- Nem, ezt nem mondod komolyan. Ennyire utálsz? Le akarsz koptatni? Ezért találsz ki hazugságot?
- Nem hazudok, most nem. Túl önző voltam, féltem, hogy elveszítelek, ezért nem voltam őszinte veled. Tudtam, hogy minden egyes velem töltött percért csak még jobban fogod gyűlölni magadat és engem, de képtelen voltam arra, hogy elhagyjalak. Hogy időben leálljak, még mielőtt belém szerettél. Hiba volt visszajönnöm Denaliból, de ezen már nem változtathatok.
- Miről beszélsz? Nem értelek.
- Emlékszel, amikor elmeséltem, hogy fellázadtam Carlisle életmódja ellen? – kérdezte óvatosan.
Bizonytalanul bólintottam miközben a vonásait vizsgálgattam. Edward megvátozott az utóbbi néhány napban, feszült lett, ingerlékeny, amit Alice-szel a rémálmoknak tudtunk be. De egyre kevésbé mert, vagy inkább bírt a szemembe nézni és ez lassan, de biztosan éket vert közénk. Úgy éreztem, hogy nem hisz a feltétel nélküli szerelmemben, pedig én mindent kockára tettem érte. Tudtam, hogy vámpír, hogy ölt, hogy az én véremet is ki akarta szívni az utolsó cseppig, és nem rohantam el. Szerelmet, boldogságot, bizalmat adtam neki és mégis hezitál, hogy elmondhat-e nekem valamit?
- Igen. Sosem felejtem el azt a napot – motyogtam.
- 1928 tavasza volt. Carlisle-lal és Esmevel Chicagóban éltünk. Mint egy bodog család. Szörnyű vihar tombolt azon az éjszakán. Mintha csak a saját belső állapotom kivetülése lett volna. Hónapok óta terveztem a szökést, mert Carlisle sosem engedett volna el. Inkább bezárt volna a pincébe, semhogy hátat fordítsak mindannak, amit próbált belém nevelni. Tíz év hosszú idő… Minden egyes nap, amikor nem öltünk meg egy embert sem Esmevel, megkönnyebbült. Magát okolta azokért az életekért, amiket újszülött vámpírként elvettünk. Én sokkal gyorsabb voltam nála és erre nem számított, úgyhogy elég sokszor hibáztam, ha érted mire gondolok.
- Értem – biztosítottam.
- Ráadásul Esmere is figyelnie kellett. De egyre jobban tudtam kontrolálni magam, legalábbis ezt mutattam. Olyan büszke volt rám! Sejtelme sem volt, hogy mire készülök. A menydörgés elnyomta a lépteim neszét, így könnyen kijutottam a házból. El sem merem képzelni mit éreztek, amikor reggel látták, hogy eltűntem. Esme már akkor is fiaként szeretett, és a csecsemője halála után engem is elveszített. Cserbenhagytam mindkettőjüket.
Elgyötört arcát szerettem volna a kezembe venni, csókokkal borítani, hogy elmulasszam a fájdalmát. De egyre csak ott motoszkált a fejemben az a szörnyű mondat: Kiirtottam az egész családját a szeme láttára.
Az agyamban száguldoztak a gondolatok. Nem, ő nem tehetett ilyet. Nem lenne képes rá. De az a három év… Egyszer említette csak, azóta sem mertem faggatni. Gyilkosokat, kábítószer terjesztőket, pedofilokat ölt, nem ártatlan családokat. Ez lenne a nagy titok? Túl szomjas volt, nem voltak állatok a közelben és elvesztette az uralmat maga felett? Végzett egy egész családdal? Grace előtt?
Erősen kellett koncentrálnom, hogy ne követeljem ordítva a választ, hanem hagyjam magától beszélni. A szemei feketék voltak, de nemcsak az emlékek, hanem a tegnapi sérülése miatt is. Ma vadásznia kellett. Komoran meredt maga elé, s lassan lecsúszott a falon egészen addig, amíg a földön nem ült. Felhúzta a térdeit a mellkasához és átkarolva ringatta magát. Mint egy elveszett kisfiú, aki valami szörnyűségen ment át. Aztán megmerevedve elkapta a tekintetemet és rabul ejtette.
- Grace 12 éves volt. Gazdag család legkisebb lánya. Éppen a színházból tartottak haza. Apa, anya és a három lány. Az egyik sikátorba húzódva álltam, mustráltam az impozáns épületből kiáradó tömeget és már a számat nyaltam a finom falatok láttán – becsukta a szemét és nagyot nyelt, ahogy visszaemlékezett.
Sosem láttam még ennyire szomjasnak. Az orrcimpái kitágultak, az izmai görcsbe merevedtek, de nagyokat nyelve próbált úrrá lenni az ösztönein. Most a ragadozó ült az ablak mellett, nem a szerelmes férfi, akivé változott, amikor velem volt. Aztán megrázta a fejét, s felsóhajtott.
- Bocs. Elkalandoztam.
A táplálkozása tabu téma volt, bár próbáltam néha viccet csinálni belőle. Nem fogta fel, hogy tényleg természetesnek veszem, hogy hetente egyszer nem velem alszik, hanem állatok után veti magát, hogy átharapva a torkukat végezzen velük. Ez nem olyan szörnyű, mintha nélküle kéne léteznem.
- Akkor Grace-ék elmentek a búvóhelyem mellett. Biztos voltam abban, hogy nem vehetnek észre, hiszen nem volt a közelben lámpa és sötét kabátot viseltem. De Grace rám nézett, elkerekedett hatalmas, kék szeme és sírni kezdett. Az apja cipelte egészen hazáig. Követtem őket…
- Elég! Nem kell többet mondanod! – kiáltottam rá.
Mellé térdeltem, szorosan átöleltem és úgy dőltem vele együtt előre-hátra.
- Nem volt nehéz bejutnom az ablakon. Észre se vették volna, hogy ott vagyok, ha nem kezd el Grace üvölteni. Azt hitte, a Sátán jött el értük, és nem is tévedett. A nappaliba tereltem őket és folyamatosan mosolyogtam azon, ahogy próbálták a szülők megnyugtatni a gyerekeket, hogy a bácsi nem fogja bántani őket. Elsőnek az apával végeztem. A legyőzhetetlennek hitt családfő nyaka olyan reccsenéssel tört el, mint amikor az erdőben járva rálépünk egy száraz ágra. Nem is törődtem vele csak félrehajítottam. Az anya sikoltozni kezdett, rávetette magát a halott férjére és csak sírt. Már alig volt magánál amikor fölé hajoltam.
Elcsuklott a hangja. Örültem neki, már nem bírtam hallgatni. Elengedtem a nyakát és ültem mellette zúgó fejjel. Amikor a könnycseppek már a számba folytak, akkor vettem észre, hogy engem figyel. Arca közömbös volt, mintha csak egy film tartalmát ismertetné, de ez csak a látszat volt. Görcsösen ölelte a lábait, kezei a szokásosnál is fehérebbek voltak.
- A vére az arcomra fröccsent, de nem törődtem vele. Csak ittam és ittam egészen addig, amíg volt benne élet. Közben vérvörös szemeimmel már a lányokat figyeltem. A két idősebbik szőke volt, nem lehettek idősebbek 16-nál. A sarokba húzódtak és bőgtek. Egyre jobban kezdtek idegesíteni. Közben ott voltak a szánalmas kis gondolataik a fejemben. Mindkettő csak magáért aggódott és ha a másik élete árán megmenekülhettek volna, akkor egy vállrándítással elintézték volna. Nem úgy Grace.
- Nem akarom, hogy folytasd! Kérlek! – könyörögtem suttogva.
Fel akartam kelni, hogy messze fussak tőle, de a lábaim nem engedelmeskedtek. Gúnyosan figyelte ügyetlenkedésemet, aztán sóhajtva felkelt. Lenyúlt értem, hogy felsegítsen, de ijedten csúsztam hátrébb fél métert. Szemében keserűséggel a szekrényemhez sétált és a kezébe vette az egyik bekeretezett képünket.
Alice készítette rólunk az egyik közös kirándulásunk alkalmából. Edward a fűben fekszik, kék pólót és fehér dzsekit visel, teli szájjal vigyorog. Ragadozó fogai kivillannak, de ez inkább bájos, mint rémisztő. Én félig rajta fekve nevetek, összefont ujjainkat figyelem. Nem emlékszem, mi volt az oka a felszabadultságunknak, de persze Alice pontosan tudta, melyik pillanatot kell elkapnia. Sugárzott rólunk a boldogság.
Tartottam attól, hogy a mostani hangulatában összetépi a képet, de ehelyett lefordítva visszatette a polcra. Megvárta, amíg egy kicsit összeszedve magam felülök az ágyra, s a hátamat a támlának vetve veszek néhány mély lélegzetet. Megfordult, de nem jött közelebb. Zsebre tette a kezét, egyik vállát megvonta, mintha tanácstalan lenne.
- Grace más volt, mint a testvérei. Ő könyörgött az életükért, magát ajánlotta fel helyettük. Mintha ő dönthetett volna. Az ostoba. Feldühített a pimaszsága. Meg is mondtam neki, hogy ő lesz az utolsó, aki meghal, de amiért alkudozni merészelt, a nővérei súlyos árat fizetnek. Hosszú, fájdalmas haláluk volt. És Grace minden egyes percben szórta rám az átkait és megígérte, hogy ha felnő, megkeres és megöl. Akár százszor is, ha kell. Nevetve fordultam felé, ő következett.
- Még csak 12 éves volt. Egy gyerek – hitetlenkedtem.
- Ilyen a természet, Bella. A ragadozó a leggyengébb láncszemet keresi. A magányosat, a beteget, a gyereket. Így vagyunk programozva. Kegyetlenül hangzik, de ettől még igaz. Miért ne ihatna egy vámpír gyerekvért? Mert az gonosz dolog? – kérdezte nevetve.
Tett két bizonytalan lépést az ágyam felé, majd miután látta, hogy nem ellenkezem, leült mellém. Éreztem a bőréből áradó édeskés hideget, s rögtön elszédített utánozhatatlan illata. Sóhajtva hajoltam a nyakához, gyengéden simogattam ujjaimmal a hasát, egyre jobban elöntött a forróság.
- Ott tartottam, hogy meg akartam ölni egy kislányt – mordult fel.
Mintha nyakon öntöttek volna egy vödör vízzel, lefagytam. Hogy is felejthettem ezt el? Visszadőltem a helyemre.
- Minden egyes porcikám vonzza a prédát. Elég volt megérezned az illatomat ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyj mindent és hozzám bújj. Ha el akarsz taszítani, akkor ezt még a magam javára fordíthatom – kuncogott.
- Eddig még jól bírom. Mit tettél Grace-szel – néztem mélyen a szemébe.
- Semmit. Nem volt rá időm. Carlisle tudta, hogy Londonban vagyok. Olvasta az újságban az eltűnéseket és a gyilkosságokat. Tisztában volt azzal, hogy én állok mögöttük. Így Londonba jött, követte a szagomat és pont akkor rúgta be a ház ajtaját amikor Grace karjába akartam harapni. Ekkora ütést még sosem kaptam. Elájultam és amikor magamhoz tértem már egy raktárépületben voltam Carlisle-lal. Soha többé nem láttam Grace-t. Ennek már 80 éve.
- Mit szólt mindehhez Carlisle? – kérdeztem, mert nehezen hittem el, hogy nem tépte darabokra Edwardot.
Elgondolkodva meredt maga elé. Úgy éreztem, a nehezén már túl vagyunk. A gonosz vámpír rosszat csinált, de megbánta és azóta is vezekel minden egyes nap. Nehéz lesz megemésztenem, kell egy kis idő, amíg visszatérnek a dolgok a régi kerékvágásba, de megbirkózom vele. Végre Edward őszinte velem, nincs több titka előttem. Szeretem őt a szívem összes dobbanásával, a tüdőm valamennyi sóhajával és az ölem elemésztő forróságával.
- Őrjöngött. Esmenek azt hazudta, hogy egy barátját látogatja meg Londonban, erre vigyen haza emberi vértől vörös szemekkel? Esme csak elkeseredett volna és azt nem akarta. De megölni sem akart, pedig kézen fekvő megoldás lett volna. Egyre csak azzal nyugtatta magát, hogy akkor is szeretnie kell a fiát, ha az rosszat tett. Végül úgy döntött, elenged. Napokig csak ültünk egymással szemben, nem szóltunk egy szót sem. Persze én hallottam a gondolatait, láttam magam a szemével és ez észhez térített. Ha a tükörbe néztem, akkor az a szörnyeteg nézett vissza, akivé Carlisle nem akart válni. Aki miatt a tofut választotta. De ez a rém az én arcomat viselte. Elviselhetetlen volt.
A hangjából kicsengő fájdalom a szívembe nyilallt. Olyan nonszensz volt a helyzet. Egy év titkolózás után most vallja be életem szerelme, hogy előre megfontoltan végzett egy ártatlan családdal, és én azon aggódom, hogy milyen maradandó sérülést okozott ez az Ő lelkében. Igaza volt, bolond vagyok. Mert csak az érdekelt, hogy a szeméből tűnjön el a szenvedés és a bánat, hogy újra tudjon mosolyogni, és hozzá gömbölyödve aludjak el éjszaka.
- Választás elé állított. Vagy folytatom tovább a gyilkolást, de akkor többé nem akar látni, vagy ha újra barna lesz a szemem, hazamehetek – magyarázta.
Gyengéden magamhoz húztam, a fejét simogattam és lágy csókokat leheltem a homlokára.
- Nyugodj meg! Szeretlek. Hagyd végre magad mögött a múltat! Te vagy a legnagyszerűbb személy a világon. Emberek és vámpírok között egyaránt. Egyszer engedtél a kísértésnek, végre bocsáss meg magadnak!
Hevesen eltolt magától és egy ugrással az ablaknál termett. Már-már kivetette magát rajta, de meggondolta magát. Két kezével a keretet fogva támaszkodott, a fejét megint lehajtotta.
- Ki mondta, hogy csak egy ártatlan családot öltem meg? Nem emiatt a négy miatt vagyok szörnyeteg. Hazudtam Bella. Neked is és a családomnak is. Egyedül apám tudja, milyen kígyót melengetett a keblén.
Megfordult, hogy elmondja végre ami a szívét nyomta immáron 80 éve. Nem voltam ostoba, már kitaláltam, mit fog bevallani. Nem bűnösöket ölt az alatt a három év alatt. Ellenkezőleg, ártatlanokat. Az arcomat fürkészte, de már képes voltam arra, hogy elrejtsem előle az érzéseimet. Nem fog rajtam semmit sem látni csak a szeretetet és a megértést.
Valóban csak ennyi kell? Júlia megbocsát Rómeónak akkor is, ha Tybaltot szándékosan ölte meg? Ha nem a kényszer vitte a bűnbe, hanem saját vágya? Ha más volt, mint amilyennek megismerte? Ha egy szörnyeteg volt?
Nem számított.
Elé léptem és átkaroltam a derekát. Lángoló arcomat hűvös testének nyomtam. Minden erőmmel igyekeztem visszatartani. Ha most elmegy, akkor engem is magával kell vinnie. Nincs az a hatalom, ami elszakítson tőle. Az Életemtől.
- Azt hiszem, ha átváltoztatsz, én is gondolatolvasó leszek. Máris tudom, mit nem tudsz kimondani. Nem is kell. Szeretlek – suttogtam az igébe fúrva az arcomat.
Tétován felemelte a kezét, óvatosan megérintette a vállam, de én csak még erősebben simultam márvány mellkasához. Lassan elhitte, hogy nem eltaszítani akarom, hanem magamhoz láncolni. A fejét a vállamra hajtotta, megkönnyebbülten felsóhajtott. Rázkódott az egész teste, s amikor átnedvesedett a vékony felső a vállamon, döbbenten értettem meg, hogy sír.
Hallottam már zokogni, amikor James megharapott és majdnem meghaltam, de könnycseppet nem ejtett. Azt hittem, nem képesek erre, de úgy látszik, tévedtem. Simogattam a fejét, vártam, hogy kiadja magából a félelmet és a feszültséget. Már nem kellett attól rettegnie, hogy sikoltozva elmenekülök tőle. Olyan társra lelt bennem, aki jóban-rosszban egyaránt mellette állt.
Ügyetlenül egy zsebkendőt kotortam elő a farmeremből és megtöröltem az arcát. Fekete gyémántként csillogó szemei nem engedtek elfordulni. Mérhetetlen szeretet és hála áradt a tekintetéből, szinte felperzselt a vágy, amit leplezetlenül sugárzott felém.
- Sajnálom. Pont most kell vadásznom, amikor jobban veled akarok lenni, mint bármikor – nyöszörögte.
- Messze mész? Vagy beéred egy-két szarvassal a parkban? – érdeklődtem fesztelenül.
- A közelben maradok. Néhány óra csupán. Emmett velem jön. Lelkiismeret furdalása van, mert miatta kell innom.
- Ráveszem aput, hogy nálatok aludhassak. Ha szeretnéd. De ha időre van szükséged, hogy a mai napot feldolgozd, akkor holnap majd találkozunk.
- Boldoggá tennél, ha velem lennél. Ha akarsz – felelte reménykedve.
- Meglátom, mit tehetek. De ha nem sikerül elszabadulnom, akkor itt egy kis útravaló.
Nem finomkodtam, keményen csókolni kezdtem, s szétnyíló szájába dugtam a nyelvemet. Elkábultam csalogató leheletétől, s egyre többet és többet akartam belőle. Szomjúságának mértékét már nemcsak a szeme színe alapján határoztam meg. Ha csak a csókot engedte, akkor sürgősen innia kellett, nehogy elveszítse az önuralmát. Ha benyúlhattam a ruhája alá és megérinthettem hideg bőrét is, akkor jobb volt a helyzet. Vadászat után már a ruhák is lekerülhettek, és szabadon szerelmezhettem* vele.
Ajkam a nyakára tévedt, és ahová puszit nyomtam, ott átmelegedett és kicsit kipirult a bőre. De amikor fogaim közé vettem a fülcimpáját felnyögött és eltartott magától. Éjsötét írisze elkedvtelenített.
- Tényleg vadásznom kell. Egyre inkább kezdesz egy őzikére hasonlítani – vihogott.
- Hm… gyantáznom kell?
- Nem. A nagy barna szemeid és az ínycsiklandó véred viszont hasonló – kacsintott.
- Főzök valamit Charlie-nak és délután átmegyek hozzátok.
- Elképzelem, hogy otthon most Alice ugrál örömében. Annyira szeret veled lenni. Jasper folyton panaszkodik, hogy őt elhanyagolja.
- Nem kell ám az ablakon át távoznod. Még alig múlt dél. Az ajtón is kisétálhatsz - figyelmeztettem, amikor az ablak felé indult.
- A szokás nagy úr – nevetett.
Futó csókkal búcsúzott.
* A kifejezést kedvenc írónőmtől, Vavyan Fable-től vettem. Ez úton is köszönöm a szókincsgyarapítást.
Szerző: Nikita
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése