26. fejezet: Halálszerenád

   Kedves Olvasóim! 
   Hosszú kihagyás után itt az új fejezet. Többen jeleztétek, hogy a régi oldalon nehézkes volt a regisztráció, nem tudtatok kommentelni. Nos, probléma kiküszöbölve. Ezen az oldalon akár névtelenül is hagyhattok megjegyzést és még csak regiznetek sem kell. Persze, nem kötelező írnotok, de ha hagytok magatok után néhány mondatot, örülök neki :D A sokat dicsért fejléc Tűzliliom keze munkája. Köszönet érte!
   Nikita

„Én bevallok mindent

Csak ne vigyetek oda

A legrémesebb álom

A 101-es szoba”

/Bonanza Banzai: A 101-es szoba/

http://www.youtube.com/watch?v=PP_uKAoNfHs&feature=related

Edward

   A másodpercek órákká nyúltak, amíg arra vártam, hogy bíráim meghozzák végső ítéletüket: gyors, vagy lassú kínhalál. Mert, hogy a találkozó végén máglyán végzem, nem is lehetett kérdéses. Kétségbeesés helyett azonban csak megnyugvást éreztem. Megváltás a halál egy olyan szörnyetegnek, aki megjárta a földi pokol minden bugyrát, szerelmével megváltotta a legtisztább lélek, majd saját ostobasága miatt visszataszíttatott a mocsokba. Nem volt miért vagy kiért harcolnom: a családom biztonságban volt, én pedig nem értem semmit.

- Milyen megható! Rögtön elsírjuk magunkat – gúnyolódott Grace. – Kár, hogy ez nem nyolcvan évvel ezelőtt jutott eszedbe, amikor lemészároltad fél Európát!

- Gondolatolvasás? Úgy látom, nem szokásod tisztességesen játszani. A hirtelen jött hatalom a fejedbe szállt, mint egykor nekem is! - válaszoltam elhamarkodottan.

   Jutalmam nem is maradt el, ellenségem apró kézmozdulatára Andreas és Gregor vigyorogva indult felém. Az étteremben tapasztaltak után lehettem volna elővigyázatosabb, de már oly mindegy volt. Az első ütés hörögve szorította ki tüdőmből a levegőt, és bár nem volt rá szükségem, mégis zihálva kapkodtam oxigén után. Bármilyen trükkösen igyekeztem kikerülni ökleik hatósugarából, mintha egyre csak szaporodtak volna, ott voltak mindenütt. Végtagjaimat ólomsúlyok szegezték a kavicsos betonúthoz, és csak izomszaggató erőfeszítés árán tudtam védekezően az arcom elé kapni karjaimat. Újra és újra padlóra küldtek, majd vihogva várták, hogy összeszedjem magam és inogva talpra kecmeregjek. Nem tartott sokáig ez az egyoldalú küzdelem. Nem hiába érettségiztem olyan sokszor, hamar megértettem, hogy több százszor is laposra verhetnek, végezni nem fognak velem.

- Oké, mit akarsz? – köptem egy adag nyálas vért Grace lábai elé.

- Azt akarjuk, hogy a szüleink és a testvéreink éljenek! Hogy ne sikoltástól rekedtre csiszolt hangjukra ébredjünk pokoli rémálmunkból! Hogy ne rettegjen minden felnőtt és gyermek, ha sötétben megbújó vérvörös rubintok kísérik sietős lépteiket! Meg tudod ezt adni nekünk? Vissza tudod adni azt, amit elraboltál tőlünk? – kérdezte megfeszülő inakkal.

   Bellán kívül nem vágytam semmire sem jobban, minthogy az idő kerekét visszaforgatva újra ott álljak a tomboló vihar közepén és ahelyett, hogy Carlisle házának küszöbét átlépve London felé venném az irányt, hogy jövőmbe égessem a szégyen bélyegét, inkább szobám magányába térve csendesíteném le őrjöngő démonom. De oly sok csodában részesültem létezésem során, hogy már nem reménykedtem.

- Bárcsak… de nem áll hatalmamban! Így szenvedéseidért cserébe csak hitvány életemet kínálhatom fel.

- Nem a te önfeláldozásod billentheti helyre a mérleg nyelvét. Valaki mást akarunk!

   Bűneim miatt ez az emberbőrbe bújt szörnyeteg Bella életét akarja? Ha ez az utolsó cselekedetem, akkor is megakadályozom, hogy önző szerelmem miatt még többet kelljen szenvednie. De két év elteltével sem jutottunk közelebb Grace hatalmának megfejtéséhez, így nincs a kezemben semmi, amit ellene használhatnék. Az erdőbeli eset óta nyilvánvaló volt, hogy nem vehetem fel a versenyt a fenevadjaival, mégis ki kellett találnom, miként irányítsam haragjukat magam felé. Talán Alice meglátja, hogy Bella veszélyben forog, és elviszi messze, hol senki sem találhat rá. Csak egy kis időt kell nyernem számukra.

- Ha bántani merészeled Bellát, végzek veled! – villantottam Grace-re féloldalas, ragadozó mosolyomat remélve, hogy nem blöffölök túl átlátszóan. - Már akkor meg kellett volna tennem, ott, a családod puccos, londoni lakásában. Nyüszítettél a lábaimnál, mint egy korcs és könyörögtél szánalmas kis életedért. A halál árnyékában elveszítetted a méltóságodat is. Nézz magadra! Gyűlölöd a vámpírokat, mégis mögéjük bújsz és te papolsz? Ha nem állnának köztünk, szárazra szívnálak és kitépném dobogó szívedet – vicsorogtam eszelősen.

   Gregor újabb ütésétől megízlelhettem az ereimben keringő állati vért. Közel egy hónapja nem vadásztam, így sérüléseim éles fájdalommal, lassan gyógyultak. Később biztosan meglesz ennek a böjtje – ahogy Bella mondaná. Ha elönti agyamat a vérszomj, a szörnyeteg lerázza akaratom vasbilincseit és a felszínre tör. A Mészáros nem ismer kegyelmet vagy megbánást, nem hatják meg a könnyek és a könyörgés. Csak egyet akar: áldozatai vérében lubickolni.

- Ostobább vagy, mint gondoltuk. Üres fenyegetésed csupán egy partra vetett hal néma fuldoklása. Mi nem ölünk embert, legalábbis okkal nem – húzta el a száját Grace. – Inkább lenyomjuk a torkodon a saját főztödet, kóstolj bele te is!

   Ezzel sarkon fordult és lobogó hajkoronáját hátravetve a kocsik felé vonult. A feltámadó szél belekapott szomorúságtól elcsukló hangjába, alig hallottam meg elsuttogott szavait.

- Találkozunk a 101-es szobában.

   Fohászkodva néztem az égre, nehogy Orwell 1984-ére utaljon. Ha igen, akkor végem. A 101-es szobában legnagyobb félelmeink válnak valóra, lelkünk és testünk összeroppan, megtagadjuk önmagunkat. Már értettem visszatérő rémálmomat, melyben máglyára vetve tehetetlenül porladok el. Ízelítőt kaptam abból, ami Grace fogságában várt rám.

   Eszméletlen voltam, mielőtt fejem az aszfalton koppant.

   Perzselő sugarak játékos simogatására ébredtem. Aranyszegélyes ujjaival szemhéjam alá kíváncsiskodott a Nap, buzgó igyekezetét csillogó prizmával viszonozta bőröm. A testem köré fonódott, bolyhos takaró durvasága idegenül hatott Bellával közös hálószobánk selyempaplanjához képest. Tapogatózva nyúltam oldalra, hogy a bársonyos tincsekbe merüljek, de helyettük hideg fémpadlót érintettem. Kedvesem nem szuszogott mellettem.

   Fénysebességgel ültem fel a jobb napokat látott ágybetét tarkafoltos tetején, melynek foszlott varrásai mentén fércdarabok türemkedtek ki a rugók szaggatta ezernyi sebből. Ide-oda forgolódva mértem fel börtönöm paramétereit.

   Nagyjából 10X10 méteres, karvastagságú acélrudakkal kerített cellám stukkókkal, domborművekkel díszített csarnokban állt, mely egykor fényes báloknak, menyegzőknek nyújthatott pazar hátteret. A poros, boltíves ablakszárnyakon át délelőtti világosság derengett át, nyári madárcsicsergés színezte a vészterhes csendet.

   A halovány drapériát míves keretekbe ágyazott, gondosan ápolt tükrök csíkozták. Az egyikből alabástrom bőrű, fiatal férfi nézett vissza. Vérfoltos, sáros arcában magamra ismertem. A szemem alatt sötétlő, lilás holdudvar súlyos vérveszteségről árulkodott – hamarosan innom kellett.

   Közelebb óvakodtam, hogy megkeressem a fémszerkezet gyenge pontját, de nem találtam hegesztésre, szögelésre utaló nyomokat. Grace igazán kitett magáért, ha képes volt öntőformát készíttetni zárkámhoz, bár ez sem tarthatott vissza. Nem voltam olyan erős, mint fivérem, de nekigyürkőzve percek alatt szétfeszegethettem a rácsokat. A külső vázon körbefutó vezetékek funkciója érthetetlen volt számomra, de pechemre, amint megragadtam az egyik oszlopot, rögvest megvilágosodtam.

   Testemen - ujjbegyeimtől fejtetőmig - több ezer volt áram cikázott keresztül, orrfacsaró bűzt árasztó, égett hússzag vágott tüdőmbe. Hátratántorodtam, majd a viszkető fájdalmat agyam hátsó zugába száműzve még egyszer nekigyürkőztem. Hosszú percekig küzdöttem önnön korlátaimmal, de még ha az elektrosokkot le is győztem, karjaimban nem maradt elegendő erő a folytatáshoz. Frusztráltan roskadtam magamba, megtépázott férfiságomnál csak idegeim voltak elcsigázottabbak. Így ér véget az élet?

   Nyikorogva tárult fel a terem kétszárnyú ajtaja. Katonái társaságában Grace tette tiszteletét szerény zárkámban. Hattyúfehér, fodros inge és szoros, hollófekete nadrágja második bőrként simult formásan nőies testére. Lucy Lawles helyett oszthatták volna rá Xena, a harcos hercegnő szerepét, ehhez már csak egy ostor hiányzott az övéről. Grace mellett Andreas lépkedett antik karosszéket lóbálva, önelégült mosolya eltorzította kisfiús vonásait. Félhosszú, sötét haját kisimította a homlokából, úrnője alá igazította a széket, majd mellkasa előtt összefont karokkal megállt mellette. Gregor unott, ám nem kevésbé fenyegető képpel méregetett.

   Grace királynői fensőbbséggel foglalt helyet, vibráló, örvénylő pajzsa körülölelte ülőhelyét is. Segédei szemmel láthatóan igyekeztek minél távolabb húzódni tőle úgy, hogy ne keltsenek feltűnést. Igyekezetük feleslegesnek bizonyult, hiszen parancsolójuk elsődleges célpontja szerény személyem volt.

- Értelmetlen tanulmányoznod minket, nem fogod olyan sokáig élvezni a vendégszeretetünket, hogy ellenünk használhasd az így szerzett információt! Pontosabban, egyáltalán nem fogod élvezni! – kezdett mondandójába.

   Reméltem, hogy gyorsan a tárgyra tér, mert kezdtem magam kényelmetlenül érezni a rácsok mögött, és egyre jobban kapart a torkom a szárazságtól. Bella távollétében egyre ritkábban táplálkoztam, nem vonzott szüntelen mézédes vére, így elegendő volt havonta egyszer a testvéreimmel tartamon, már ha sikerült kirángatniuk a szürke kajütből. Milyen érdekes. Amíg Bella nélkül kellett léteznem, minden szürke és felhős volt a szememben, így szívesebben bújtam el a világ elől. Ám most, hogy újra felbukkant az életemben – még ha nem is önszántából -, le akartam vetni emlékeim rabláncait és újra tüdőmbe szívni a szabadságot. Azért ebben volt némi irónia!

- Beszélni akarunk a Mészárossal! – utasított Miss Halál Angyala, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon.

- Sajnálom, de nem tehetek eleget óhajodnak – vontam fel kihívóan a szemöldököm. Ha tényleg azt hiszi, hogy miután szerelmem életével fenyegetőzött, én engedelmesen behódolok neki, hát téved!

- Nincs más választásod! Amint látod, esélyed sincs ellenünk. Akkor végzünk veled, amikor csak kedvünk tartja. Engedd el a Mészárost és halj meg békében! – fúrta jégcsap tekintetét az enyémbe.

- Nem – válaszoltam. Egyetlen szó, mégis világokat képes romba dönteni.

- Vegyétek kezelésbe! Minél több vért veszít, annál hamarabb kapjuk meg a Mészárost – intett felénk Grace.

   A két vámpír azonban meg sem moccant. Már-már megkönnyebbülten felsóhajtottam, amikor fura jelenségre figyeltem fel. Gregor és Andreas előbb csak elhalványodott, majd nyúlni, vékonyodni kezdett, végül előre-hátra imbolyogva egyre közelebb sodródtak ketrecemhez.

   Mondják, hogy halálunk előtt lepereg előttünk az életünk, és ha olyan, mintha egy pornó-akció film lenne, hát boldogan távozunk. Nos, az én vetítésem sajátos horror dráma volt, némi romantikus szállal az utolsó percekben. Nem egy Oszkár-díjas alkotás.

   Beszélj csak a magad nevében! Én jól mulattam. Az élet csupa móka, kacagás, embervérben tocsogás!

   Vasakarattal megerősítettem a szörnyeteg béklyóit, mentálisan ellenőrizve minden egyes láncszemet, nehogy elszabadulhasson. Apámnak tett ígéretem nem szeghettem meg, bár ellenfeleimet elnézve sokáig már nem tarthattam ki. Ha túl sok vért veszítek, az éhség polipcsápjai megragadnak és magukkal rántanak a sötét mélybe. Tökéletesen igaza volt Grace-nek. Minél több vért veszítek, annál hamarabb lepi el agyamat a köd, és szabadul ki börtönéből démonom.

   Bezzeg, ha fincsi embervéren élnél és nem bűzhödt állatokon vegetálnál, réges-rég szétfeszítetted volna a rácsokat és a kiscsaj nyakát szívogatnád!

- Ez az! A gonosz ébredezik! – örvendezett Grace.

- Már elfelejtetted, milyen kegyetlen? – utaltam arra a nyolcvan évvel korábbi napra. – Ha kitör, nincs, ami megállítsa!

- Ezt a ketrecet a legerősebb nomád vámpírokon kísérleteztük ki – avatott be Grace. – Nem vagytok halhatatlanok, csupán kevésbé sebezhetőek, mint a halandók, de a ti testeteknek is megvannak a korlátai. Edward! Engedd el a Mészárost és ígérem, te nem fogsz szenvedni!

- Nem tudsz nagyobb kínt okozni annál, mint amit akkor éreznék, ha csalódást okoznék önmagamnak és apámnak – utasítottam vissza.

- Utolsó esély, Edward! Gondold át, mit veszíthetsz!

- Nekem már nincs semmim, amit elvehetnél tőlem!

   Gyönyörű, áttetszőkék szemeiből ellobbant a remény utolsó szikrája is. Azt hiszem, tényleg sajnálta, hogy ellentétes oldalon harcoltunk, de mindketten tettük a dolgunkat. Ő a Mészárost akarta, hogy bosszút állhasson kivégzett családjáért, én pedig bár elfogadtam indokait, nem teljesíthettem kérését. Magas tanulópénz árán értettem meg, hogy a cél sosem szentesíti az eszközt.

   Bla bla bla! Mikor hagyod abba a belső tépelődést? Inkább dobjuk fel ezt a bulit, így olyan unalmas! Még nem ontottuk ki senki belét!

   Mintha csak egy jelre vártak volna, Gregor és Andreas légies teste átcsúszott a rácsok között, majd újra szilárd formát öltött. Mielőtt feleszmélhettem volna, lesújtó ökleik és borotvaéles körmeik nyomán lassan patakzani kezdett vérem. Elfogott a pánik, de igyekeztem minden éltető cseppet vénáimban tartani, hogy kitarthassak addig, amíg a felmentő sereg megérkezik. A családom bizonyára kitalál valamit, nem hagynak itt pusztulni.

   Ugyan már! Mit tehetnének? Nem kívánhatod, hogy ők is itt vesszenek! Engedj el, majd én segítek! Újra együtt lehetsz az édes, ennivaló Bellával! Örökre! Csak eressz el!

   Egyre vonzóbbnak tűnt a Mészáros ajánlata, de nem bízhattam benne. Ha kioldom bilincseit és végez Bellával… Nem, ezt nem engedhettem!

   Napokig vívtam élet-halál harcot Grace korcsaival és önmagammal egyaránt. Az órák mintha napok lettek volna, a napok pedig hosszú évek. Gyötörtek, aztán hagytak némi levegőhöz jutni, de olyan válságos állapotban voltam, hogy sebeim össze sem forrtak, vér sem szivárgott már belőlük. Csak feküdtem a mocskos, nyálkás matracon. Elértem fizikai korlátaim végéhez, mentálisan viszont acélkemény maradtam.

   Grace napról napra dühösebben hagyta el a báltermet, szinte tajtékzott az indulattól. Aztán fogságom nyolcadik napján egy csapásra megváltozott minden. Grace kisimult arccal, mosolyogva lépett hozzám. A rácson átnyúlva durván belemarkolt csapzott hajamba és felemelte a fejem. Úgy látszik, pajzsa megvédte az áramütéstől is. Egészen közel hajolt, arcomon éreztem édes leheletét, bőre alatt száguldó, ínycsiklandó vérét.

- Látogatód van – suttogta a fülembe. – A halandók olyan önfejűek. Különösen ez az egy. Hiába hagytad el, hiába hitte azt, hogy halott vagy, az utatok mindig keresztezte a másikét. Vajon miért? Sors? Vagy Isten? – gondolkodott hangosan. – Már sosem tudjuk meg. Most aludj egy kicsit, hogy legyen erőd enni!

   Pilláim elnehezedtek. Próbáltam ébren maradni, hogy Grace szavait megfejtsem, de egyre mélyebbre süllyedtem az iszonyat sötét tengerében. Orromat Bella összetéveszthetetlen, fenséges illata csapta meg, majd magába szippantott a semmi.

Bella

   Üres falak, üres polcok, üres szív. Ez maradt nekem, semmi egyéb. Hányszor kell valakit kifosztani ahhoz, hogy többé már ne reméljen? Hogy agytekervényeibe vésse: neki csak a magány és a fájdalom lehet osztályrésze? Mennyit bír egy emberi szív, mielőtt megszakad, vagy oly súlyos sérüléseket szenved, hogy már nem lehet megragasztani? Mikor mondja azt, hogy elég, ne tovább?

   Mikor roppanok bele Edward elvesztésébe?

   Kérdőn néztem Alice-re, hátha látomásai segítségével megjósolja a pontos dátumot, de ő csak hallgatott. Így megy ez már napok óta. A többiek sem igen szóltak hozzám, hacsak nem volt feltétlenül muszáj. Szégyenkeztek, akárcsak én. Hibás döntéseink miatt talán sosem látjuk viszont Edwardot. Mintha a múlt sorozatosan ismételte volna önmagát: rettegtem érte, elveszítettem, újra megtaláltam. Majd az egész kezdődött elölről – őrült körforgás.

   Nem tudnám megfogalmazni, mit éreztem, amikor megtaláltuk a gondosan bezárt Lamborghinit, amit én egyszerűen lefeketeautóztam. Emmett persze rögtön kijavított, hogy az egy Lamborghini Gallardo Nera, majd Jasperrel kifejtették, mennyire ritka ez a típus, így Grace-ék nem vihették magukkal, a GPS árulkodott volna holbújdosásukról. Legalább ők próbáltak ésszel a nyomukra bukkanni és nem kezdtek el bőgni, mint én. Itt volt már az ideje, hogy önsajnálatom verméből kikecmeregjek!

- Ebből elegem van! – kiáltottam dühösen és felviharzottam a fedélzetre. Cullenék a nyomomban csattogó, zavart tekintetű Alice-től várták a magyarázatot arra, vajon miért kergültem meg egyik pillanatról a másikra, ám ő is ugyanolyan értetlenül vonogatta a vállát, akárcsak az érzelmi hullámzásomat vizsgáló Jasper.

- Az előbb még jól volt… - mentegetőzött manó termetű barátnőm, de gyorsan félbeszakítottam, még mielőtt állapotom mélyreható boncolásába kezdhettek volna. Már megfigyeltem, hogy vámpír szeretteim alaposan megszaglászták és körbejárták a tényeket, mielőtt döntés hoztak. Ez a módszer működött is addig, amíg be nem toppant életükbe a labilis tornádó, vagyis én. Azóta akár egy hullámvasút: hegyek és völgyek váltogatták egymást.

- Úgy tesztek, mintha máris halott lenne! Nem az! Ki fogjuk szabadítani és boldogan élünk, amíg utunkba nem téved egy újabb ellenfél! Szóval, mit tudunk? Ötleteljünk!

   Carlisle zavartan köszörülte meg a torkát. Családfői pozícióját, ha csak átmenetileg is, de eloroztam. Már kezdett hozzászokni. A többiek is közelebb húzódtak hozzánk, összenéztek, aztán elszántan beszélni kezdtek.

- Grace vámpír katonákat küldött Edward után – kezdte Emmett. Nem volt sok, de legalább elindultunk valamerre. – Számukat és kilétüket nem ismerjük, csupán Gregorral és Andreas-szal találkoztunk.

- Nem hiszem, hogy többen lennének. Grace gyűlöli a vámpírokat, csupán kényszerből használja őket – ráncoltam a homlokomat elmerengve. – Az étteremben és az autós pihenőben is ők támadtak.

- Képességeiket Grace-től kapják, egyelőre ismeretlen módszerrel – vette át a szót Jasper.

- Ezt honnan tudod? – kérdeztem döbbenten.

- Elhiheted, mi sem a babérjainkon ültünk két évig! – förmedt rám Rose, de rögtön meg is bánta kitörését és bocsánatkérő mosolyt küldött felém. – Kicsit ideges vagyok.

- Láthattad, milyen hírünk van a mi fajtánk körében. Ha kérdezünk, készségesen válaszolnak, annyira tartanak Edwardtól –vonta meg vállát Carlisle. - Eleresztettünk néhány hívást és kapásunk volt. Gregor és Andreas vámpír mértékkel átlagosnak számítottak, egészen tíz évvel ezelőttig, amikor váratlanul felszívódtak. Kikövetkeztettük, hogy Grace keze lehet a dologban.

- Gregor utalt is arra, miszerint bármit megtehetnek. Ha igazat mondott, hogy szállunk szembe egy olyan riválissal, akinek végtelen a hatalma? – tettem fel a milliódolláros kérdést.

   Lövésünk sem volt. Hiába járattuk az agyunkat, semmi értelmes sem ötlött az eszünkbe. Győztes terv nélkül rosszabb eséllyel indultunk, mint egy vak kamikaze pilóta radar nélkül monszun idején.

- Kérlek! – kulcsoltam össze a két kezemet esdeklően pillantva a csillaghintett, fekete égbolt felé. – Csak egy icipici, morzsányi csodát kérek! – pillogtam vissza könnyeim.

   Carlisle telefonjának csengőhangja E.S. Posthumus Nara című számán lopakodott közénk. Öt vámpír álla csattant a nedves hajópadlón, Rosalie felszabadultan nevetni kezdett. Gondolatban keresztelkedést, gigászi adományt ígértem a felsőbb hatalmaknak. Csodák márpedig vannak!

- Igen? – szólt bele a kagylóba a hívott. Néhány másodpercig hümmögött, majd letette. Körbeálltuk, már-már satuba fogtuk merev testét, olyannyira csüngtünk ajkain. A jachtot nyaldosó, tajtékos hullámok morajlásában a szúnyogzizzenést, hajvesztést is simán meghallottuk volna. Gondfelhős arcából kiolvastuk, hogy az oroszlánszabadítás nem lesz sétagalopp. Akkor sem voltam hajlandó átmenni pesszimistába!

- Nos… - kezdte fogadott apám.

- Nos… - sürgettük kórusban.

- Rövid, tömör hívás volt: Bella Swan, egyedül, holnap este 8, Royal Café.

- Az előbbi után Bella simán megvuduzza a gonoszt, aztán mossuk mancsainkat – vigyorgott szélesen Emmett. – Már értem, hogy csavartad el Edward fejét.

- Ugyan már! Nem volt ebben semmi misztikum. A fejemmel varázsoltam el…

- Oh, igen, mi is lehetne vonzóbb egy titokzatos nőnél, kinek gondolatai rejtve maradnak a kíváncsi vámpírok előtt – kuncogott Alice.

- Nem mehetsz egyedül! – józanított ki mindannyiunkat Esme.

   Nem volt veszélytelen ismeretlenül besétálni egy csapdabűzös helyzetbe, de mi mást tehettünk volna. Kaptunk egy esélyt, amit nem hagyhattunk veszni. Lehet, hogy soha többé nem lesz jobb lehetőségünk. Ha csak egy morzsányit is kiderítek arról, hol őrzik hét lakat alatt lelkem választottját, már megéri!

- Nyugi! A telefonáló elég megszeppent volt, szerintem ember – vélekedett Carlisle.

- A háttérben maradunk és figyelünk. Nem eshet bajod, abba a többiek belehalnának – tette hozzá Rosalie. – És én is… szomorú lennék – mosolygott rám kedvesen.

   A találkozó részleteit nem tudtuk előre kidolgozni, Alice lelki szemei előtt nem jelentek meg a jövő képei. Bár azt hiszem amiatt, ami az elmúlt három hétben történt, félt is ettől a lehetőségétől. Miután Edwardot hiába kerestük, magunkba zuhanva léptünk a jacht fedélzetére. Magától értetődően az Ő hálókamráját kaptam. Azonban hiába vágytam arra, hogy az ismerős könyvekkel, CD-kel lakájossá tett kajütben közelebb érezhessem magamhoz, a falra erősített polcok üresen álltak. Jasper és Alice próbált megnyugtatni - ki-ki a maga módszerével -, de nem sok sikerrel jártak. Nem adhatták vissza azt, amit elveszítettem; vagy azt, akit elragadtak tőlem.

   Bizonytalanul nyitottam ki a kétajtós gardróbszekrényt, majd csalódottan be is zártam. A vállfákon lógó drága ingek, öltönyök az elrablóimtól megmentő Mészároshoz tartoztak, nem a szeretett fiúhoz, aki 17 évesekre jellemzően egyszerű farmerben és pólóban járt iskolába, minél jobban belesimulva az általa játszott szerepbe. Két személyisége oly távol állt egymástól, amennyire csak lehetett. Mintha egy merőben más Edward vált volna belőle a külön töltött két év alatt. Hasonló transzformáció ment végbe fogadott családom külsejében is. Még mindig elcsodálkoztam feketére festett hajukon, gengszter szerelésükön.

   Mintha egy párhuzamos dimenzióba kerültem volna, minden ugyanaz volt és mégis valami más. Csak kapkodtam a fejem és igyekeztem összeszedni a morzsákat, amik egykori életemből megmaradtak, és elfogadni azt, hogy már sosem lesz a régi, megszokott, forksi.

   Merengésemből Alice érintése rángatott vissza a rideg valóságba. Fivére elvesztése kettőnket viselt meg leginkább, a többiek kitartása tartotta bennünk a lelket.

- A lakásodban mondtam, hogy elmesélek mindent – emlékeztetett barátnőm. – De azt hiszem jobb, ha inkább megmutatom. Meg kell értened, életünk legnehezebb döntését hoztuk meg!

   Nem bíztam a hangomban, így csak bólintottam. Az ajtóval szemben lévő szófára ültem és megpaskoltam magam mellett a helyet. Alice kecsesen felhúzta a lábait és magához ölelt, nem túl szorosan, de eléggé ahhoz, hogy erőt meríthessek belőle. Jasper a fedélzet felé indult, de szükségem volt rá, hogy észnél maradjak, ne temessen maga alá a kétségbeesés és rettegés cunamija.

- Jasper, maradj! Nem hatalmasodhat el rajtam az őrület, különben holnap estére érzelmi roncs leszek! – magyaráztam.

- Szóval, most engedélyt kapok, hogy szabadon manipuláljalak? – vigyorodott el, hogy borús hangulatomat kicsit feldobja.

- De csak ésszerű határokon belül! Bármilyen vásárlást tervez is Alice, nem vagyok rá vevő – fenyegettem meg játékosan az ujjammal. Nem mintha Alice-szel lett volna kedvünk egyik boltról a másikra járni és szórni a pénzt, mégis jólesett fesztelenül ábrándozni.

   Jasper kisimított néhány rakoncátlan tincset a homlokából és törökülésben elhelyezkedett a padlón.

- Felkészültél? – érdeklődött Alice.

   Határozottan bólintottam és elmerültem a múlt emlékeiben.

   Szerző: Nikita
   Béták: Tűzliliom, LauraL, Vadocq, Gigi72
   Köszönöm lányok!

Edward autója:

http://www.netcarshow.com/lamborghini/2007-gallardo_nera/