Bella
Rosalie még azelőtt elkapott, hogy a fejem a padlón koppant volna. Csak az ő arca tükröződött az üvegben… kész idegroncs vagyok. De ahogy láttam, Esme és Rose sem volt jobb állapotban.
A zaklatottság és a félelem ordított róluk, tekintetük zavarosan meredt a felszakad, sebekkel borított kezemre. Egyikük sem lélegzett, de szerencsére most komolyabb problémájuk is volt, mint a vérem bódító illata. A konyhai csapnál dörzsölni kezdtem felhasadt kezemet. Csak a bőr nyílt ketté, nem is törődtem vele, egy konyharuhát csavartam rá. A fiókból kikotortam a legvastagabb húsvágó kést, amit még sosem használtak és harciasan marokra fogtam. Persze vámpírok ellen mit sem ért, mégis úgy éreztem, hogy magammal kell vinnem. Még szükség lehet rá…
- Esme, Rose, sietnünk kell. Edward és Emmett harcol valakikkel. Oda kell mennünk!
Csak ingatták a fejüket, de megszólalni nem bírtak. Legszívesebben rohantak volna a többiek után, de Carlisle kérésére maradtak, vigyázni rám. Kábultan rogytam a kanapéra, nem tudtam, mit kéne tennem. Futni akartam, érezni, ahogy a biztonságot magam mögött hagyom és a halál karjaiba vetem magam. Arra vágytam, hogy magához öleljen az üresség, ahol megsebzett lelkem megnyugvást lelhet.
Edward elvesztését képtelen lettem volna elviselni. Megszűnt létezni minden és mindenki rajta kívül. Ha én választhattam volna, hogy melyikünk maradjon életben, akkor habozás nélkül Edward nevét kiáltottam volna. Még akkor is, ha a megváltó elmúlásig a kínok kínját kellett volna kiállnom. Nélküle értelmetlen a világmindenség. Azon agyaltam, hogy győzhetném le Esmét és Rosalie-t, hogy aztán a tőlem telhető leggyorsabban Edward keresésére induljak. Az irányra csak abból következtettem, amerre Edward és Emmett eltűnt az erdőben. Azt ígérték, hogy a közelben maradnak, de az ő fogalmaikkal ez akár száz km-t is jelenthetett.
Egy út ígérkezett járhatónak. Rosalie volt az utolsó reményem, társam a bajban. Emmett is kint harcolt, bármikor meghalhatott.
- Rose, szerinted győzhetnek? – kérdeztem csendesen, s próbáltam elaltatni gyanakvásukat.
- Emmett erős, Edward pedig gyors. Nincs olyan, akit ők le ne győznének. Ráadásul már velük van Alice, Jasper és Carlisle is. Minden rendben lesz! – győzködte magát.
- Félek. Alice nem látta sehol Edwardot. Mi van, ha Emmett magára maradt az idegen vámpírokkal szemben? Egyedül is diadalmaskodna, akár egy sereggel szemben is?
- Hová akarsz kilyukadni, Bella? – érdeklődött Esme.
- Csak oda, hogy sokkal nagyobb esélyük lenne, ha ti is mellettük lennétek. De sajnos rám kell vigyáznotok. A tehetetlenség a legborzalmasabb – suttogtam magam elé, s szemem sarkából letöröltem egy kibuggyanó könnycseppet.
A változás leírhatatlan volt a két hófehér arcon. Előbb csak még sápadtabbak lettek, majd egyre sűrűbben pislogtak az átláthatatlan fák felé. Győzelmem nem töltött el elégedettséggel. Kihasználtam a gyenge pontjukat: a szerelmüket Emmett és Carlisle iránt.
Szerelemben és háborúban minden megengedett, nyugtattam magamat. Ha jól sül el a dolog, akkor nem számít, hogy végül mi sem maradtunk a házban. Ha viszont elvesztem Edwardot, akkor úgysem ér az életem egy fabatkát sem, nyugodtan elvehetik, vagy eldobhatom. A kést gondosan a csizmám szárába csúsztattam, arra az esetre, ha… Nem, erre a lehetőségre nem gondolhatok!
- Bella, nem bánnád, ha… - nézett rám könyörgő szemekkel Rosalie.
- Csak ha engem is viszel. Egy cipőben járunk. Én sem akarok a szerelmem nélkül élni. Most az egyszer segíts! Kérlek!
Kibúvót keresett, de nem talált. Carlisle parancsát nem szeghette meg, nem hagyhatott magamra. Sem ő, sem Esme. Egy torokszorító percig összenéztek, csak a szemeik beszéltek, az ajkaik nem mozdultak.
- Rendben. Majd én viszlek. Vánszorogva sosem érnénk oda – gúnyolódott Rose, de láttam, hogy ezzel csak az aggodalmát igyekszik leplezni.
Esme beütötte a zárkombinációt, s máris a fák között hasítottuk a levegőt. Rosalie fele olyan gyors sem volt, mint Edward. Már értettem, miért gondolják úgy, hogy Edwardnál nincs gyorsabb a világon. Már-már élvezhető lett volna a futás, csakhogy közben Edward halott, mozdulatlan arcát láttam a szemem előtt.
Rosalie olyan hirtelen fékezett le, hogy ha nem fogja le a lábaimat a dereka körül, akkor előrebuktam volna. Aztán finoman a földre ejtett. A lombok sűrűn összeborultak a fejünk fölött, esti derengéssel véve körül minket. A Cullen villától úgy húsz km-re lehettünk. Rose és Esme aggódva pásztázta a zord tájat, mintha bármelyik bokorból előugorhatna egy ellenség. Időnként a levegőbe szagoltak, majd tétován megállapodtak az egyik hatalmas tölgyfánál. A kérgen száradó apró vérfoltot én biztos nem vettem volna észre, ők viszont természetesen még rohanás közben is megérezték.
- Itt támadták meg. Egyedül volt. Miért váltak ketté? – kérdezte Esme a nyomokat olvasva.
- Kit támadtak meg? – sikoltottam.
Rosalie letérdelt a sárba, fehér nadrágjával nem törődve. Amikor felemelkedett, kezében egy összegyűrt papírdarabot tartott. Gondosan kihajtogatta. Apró nyögés hagyta el a száját, amely furcsán megkönnyebbültnek hangzott. Némán felém nyújtotta a fecnit, amely valójában egy fénykép volt. A fotón Edward állt egy fekete sportkocsi mellett, kezében a kulcsot lóbálta. Arckifejezése türelmetlenségről árulkodott, mintha már órák óta várna valakire. A felvétel régen készülhetett. Edward haja jóval hosszabb volt, mint most, középen elválasztva két oldalon az álla alá ért.
- Úgy hét éve készülhetett Alaszkában. Akkor volt Edwardnak ilyen haja. Valaki azóta figyelt minket? – döbbent meg Esme.
- Valaki Edwardot akarja? – visítottam már-már elviselhetetlenül magas hangon.
A pánik elhatalmasodott rajtam, azt sem tudtam, hol vagyok. Az izzadságcseppek borzongató hidegséggel csúsztak végig a gerincemen, libabőrt hagyva maguk után.
- Bella! Uralkodj magadon! Azzal nem segítesz senkinek, ha most összeomlasz! Legkevésbé Edwardnak. Mennünk kell!
Rose egyszerűen a hátára penderített, ahogy Edward szokott. Újra futásnak eredtünk, még lassabban, mint eddig. Így észleltük a mellettünk elmosódó környezet pusztulását. Volt, ahol csak néhány pozdorjává aprított fatörzs jelezte a harcot, volt, ahol vértől mocskos szikladarabok. Próbáltam legyűrni a hányingert, amit a vér rozsdás, fémes szaga idézett elő.
Igyekeztem nem elbőgni magam, de ez igencsak nehezemre esett. Elszürkülő arcuk nem sok jóval kecsegtetett. Minden csepp vérrel csak nőtt az a mennyiség, amit valamelyik fiú, meggyőződésünk szerint Edward, veszített. Vajon mennyi vére van egy vámpírnak? Azt tudtam, hogy nem halnak bele az éhezésbe, vagy a sérüléseikbe, de nem lehettem biztos abban, hogy nem vár ránk valahol az erdő mélyén egy kiégett farakás Edward izzó csontjaival.
Még a halál sem kegyes hozzájuk. A vámpíroknak darabokra szaggatva kell elégniük, más esetben, ha idővel is, de meggyógyítják önmagukat. Ebbe a reménysugárba kapaszkodtam. Ha Edwardot nem égették meg, akkor felépül. Én majd ápolom.
A sokkból végre kezdtem magamhoz térni. Edward előtt mindig játszottam az optimistát, mindennek a jó oldalát láttam meg. De amint magamra hagyott, rögtön a legrosszabbra számítottam. Talán azért, mert csak vele éreztem magam egésznek, nélküle sivár volt az életem.
Közeledhettünk a többiekhez, mert egy egyre erősödő ordításban rögtön megismertem Edward hangját, bár ilyen fájdalommal telinek még sosem hallottam. A megkínzott állatoktól hallani ilyet, amikor egy nagyobb ragadozó marcangolja őket. A fülemre akartam szorítani a tenyerem, de ahhoz előbb el kellett volna engednem Rosalie nyakát, ami nagy baklövésnek bizonyult volna. Így csak magamban imádkoztam, hogy Edward legyen még életben, hogy legalább utoljára megcsókolhassam és a fülébe súghassam, mennyire szeretem. Aztán követném, bárhová távozik is a lelke.
Hirtelen zuhanni kezdtünk. Görcsösen kapaszkodtam Rosalie-ba. Szerencsére nem volt szüksége légcserére, különben holtan rogyott volna össze a szorításomtól. Fölösleges volt aggódnom. Néhány méter volt csupán a szintkülönbség, amit ugorva tettünk meg. Egy kiszáradt folyómederben értünk földet, amelynek oldalán a különböző színű csíkok jelezték a néhány évtizede történt komoly vízingadozást.
Ott voltak mind. Emmett nem messze tőlünk a földön térdelt, több sebből is vérzett, de egyik sem tűnt súlyosnak. Az arcát mégis fájdalom torzította el, válla rázkódott, ahogy előre görnyedt. Ha tehetséges művész lettem volna, rögtön felkértem volna modellnek „A kín” című szobromhoz. Alice és Jasper összekapaszkodva álltak kissé távolabb, eltakarva előlünk azt, ami a földre szögezte a tekintetüket.
Rose a lábamra állított és Emmettre vetette magát. Csókolta, ahol érte, a fiú tiltakozásával mit sem törődve. Meg tudtam érteni, a helyében én is ennyire örülnék, ha Edwardot épségben újra látnám. Esme belém karolva és egyben támogatva Alice-ék mellé lépett. Bár ne kellett volna látnom, amit ők láttak. A könnyek szakadatlanul ömleni kezdtek a szemeimből.
- Nem lehet, nem lehet, nem lehet… - csak ezt a két szót ismételgettem, de a rémálom nem akart eltűnni.
Edward alvadó vértócsában feküdt, nem volt magánál. Gyönyörű arcát mély vágások csúfították, több helyen is a csontjáig hatoltak. Ruhái cafatokban lógtak rajta, felfedve a borzalmas ütésnyomokat, amelyek az egész testét beborították. Karja természetellenesen csavarodott oldalra, egyértelműen eltört. Nadrágja kicsit lecsúszott, szabadon hagyva máskor észveszejtően férfias csípőcsontját. De most semmi szépséget sem találtam abban a felpuffadt, lilás duzzanatban, amely a számomra legvonzóbb csontját fedte. Szinte nem volt olyan érintésnyi hely rajta, amely nem sérült meg.
Egyfolytában nyöszörögtem, képtelen voltam visszafogni, s csendre bírni magamat. Gyötrelmes volt így látnom a szerelmemet. Tehetetlen voltam, s ez dühített a leginkább. A végtagjaim kocsonyásan remegtek, csak Esmének köszönhettem, hogy nem hanyatlottam én is Edward mellé. A máskor őrülten dübörgő szívem most alig vonaglott néhányat, mintha máris feladni készülne a küzdelmet. Megráztam a fejemet, hogy az ostoba gondolatokat elűzzem. Boldog lehetek, hogy egyáltalán él.
Edward csúnyán megsérült, de nem égett meg sehol. Fel fog épülni és elmeséli, mi történt, kik verték meg és vagdosták össze. A gyógyulására kell koncentrálnom. Mindig a megtestesült férfiasságot jelentette a szememben, aki mellett én nyugodtan lehettem ügyetlen, vagy katasztrófára hajlamos, hiszen óvott, védelmezett, meghalt volna értem. Most ő volt gyenge és sebesült, s nekem kellett határozottnak és erősnek lennem.
Carlisle a fia mellé térdelt, s szakértő kezekkel vizsgálta meg Edward fejét, a sebesüléseit, s óvatosan még a gerincét is végigtapogatta. Alig mozdítva lehúzta róla a széttépett inget. Nagyot nyelve fojtottam el a feltörni akaró sikoltást. Carlisle állkapcsa is megfeszült, pedig orvosi praxisa során nem egy csúnya bántalmazással találkozhatott.
- A jó hír az, hogy a gerince nem tört el. A feje kemény ütéseket kapott, helyenként a koponyacsontja is megrepedt. A karja, több bordája, a csípőcsontja eltört. Belső sérülései is vannak. Az aggasztó az, hogy szinte teljesen kivérzett. Azt hiszem, még nem evett akkor, amikor elkapták. Nem gyógyítja magát. Valamit ki kell találnunk!
Nem fogtam fel sokat Carlisle szavaiból, csak annyit, hogy Edward meg fog gyógyulni, de előbb innia kell.
A nyelőcsövemet égető hányingert elnyomtam, s Edward mellé térdeltem. A sűrű vér rögtön átitatta a nadrágomat. Beleszédültem a gondolatba, hogy az Edwardot éltető folyékony erő most az én térdemnél csorog, átmelegítve azt. Féltem megérinteni, nehogy én is kárt tegyek benne. A kezem elindult a haja felé, néhány tincset kisimítottam sebes homlokából. A könnyeim folyamatosan potyogtak, de hálás voltam azért, hogy elhomályosították a látásomat. Ilyen összetörtnek még sosem láttam. Minden sebe, törött csontja nekem is szenvedést okozott.
- Miért nem tér magához? – szűköltem hüppögve.
- Elviselhetetlen fájdalmai vannak. Így jobbnak láttam elkábítani – válaszolta Jasper mögöttem, összeszorított fogai közt morzsolva a szavakat.
Alice tartotta dülöngélő kedvesét, akin nem láttam semmilyen sérülést. Az arca időről időre megvonaglott, s amikor egy pillanatra kiesett a koncentrálásból, Edward fájdalmasan felnyögött.
- Mit csinálsz vele? – kérdeztem Jaspert.
- Az alvás és az ébrenlét közötti állapotban tartom és közben próbálom elnyelni a fájdalma egy részét. De már nem bírom sokáig tartani magam. Sajnálom… bocsáss meg, Bella. Talán vissza kéne menned a házba, megviselne, ha itt maradnál… Edward nem az a panaszkodós fajta, de ez… bármelyikünknek sok lenne.
- Nem mozdulok innen. Jóban-rosszban összetartozunk. Köszönöm, amit érte teszel - néztem fel rá hálásan Edward mellől.
Edward karja alá nyúlva az ölembe próbáltam vonni, de túl nehéz volt. Carlisle gyengéden megemelte fia hátát, megvárta, amíg átkarolva a felsőtestét magamhoz húztam, aztán óvatosan elengedte.
- Már nincs sok időnk. Fogy az erőm. Innia kell, méghozzá minél hamarabb! – sürgetett Jasper.
- Jasper, képes vagy arra, hogy enyhítsd a fájdalmát, miközben félig magához téríted? Akkor, ha nehezen is, de enni tudna. Hozhatnánk neki mondjuk egy őzet…
- Megpróbálhatom. De talán vissza kéne menned a házba. Edward gyűlöli, ha látják evés közben.
- Edwardnak szüksége van rám! Ne pazaroljuk az időt! – zártam le a vitát.
Magam sem hittem el, amit mondtam, mégsem ellenkezett. Alice könyörgő pillantásának nem tudott ellenállni. Megadóan bólintott. Emmett maga rohant el vadászni, pedig őt is megviselte a csata, amelyről mindegyikük hallgatott. Nem akartam faggatózni addig, amíg Edwarddal együtt haza nem megyünk. Most Edward élvezett elsőbbséget, minden más csak másodlagossá redukálódott.
Emmett egy fiatal őzzel tért vissza. Keményen szorította egyik kezével az oldalához, miközben másik kezével összezárta a száját, hogy ne tudjon bőgni. Carlisle arrébb húzódott, hogy helyet adjon Emmettnek, aki két lába közé zárta a kétségbeesetten vergődő állatot. Nyakát hátrafeszítve várakozóan tekintett Jasperre, aki egyre jobban összegörnyedt az Edwardtól elvont fájdalomtól.
Előre iszonyodtam az elkövetkező néhány perctől, amikor végig kell néznem, amint egy védtelen élőlényt Edward szárazra szív azzal a szájjal, amivel már több ezer csókot adott nekem. Nyelvével, mellyel lágyan cirógatta a testemet, végigsimítja majd az őz nyakán ejtett sebet. Meg fogja ölni, elveszi tőle az életet, mialatt izmos karjaival magához szorítja.
Soha ennyire még nem voltam tudatában annak, hogy egy vámpírt szeretek. Mindazt, ami most fog következni, bármikor megtehetné velem is, s vágyik is rá mindennél jobban. Belemélyeszteni fogait vékony bőrömbe, átharapva lüktető nyaki artériámat, s az élet forrását kiszipolyozni belőlem. Bármikor összeroppanthatna egy hevesebb, átgondolatlan érintéssel.
De uralkodik sötét énjén, meghazudtolva azt, ami. És a bárány is beleszeretett az oroszlánba…
Finom csókot leheltem Edward homlokára, vigyázva, nehogy a sebeihez érjek. Amennyire csak lehetett, egész tetemmel hozzá tapadtam. Bal karommal átfontam a derekát, a jobbal folyamatosan cirógattam az arcát.
- Nem lesz semmi baj. Itt vagyok melletted – suttogtam a fülébe.
Bizonytalanul Emmettre és Jasperre néztem.
- Kezdhetjük – bólintottam.
Jasper és Alice törökülésbe ereszkedtek mellettem, miközben egy pillanatra sem engedték el egymás kezét. Mindenki körénk állt. Rosalie Emmett mögött térdelt, igyekezett bíztató és együttérző mosolyt küldeni felém. Ő is izgult Edwardért, bármennyire is feszült volt a viszony közöttük. Carlisle és Esme szülői aggodalommal figyelték Edward minden rezdülését. Ha a fiúk felszisszent, láttam, ahogy összeszűkült a szemük és egyre mélyebbre süllyedtek a féltés mocsarában.
Jasper izmai megfeszültek, az erőlködéstől kidülledtek borostyán szemei.
Bármennyire is hálás voltam neki, csak Edwardra tudtam figyelni. Élettelen teste aprókat rándult, mintha áramot vezettek volna belé. Fojtottan felnyögött, s a kezei ökölbe szorultak, ami ellen törött jobb karja reccsenve tiltakozott. Fájdalmas nyüszítés hagyta el felduzzadt ajkát, egész teste reszketett, ami újabb kínt okozott neki. Gyorsan felfogta, hogy jobb, ha mozdulatlanul fekszik. Zihálva kapkodott levegő után, majd lassan résnyire nyitotta a szemeit.
- Menj innen! – sziszegte Edward éjsötét szemeit bekötött kezemre függesztve.
- Erre most nincs időnk. Innod kell! Emmett hozott egy őzet! Gyerünk! – parancsoltam.
Az őz említésére oldalra fordította a fejét, mohó vággyal nyalta meg kiszáradt ajkait. Valóban olyan volt, mint egy oroszlán. Egy oroszlán, ami előtt véres húscafatot lóbálnak, de nem akar beleharapni. Nagy nehezen újra rám emelte ónix tekintetét.
- Menj innen! Kérlek! – könyörgött elhalóan. – Előtted nem tudom megtenni.
- Nem hagylak magadra. Tudom, mi vagy és szeretlek. Igyál! – biztattam.
- Nem. Előbb halok meg - jelentette ki dacosan.
Egész teste megrándult, a fájdalom átjárta minden porcikáját. Jasper csak egy pillanatra engedett, ez mégis elég volt arra, hogy Edward a poklok poklát állja ki. Féloldalasan hozzám bújt, görcsösen fúrta fejét a felsőmbe, miközben az ajkait harapdálta. Igyekezett előttem titkolni, mennyire nincs jól, nagy nehezen vissza is szorította a feltörni akaró kiáltásait. A férfiak már csak ilyenek… Közelségemmel ugyan nem segíthettem fizikai sérülésein, lelkileg mégis támaszt nyújthattam. Folyamatosan simogattam, amiből szemmel láthatóan erőt merített. Így öleltük egymást néhány percig, majd Jasper megszánta testvérét és újra jótékony bódultságot irányzott felé. Szándékosan érzékeltette vele, hogy a helyzet hamarosan rosszabbra is fordulhat.
- Na, érted már, miért kell innod? – kérdezte Alice Edwardot, s közben ugyanolyan féltőn simogatta szerelmét, mint én az előbb az enyémet.
- De Bellát vigyétek vissza a házba. Nem akarom, hogy lássa – kérlelte Edward.
- Jól van, Edward! Kezd elegem lenni ebből a „zárjuk ki Bellát mindenből és kezeljük tárgyként” dologból. Vagy iszol, vagy olyat teszek, hogy magam is megbánom! – dörrentem rá, de ő csak csökönyösen elfordította a fejét.
A csizmám körül kezdtem kaparászni, senki sem sejtette, mire készülök. A konyhából elcsent kést olyan hirtelen rántottam elő, hogy Alice-en kívül a többiek még fel sem fogták, amikor már a jobb csuklómon lévő félhold alakú sebhelyhez szorítottam az éles pengét.
- Így, vagy úgy, de inni fogsz, Edward! – néztem komoran elszürkülő arcába.
A körülöttünk álló vámpírok néma mozdulatlanságba fagytak.
Szerző: Nikita
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése