/A 6. fejezet Edward szemszögéből/
Edward
Csak ült az ágy közepén, zavaros tekintettel meredt maga elé, mintha az agya nehezen dolgozna fel egy megrázó információt. Végül döbbenten felnézett. Persze most is rossz következtetésre jutott.
- Nem, ezt nem mondod komolyan. Ennyire utálsz? Le akarsz koptatni? Ezért találsz ki hazugságot?
Lekoptatni? Bár ki tudnám vágni a saját nyelvemet, hogy ne kelljen beszélnem. Hogy ne hagyjon el. De tudnia kellett az igazságot.
- Nem hazudok, most nem. Túl önző voltam, féltem, hogy elveszítelek, ezért nem voltam őszinte veled. Tudtam, hogy minden egyes velem töltött percért csak még jobban fogod gyűlölni magadat és engem, de képtelen voltam arra, hogy elhagyjalak. Hogy időben leálljak, még mielőtt belém szerettél. Hiba volt visszajönnöm Denaliból, de ezen már nem változtathatok.
- Miről beszélsz? Nem értelek.
- Emlékszel, amikor elmeséltem, hogy fellázadtam Carlisle életmódja ellen – kérdeztem.
Biztos voltam benne, hogy emlékszik. Aznap mutattam be a családomnak. Olyan bátran viselkedett, mint mindig. Cseppet sem izgatta, hogy egy vámpíroktól nyüzsgő villában tölti a napot. Végig azt vártam, hogy felébred végre és sikoltozva elmenekül. De velem maradt. Próbált fesztelenül társalogni, mintha csak egy átlagos fiúval ismerkedne.
Már akkor el akartam mesélni neki mindent magamról, de nem tettem. Bármilyen életem is volt a Cullen család tagjaként, sosem éreztem magam igazán boldognak. Addig a napig. Nem tudtam lemondani Belláról és az új, addig ismeretlen érzéseimről. A hazugság természetes velejárója az életmódunknak, mégis a pokolba kívántam magamat, amikor szemrebbenés nélkül előadtam egy mesét a Carlisle-tól és Esmétől távol töltött éveimről.
Nagyképűségemben még valamiféle megmentőt is faragtam magamból, amilyennek az elméletei alapján Bella elképzelt: a démonaival harcoló hős védtelen szüzeket ment a gonosztól. Milyen nevetséges voltam. Bella nem vette észre a hangom remegését, minden szavamat elhitte, annyira bízott bennem.
Íme, eljött a nap, hogy a bűneimről lerántsam a leplet. Le kellett csupaszítanom sötét lelkemet. A döntőbíró pedig előttem ült, s én a kezébe adtam hitvány életem.
- Igen. Sosem felejtem el azt a napot.
Mint ahogy ezt sem fogod, gondoltam keserűen magamban.
- 1928 tavasza volt. Carlisle-lal és Esmével Chicagóban éltünk. Mint egy boldog család. Szörnyű vihar tombolt azon az éjszakán. Mintha csak a saját belső állapotom kivetülése lett volna. Hónapok óta terveztem a szökést, mert Carlisle sosem engedett volna el. Inkább bezárt volna a pincébe, semhogy hátat fordítsak mindannak, amit próbált belém nevelni. Tíz év hosszú idő… Minden egyes nap, amikor nem öltünk meg egy embert sem Esmével, megkönnyebbült. Magát okolta azokért az életekért, amiket újszülött vámpírként elvettünk. Én sokkal gyorsabb voltam nála és erre nem számított, úgyhogy elég sokszor hibáztam, ha érted mire gondolok.
- Értem.
- Ráadásul Esmére is figyelnie kellett. De egyre jobban tudtam kontrolálni magam, legalábbis ezt mutattam. Olyan büszke volt rám… Sejtelme sem volt, hogy mire készülök. A mennydörgés elnyomta a lépteim neszét, így könnyen kijutottam a házból. El sem merem képzelni, mit éreztek, amikor reggel látták, hogy eltűntem. Esme már akkor is fiaként szeretett és a csecsemője halála után engem is elveszített. Cserbenhagytam mindkettőjüket.
Az emlékek olyan tiszták voltak, mintha minden tegnap történt volna, nem pedig nyolcvan éve. Fajtám legnagyobb átka a tökéletes memória. Sosem felejtünk. A vámpírokat ez nemigen zavarja, csak azon keveseket, akik a vegetáriánus táplálkozásra áttérve lelki megnyugvásra vágynak. De hogy is érhetnék el, ha újra és újra átélik borzalmas cselekedeteiket?
Újra éreztem a mellkasomban a fájdalmat, amit egyre gyakrabban idéztek elő merőben új érzéseim. Csaknem egy éve, mióta Bellát ismertem, ez a kín az életem része lett. Amint valami olyat tettem, vagy mondtam, ami a szörnyeteg oldalammal volt kapcsolatos, ez a szúrás jelentkezett, nehogy elfelejtsem, mi szunnyad a felszín alatt.
Nem csak Bellát kellett itt és most szembesítenem azzal, hogy kivel is osztja meg a testét és a lelkét, hanem önmagamat is megfosztanom a reménytől, hogy megbocsátást nyerhetek tőle, a családomtól és önmagamtól. Hogy megszabadulhatok attól a súlytól, amit egy rossz döntésem miatt létezésem utolsó pillanatáig magammal fogok cipelni.
Erőtlenül behódoltam a testemben növekvő nyomásnak, ami felőrölte színlelt magabiztosságom utolsó morzsáit is. Végtelenül fáradt voltam, csak be akartam kucorodni egy sarokba, ahol senki sem láthat, senki sem érinthet meg, és csendben szenvedhetek addig, amíg valaki meg nem szán és végez velem. Imáimba foglaltam volna a nevét.
A lábaim összecsuklottak, a hátamat a falnak vetve lassan a földig csúsztam és a térdeimet átkarolva ringatni kezdtem magam. Pszichiátriai eset voltam, nem álltam messze attól, hogy vagy katatón állapotba kerüljek, vagy eszemet veszítsem. Nem tudtam, hogy lehetséges-e bármelyik verzió, de nem akartam, hogy összeomlásomnak Bella a tanúja legyen.
Bella.
Szerelmem szemeibe nézve mintha újjá születtem volna. Megértettem azt a hatalmat, aminek birtokában Jasper képes egy-egy „hiba” után talpra állni, amivel Emmett Rosalie-t angyalnak látja, vagy ami segítségével Esme az évekig tartó szenvedés után megtanult bízni egy férfiben, Carlisle-ban. A szerelem erejét.
Higgy! Bízz! Remélj! Bella megbocsát.
Bella arcát tanulmányoztam, a szemeiből és izmainak rándulásából próbáltam kiolvasni, hogy mire gondol. Megkísérelte leplezni, mennyire felkavarták a szavaim, de már túl jól ismertem ahhoz, hogy tudjam, nem hagyja hidegen a múltban elkövetett számtalan gaztettem. Bár úgy történt volna minden, ahogy korábban mondtam. Vajon elég erős az irántam érzett szerelme ahhoz, hogy létezzen számunkra közös jövő?
Higgy! Bízz! Remélj! Bella megbocsát.
- Grace 12 éves volt. Gazdag család legkisebb lánya. Éppen a színházból tartottak haza. Apa, anya és a három lány. Az egyik sikátorba húzódva álltam, mustráltam az impozáns épületből kiáradó tömeget és már a számat nyaltam a finom falatok láttán.
Szándékosan tértem ki a részletekre. Minél kegyetlenebbnek tűnök, annál kevésbé lesz meglepő a szomorú vég. De ezt a kajás megjegyzés... eltúloztam. Újabb hiba. Túl szomjas voltam, s ezzel megint veszélybe soroltam a számomra legfontosabb embert a világon.
A méreg elborította a számat, majd elcsöppent a nyálam és nem elméletben, hanem szó szerint, fizikailag. Nagyokat nyeltem, nem akartam Bella előtt teljesen kikelni magamból. A szörnyeteg vicsorogva tépkedte láncait izzó bensőmben, éppen hogy csak fékezni tudtam. Még ha nem is ölöm meg Bellát, újra látná azt a szörnyeteget, aki tönkre tette legelső együttlétünket.
Próbáltam elhessegetni a borzalmas emléket, ami után Bellának hetekig rémálma volt. Még nem szenvedtem úgy életemben, mint azokon az éjszakákon. Hiába szerettük egymást, hiába szunnyadt el a karomba fúrva a fejét, fél óra múlva hánykolódott és suttogva könyörgött, hogy ne öljem meg. Reggelente nem emlékezett semmire, én pedig nem említettem neki a dolgot, mert önmagát okolta volna. De engem marcangolt a bűntudat.
Visszatartottam a lélegzetem, s a friss nyári zápor illatát felidézve sikerült csitítanom Bella vére iránti vágyamat. A méreg lassan felszívódott, keserű utóízt hagyva a szájpadlásomon. A fejem újra tiszta volt, de azért jó ötletnek tűnt felhagyni a légcserével az esti vadászatig. A beszédhez némi levegőre azért szükségem volt, ezért a fejemet az ablak felé fordítva újra és újra nagyot kortyoltam a szabadból beáramló oxigénből.
- Bocs. Elkalandoztam. Akkor Grace-ék elmentek a búvóhelyem mellett. Biztos voltam abban, hogy nem vehetnek észre, hiszen nem volt a közelben lámpa és sötét kabátot viseltem. De Grace rám nézett, elkerekedett hatalmas, kék szeme és sírni kezdett. Az apja cipelte egészen hazáig. Követtem őket…
- Elég! Nem kell többet mondanod.
Sikoltása arcul csapásként ért, de a következő pillanatban mellettem térdelt és óvón átölelve ringatott. Már megint nem úgy reagált, ahogy vártam. Engem akart megkímélni a gyötrelemtől, más nem is érdekelte. Legkevésbé annak a nyomorult családnak a sorsa.
Jóságával akaratlanul porig alázott. Azt akartam, hogy köpjön le, vágjon fejbe egy kalapáccsal, vagy tegyen bármi mást, csak ne engem sajnáljon. Ezzel önmagát is bemocskolja. Ha velem marad, elkárhozik ő is. Ezt nem engedhetem. Egy ilyen angyalnak a mennyben a helye, vagy a szentek közt, nem egy pokolfajzat oldalán.
Mondd már ki! Félemlítsd meg, hogy ne legyen mersze többé megérinteni téged!
A szívem kegyelemért könyörgött, de az agyam helyesen akart cselekedni. Letépni a ragtapaszt gyorsan, a legkevesebb fájdalmat okozva. Ha befejeztem, itt hagyom Bellát összetörve. Alice itt tölt majd néhány éjszakát, csak hogy ne tegyen magával semmi őrültséget. Én már tudtam, hova vezet az utam a szakítás után, de neki tovább kell lépnie. Alice majd meggyőzi, hogy nem az ő hibája, a családom sem sejtette, milyen állat vagyok.
- Nem volt nehéz bejutnom az ablakon. Észre se vették volna, hogy ott vagyok, ha nem kezd el Grace üvölteni. Azt hitte, a Sátán jött el értük, és nem is tévedett. A nappaliba tereltem őket és folyamatosan mosolyogtam azon, ahogy próbálták a szülők megnyugtatni a gyerekeket, hogy a bácsi nem fogja bántani őket. Elsőnek az apával végeztem. A legyőzhetetlennek hitt családfő nyaka olyan reccsenéssel tört el, mint amikor az erdőben járva rálépünk egy száraz ágra. Nem is törődtem vele csak félrehajítottam. Az anya sikoltozni kezdett, rávetette magát a halott férjére és csak sírt. Már alig volt magánál amikor fölé hajoltam.
A kezei ökölbe szorítva hullottak a padlóra. Elégedettnek kellett volna lennem, ehelyett gyötört a bűntudat, de nem csak a nyolcvan éve történtek miatt. Arcának finom vonásait most eltorzította a kín, gyönyörű szemeiből ömlöttek a sós könnycseppek, háttérbe szorítva vérének édes zamatát.
Miattam kell már megint szenvednie.
Az esti rémálmom könnyed szórakozás volt ahhoz képest, ahogy most éreztem magam. Nem az elevenen elégés az igazi büntetésem, hanem Bella gyötrődése. Rettegtem a gondolattól, hogy halálom után a Pokolban újra és újra ezt a napot kell majd átélnem. Ha van igazság, akkor így lesz.
- A vére az arcomra fröccsent, de nem törődtem vele. Csak ittam és ittam egészen addig, amíg volt benne élet. Közben vérvörös szemeimmel már a lányokat figyeltem. A két nagyobb szőke volt, nem lehettek idősebbek 16-nál. A sarokba húzódtak és bőgtek. Egyre jobban kezdtek idegesíteni. Közben ott voltak a szánalmas kis gondolataik a fejemben. Mindkettő csak magáért aggódott, és ha a másik élete árán megmenekülhettek volna, akkor egy vállrándítással elintézték volna. Nem úgy Grace.
- Nem akarom, hogy folytasd! Kérlek!
Suttogva könyörgött, mint azokban a hetekben, amikor rólam szóltak a rémálmai. Próbált felkelni, de a lábai nem engedelmeskedtek. Nem ez volt az első alkalom, így meg sem lepődtem. A horror sztorit félbe szakítva készségesen a keze után nyúltam, hogy segítsek neki, de ijedten hátrébb csúszott. Őzike szemei elkerekedtek, iszonyodva figyelte a mozdulataimat.
Már nem volt hit, nem volt remény.
A szekrényén lévő képeket nézegettem. Egyetlen egy volt az anyjáról, Renee-ről a sarokban, az összes többin velem, vagy a testvéreimmel pózolt. Sosem tartozott az átlagos emberi világhoz, ízig-vérig Cullen volt. Hozzám, hozzánk tartozott.
Persze a kedvenc fotónk állt legelöl. Alice készítette egyik kirándulásunk alkalmával. Bella szokás szerint megbotlott egy kiálló gyökérben és miközben elkaptam, úgy fejbe vágott az illata, hogy egyszerűen eldőltem vele. Emmett majd meg szakadt, úgy nevetett, hisz a harcban egyikük sem tudott megszorongatni, Bella közelségétől könnyedén elszédültem. És ez nem egyszeri alkalom volt.
Innen visszapillantva már elérhetetlennek tűnt az a boldogság, ami akkor a mindennapjainkat jellemezte. Az életem most minden volt, csak boldog nem. A lány, aki nélkül az élet már mit sem ért, zihálva kuporodott össze az ágyon, a lehető legtávolabb húzódva tőlem.
A szívem megszakadt. Fuldokolva kapkodtam a levegőt és csak az elszántságom tartott még Bella szobájában. Arra vágytam, hogy magamhoz ölelhessem és az altatóját dúdolva megnyugtathassam, de már soha többé nem érinthetem meg. Ahhoz sem volt jogom, hogy rá emeljem fekete, kiéhezett tekintetemet, mégis megtettem. Olyan sok volt a rovásomon, hogy még egy hiba már nem számított.
Bella szemébe nézve újra elöntött a remény. Mindig hullámzó volt a kedélyem, a mai viselkedésem azonban mindenen túltett. Szerelmem arcán nem láttam gyűlöletet, vagy megvetést, csak aggodalmat. Ahogy a kezemben tartott fotót lefordítva visszatettem a polcra, mintha megkönnyebbült volna. Attól félt, hogy eltépem? Még mindig számítok neki?
Higgy! Bízz! Remélj! Bella megbocsát.
Higgyek a szerelmünk erejében? Bizonytalanul megvontam a vállam. Muszáj minden szalmaszálba belekapaszkodnom. De előtte még be kell vallanom mindent Bellának. Csak így kezdhetek tiszta lappal.
- Grace más volt, mint a testvérei. Ő könyörgött az életükért, magát ajánlotta fel helyettük. Mintha ő dönthetett volna. Az ostoba. Feldühített a pimaszsága. Meg is mondtam neki, hogy ő lesz az utolsó, aki meghal, de amiért alkudozni merészelt, a nővérei súlyos árat fizetnek. Hosszú, fájdalmas haláluk volt. És Grace minden egyes percben szórta rám az átkait és megígérte, hogy ha felnő, megkeres és megöl. Akár százszor is, ha kell. Nevetve fordultam felé, ő következett.
- Még csak 12 éves volt. Egy gyerek – hitetlenkedett.
Mit gondolt? Nagylelkűen elengedtem, mert csak egy gyerek volt? Nem látott még természetfilmet? Én nem ember vagyok, hanem egy ragadozó. A tápláléklánc csúcsa.
- Ilyen a természet, Bella. A ragadozó a leggyengébb láncszemet keresi. A magányosat, a beteget, a gyereket. Így vagyunk programozva. Kegyetlenül hangzik, de ettől még igaz. Miért ne ihatna egy vámpír gyerekvért? Mert az gonosz dolog?
Kérdőn néztem rá, miközben bátortalanul léptem kettőt az ágya felé. Nem tiltakozott, nem figyelt gyanakodva. Mintha csak egy esti mesét mondanék neki a farkasról meg a kismalacokról. Tényleg lehet valami baj az agyával. Ez nem normális, még akkor sem, ha róla van szó.
Hanyagul leheveredtem az ágyra, Bella bal oldalára, ahol esténként feküdni szoktam. Szorosan hozzám bújt és simogatni kezdett, mintha az elmúlt fél óra meg sem történt volna. Megéreztem, ahogy bőre átforrósodott, s szétnyíló ajkaival csalogatott, hogy lágyan érintsem meg. Már-már hajlottam arra, hogy vágyát kielégítsem, de a felismerés megbénított. Hát persze. Az illatom, a hangom, a leheletem elkápráztatta. Ilyenkor nem volt beszámítható, ahogy a többi, velem érintkező nőnemű lény sem.
A fenébe! Pedig olyan szép lett volna. Csak úgy elfelejteni mindent.
- Ott tartottam, hogy meg akartam ölni egy kislányt – morogtam.
Rögtön magához tért és leesett állal törte a fejét, hogy történhetett ez meg. A szemöldökét összeráncolta, a száját majdnem átharapta hegyes, apró fogaival. Szemrehányóan méregetett, mintha szándékosan bódítottam volna el. Olyan édesen haragos volt, hogy nevetnem kellett. Úgy látszik, az életem összeomlásában én is megtalálom a viccet, nem csak Emmett.
- Minden egyes porcikám vonzza a prédát. Elég volt megérezned az illatomat ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyj mindent és hozzám bújj. Ha el akarsz taszítani, akkor ezt még a magam javára fordíthatom.
- Eddig még jól bírom. Mit tettél Grace-szel?
Soha többé nem becsülöm le a szerelem megváltó erejét. Bella szavai gyógyírként kenegették összetört szívemet és lelkemet. A válasza mögött ott bújkált a ki nem mondott megbocsátás. Velem akar maradni még ezek után is.
- Semmit. Nem volt rá időm. Carlisle tudta, hogy Londonban vagyok. Olvasta az újságban az eltűnéseket és a gyilkosságokat. Tisztában volt azzal, hogy én állok mögöttük. Így Londonba jött, követte a szagomat és pont akkor rúgta be a ház ajtaját, amikor Grace karjába akartam harapni. Ekkora ütést még sosem kaptam. Elájultam és amikor magamhoz tértem már egy raktárépületben voltam Carlisle-lal. Soha többé nem láttam Grace-t. Ennek már 80 éve.
A könnyebbik vallomáson túl voltam és még mindig együtt voltunk. Máris többet kaptam, mint amennyit reméltem. De hogy kérhetném, hogy a bűnöm nagyságát szorozza be néhány százzal és egyszerűen bocsássa meg? Az nem lenne fair tőlem. Bella nem a játékszerem, hanem egyenrangú társam. Rajta múlik, az ő döntése, hogy velem marad-e, vagy sem. Nem azt érdemli, hogy trükkösen befolyásoljam. Esélyem sem volt erre, hiszen Carlisle záros határidőn belül ki akart tálalni Bellának. Igaza volt, kegyetlenség Bellát vakon az orránál fogva vezetni, magamat pedig abba a kétes illúzióba ringatni, hogy önmagamért szeret. Nem is ismer.
- Mit szólt mindehhez Carlisle? – kérdezte.
- Őrjöngött. Esmének azt hazudta, hogy egy barátját látogatja meg Londonban, erre vigyen haza emberi vértől vörös szemekkel? Esme csak elkeseredett volna és azt nem akarta. De megölni sem akart, pedig kézen fekvő megoldás lett volna. Egyre csak azzal nyugtatta magát, hogy akkor is szeretnie kell a fiát, ha az rosszat tett. Végül úgy döntött, elenged. Napokig csak ültünk egymással szemben, nem szóltunk egy szót sem. Persze én hallottam a gondolatait, láttam magam a szemével és ez észhez térített. Ha a tükörbe néztem, akkor az a szörnyeteg nézett vissza, akivé Carlisle nem akart válni. Aki miatt a tofut választotta. De ez a rém az én arcomat viselte. Elviselhetetlen volt.
Három nap… Ennyit töltöttünk a raktárban. Eredetileg azért ment Londonba, hogy megöljön. Ezt nem titkolhatta előlem, de nem is akarta. Próbálta magát meggyőzni arról, hogy van még remény. Lehetek újra az ő fia, elkerülhető az elpusztításom. Az elméjében egyre azért kérlelt, hogy adjak egy jelet, hogy csak egy átmeneti lázadásomról van szó és inkább hazamennék, semhogy tovább gyilkoljak.
A raktár jobb szegletében, közvetlenül mellettünk egy hatalmas tükör volt egy ládahegynek döntve. Az első fél napban tüntetőleg abban néztem magam, hogy ne lássam Carlisle bánatos arcát. Nem értettem, mire ez a nagy drámázás. Nem zavart, hogy látott ölni, inkább csak az elszalasztott finom zsákmány okozta elégedetlenségemet.
Unalmas volt. Vissza akartam térni a saját lakásomba, amit az áldozataimtól ellopott pénzből tartottam fenn. De először még szét akartam nézni Carlisle fejében, hátha tud valamit a lány hollétéről. A gondolataitól ordítani tudtam volna. Az a rengeteg kín, amit az én elvesztésem okozott, az aggodalom, amit Esme iránt érzett és a bizakodás, hogy még minden jóra fordulhat…
Meg akartam változni, értük. De féltem önmagamtól, jobban, mint bármi mástól a világon. Ha hazatértem volna és aztán újra elszököm, akkor abba mindketten belehaltak volna. A lelkiismeretem azt súgta, könyörögjek a halálért, de pont ezt nem tehettem. Akkor tudta volna, hogy van még remény és nem végzett volna velem. Így csak lehajtott fejjel vártam, hogy eldöntse, milyen módszert alkalmazzon. Közben folyamatosan azon agyalt, miért nem támadtam még rá, vagy szöktem meg, hiszen nyilvánvalóan tudom, hogy mit tervez.
Nem volt képes ítélkezni felettem.
- Választás elé állított. Vagy folytatom tovább a gyilkolást, de akkor többé nem akar látni, vagy ha újra barna lesz a szemem, hazamehetek.
Hogy várhatok tőle vigaszt, amikor a saját apám is meg akart ölni? Évtizedekig árgus szemekkel követte minden mozdulatomat, várta, hogy újra azzá a szörnyeteggé változzam, akit a raktárban hagyott. Többé nem adtam rá okot, hogy kételkedjen bennem, mégsem élvezhettem többé a bizalmát. Nem hibáztattam érte, egyszer már kijátszottam, bármikor újra megtehettem.
Alice és Jasper érkezésével mindez csak rosszabbá vált. Jasper évszázadokig embervéren élt, Alice segítségével mégis fékezte magát. Többnyire. De minél tovább bírta az állati táplálékot, minél kevesebbet hibázott, Carlisle annál mérgesebb lett lám. A fejemhez vágta a sok gyilkosságot, élvezettel konstatálta az állandó társamul szegődő depressziót és önostorozást. Nem a dühösen kimondott szavak fájtak, hanem hogy igaza volt.
De legjobban a piros, bőrkötéses könyv töltött el iszonyattal. A családom jelentette a megnyugvást, a békét az örök kárhozatban, s mindezt bármikor elveszíthettem. Carlisle időnként azzal akart büntetni, hogy mindenkinek megmutatja, mi van benne, de hosszas könyörgés után hajlandó volt ettől a végső megoldástól eltekinteni. Élvezettel hallgatta, mennyi mindent hajlandó vagyok megígérni, csak hogy a könyv a fiókja mélyén maradjon. Még várt. Még ez sem lett volna elegendő ahhoz, hogy a múlt a feledés homályába vesszen. Várt a kínálkozó alkalomra, míg az végre elérkezett.
Bellát akarta elvenni. Az igaz szerelemről való lemondás elfogadható vezeklés lenne szerinte. El akart mondani mindent Bellának, de azzal már elkésett. Grace történetén már túl vagyunk, Bella mégis itt ül mellettem, engem csókolgat, hozzám simul. Carlisle engem kínozhat, Bella akarata fölött viszont nincs hatalma. A könyv most már a helyén maradhat, elveszítette jelentőségét.
Még egy utolsó vallomás, és az örökkévalóság a miénk. Csak ki kell mondanom azt a rémes mondatot, amivel vagy a mennybe, vagy a pokolba jutok. Közben Bella szemébe akartam nézni, nehogy eltitkolja, mit gondol rólam valójában. A torkom úgy kiszáradt, mint nyár elején a tűzforró avar. Csak tátogtam némán, hang nem jött ki a számon. Levegőt sem tudtam venni, csak fulladoztam, miközben Bella egy pillanatra sem hagyta abba a vigasztalásomat.
- Nyugodj meg! Szeretlek. Hagyd végre magad mögött a múltat! Te vagy a legnagyszerűbb személy a világon. Emberek és vámpírok között egyaránt. Egyszer engedtél a kísértésnek, végre bocsáss meg magadnak!
Lesepertem magamról a karjait és az ablakon kivetve magam futni akartam. Elmenekülni, ahogy mindig is tettem. A kintről beáradó hideg fuvallatból mélyet lélegeztem. Az érzések és gondolatok kavarogtak bennem. Nem akartam menni, nem is tudtam volna. Csak álltam a párkányra támaszkodva, a szemembe szúró fájdalom nyilallt, s döbbenten tapasztaltam, hogy a könnyeimtől elhomályosul a látásom. Ilyen még sose történt velem, s nem akartam, hogy ez az alkalom kivétel legyen. Már így is elég szánalmas voltam, nincs szükség arra, hogy fokozzam. Kíméletlenül nyeltem az ismeretlen sós folyadékot.
Higgy! Bízz! Remélj! Bella megbocsát.
A szavak önkéntelenül buktak ki a számon. Már nem tudtam megmásítani a jelentésüket, se finomítani rajtuk.
- Ki mondta, hogy csak egy ártatlan családot öltem meg? Nem emiatt a négy miatt vagyok szörnyeteg. Hazudtam Bella. Neked is és a családomnak is. Egyedül apám tudja, milyen kígyót melengetett a keblén.
Lassan szembefordultam vele, vártam, hogy a szavak mögöttes jelentése is eljusson a tudatáig. Mi lesz, ha nem kellek neki? Elhiszi még, hogy szeretem, vagy jobb, ha búcsú nélkül távozom? Nem, erre képtelen lennék. Még könyöröghetnék. Vagy elbűvölhetném. Bármit megtennék, csak maradjon velem.
A csend már-már kibírhatatlan volt. Mozdulni sem mertem, nehogy megijesszem. Próbáltam szeretetet és odaadást sugározni felé, de én nem Jasper voltam, ezért nem is sikerülhetett. Mint a hülye vetélkedőkben, amikor a 10 milliós kérdés előtt még beteszik a reklámot, hogy fokozzák az izgalmat. Bennem a remény növekedett minden egyes eltelt másodperccel. Bella még nem sikoltozik, nem követeli, hogy tűnjek a szeme elől.
Higgy! Bízz! Remélj! Bella megbocsát.
Olyan lassan lépett elém, mintha attól félne, menten kivetem magam az ablakon. Amilyen idegroncs voltam, tényleg nem álltam messze tőle. Átkarolta a derekamat és szorosan hozzám préselte magát.
- Azt hiszem, ha átváltoztatsz, én is gondolatolvasó leszek. Máris tudom, mit nem tudsz kimondani. Nem is kell. Szeretlek.
Ez hát a válasz minden kimondatlan kérdésemre. Bella szeret. Örökre velem marad. Nem választhat el minket senki és semmi.
A vállára hajtottam a fejemet, selymes haja függönyként takart be. Olyan sokfélét éreztem egyszerre. Megkönnyebbülést, hálát, szeretetet, boldogságot, büszkeséget. Büszke voltam arra, hogy ez a csodás ember, a jóság földi megtestesítője az én hűvös testemhez simul, az én nevemet sóhajtja, engem szeret. Többé már nem voltam szörnyeteg, Bella megtisztított. Megannyi lehetőség nyílt meg előttem. Tudtam, hogy képes vagyok fejlődni, jobbá válni, hogy ő is büszke lehessen arra, hogy velem van.
A szemem újra könnybe lábadt, de ezúttal szabad utat engedtem a sírásnak. Kiadtam magamból az évtizedek alatt felgyülemlett fájdalmat és önmegvetést. Úgy kapaszkodtam Bellába, mint a fuldokló a folyóba benyúló faágba. Szeretni, csodálni, óvni akartam egész hátralévő életemben. Együtt akartam lenni vele, gyöngéden szeretni, minden porcikáját a csókjaimmal kényeztetni, de illata veszélyesen ingerelte a szomjúságomat.
Egy zsepit halászott ki az egyik zsebéből és letörölte arcomról a könnycseppeket. Az egész arca ragyogott, ő is úgy kívánt engem, mint én őt.
- Sajnálom. Pont most kell vadásznom, amikor jobban veled akarok lenni, mint bármikor.
- Messze mész? Vagy beéred egy-két szarvassal a parkban?
Már megint az evés témánál voltunk. Most már nem zavart a kérdése, nem tudtam olyat mondani, amivel elveszíthetem.
- A közelben maradok. Néhány óra csupán. Emmett velem jön. Lelkiismeret furdalása van, mert miatta kell innom.
- Ráveszem aput, hogy nálatok aludhassak. Ha szeretnéd. De ha időre van szükséged, hogy a mai napot feldolgozd, akkor holnap majd találkozunk.
Nem hittem a fülemnek. Nekem lenne időre szükségem? Az ő pasijáról derült ki, hogy kegyetlen sorozatgyilkos, mégis miattam aggódik? Persze megviselt a dolog, de nem akartam nélküle tölteni egy éjszakát sem. Elég nehéz lesz túlélni a vadászatot úgy, hogy közben folyton rá fogok gondolni. Szegény Emmett szórakozását megint elrontom. Magára vessen, ő sebesített meg.
- Boldoggá tennél, ha velem lennél. Ha akarsz.
- Meglátom, mit tehetek. De ha nem sikerül elszabadulnom, akkor itt egy kis útravaló.
Észvesztően csókolni kezdett, tétovázás nélkül adva meg magát nekem. Neki volt a legédesebb ajka a világon. Erre nem volt bizonyítékom, hiszen Bella volt az egyetlen, akit valaha megcsókoltam, mégis megingathatatlanul tudtam. A nyelve pici volt és helyes, csók közben csiklandozta a szájpadlásomat, amitől mindig mosolyra húzódott a szám. Tök idiótán nézhettem ki. Mintha folyton vihognék csók közben. Egyre jobban átforrósodtunk, kezdtem elveszíteni a kontrolt. Megálljt akartam parancsolni magamnak, de akkor Bella ajka a nyakamra tévedt. Tudta, hogy mennyire érzékeny vagyok arra a területre, majd eszemet vesztettem, amikor finoman a fülcimpámat kezdte kóstolgatni.
Ahogy növekedett bennem a vágy, úgy fokozódott a szomjúságom. Összemosódott a kettő, és már nem vágytam semmi másra, csak hogy Bella vérét szívhassam, miközben a nyakamat csókolgatja. Kelletlenül fejtettem le magamról.
- Tényleg vadásznom kell. Egyre inkább kezdesz egy őzikére hasonlítani – vihogtam.
- Hm… gyantáznom kell?
- Nem. A nagy barna szemeid és az ínycsiklandó véred viszont hasonló.
- Főzök valamit Charlie-nak és délután átmegyek hozzátok.
- Elképzelem, hogy otthon most Alice ugrál örömében. Annyira szeret veled lenni. Jasper folyton panaszkodik, hogy őt elhanyagolja.
Az ablak felé hátráltam, de Bella nevetése megállított.
- Nem kell ám az ablakon át távoznod. Még alig múlt dél. Az ajtón is kisétálhatsz – figyelmeztetett.
Bella mellett elvesztettem az időérzékemet. Hát persze… lógtunk a suliból, azért vagyunk ilyen korán náluk. Most kisétálhatok az ajtón is.
- A szokás nagy úr.
Még egyszer lágyan megcsókoltam, aztán egy perc múlva már otthon is voltam.
Szerző: Nikita
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése