindig azzal fenyegettem, hogy az őt rajongásig szerető családja előtt leleplezem a titkát, s megmutatom mindenkinek, mit is tett a magányosan töltött három év alatt. De többé nem kellett félnie, a múltat végérvényesen lezártuk, hála Bella jóságának. 

- Köszönöm – szorította magához gyengéden szerelmét, s meghatottan csókolta meg a homlokát. 

- Szívesen, de mit? – kérdezte döbbenten Bella.  

- Hogy létezel. És engem választottál – suttogta Edward figyelő tekintetünkről tudomást sem véve. 

- Tudod, a rosszfiúkra bukom – nevetett Bella feloldva a kínos pillanatot. 

- Miért Emmett és nem a villa felé menekültél? Ennél logikátlanabb lépést el sem tudnék képzelni. Itt volt Carlisle, Alice és én. Acél falak, törhetetlen ablakok… Egyszerűen nem találok magyarázatot – faggatta Jasper a testvérét.

   Jasper nagy harcos volt. Olyan világban nőtt fel és lett vámpír, amelyben az maradt életben, aki tisztán a célra összpontosított. Ha őt támadnák meg, akkor egy tizedmásodperc alatt kiszámítaná, milyen stratégiával legnagyobb az esélye a győzelemre. És hideg fejjel végre is hajtaná. Alice mellett merevsége felengedett, de néha ijesztően „mechanikusan” viselkedett. Bella szinte állandó jelenléte, s a belőle áradó intenzív érzések emberibbé tették Jaspert is. Edwarddal és Bellával együtt élte meg a bimbózó szerelem kivirágzását; az elfojtott, s később elsöprő erejűvé duzzadó vágyat; a fájdalmas, majd felszabadító összezörrenéseket is. Nehezen kezelte az érzések hullámzását, ami időnként vicces helyzeteket produkált, s mosolyt csalt Jasper arcára is. Nyilván ezúttal a családját védelmező oldala kerekedett felül, s testvérei döntéseit kiértékelve, a tényekre támaszkodva próbált felkészülni egy esetleges támadásra. 

- Valóban. Miért nem a ház felé futottál? – csodálkozott Rose.

- Nem ejthetnénk a témát? – esdekelt Edward, s csak a fogai koccanása utalt arra, mennyire mélyen érinti a kérdés.

   Hiába törtem a fejem, nem találtam magyarázatot. Igaz, hogy a vadászat előtt csúnyán összevesztünk, de azt mégsem hihette, hogy hátat fordítanánk neki a bajban. Még ha rólam ezt is feltételezte, itt volt Alice és Jasper, akik az életüket is kockára tennék érte, mint ahogy ő is értük. Tőlem nem számított támogatásra. Annyiszor elutasítottam az évtizedek alatt, megérdemeltem, hogy így gondolkodjon. Komolyan el kell beszélgetnünk négyszemközt, hogy sérelmeinken felül tudjunk emelkedni.

- Rosszul gondolod! Nem ez volt az ok, csak most nem szeretnék erről beszélni – mosolygott rám melegen Edward. 

- Miattam, ugye? – merevedett meg Bella. – Miattam kockáztattad az életed. Nem a ház felé menekültél, mert én is itt voltam. Hogy tehetted ezt? 

- Bella, nyugodj meg! Nem volt más választásom! – csitította az egyre keservesebben zokogó kedvesét a fiam.

- Nyugodjak meg? Szerinted hogy érzem magam? Ott feküdtél összetörve, rettegtem, hogy meghaltál és mindezt elkerülhetted volna, ha a biztonságos falak közé menekülsz. Ha én nem lettem volna itt! Vagy ha nem léteznék! 

- Bella! Ne mondj ilyeneket! Halott voltam, amíg meg nem ismertelek. Az tart életben, hogy minden nap magamhoz ölelhetlek, megcsókolhatlak, szerethetlek. Néhány hónap és nem kell választanom közted és a biztonság között. Addig meg csak nem ölnek meg. A családunk vigyáz ránk. Mi bajom eshet?

   Milyen elbizakodottak voltunk. Az együtt töltött évtizedek alatt nem akadt olyan nomád, vagy ellenséges vámpír család, akik komoly fenyegetéssel bírtak. Nem is sejtettük, a bosszú milyen találékonnyá, s halálossá tehet egyetlen embert is…

   Szerző: Nikita