20. fejezet: Vége?

Grace
Kedd, 22:55

   A Long Beach és Los Angeles közötti autópálya örökké zsúfolt sztrádáján egymás után kerültük ki a belvárosi dugóból kiszabadult, szenvedélyesen a lovak közé csapó autósokat. Az amerikai nagyvárosok még ebben a késői órában sem tértek nyugovóra, csupán a munkából hazatérő irodakukacokat bulizó suhancokra, vagy perverz játékaikat kielégíteni igyekvő csúszó-mászókra cserélte a lüktető plazmaként vonagló éjszaka.

   Egyre nagyobb iramot diktálva száguldottunk a Rockwall hídfőhöz, amerre új, fekete sportautójával Edward Cullen is tartott. Még nem sejtette, hogy magányos, összetört lelkének viszontagságos vesszőfutása még el sem kezdődött. Az a fájdalom, ami most belülről emésztette, semmi ahhoz képest, amit évtizedek óta érlelődő, erős gyökerű, ám sudár fából mamutfenyővé terebélyesedő bosszúnk tartogat számára.

   A hídfő dísztelen, fémkorlátos lehajtója mellett egy autós pihenőben ütöttük fel megfigyelő állásunkat. Hatalmunknak köszönhetően bármilyen képességgel felruházhattuk kedvenceinket, így a távoli nyomkövetés, és amikor az áldozatunknak − jelen esetben méltán gyűlölt és megvetett ősellenségünknek − fel kellett bukkannia. Gyilkos mosolyra húzódott a szánk, ahogy jégkék szemeinkkel a négysávos utat fürkésztük.

   Még három perc, és Edward Cullen szembenéz a végzetével.

Edward
Kedd, 22:21

   A filmekben gyakori visszatérő vizuális effect, amikor a főhős egy megrázó pillanatban kétségbeesett tettre szánja el magát, s néma küzdelmét, hogy egy számára fontos személyt megmentsen a biztos haláltól, a rendező lassított felvétellel igyekszik még drámaibban elénk tárni. Látjuk arcán a megfeszülő izmokat, a testén kiütköző verejtékcseppeket, ahogy korlátain átlépve kedvese védelmére kel. Így érzékeltem én a világot abban a végtelen másodpercben.

   Apám kiáltása foszlányokban jutott el hozzám, ám adrenalin fűtötte elmém csak egyetlen pontra fókuszált, Bella halálra vált arcára, amint félfordulatot téve tekintete a levegőbe emelkedő ökölre meredt. Lábaim maguktól mozdultak, hogy a köztünk tátongó, néhány méteres távolságot egyetlen ugrással megsemmisítsem. Ahogy a fenyegető kéz egyre közelebb került szerelmem törékeny testéhez, már tudtam, hogy nincs az a hatalom, ami megállíthatná gyilkos indulataimat, ha bántódása esik.

   A brutális férfiarc eltorzult a meglepetéstől, ahogy Bellát markoló karját kifeszítettem, és kíméletlenül eltörtem. A fájdalomtól és dühtől eszét vesztve, vicsorogva támadt szoborrá dermedt kedvesemre, ami a tőle telhető legostobább cselekedet volt. Ha azt hitte, haragom már fokozhatatlan, tévedett. Egy erős taszítással lendítettem Bellát a családom felé, akik összezavarodva figyelték a kibontakozó küzdelmet, a megfelelő pillanatra várva, hogy beavatkozhassanak. Alice gyengéden ölébe vonta reszkető barátnőjét, és a hátam mögött elsuhanva kivetette magát az ablakon. Biztos talajt érésüket csak egy halk koppanás jelezte.

   Most, hogy Bellát végre biztonságban tudhattam, már semmi sem állt a vérszomjas vámpír, és a haragom között. Nyüszítve vergődött egyre szorosabbá váló vasmarkaimban, miközben harcoltam az agyamat beborító vörös köd ellen. Ki akartam tépni fekete kőszívét, hogy szerelmem lábai előtt taposhassam porrá, bebizonyítva neki, hogy bármire képes vagyok érte, akár ölni is. De ismertem annyira Bellát, hogy tudjam, a kegyetlenségemmel csak még messzebbre taszítanám magamtól, már ha az a távolság, amelyet leleplezett csalásunk vert közénk, még fokozható.

   Persze nem engedhettem el büntetlenül, hiszen akár akartam, akár tagadtam, egykor én voltam a Mészáros, még ha időközben újra vissza is találtam a Carlisle- sugalmazta útra. Ha fajtársaink megsejtik, hogy a számukra gyengeségnek titulált állati táplálék valóban megpuhított, számtalan jelentkező akadna, aki presztízskérdéssé magasztalná legyőzésemet. Pedig valójában a „vega” életmódunk, s így elvegyülésünk az emberek között bizonyította leginkább, mekkora kitartás lakozik bennünk, mekkora erő kell ahhoz, hogy az akarat győzzön az ösztönök felett.

   Észre sem vettem, hogy Jasper Alice-ék után ment, csak amikor ellenfelemet egyetlen ütéssel a falhoz vágtam, s hagytam onnan lassan a földre csúszni, eszméltem fel, hogy csupán Carlisle áll mellettem kifürkészhetetlen tekintettel.

- Nem veszíthetem el önmagamat egy ilyen féreg miatt – feleltem ki nem mondott kérdésére.

- Büszke vagyok rád, fiam – mosolygott rám apám.

   Tudtam, hogy így van, már mióta a rettegett vörös könyvet elégette, de így hangosan is kimondva olyan volt, mintha a pokolból egyenesen a mennybe szálltam volna.

- Milyen megható – tapsolt gúnyosan vigyorogva zsarolónk.

   Igen, van, aki nem tudja, mikor kell befogni. Felöltöttem legsötétebb ábrázatomat, és olyan közel hajoltam az orrfacsaró dögszagot árasztó vérszívóhoz, hogy a rémülettől kitágult pupilláin kívül semmit sem láttam.

- Ha Bella megsérült, vagy ha akár csak rémálma lesz miattad ma éjszaka, visszajövök, és könyörögni fogsz a nyamvadt életedért – sziszegtem a képébe.

   Ettől persze megszeppent. Kinyitotta a száját, mintha még valamit mondani akarna, de csak tátogott, mint a hal. Jobban is tette, mert az én türelmem is véges, és ő már nagyon a határon táncolt.

- Gyere fiam, vigyük haza Bellát! – szólt halkan apám, majd elhagyta a szobát.

   A pénzt rejtő fém bőröndöt magamhoz véve még vetettem egy metsző pillantást az ismeretlen férfira, és Carlisle után indultam.

Grace
Kedd, 22:56

   Még két perc, és évtizedek várakozása hoz végre gyümölcsöt. Minden készen áll Edward Cullen fogadására.

   A Hetek tagjai persze most elégedetlenek lennének, hogy a vadászuk védett vadra vetette ki a hálóját… de ezzel már nem kell foglalkoznunk. Megkapták méltó büntetésüket az árulásukért. A szövetség megalakulásától a vámpírok kiirtását tűzte ki céljául, nem pedig a szolgálatukat. Őseik most forognak a sírjukban, hogy utódaik ilyen mérhetetlen szégyent hoztak a nevükre.

   Minden alapító család gyászolt azokban a szörnyű időkben. Mindannyian elvesztettek valakit, aki pótolhatatlan volt, köszönhetően az egyre elszaporodó vámpír támadásoknak. Néhol még szemtanú is akadt, de a fafejű, tehetetlen hatóságok bolondnak titulálták őket, akárcsak azt a szegény kislányt, akinek végig kellett néznie szülei és testvérei halálát. Az igazságszolgáltatásba vetett hit milliónyi apró szilánkra hasadt.

   Ekkor érkezett a remény egy félnótás tudós, James Sargent személyében, aki okkult jelenségek és természetfölötti lények után kutatott. Szerzetesrendek és kolostorok könyvtáraiban töltötte élete nagy részét, rendszerezve a babonákban és mondákban lappangó alapigazságokat. Minden, amit ma tudunk a vámpírok szokásairól és képességeiről, az tőle ered.

   Sargentnek köszönhetjük a Hetek létrehozását is. Olyan gazdag és befolyásos családokkal kötött barátságot, akiknek hozzátartozójuk vámpírkezek között lelte halálát, és személyes bosszújukért cserébe hajlandóak voltak elkötelezni magukat e szent ügy mellett, így összefogva keresztes háborút indítottak a vérszomjas kárhozottak ellen.

   Szégyen, hogy utódaik ennyire semmibe vették ezt a nemes harcot, és alávetették magukat a Volturi akaratának.

   De most nem akartunk erre gondolni. Összeforrott lelkeinket melengette a tudat, hogy ellenfelünk mit sem sejtve közeleg.

Bella
Kedd, 22:22

   Megkövülten álltam a drágábbnál drágább luxusautók mellett. Alice szája be nem állt, csak csacsogott mindenféléről, gondolom ezzel akarta oldani a feszültséget, Inkább magamat kérdezgettem, vajon biztosan normális vagyok-e, vagy annyira az agyamra ment Edward hiánya, hogy képes vagyok ilyen morbid hallucinációval kínozni magamat, csak hogy újra érezhessem észveszejtő illatát. A válasz egyértelműen igen volt.

   E tény mellett szólt Cullenék furcsa kinézete. Csendes, kertvárosinak tűnő családból hirtelen maffiózók lettek. Persze nem voltam olyan ostoba, hogy azt higgyem, külsejüket sose változtatják meg, hiszen magam is láthattam a családi fotóalbumokban, mennyire igyekeztek minden egyes költözésnél „megújulni”, ami Alice divatkövető hóbortjával ötvözve igen könnyen ment.

   Őrültségemet bizonyította az is, hogy Edward életben volt. Ezt az eshetőséget két éves gyász után nem tudtam felfogni. Nem azért, mert nem örültem volna Edward feltámadásának. Ha lehetett volna egyetlen kívánságom, akkor semmire sem vágytam volna jobban, mint hogy szerelmemet ismét magamhoz szoríthassam. De a világ nem így működik. Aki meghalt, az halott marad, legalábbis a földi létben. Edward csak abban az esetben lehetne életben, ha az egész Cullen család − köztük a legtökéletesebb bronzhajú teremtés − hazudott nekem.

   Így el is jutottam ostobaságom harmadik alappilléréhez. Már én is Cullen voltam, így ami őket érintette, az rám is tartozott. Ha átvertek, akkor minden, amiben hittem, aminek magamat hittem, csalóka látszat volt csupán. Az fatális lett volna. Mert ha nem az vagyok, akivé általuk váltam, akkor mi marad nekem? Semmi. Senki leszek, egy üres, hófehér vászon.

   Tenyeremet a fülemre simítottam, így próbáltam kizárni a magas hangon csivitelő Alice-t. Már-már sikerült is volna, amikor a semmiből Emmett bukkant fel előttem. Először csak félrehajtott fejjel vigyorgott rám, majd ő is a füleire helyezte a kezét. Bár nem hallottam, ajkai mozgásából egyértelmű volt az üzenete.

- Pa-pa-pa-pa-pa-pa… - ismételte szüntelenül az egyik európai bank bugyuta reklámját utánozva.

   Gyerekes hülyéskedésének köszönhetően a valóság robogó expressz vonatként csapódott belém… aztán gázolt keresztül rajtam.

- Ti tényleg itt vagytok – zokogtam.

   Alice anyásan legyintette meg testvérét, csilingelő kuncogása határtalan jókedvről árulkodott.

- Jaj, Bella! Olyan butus vagy! Hol máshol lennénk? – kérdezte csipkelődve.

- Ahol az elmúlt két évben – válaszoltam hidegen elhúzódva érintése elől, de ahogy megfordultam, Jasper állta el az utam.

- Talán rosszkor érkeztünk? Maradtál volna vacsorának? – vonta fel egyik szemöldökét az egykor szőke vámpír. – A jó társaság meghozza az étvágyat.

   Leesett állal bámultam egyikről a másikra. Két éve még simán ugratásnak vettem volna kétértelmű szavait, de most a régi barátok helyett csak idegeneket láttam. Mert ha ők tényleg itt vannak, akkor…

- Bella! – hallottam meg a lágy, mégis térdremegtető férfias hangot.

   Összeszorítottam a szememet és imádkoztam, hogy mindez csak egy rémálom legyen. Ha elég kitartóan koncentrálok, akkor mindjárt felébredek, reggel lesz, mehetek dolgozni a boltba, és amikor fáradtan hazaérek a munkából, szabadon álomba sírhatom magam a veszteségeimen keseregve.

   Hűvös, remegő ujjak simítottak végi arccsontomon, alig érintve a bőrt, mintha a kéz tulajdonosa attól félne, hogy bármelyik percben köddé válhatok. Szerettem volna belesimulni a hideg tenyérbe, élvezettel megadva magam a magasztos pillanatnak, de nem akartam újra abba a hamis álomba ringatni magam, hogy érek még valamit a szemükben. Mellkasom sajgó fájdalmából erőt merítve nyeltem vissza a szemhéjam alól bugyogó könnycseppeket. Egyetlen mondatba sűrítettem végtelennek tűnő évek kínszenvedését, de hangom remegése elárulta a bennem dúló érzéseket.

- Ne merj még egyszer hozzám érni! – suttogtam megtörten.

   Úgy tántorodott hátra Edward, mintha arcul csaptam volna. Csak nézett rám aranybarna szemeivel, némán könyörögve, de a szívemben nyomát sem találtam szerelemnek, vagy megértésnek, csupán csalódottságot és határtalan dühöt éreztem. Vállam fölött váltott egy jelentőségteljes pillantást Jasperrel, majd a szokásosnál is jobban elfehéredett.

- Bella, én… - kezdte, de nem érdekelt, milyen kifogással akarja kiszúrni a szemem.

- Két évig gyászoltalak, Edward! Két évig! – kiabáltam, de hangom zokogásba fulladt.

- Bella, én sajn… - mentegetőzött.

- Két évig gyászoltalak! – vágtam hozzá megint.

- Csak a te érd…

- Ne merészeld azt mondani, hogy az én érdekemben tetted, mert esküszöm, hogy megütlek, még ha darabokra is török! – ordítottam ökölbe szorított kézzel.

   Hosszú percekig álltunk így, egymással szemben, miközben a többi Cullen lélegzetvisszafojtva várta, mi is lesz a vége. Edward időnként Alice és Jasper felé nézett, bizonyára az érzéseimet, és a várható lépésemet olvasta ki a fejükből. Elkeserítő lehetett az eredmény, mert egykori szerelmem szomorú szeme némán megbocsátásért könyörgött.

  Életünkben időről időre olyan pillanathoz érkezünk, amikor sorsunkat meghatározó döntést kell hoznunk. Ilyen volt, amikor apámhoz költöztem Forksba, amikor a józan észnek ellent mondva Edwardot választottam társamnak, vagy most, amikor a hazugságokkal terhes bizonytalan jövő helyett egy könyvesbolt eladójának unalmas, és minden bizonnyal magányos életére ítéltem magamat.

- Örülök, hogy életben vagy – törtem meg az éjszaka csendjét -, de számomra akkor is halott maradtál. Már nem szeretlek, és minden erőmre szükségem van, hogy ne gyűlöljelek.

   El sem köszönve hátat fordítottam, és a sugárút fényei felé vettem az irányt, hogy könnyeimmel a poros utat áztatva hazasétáljak.

Grace
Kedd, 22:57

   Régóta figyelemmel kísértük a Cullenek tevékenységét. Beilleszkedésük a társadalomba tiszteletre méltó lett volna még a mi szemünkben is, de megtűrni maguk közt a természet egy olyan elrettentő példányát, mint a Mészáros, nem vallott túl bölcs gondolkodásra. Edward Cullen csak egy állat. Szép, egzotikus, vonzó… és halálosan veszélyes. Egy vérengző fenevad, amely angyali külsejével elbűvöl, csak hogy tőből téphesse le simogatásra felé nyújtott kezedet.

   Csak egy állat. Úgy is fogunk bánni vele.

   Még egy perc… aztán vége.

   Szerző: Nikita