25. fejezet: Rácsok mögött

Ajánlott zene: Comptine d'un autre ete - L'apres midi
http://www.youtube.com/watch?v=VFLF-gh4C2M

Bella /Anno/

   Apám irodájában helyettese, Alen Dickson ült abban a kényelmes forgószékben, amelyben gyermekként számtalan órát töltöttem, élvezve az ide-oda pörgés bizsergető izgalmát. Minél gyorsabban hajtottam az épp hogy csak leérő lábaimmal, annál elmosódottabb pacává olvadt az aktákat rejtő kazettás vasszekrény, a körözési plakátokkal teleaggatott hirdetőfal és a számomra ismeretlen, szolgálat közben elhunyt, kitüntetett rendőrök képeivel zsúfolt „tisztelet fal”. A vidámpark féktelen jókedvét hozta magával ez a játék, és én csak nevettem, nevettem, amíg Charlie kacagásomra benézett és széles mosollyal magához húzott egy apai puszira. Most azonban nyoma sem volt a fesztelen örömnek, gyomromat maroknyira szorította a görcsös aggodalom.

   Még egyszer sem kerültem szembe a törvénnyel, nem is szándékoztam, de tudtam, hogy egy elejtett megjegyzés, egyetlen rossz szó, és sosem látom viszont Edwardot. Bár apám tetten érése után nem sok félnivalóm lehetett, fogalmam sem volt arról, Mike-ot mikor ütötték el, és milyen furcsaságokra bukkanna a rendőrfőnök, ha alaposabban utána nézne a Cullenek múltjának. A fedő sztori szerint Dr. és Mrs. Cullen örökbe fogadták az összes gyermeküket, így elég egy régi fénykép, amely őket ábrázolja, és máris lebuktak. Elég óvatosak voltak, amikor számtalanszor identitást és lakhelyet változtattak? Minden nyomot megsemmisítettek? És ha nem, akkor mit tehetek én, hogy segítsek nekik?

   Idegességemben a szám szélét harapdáltam és gyűrögettem a pólóm, ami Alen figyelmét nem is kerülte el.

- Nyugodj meg, Bella! – tolt elém egy pohár vizet. - Csak beszélgetünk, aztán már mehetsz is haza. Reggel vár az iskola.

- Könnyű azt mondani! Kihallgatáson vagyok, kérdésekre kell válaszolnom, és mindez Mike Newton hazugsága miatt! – fakadtam ki mérgesen.

- Ne hibáztasd ok nélkül! Ebben az ügyben ő az áldozat.

- Nem! – ugrottam fel. – Itt Edward az áldozat, akit hamisan vádolnak! Vagy kételkedsz a szavamban és apám ítélőképességében?

- Nem, biztos vagyok abban, hogy igazat fogsz mondani, és abból kiindulva, amit apád nagy vonalakban elmesélt, nyilván ártatlan a Cullen fiú – nézett a szemembe nyugodtan, majd intett, hogy üljek vissza.

- Nem értelek. Azt mondtad…

- Azt mondtam, hogy Mike Newton áldozat. Tudod, Bella, előfordul, hogy nagy sokk hatására az ember egy kicsit összezavarodik és olyat lát, ami nem is létezik – ráncolta össze a szemöldökét. - Főleg, ha amúgy is lenne oka tartani egy bizonyos haragosától. Kezdjük is rögtön itt! Miért gyűlöli Edward és Mike egymást?

- Miattam. Mike folyamatosan nyomul, képtelen elfogadni, hogy Edwardot választottam.

- Ez feldühítette a fiatal Culleneket? – kérdezte mintegy odavetve, de engem nem verhetett át.

    Charlie és Renée mellett a Cullenek jelentették számomra a családot. Befogadtak, szerettek és védelmeztek, de egyikük sem ütötte volna el Mike-ot azért, mert szemet vetett Edward „tulajdonára”. Erkölcsi mércéjüket sokkal magasabbra helyezték, mint az emberek többsége, ami már önmagában is ellent mondott vámpír természetüknek. E mellett vegetáriánus életmódjuk és karitatív tevékenységük is kivívta megbecsülésemet. Eddig mindig ők óvtak meg a bajtól, most rajtam volt a sor, hogy elaltassam a nyomozó gyanakvását.

- Edward testvéreit inkább mulattatta Mike próbálkozása – grimaszoltam önkéntelenül is a kellemetlen széptevés gondolatára. – Én vagyok a testvérük első barátnője, amin szívesen élcelődnek. Szerintük egy kis egészséges versengés még jót is tesz a kapcsolatunknak – magyaráztam sunyin lesve a reakcióját.

   Elégedetten nyugtáztam a szemében megvillanó csalódottságot. Bizony, a tettest máshol kell keresnie.

- Milyen gyakran tölti az éjszakáit Edward Cullen a hálószobádban? – sütötte le a szemét az asztalon heverő jegyzetfüzetére.

- Fontos ez?

- Ha nem lenne az, meg merném kockáztatni, hogy a kérdés miatt apád lefokoz közlekedési rendőrnek? – bukott ki belőle nevetve.

- Ennyire félelmetes lenne a rendőrfőnök? – incselkedtem.

- Mesélhetnék, de utána végeznem kéne veled.

- Értem – sóhajtottam. – Nos, minden éjszakát együtt töltünk. Vagy Edward jön át hozzám, vagy én alszom náluk.

   Ezen egy kicsit meglepődött, de azért leírta a válaszomat. Csak remélni mertem, hogy távozásom után Charlie nem fogja töviről hegyre végignyálazni a vallomásomat, mert a két hétre szóló szobafogságomat évekre súlyosbítja.

- Így történt ez ma, illetve tegnap is?

- Igen.

- Hány órakor osont vissza a fiú?

- El se ment – válaszoltam, mire döbbenten felkapta a fejét. – Apu úgy hét körül érhetett haza. Edward mellett Jasper és Alice Cullen is velem volt. Elbúcsúztak és mentek is, de a következő utcában Edward kiszállt és visszajött. Charlie-val még beszélgettünk, aztán felmentem a szobámba. Apám éjfél körül rontott ránk. A többit már tudod – magyaráztam.

- Emlékszem még arra a kislányra, aki a nyári szünetét a froksi kapitányság pincéjében bújócskázva mulatta – csóválta hitetlenkedve a fejét. – Mikor nőttél fel?

- Talán sosem voltam igazán gyerek.

   A szomorkás mosoly, ami a szája szegletében vibrált, szavak nélkül is kifejezte sajnálatát. Elvált szülők gyermekeként, két állam között ingázva nem volt könnyű életem.

- Rendben. Végeztünk.

   Olyan gyorsan pattantam fel, hogy a szék hátravágódott. Az ajtó előtti váróban Carlisle és Esme mellett Jasper és Alice ült.

- Edward még nem végzett? – érdeklődtem ezerrel dübörgő szívvel.

- Apád alapos munkát végez. Ne aggódj, nem lesz semmi baj! – ölelt magához barátnőm. - Jobb időben nem is kaphatott volna rajta titeket Charlie. Sziklaszilárd alibije van.

- Neki lehet, de Alen rólatok is kérdezett. Igyekeztem elaltatni a gyanakvását, remélem, sikerült – aggodalmaskodtam.

- Most ez nem számít. Te hogy vagy? – vont karjaiba Esme.

- Fulladozom. Úgy érzem, mintha egy dobozban lennék, és percről percre fogyna a levegőm – pityeredtem el.

   Esme amolyan anyásan a hátamat simogatva próbálta elapasztani könnyeim folyóját, de ettől csak még jobban zokogtam. Nem akartam elveszíteni őket egy baleset miatt, de ha az megmenthette volna fogadott családomat a lelepleződéstől, vagy Edwardot a börtöntől, én magam küldtem volna el őket.

   Apám a szemöldökét ráncolva lépett ki a kihallgatóból és keserves sírásomat hallva rögtön hozzám sietett. Tekintetében az apai szigor lassan felengedett, helyét gyengédség és aggodalom foglalta el.

- Ne itasd az egereket, Bells! Még kinyomtatom Edward vallomását, aláírja és mehet is haza.

- Tényleg? Nem kell bennmaradnia? – töröltem le a sós cseppeket az arcomról.

- Ha börtön járna azért, mert egy fiú egy lány szobájában töltötte az éjszakát a lány apjának tudta nélkül, a bűnözőknek nem maradna hely.

- És a többiek?

- A szakértők megvizsgálták a Volvót, de egy csepp vért sem találtak. Nem Edward autójával ütötték el a Newton fiút. Alen most hazavisz, próbálj aludni néhány órát!

- Megvárom Edwardot – tiltakoztam.

- Ez nem kérés volt, kisasszony! - keményedett meg a hangja. - Indíts! Edwardot épségben hazafuvarozom.

   Engedelmesen elbúcsúztam Cullenéktől, majd csatlakoztam az épület előtt várakozó nyomozóhoz.


Bella /Jelen/
/Kedd, 22: 54/

   Az emlékek kusza örvényéből visszatérni kiábrándító volt. Nem olyan életről álmodtam, mint amilyenben az elmúlt két év szürke magányában részem volt. Szentül hittem, hogy semmi sem állhat Edward és közém. Nem is sejtettem, hogy a külön töltött, csigatempóban vánszorgó órák alatt az elhagyásomra készültek. Hiába fogadtam el az érveiket és bocsátottam meg, a tüske még sokáig bennem lesz.

- Annyira sajnálom! – simogatta meg ökölbe szorított kezemet Alice. – Ha tudtuk volna…

- Akkor is így döntötök!

   Szavaimból sütött a szemrehányás, de nem tehettem ellene semmit. Nehéz lesz a múltat elfeledni, még akkor is, ha a szívem mélyén éreztem, nekik sem volt könnyű az elválás.

- Másnap apám rácsot tetetett az ablakomra, két hétre rá pedig Edward meghalt.

   Olyan abszurdnak tűnt ez a kijelentés, hogy keserűen elnevettem magam.

- Nem a rácsok választották el tőlem, hanem ti tettétek. Együtt, és én…

   Alice elhomályosuló tekintete belém fojtotta a szót. A szekrényhez ugrottam előkaparni egy darab papírt és tollat, majd szétfeszegetett tenyerébe csúsztattam az íróeszközt. Barátnőm kesze-kusza ábrákat húzogatott a fehér lapra, amiből idővel egy sötét jelenet formálódott.

   A központi alak egy sportkocsi mellett állt; félelmetes, vicsorgó vérszívók magasodtak fölé. Testtartásából rendíthetetlen nyugalom áradt, bár megfeszülő vállai azért érzékeltették, hogy nem kis erőfeszítésébe telik várni a halált. Mert egyértelmű volt, hogy az vár rá. A két ismerős vámpír mögött lobogó hajú nő állt, felemelt kezével vádlón mutatott a nekünk háttal álló alakra. Alice ide-oda ugráló keze visszatért az autóhoz, és bizonytalankodás nélkül rávéste a rendszámot: CULLEN-2.

- Edward! – kiáltottam kétségbeesetten.


Edward /Jelen/
/Kedd, 22: 56/

   Csaknem 200 km/h-val repesztettem a forgalmasnak finoman sem nevezhető Long Beach-i autópálya felé. Hogy hová futottam ismét, fogalmam sem volt, csak egy belső hang hajszolt egyre tovább, el Bellától, el a fájdalomtól. Szerelmem szeméből áradó megvetés legvadabb rémálmaimat is felülmúlta. Véget akartam vetni az életemnek, felégetni az egész világot magam körül vagy legalább kiordítani a lelkemet darabokra cincáló kínt, de nem állhattam meg, még nem. Túl közel voltam, és a csábítás, hogy forduljak vissza és könyörögjek újra megbocsátásért, reményt csepegtetett minden egyes porcikámba, ám tudtam, hiába.

   Nincs mentség arra, amit tettem. Ez a bűn súlyosabb, mint a kezemhez tapadó több száz ártatlan vére. Ezt nem tudom lemosni sem vízzel, sem könnyel, mert Bella nem egy ismeretlen volt a múlt homályából, hanem szívem, testem és – ha van nekem olyan – lelkem választottja.

   Így is túl sokáig mérgeztem halandó életét, elvontam a fénytől, megbolygattam nyugalmát, cserébe pedig csak fájdalmat és magányt adtam. Igaza volt, amikor visszautasította a drága ajándékokat, a koncertjegyeket, mert ezekkel nem kompenzálhattam a melegséget és az elfogadást, amiben mellette sütkéreztem. Rosalie-ra kellett volna hallgatnom, amikor Bella Forksba érkezésekor azt javasolta, hogy költözzem el, hagyjam figyelmen kívül az új lányhoz húzó édes csábítást. De én megmakacsoltam magam és tönkretettem a legkedvesebb angyal, a családom és a saját életemet is.

   Miért hittem azt két éve, hogy egy nap, ha újra találkozunk, sírva borul majd a nyakamba és készségesen visszafogad? Én, aki a racionális gondolkodást helyeztem előtérbe, hittem a szerelem mindent legyőző erejében? A válaszom, bármennyire is kapálóztam ellene, igen volt. Eddig nem volt okom kételkedni benne, hiszen szerelmünk elé nem gördíthetett akadályt sem vámpírságom, sem James támadása, de még patakzó vértől mocskos titkaim sem.

   Ezúttal azonban túl messzire mentem, megjátszott halálommal túl mély sebet ejtettem egy dobogó szíven. Gyógyírt az idő, a feledés és talán egy új szerelem nyújt majd neki. Én pedig eltűnök örökre és tábortűz fényénél mesélt rémtörténetté fakulok.

   Csak el innen, messze, hol nem vár más, csak a sötét.


Bella /Jelen/
/Kedd, 22: 55/

- Carlisle! Amitől tartottunk, most bekövetkezett! – kiabálta Alice a telefonba. – Induljatok utána, én is igyekszem!

   Figyelmesen hallgatta a vonal túlsó végéről érkező kérdéseket, de egyre fogyott a türelme.

- Csak azt láttam, hogy elkapják. Nem volt óra kötve a nyakába, hogy pontos időt mondhassak! – fortyogott. – Igen, tudom, hogy ezzel nem segítek, de ti sem azzal, hogy butaságokat kérdeztek! Perceken múlhat az élete!

   Az apró termetű vámpírlány olyan erősen csapott bele a falba, hogy ökle lyukat ütött a tömör betonba. Ez mintha magához térítette volna, némileg nyugodtabban járkált fel-alá a szobában, de még mindig felingerelt vadmacskára emlékeztetett.

- Ha látok valamit, hívlak – zárta le a beszélgetést, aztán az ajtóhoz lépett. – Ha nem akarsz velem jönni, megértem.

- Az életemet adnám Edwardért. Mellettetek a helyem – válaszoltam a dzsekim után nyúlva.

   Alice türelmetlenül dobolt a kormányon, míg én ügyetlenül bekászálódtam az anyósülésre. Remegő kezekkel képtelen voltam bekapcsolni a biztonsági öv piros csatját, így csak kapaszkodtam a szíjba, mintha az megvédhetne egy frontális ütközés esetén. De ez az apróság a legkevésbé sem izgatott. Edward, a szerelmem, akit ostobán eltaszítottam magamtól, most talán az életéért küzd Grace katonáival szemben. Nem veszíthettem el éppen akkor, amikor végre rájöttem, nélküle semmi vagyok! Nem lehet ilyen kegyetlen a sors! Vissza kell kapnom őt a karjaimba, csókjaimmal begyógyítani a lelkén ejtett sebeket. Aztán élhetnénk boldogan…

- Hívd Carlisle-t, van-e új információjuk! – dobta Alice idegesen az ölembe a mobilját. – Gyors tárcsázás az 1-sel!

   Engedelmesen nyomogattam a kívánt gombokat, aztán alig csengett ki, fogadott apám rögtön felvette.

- Láttad őt, Alice? – kérdezte.

- Bella vagyok. Alice képessége nem működik, sejtelmünk sincs, merre lehet. Megyünk utánatok – válaszoltam remegő hangon.

- A 23-as úton kanyarodjatok az autópálya felé, arra érezte Emmett a szagát! – magyarázta. – Tarts ki, megtaláljuk!

- Rendben. Ha van valami…

- Te tudod meg legelőször – nyugtatott, aztán bontotta a kapcsolatot.

- A 23-as útról az autópálya felé haladt – tájékoztattam őrülten száguldó sofőrömet.

- Pár perccel lehetnek előttünk. Ha kiértünk a városból, rákapcsolunk – biztatott barátnőm.

   Arra nem mutattam rá, hogy a sebességmérő lassan kiakad. Ha az autó képes lett volna többre, én magam nyomtam volna tövig a gázpedált, nem törődve a torkomat szorongató hányingerrel vagy a halálos kimenetelű baleset veszélyével. Ha egy olyan bosszúszomjas vámpírvadász üldözi Edwardot, mint Grace, minden perc számít. Elutasítottam azt a lehetőséget, hogy elkésünk. A mi történetünk nem érhet itt véget! Vár még ránk több száz együtt töltött év, amit Edward mellett emberként élhetek meg, már ha hinni lehet Alice látomásában, és nekem nem volt okom kételkedni. Ebben nem.

   A város fényeit magunk mögött hagyva tovább hajszoltuk járgányunkat, mellettünk a kietlen táj elmosódott pacaként úszott. Nem akartam gondolkodni, igyekeztem a jelen pillanatát megragadva erőt gyűjteni a küzdelemhez. Mert harc lesz, az nem is kétség! Nem olyan elvont fogalmak, mint jó és rossz között, hiszen mindkét oldal mellett szóltak érvek és ellenérvek. Csupán ők és mi leszünk. Ezt a csatát nem veszíthetjük el!


Edward /Jelen/
/Kedd, 22:58/

   A Rockwall hídfő kivilágított íve hívogatón intett Los Angeles felé. Késztetést éreztem, hogy a sztrádáról letérve a város felé kanyarodjam, bár már jó néhány év eltelt azóta, hogy az egyik előkelő környék félreeső villájában éltünk. Aztán, amilyen hirtelen jött az ötlet, olyan gyorsan el is vetettem, hiszen Carlisle-ék ott keresnének először.

   A testem azonban nem engedelmeskedett az agyam által kiadott parancsnak. Kétségbeesetten igyekeztem az úton maradni, görcsösen szorongattam a kormányt, az autó mégis a letérő felé haladt. Mi a fene történik?

   Aztán megláttam Őt.

   Fekete tincsei örvénylettek mögötte, áttetsző ruhája tökéletes idomaira csavarodott a körülötte vibráló, opálos pajzs keltette szellőben. Ilyenek lehettek az ókori istennők, akiket lábaik elé borulva imádtak a hívők. Igéző, világoskék szemei engem kutattak, még csak felmérve, mire lennék képes a szabadulásért. Mert abban biztos voltam, hogy ő irányítja a testemet, egy láthatatlan kötéllel húz maga felé, és én engedelmesen teszem, amit kíván.

   Az autós pihenőbe húzódva leállítottam a motort, kiszálltam és gondosan bezártam az ajtót.

   Itt állt előttem a végzetem, nem futhattam el, többé nem! Elveszítettem mindent, amim csak volt. Bella szerelme nélkül semmi voltam.


   Jöjjön hát a megváltó halál!


Szerző: Nikita

24. fejezet: Lebukás

   A fejezet szigorúan 18 éven felülieknek szól!

Anno
  
   Apámmal órákon keresztül beszélgettünk, mindenféle ostobasággal húztam az időt, hogy minél később térjünk nyugovóra, és minél tovább élvezhessem társaságát. Nem titkolhattam Alice látomása miatti megrendültségemet, de hiába vallatott Charlie, szokás szerint kitértem az őszinte válaszadás elől. Veszélyes munkakörével indokoltam aggódásomat, és a felé áramló mérhetetlen szeretetemet, amit eddig alig-alig mutattam ki.

   Gyermeki naivitásomban azt hittem, a körülöttem élőket elkerülik a betegségek, a balesetek, de még a halál is, pedig egy nap ezek valamelyike fog végleg elválasztani azoktól a halandóktól, akik az élethez kötnek: apámtól és anyámtól. Miattuk nem szöktem még el Edwarddal, hogy szürke hétköznapjaimat örök boldogságra váltsam, hisz tudtam, nem állnak készen arra, hogy egyetlen gyermeküket eleresszék ölelő karjaik közül. Szerettem volna megnyugtatni őket, hogy egy teljesebb „élet” vár rám a Cullenek között, de ez a titok védte a vámpírokat évszázadokon át, így nem árulhattam el senkinek, még sem.

   Önző terveimben feláldozni készültem a szüleim boldogságát az enyémért, de nem másíthattam meg a döntésemet. Ha elveszítem Edwardot, akkor tanúi lesznek, amint lelkem lassan kialszikszememben megfakul a csillogás, kapcsolatom a külvilággal fokozatosan megszűnik, és ép gondolataim a sötétség ködébe vesznek. Ezzel kínzóbb fájdalmat okoznék, mintha egy nap repülőgép szerencsétlenségben meghalok - a nevemet könnyű rácsempészni egy utaslistára -, és azzal a tudattal kell folytatniuk életüket, hogy lányuk egyáltalán nem szenvedett.

   Végül Charlie szép álmokat kívánt - tipikus férfiként rám hagyva a mosogatást -, és aludni tért. Precízen rendbe tettem a konyhát, kivittem a szemetet, és még a reggeli kávét is bekészítettem, hogy néhány magányos percet nyerjek. Nem akartam még felmenni a szobámba, és Edward szemében látni a sajnálatot, vagy ami még rosszabb; az önmarcangolást. Ezt az áldozatot én hozom meg a közös életünkért, és nem ő veszi el tőlem a szüleimet, de amilyen mazochista, ezt a keresztet is magára vállalná.Fél órát töltöttem pepecseléssel, aztán nagyot sóhajtva felvonszoltam magam az emeletre.

   Ahogy vártam, kedvesem az ágyam közepén feküdt, de nem nézett rám, kitartóan bámulta összekulcsolt kezeit.

- Ne kezdd, most nem vagyok kész egy komoly beszélgetésre! – morogtam. 

   Rögtön rám kapta a tekintetét, majd féloldalasan elhúzta a száját, és nem szólt semmit. Egyre gyakrabban sikerült kizökkentenem az önutálatból, de tevékenységem remélhetőleg előbb vagy utóbb feleslegessé válik, és egy nap majd elhiszi nekem, milyen páratlanul jó ember. Persze, ha hallaná a gondolataimat, kijavítana, hogy nem ember,csak egy alantas vámpír, borzalmas szörnyeteg, kegyetlen gyilkos, és ráadásul még az Antikrisztus is egy személyben.

- Megyek zuhanyozni – másztam mellé a fekhelyre, hogy egy kicsit hozzá bújjak.

- Jobb ötletem van. Először megizzasztalak, hogy aztán legyen okod fürdeni.

- Hogy én erre nem gondoltam! Az eszedet szeretem a legjobban – sóhajtottam
csókra közeledő szájára, de még nem hajolt elég közel, hogy el is érhessem.

- Biztos voltam benne, hogy egyéb kiemelkedő adottságaim vonzanak – döntött hátra az ágyra, csak hogy kényelmesen elhelyezkedjen fölöttem. 

- Kiemelkedő adottságok? Én csak egyről tudok – simítottam tenyeremet kőkemény férfiasságára, amely követelőzve nyomódott a csípőmnek.

   Mozdulatomat elhaló nyögéssel honorálta, aztán a számra vetette magát, hogy kicsókolja belőlem az életet. Először csak alig érintve becézteajkaimat, majd incselkedve elhúzódott, kuncogva azon, hogy vágyakozva utána kapok, aztán mintha csak véletlenül tenné, nyelvével nedves vonalat húzott rájuk, amíg engedelmesen szét nem nyitottam őket, hogy mélyebben vegyen birtokba. Lágyan kóstolgatott, élvezte nyálam ízét, mint az nektárját. Már ez a gyengéd kényeztetés is feltüzelte érzékeimet, markolni, szorítani vágytam az erős férfi testet. Kellett nekem, mint éhezőnek egy falat kenyér, mintha nélküle nem élném túl a következő percet: ő volt a minden, univerzumom közepe, napja földemnek.

   Kezeimmel kétségbeesve igyekeztem elérni a bőrét, legalább egy apró részét, de nem hagyta, tenyerével fejem fölé szegezte őket. Elhúzódott egy picit, hogy jobban szemügyre vegyen.Elégedett lehetett, mert szélesen elmosolyodott.

- Ha látnád, milyen kívánatos vagy! – suttogta. – Az arcod pirospozsgás, de nem lázrózsáktól, hanem a benned tomboló vágytól, ami csak értem izzik. Az ajkaid vértől lüktetnek, szinte csalogatnak, hogy harapjak beléd, és a mennybe repülök, de ellenkell állnom a kísértésnek, hogy később még nagyobb kielégülés legyen a jutalmam. Itt fekszem a lábaid között, az öled pár centire a férfiasságomtól, és a csípődet felemelve szüntelenül nekem feszülsz, és csak az akaraterőmön múlik, hogy nem tépem le rólad a nadrágot, és teszlek rögtön a magamévá.

- Akarlak – nyöszörögtem.

- Nem, Bella! Ma addig foglak kényeztetni, amíg már azt hiszed, hogy belehalsz a gyönyörbe, és a torkodból feltörő sikolyokat csókjaimmal fojtom el. 

   A következő csókunk már nem volt olyan gyengéd, mint az előző, sokkal szenvedélyesebben vont uralma alá, hogy minden más gondolatot elfelejtsek, és csak az ott és akkor számítson. A pulzusom az eget verte, dübörgött a vér a fülemben, és csak ittam, ittam Edward édes ízét, amely zamatosabb volt a legnemesebb frissen szedett epernél. Nem kaphattam belőle eleget, a legutolsó sóhaját is magamnak követeltem. Fürödtem a pattogó, szikrázó érintésekben, amelyek mint a nyári zápor, hűvösen felsisteregtek a bőrömön, majd ráérősen végigkúsztak, bizsergő nyomokkal jelezve az utat, amit bebarangoltak. 

   Nyakam hajlatát szívogatta, óvatosan, nehogy árulkodó foltot hagyjon maga után vagy megsebezzen, de azért ahhoz elég erősen, hogy testem kéjesen összeránduljon. Engem szeretett, értem élt ez a tökéletes férfi, akit fogalmam sem volt, mivel érdemeltem ki, de nem is mertem túl gyakran kérdezni az égieket, nehogy rájöjjenek, hibát követtek el, inkább kényeztettem és élveztem, véget nem érő álomért esedezve.

   Edward érintéseinek útját állta blúzom, de nem adta fel, kezeimet még mindig fogságban tartva nekilátott, hogy a fogaival bontsa ki az engedetlen ruhadarabot. Volt elképzelésem,hogy olyan testvérek mellett, mint Alice és Emmett, honnan vette a technikát. Lassan nyílt szét a falatnyi anyag, feltárva fehérneműm csipkés szélét, amiremár szerelmem is beindult, és gombonként egy-egy harapással megoldotta a problémát. Máskor talán szóvá teszem ruhatáram megcsonkítását, de az egyelőre még kicsomagolatlan szatyrokban rejtőztek az új, szexisebb Bella kellékei, így megbocsátottam a merényletet.

   Ahhoz, hogy Edward lehámozza rólam a nadrágot, el kellett engednie, amit ki is használtam, és egy ügyes mozdulattal átfordítottam magunkat, így már én tepertem le a tökéletes, szálkás izmokkal megáldott testet. Ma délután megfogadtam, hogy útjára engedem énem vadabb oldalát, és megmutatom Edwardnak, hogy szerelme milyen érzéseket vált ki belőlem. Azt akartam, hogy eszébe se jusson más nőre nézni, mert én minden álmát, vágyát valóra váltom, és olyan gyönyörrel ajándékozom meg, amit senki más nem képes megadni neki.

   Egyetlen mozdulattal téptem szét a méregdrága inget, és a feltáruló ritkás szőrzet közül kikandikáló, halvány mellbimbóra vetettem magam. Az a nő, aki azt hiszi, hogy a férfiak eme testrészére felesleges időt pazarolni, mert a fő erogén zónájuk délebbre helyezkedik el; bolond. Éppoly érzékeny, mint a nőké, és legalább annyi figyelmet is kell rá szánnunk, hogy aztán a pasink elhalóan a nevünket suttogva érjen a csúcsra. Nem hiába bújtam éjszakába nyúlóan az erotikus füzetkéket, most volt mit kamatoztatnom. Először csak az udvar körül köröztem, élveztem a feszült várakozást, ami Edwardból sugárzott, nem sejtve, mi lehet a következő lépésem. Megkönyörültem rajta, és nyelvem hegyével előbbfinoman, majd erőteljesebben csaptam át a meredező csúcs fölött, amíg a másikat erősen megszorítottam. 

   Rekedten felkiáltva lökött feljebb a csípőjével, és meg kellett támaszkodnom az oldala mellett, nehogy előre bukjak.

- Rossz fiú! Felébreszted apámat! – haraptam elnyílt ajkába.

- Megőrjítesz!

- Pedig ez még csak a kezdet – ígértem.

   Lekászálódtam róla, és a segítségével megszabadítottam a nadrágjától és az alsójától. Gyönyörködve simítottam végig a széles vállon, a keskeny csípőbe torkolló felsőtesten, aztán tekintetem lejjebb kalandozott, felfedezve a sötét szőrzetből előmeredő, tökéletes férfiasságot, amelynek formájától és lenyűgöző méretétől összefutott a nyál a számban. Közelebb hajolva magamba szívtam a kesernyés pézsmaillatot, majd nyelvemmel a bársonyos bőr feltérképezéséhez láttam. Nem éreztem lányos zavarban magam, mert egy ilyen pillanatbankét szerelmes között az ágyban nem lehet helye szégyennek, vagy kényszernek, csupán a kölcsönös gyönyörszerzésnek, így természetes volt, hogy Alice tuti pasiajzó módszerét kipróbálom. Nyelvemmel alul táncolva nedvesítettem a bőrt, majd váratlanul megfújtam. Edward csípője megrándult a kezem alatt, és a torkából is sóvárgó nyöszörgés tört elő, de előző figyelmeztetésemet komolyan véve igyekezett visszafogni magát. 

   Ajkaimmal gyűrűt formázva hajoltam fölé, eddig lesütött szemeimet Edward vágytól ködös tekintetébe fúrtam. Kiélveztem a várakozás kínzó pillanatát, láttam a kétségbeesést és a reményt egy időben megvillanni a borostyán íriszekben. Félt, hogy tevékenységemnek hála nem fogja tudni visszafogni magát, és kiáltásaival elárulja jelenlétét apámnak, de ugyanakkor bizakodott, hogy ilyen előkészítés után nem hagyom cserben, és beváltom elérhetetlennek tűnő álmainak egyikét.

   Először csak a csúcsot vettem ajkaim közé, igazítottam a számat a mérethez, hogy még többet, még mélyebben tudjak magamba szívni. Lassan, ráérősen haladtam, élveztem a pillanatot és a hatalmat, amelyet a szeretett férfi bizalma és érzései adtak a kezembe. Néhány perc múlva gyorsítottam a tempón, és egy kicsit erősebbenszorítottam, de azért ügyeltem, nehogy sokat adjak, és a gyönyör túl hamar véget érjen.

   Újra felfelé indultam, eleresztve a fogságban vergődő, vonagló testrészt, és hagytam, hogy Edward átvegye az irányítást. Eszelősen tepert az ágyra, de azért vigyázott, nehogy összetörjön, és egyetlen lökéssel mélyesztette ölembe sziklakemény férfiasságát. Fokozatosan gyorsuló ütemétől előtörő sikoltásomat csókjaival suttogássá csendesítette, levegőhöz csak az ő ajkai közül juthattam, mert még annyira sem akart elereszteni. Éreztem, hogy csípőcsontja keményen nekem ütközik, de nem törődtem a pillanatnyi fájdalommal, csak az egyre növekvő, szikrázó gyönyörrel, ami végigkúszott a végtagjaimon, hogy egyetlen pontban elviselhetetlenségig sűrűsödjön, és millió atomra robbanva viharból szellővé csituljon.

   Edward lassan nyalogatta le testemről a hűlő izzadtságot, ízlelgetve a sós nedvességet, amely a köldökömben gyűlt össze szeretkezésünk alatt. Csiklandósan kuncogtam, mialatt ügyes nyelve arra az utolsó cseppre vadászott, amely galádul ölem felé vette az irányt. Annyira egymásba feledkeztünk, hogy apám kiabálására már csak akkor figyeltünk fel, amikor az ajtó kinyílott. Még sikerült a takarót magamra rántanom, de rajtunk az sem segített, ugyanis kedvesem székre dobott inge egyértelműen jelezte sasszemű apámnak, mit is folytatott a lánya a belépése előtt, feltételezhetően nem egyedül.

- Hova a fenébe bujtattad? – szegezte nekem a kérdést paprikavörös fejjel.

- Miről beszélsz, apa? – kérdeztem ártatlanul pislogva, de nem hatottam meg.

- Ne hazudj a szemembe, Bella! Nem vagyok ostoba!

- Charlie, meg tudom magyarázni! – lépett elő az ajtó mögül Edward egy szál farmerban. 

- Gondolod, hogy ebben a hiányos öltözetben meg tudsz vezetni?Pontosan tisztában vagyok azzal, mit műveltetek! – ordította, akár egy felbőszült oroszlán.

- Apa, már beszéltünk arról, hogy Edwarddal egy magasabb szintre emeltük a kapcsolatunkat. Miért most akadsz ki ezen?– érdeklődtem összezavarodva.

- Még kérdezed? Az este is, mint minden nap, Edward udvariasan elköszönt, erre az éjszaka közepén az ágyadból ugrasztom ki, meztelenül.

- Van rajtam nadrág – jegyezte meg szerelmem csendesen, de ezzel csak még inkább feltüzelte apámat. 

- Amennyiben helyes a feltevésem, igen gyors lehetsz, hogy sikerült magadra rántanod. Ez más területen is a minőség rovására megy?

- Erre muszáj válaszolnom? – sütötte le a szemét.

- Költői kérdésnek szántam. A lányom csapzott haja és kipirult bőre elég rálátást ad a dologra.

- Már felnőtt vagyok, meghozom a saját döntéseimet! – keltem ki magamból.

- Nem erről van szó! – csitított Charlie. – Fiatalok és felnőttek vagytok, én pedig nem voltam gondoskodó apád, hogy jogom legyen téged korlátok közé kényszeríteni. De ez az én házam, így tiszteletben kell tartanotok az én érzéseimet is, és nem ilyen kellemetlen helyzetbe hozni.

- Sajnálom, Charlie, nem állt szándékomban… - magyarázkodott Edward.

- De még mennyire, hogy állt! Bár lehet, hogy kivételesen ez lesz a szerencséd. Öltözzetek fel, aztán a nappaliban találkozunk! – parancsolta apám, aztán olyan finoman csukta be az ajtót, hogy az ellent mondott dühös szavainak.

   Amint kihúzta a lábát, a párnámba fúrtam a fejemet, azt kívánva, bár megnyílna alattam a föld, és elsüllyedhetnék. Edward gyengéd puszikkal hintette be a vállamat, és igyekezett maga felé fordítani, nem sok sikerrel. 

- Inkább mulattatta a dolog, semmint idegesítette, de egy kiadós szobafogságra azért számíthatsz - nyugtatott szerelmem. 

- Jó, de most semmi kedvem végighallgatni a meséjét a biztonságos szexről – morogtam.

- Szex? Azt hittem, szeretkeztünk – suttogta szívem elrablója sértődötten.

- Nem így értettem! – ültem fel gyorsan, mire szemeiben pajkos fény villant.

- Tudom, de így legalább felhagytál a tollba fulladással.

- Szörnyeteg! – csaptam fejbe a kispárnával.

- Végre megjött az eszed, és annak látsz, ami vagyok – nevetett fel. – Gyerünk, öltözz!

   Kelletlenül kászálódtam ki az ágyból, és magamra húztam a kezembe nyomott ruhadarabokat. A hajkefével néhányszor végigszántottam zilált tincseimen, aztán lófarokba kötöttem, hogy az említett csapzottságot eltüntessem.

- Na, menjünk le a kihallgatásra! – csúsztattam a kezemetEdwardéba.

   Apám egyenruhába öltözve a kanapén ült, türelmetlenül dobolt ujjaival a dohányzóasztalon. Gondterhelt ráncok barázdálták férfias arcát, amit a régimódi, vastag bajusz sem tudott elrejteni. Emlékszem, gyermekkoromban mindig simára borotválkozott, mert anyám érzékeny bőrét kikezdte a borosta, és ő törődő férjként ettől a kis kellemetlenségtől is igyekezett megkímélni. A válásuk után jó néhány nyarat Forksban töltöttem, de csak a negyedik évben növesztette meg, belátva, hogy tovább kell lépnie, mert élete asszonya soha nem fog visszatérni a poros kisvárosba. Ma már el sem tudtam képzelni nélküle, hozzá tartozott, mint Zorróhoz a fekete álarc.

  Edward a Charlie-val szemközti fotelba húzódott, míg apám megpaskolta maga mellett az ülőgarnitúrát, de én inkább kedvesem mellé, a karfára ültem, ezzel is kifejezve, hogy a bajban is mellette állok - illetve ülök -, mire a rendőrfőnöktől csak egy beleegyező fintortkaptam. Éppen ezért nem értettem, miért feszült meg Edward hirtelen, de aztán, amint apám a mondandójába kezdett, a levegő jéggé fagyott.

- Most hívtak az irodából. Mike Newtont ma este elütötte egy autó, és a vétkes fékezés nélkül tovább hajtott. Könnyebben sérült, néhány napot a kórházban kell töltenie, de teljesen fel fog épülni. Azt hiszem, fiam, fel kéne hívnod az édesapádat.

- Mi? – kiáltottam. – Nekünk mi közünk ehhez?

- Mike látta az autót és a sofőrt. Felismerte Edwardot – közölte.

- De ez hazugság! – ordítottam talpra ugorva.

- Nyilvánvalóan, hiszen akkor egyedül találtalak volna a szobádban, és most nem a saját, hanem a párod letöltendő büntetésén keseregnél.

- Ezért kitekerem Mike nyakát! – dühöngtem.

- Kicsim! – szólt gyengéden Edward. – Nem szeretnélek húsz évig csak a beszélőn és a házasoknak fenntartott szobában látni, úgyhogy bízzuk ezt a hatóságra, jó? 

- Legalább egyikőtöknek van egy kis sütnivalója – morogta Charlie az orra alatt.

- Miért jön mindenki azzal, hogy kerge vagyok? Nem vagyok az, csak már nagyon elegem van ebből a szemétládából! Móresre kéne tanítani!

- Amikor legutóbb így tettem, dühöngve leordítottad a fejemet, és még a fényezést is ki kellett fizetnem.

- Az más! Te bosszúból tetted, én meg… én meg…

- Hogy elégtételt vegyél? – érdeklődött vigyorogva a teremtés koronája.

- Nem vagyok az a típus – húztam fel az orromat sértődötten.

- Minden nő bosszúálló, akár bevallja, akár nem. 

- Bármennyire is üdítő a szerelmes civakodásotokat hallgatni, súlyosabb dolgokkal kell foglalkoznunk. Beviszlek titeket az őrsre, ahol felveszik a vallomásotokat, aztán kitaláljuk, mi legyen ezzel a bájgúnárral – javasolta apám.

- Előbb felhívom Carlisle-t, hátha ő is a városban jár egy beteg miatt – lesett rám kedvesem, hiszen mi ketten sejtettük, hogy Alice már riadóztatta a családot.

   A rendőrautó hátsó ülésén utazni egy élmény volt, de hiába könyörögtem apámnak, hogy kapcsolja be a szirénát, és bilincseljen meg, csak nem akart engedni. A visszapillantó tükörben időnként együtt érző félmosolyt küldött Edwardnak, aki csak megvonta a vállát, és játékosan a hajamba túrt.

- Te ezt hogy bírod? – nyögte apám, amikor ujjaimmal fegyvert formázva megfenyegettem, hogy ha nem enged el a társammal együtt, akkor pórul jár.

- Jól szórakozom mellette. Nincs szükségem tévére – világosította fel Edward.

- Régen olyan koravén volt – szomorodott el Charlie. – Jó hatással vagy rá.

- Köszönöm.

- Nem, ÉN köszönöm – érzékenyült el a kemény zsaru.

- Férfiak – csóváltam meg a fejem.

   A rendőrkapitányságon szokatlanul nagy volt a nyüzsgés, valószínűleg behívták a nappalis kollégákat is, tekintettel az ügyben érintettekre. Apám nem hallgathatott ki, mert elfogultságra hivatkozhatott volna a bíróság, de a kollégái mind ismertek, így nyugodt szívvel bízott rájuk. Carlisle és Esme a váróban ültek, az idegesség legkisebb jele sem mutatkozott rajtuk, hiszen fiúknak a rendőrfőnök lánya biztosított bombabiztos alibit.

- Charlie! Köszönjük, hogy ilyen megértően fogadtad a gyerekek butaságát – nyújtott kezet dr. Cullen.

- Én is voltam tinédzser, még a múlt évszázadban, de még emlékszem, milyen volt tomboló hormonokkal Reneé-vel járni – viszonozta a gesztust apám. – Két hét szobafogság talán visszaállítja a tekintélyemet. Na, meg persze a rácsokról sem feledkezem meg.

- Milyen rácsokról? Azt mondtad, nem ítélhetik el! – kértem számon.

- A rácsok az ablakodra kerülnek, hogy távol tartsák Rómeót – veregette meg Edward vállát.

- Ezt nem teheted velünk!

- Ha férjhez mentél, akkor azt csinálsz, amit akarsz, de amíg a fiúd csak udvarol, esténként egy csókkal elbúcsúzik az ajtóban, és szépen hazamegy! – vázolta szomorú jövőmet.

- Ha csak ezen múlik – vigyorogtam. – Drágám, elveszel? – simultam az izmos, jéghideg testhez.

- Bármikor – húzott magához egy gyors puszira.

- Gyerekek! Ne táncoljatok Charlie idegein, különben biztos vagyok benne, hamar talál indokot, hogy az éjszaka hátra lévő részét a fogdában töltsétek. Külön cellában – figyelmeztetett bennünket Esme.

- Azt hiszem, többet kellene összejárnunk – mosolygott fogadott anyámra apám. – Néha igazán nehéz Bellát féken tartanom. Nem értek a neveléshez, így általában eléri, amit akar, én meg csak fekszema padlón, mint akin átment az úthenger. 

- Bármikor szívesen látjuk az otthonunkban – ajánlotta Carlisle.

- Köszönöm, alkalomadtán élni fogok vele. De most intézzük el ezt a kellemetlenséget. Edward, fáradj be a kihallgatóba, Bells, téged az irodámban vár Alen! Ez nem a megszokott eljárás, de nem akarom, hogy az egész éjszakát itt töltsétek. Minél részletesebben és őszintébben válaszoltok a kérdésekre, annál hamarabb szabadultok. 

- Köszi a tippet – fanyalogtam, aztán a mutatott irányba indultam, magamban szentül megfogadva, hogy amint végeztem, meglátogatom betegágyánál Mike-ot.

   Szerző: Nikita

23. fejezet: Megrázkódtatás

/A képet köszönöm Laurának :D/

   A harc előtti néma csend egyre nyúlt, már-már pattanásig feszítette a farkasszemet néző ellenfelek amúgy is megtépázott idegeit. Mindkét fél leste a másik apró rezdüléseit, igyekezett kiszámítani a támadás előtti századmásodpercet, hogy gyorsabban reagálva csapásával kivégezhesse riválisa esélyeit. Ha a Discovery csatorna Ragadozók című műsorát nézem, tuti, hogy elkapcsolok, mert sosem vonzott a szétszakadó hús és a fröccsenő vér látványa, ami egy ilyen küzdelem velejárója. Most azonban benne voltam a sűrűjében, mondhatni nyakig, és csak abban bízhattam, hogy a számfölényben lévő Cullenek újra megmentik az életemet. Gyűlöltem, hogy emberként nem erősítettem a családomat, hanem épp ellenkezőleg, én voltam a legsebezhetőbb pontjuk, így hát próbáltam minél jobban elbújni Jasper és Emmett oltalmat kínáló háta mögött.

   Bármennyire is igyekeztem legyűrni a csontjaimba hatoló rettegést, a két ismeretlen vizslató pillantása nem hagyott nyugodni. Vadállatok eledeléül kitett báránynak éreztem magam éhes tekintetüktől, de mintha valami általam ismeretlen erő visszatartotta volna őket, nem estek egyből nekem, sem az engem áthatolhatatlan falként körbevett Culleneknek.

- Gondolom, Bella Swanhoz van szerencsénk. Milyen elragadó, finom… hölgy – mosolygott rám az idősebb.

   Ha nem ilyen körülmények között találkozunk, angol úriembernek vélem. Arisztokrata vonásairól sugárzott a felsőbbrendűség, mint aki világ életében ahhoz szokott, hogy parancsait szolgák lesik, és ellent mondani csak a halállal incselkedő tudatlanok mernek neki. Mozdulataiból nyers erő sugárzott, és bár izomzata messze elmaradt Emmettétől, azért nem mertem volna megesküdni arra, hogy egy az egy elleni küzdelemből a bátyám kerülne ki győztesen. Társa valamivel alacsonyabb lehetett nála, sötét, félhosszú haja lágyan keretezte angyali arcát. A vámpírok lélegzetelállító, földöntúli szépségét megszoktam már, de borostyán íriszeket eddig csupán a családomnál figyeltem meg. Ezért is tűnt különösnek, hogy bár zaklatóink szándéka egyértelműen Edwardék elpusztítása, és a vérem kiszívása volt, mélybarna íriszük vegetáriánus életmódról árulkodott.

- Semmi baj, semmi baj! Pablo rögtön feltakarítja – rontott közénk kezében seprűvel és lapáttal a serény pincér - aki láthatóan az év alkalmazottja címre gyúrt -, majd az új vendégeket is lehengerlő mosolyával üdvözölte. – Köszöntöm önöket a Raffaerty étteremben! Vacsorázni óhajtanak?

- Nem csak óhajtunk, fogunk is – válaszolta a fiatalabb, de egyelőre nem mozdult, hogy fenyegetését tettre váltsa.

- Andreas! – dörrent az arisztokrata, aki ha szépségben nem is, de hatalomban bizonyosan társa fölött állt. – Nem ezért küldtek minket. Viselkedj, különben újabb büntetés elé nézel!

   Az Andreasnak nevezett férfi lelkesedése kissé megcsappant a kilátásba helyezett következmények hatására, de éhségtől csillogó szemei továbbra is engem vizslattak. A pincér semmit sem észlelt a helyiséget betöltő feszültségből, csak fecsegett tovább, miközben gyakorlott mozdulatokkal felseperte az összetört pohár maradványait.

- Rögtön hozok egy étlapot – sietett el végül a konyha felé.

   A néma csend már kezdett elviselhetetlenné válni, úgy éreztem, ha valami nem történik sürgősen, hisztérikus sikításban török ki, vagy a saját hajamba markolok, hogy szálanként tépjem ki. A rettegés annyira a hatalmába kerített, hogy a lábaim remegve könyörögtek egy székért, amibe lerogyhatok.

- Jasper! – mordult Edward idegesen, és a hangja alapján ő sem volt jobb állapotban nálam.

- Igyekszem, de erősebb. Nem tudom eltaszítani.

   Erre Andreas önelégülten felnevetett, mire kezdtem kapizsgálni, mit is művelnek. Az erdőben erősebbek és gyorsabbak voltak, most pedig az érzéseinket befolyásolják.

- Átveszitek a képességeket? – bukott ki belőlem az önkéntelen kérdés.

   Kitörésemre az idősebb vámpír felkapta a fejét, majd látványosan meg is csóválta.

- Nem talált, de szép próbálkozás volt. Az igazság az, hogy bármit megtehetünk, amit csak akarunk. Jobb, ha már most föladjátok, esélyetek sincs ellenünk.

- Arra várhatsz! – vicsorgott Emmett.

- Nos, figyelembe véve, hogy a testvéred a belépőnk óta azon agyal, hogy jutassa ki innen a barátnőjét, már nem fog sokáig kitartani – intett Edward felé, aki nem is tagadta a vádakat.

   Patthelyzet. Ha a mindig megfontolt, kitartó Edward Cullen a feladáson gondolkodik, ráadásul miattam, akkor abból a bajból nincs kiút. Nem tehettem ezt velük, valamit ki kellett találnom. A filmekben mindig ilyenkor kezdődik az alkudozás, aztán az időhúzás, míg végül a főhősnek remek ötlete támad, és megmenti szíve hölgyét, és nem mellesleg a világot is. Ezek az elfajzottak is akartak tőlünk valamit, különben már rég végeztek volna velünk és egy bútorokból rögtönzött máglyán égnék a Cullenekkel együtt.

- Mit akartok? – tértem a tárgyra.

- Eddig nem tudtam rájönni, mi vonzza hozzád a pasidat, ami még a vérednél is értékesebb, de látom már, hogy csak az eszed lehet az – okoskodott Andreas.

   Szavainak hatására Edwardnál elszakadt a cérna, és a humorzsák torkának ugrott volna, de Emmett és Rosalie még időben lefogták.

- Nyugi, nem akarunk balhét! Nem a lányért vagyunk itt – magyarázta az arisztokrata. – Te pedig, ha nem tudod befogni, inkább várakozz odakint! – sziszegte Andreasnak.

- De Gregor! Azt nem mondta, hogy nem cukkolhatjuk őket – feleselt vissza, de aztán tüntetőleg az ajtó elé állt, és a sötétedő kinti táj tanulmányozásába kezdett.

- Egy üzenetet hoztam Edward Cullennek – bökte ki végre az idősebb, majd mivel senki nem felelt, folytatta. – Grace üzeni, hogy eljön érted. Ha a lány veled van, akkor ő is meghal. A döntés a te kezedben van.

- Grace? – döbbent meg Edward. – De ő halott.

- Tévedsz! Dönts, aztán jelentkezz! A szükséges áldozatok száma – mutatott végig sorainkon – tőled függ.

   Színpadiasan integetett, és a fültől fülig vigyorgó Andreasszal magunkra hagytak bennünket.

   Komor hangulatban értünk haza a sötét, csendbe burkolódzott házba. Charlie még nem volt otthon, amit most nem is bántam, így legalább nem kezdett el kérdezősködni, miért lógatjuk az orrunkat. Ezúttal Edward mellett Alice és Jasper is velem maradt, a magyarázat szerint azért, mert Jazz nem akarta, hogy később kedvese kíséret nélkül fusson haza az erdőben, de gyanítottam, hogy inkább Edward és az én védelmem miatt döntöttek így. Már nem lovaltuk magunkat abba a hiú ábrándba, hogy legyőzhetjük Gregort és Andreast. Rögtönzött bemutatójuk az étteremben elegendő bizonyítékul szolgált csúfos vereségünkre.

   Alice és Jasper törökülésben a padlóra telepedett, amíg mi Edwarddal az ágyra feküdtünk. Úgy öleltük egymást, mintha ez lenne az utolsó perc az életünkből, ami még megadatott nekünk. Mennyire más volt ez a pillanat, mint amelyet néhány napja osztottunk meg! Felhőtlen boldogságunk a végéhez érni látszott, mint amikor az ifjú az egyetem kapuját átlépve végleg búcsút int a gyermekkornak. Szerelmünk is egy új korszak küszöbén állt, mögöttünk az ismerkedés és a beteljesedés éteri szárnyalása, előttünk pedig a fájdalmas döntések és az elszakadás lehetőségének sötét árnyéka.

   Azon tűnődtem, mi lenne a hasznosabb a családom számára: ha ember maradnék addig, amíg megoldódik a konfliktus Grace és Edward között; vagy ha már ma lemondanék halandó életemről, és bár nehezebb lenne végezni velem, újszülött vámpír vérszomjam állandó készenlétet igényelne. Egyik sem töltött el féktelen jókedvvel, főleg a várható emberi áldozatok száma. Ezt szerettem volna nullára redukálni, hogy minél kevesebb lelkiismeret furdalást okozzak Edwardnak.

- Minél előbb át kéne változtatnod – szólaltam meg csendesen.

   A fejem alatt megfeszülő vállból ítélve nem a legjobbkor vetettem fel az ötletet, de ő volt mindig kíváncsi arra, milyen gondolatok foglalkoztatnak, most legalább elárultam. Alice idegesen rágcsálta a szája szélét, zavaros arckifejezése mutatta, nem is köztünk jár, sokkal inkább egy másik időben, így szerelmem reakcióját nem súghatta meg az érintett háta mögött.

- Hanyagoljuk a témát egy ideig! Grace a vérünkre szomjazik, nem érünk rá még a te gyilkos hajlamaidra is figyelni! – csattant fel mérgesen a máskor oly bársonyos hang, majd megenyhülve folytatta. – Nekem elhiheted, attól a perctől kezdve, hogy az átváltozásod befejeződött, már nem leszel ilyen angyalian ártatlan, mint most. Mást sem akarsz majd, mint megölni a körülötted járkáló, vértől duzzadó embereket.

- Edward! – fordultam felé. – Ha biztonságosabb lenne számodra a vámpírrá válásom, nem érdekelne, kivel végzek. Főleg, ha az az illető Mike - próbáltam elviccelni a dolgot.

- Azt könnyen elintézhetjük – komolytalankodott Jasper, aki eddig elmélyülten sutyorgott Alice-szel.

- Ne add alá a lovat! - intette testvérét Edward. – Nekem kell majd egy magába roskadt Bellával együtt élnem.

- Úgy már nem is szeretnél? – incselkedtem.

- Ez nem is kérdés, de jobb szeretném az ártatlanságodat megőrizni az örökkévalóságig.

- Azzal már néhány hónapja elkéstél, és azóta sem tapasztaltam, hogy elemésztenéd magad, mert beadtad a derekadat – futtattam végig ujjaimat karjának hűvös bőrén.

   Megfigyeltem már, hogy mazochista kedvesemnél kifizetődő taktika, ha komoly témát poénosan, vagy éppen kétértelműen tálalok, mert így anélkül játszhat el a lehetőséggel, hogy érdemben kiveséznénk, aztán amikor döntéshelyzetbe kényszerítem, már nem is tűnik a kívánságom annyira elfogadhatatlannak. Reméltem, hogy most is célt érek, és végül vámpírrá tesz. Néha azonban a sors furcsaságain magam is megdöbbenek.

- Az ártatlanságodban nem vagyok biztos, de vámpír soha nem leszel! – jelentette ki magabiztosan Alice.

   Mindhárman döbbenten meredtünk a lesütött szemű lányra. Minden álmom és reményem egy másodperc alatt foszlott semmivé. A tapasztalat szerint Alice látomásai a döntéseink függvénye, de ezek szerint rajtam már ragaszkodásom a vámpír léthez sem segíthet. Amikor Edwarddal megismerkedtünk, testvére jövőt fürkésző szemei előtt vörös pupillákkal és gyémántként tündöklő testtel jelentem meg, aminek bekövetkeztét James halálával sikerült elodáznunk. Edwardot sikeresen meggyőztem, hogy tegyen hozzájuk hasonlóvá, már csak a napot kellene kitűznünk, mégis örökre csak egy szürke átlagember maradok, aki belekóstolhatott egy rövid időre a természetfelettibe.

   Ilyen csalódottságot azóta nem éreztem, mióta azon a bizonyos forksi reggelen Edward nem jött iskolába. Harcoltam a szememet kíméletlenül szúró könnyeim ellen, de azok csak elérték céljukat, és könnycsatornáimon átfurakodva először elhomályosították a látásomat, majd kibuggyanva benedvesítették arcomat. Keserves zokogásom törte meg a szoba csendjét. Szerelmem gyengéden ölelt magához, ironikus módon égre-földre esküdözve, hogy egy nap véget vet az életemnek, csak ne sírjak. A férfiak tehetetlen kisfiúk, ha egy nő sír. Jasper is így lehetett ezzel, mert képességét bevetve igyekezett jobb kedvre deríteni, bár többször is figyelmeztettem, hogy ne merészelje rajtam alkalmazni, még Alice kívánságára se.

- Jaj, Bella! Ne itasd az egereket! – bújt hozzám a másik oldalról barátnőm. – Nem azt mondtam, hogy az elkövetkező pár száz évet nélkülünk töltöd, hanem azt, hogy nem vámpírként.

- Ez száz százalék? – hüppögtem, Jaspernek köszönhetően kissé nyugodtabban.

- Csak ötven – húzódott arrébb Alice, és kedvesen felitatta könnyeimet egy zsepivel.

- Mit titkolsz előlem? – kérdezte Edward összehúzott szemekkel.

- Semmit, csak mióta megértetted a magánélet fontosságát, kevesebbet kotorászol a fejemben.

- Kérlek, ne csigázz! Mondd el, mit láttál! – könyörögtem.

- Nos, két út áll előttünk, és egyik sem kellemes. Az elsőnél te életben maradsz emberként, Edward pedig meghal.

- A másodikat választom! – szakítottam félbe.

- Ne hamarkodd el a döntést! A másik sem lesz sétagalopp. Veled szemben mi vámpírként csekély változásra vagyunk képesek, azt is az igaz szerelem hozza el számunkra, ahogy te is megváltottad a szíveddel Edwardot. De te még fiatal vagy, nem csak korban, hanem lélekben is. A jó és rossz döntéseid, az elért és füstbe ment vágyaid tesznek majd kiforrott személyiséggé. Annak, hogy velünk maradhass, meglehet, nagy ára lesz. Nem látom tisztán, mit kell majd tenned, de nehéz lesz. Képes vagy erre?

   Nem szoktam könnyelmű kijelentéseket tenni, így azt, hogy bármit megtennék Edwardért – még ölnék is – komolyan gondoltam. Számomra nem volt elfogadható nélküle az élet, sem egy napra, sem egy évre, pláne nem egy emberi életre. Magam mellett akartam tudni biztonságban, boldogságban és szeretetben, ahogy megérdemli. Romantikus ömlengésnek tűnhet, de aki már szívből szeretett, az pontosan érti.

- Mutasd meg, Alice! Látni akarom a jövőmet!

   Barátnőm hideg tenyerébe vette az enyémet, én pedig összeszorítva a szemem átadtam magam az elmémet betöltő képnek.

   Elhagyatott temető törött sírkövei között sétáltam, időnként megállva, elgondolkodva olvasva a vésett sorokat. Régi iskolatársaim legalább száz éve halottak, ők is ebben a parcellában nyugszanak. Nehezemre esett felidéznem Jessica és Angela, vagy a többiek arcát, inkább csak benyomásaim maradtak meg életemnek azon kezdeti szakaszából. A feltámadó szél bele-belekapott hátközépig érő, barna tincseimbe, hogy aztán irányt változtatva kipirult arcomba fújja őket. A látomásban csupán néhány évvel voltam idősebb, mint a valóságban, de a tekintetem árulkodott az eltelt évtizedek megpróbáltatásairól.

   Végül megtaláltam, amit kerestem. Térdre ereszkedtem a fekete márványlap előtt, ujjaimmal megcirógattam a foglalatba ágyazott apró képet, amely egy magas, egyenruhás férfit ábrázolt. Az apám, Charles William Swan sírja. A temetését egy sötétített üvegű autóból néztem végig, hiszen akkor hivatalosan már halott voltam, így igencsak kísértetiesen festett volna, ha váratlanul tiszteletemet teszem Forks nyugalmazott rendőrparancsnokának búcsúztatóján. A költségeket természetesen álltam egy távoli rokon neve mögé rejtőzve, és ragaszkodtam ahhoz, hogy az általam kitalált feliratot véssék a fejfába: "Az öröklét nem tündérmese". Annyi mindent titkoltam előle együttélésünk alatt, szerettem volna, ha a másik oldalra magával visz egy darabkát abból az igazságból, amelyet nem oszthattam meg vele.

   Mintha apám tekintene le rám, a mindig felhős forksi égbolton utat talált magának egy kósza napsugár, melegen simogató arany ragyogásába vont, majd tovatűnt.

- Tetszene neked Edward csillogása – suttogtam magam elé. – Akkor olyan, mintha gyémántból faragták volna a testét. Szerintem lenyűgöző, de ő utálja. Szeretné, ha olyan lenne a bőre, mint az enyém, és sétálhatna nappal a tengerparton.

   Szavaimra az apró alak mintha halványan elmosolyodott volna.

- Sajnálom, hogy ilyen sokáig nem jöttem – folytattam bűnbánóan. – Eredetileg csak néhány évre költöztünk Európába, aztán ott ragadtunk. A többiek is üdvözletüket küldik. Edward megkért, hogy adjak át egy üzenetet. Azt mondta, te érteni fogod: "Mindig és örökké". Kíváncsi vagyok, mit susmusoltatok a hátam mögött, de nem hajlandó elárulni – húztam el a számat. – Annyi mindent szeretnék mesélni, de gondolom, amúgy is figyelsz fentről, úgyhogy nem untatlak. Csak azt akarom, hogy tudd, hiányzol.

   Lassan felemelkedtem, és még egyszer megsimogattam a régen látott arcot.

- Most mennem kell. Edwardék vadászni mentek, és haza akarok érni még előttük. Spagettit főzök, a kedvencedet. Holnap visszarepülünk Európába. Sok még a tennivaló. De néhány év múlva újra jövök, ahogy eddig is. Addig légy jó, és vigyázz a rendre odaát! Szeretlek, apu.

   A kép előbb csak elhomályosult, mintha függöny ereszkedett volna közém, és az ismeretlen Bella Swan közé, majd mindent ellepett a köd.

  Az élet rövidsége arcul csapott. Annyira vágytam a halhatatlanságra, hogy elfeledkeztem arról, kiket is kell érte magam mögött hagynom. Mióta Forksban vagyok, és egy fedél alatt élek Charlie-val, az apa napokat leszámítva alig töltöttem vele egy kis időt, folyton rohantam Edwardékhoz, vagy éppen velük csatangoltam valahol, miközben az én drága apukám a város békéjét őrizte, vagy itthon várt, hogy néhány percet velem tölthessen lefekvés előtt. Nem becsültem meg eléggé, és a legkevésbé sem voltam felkészülve arra, hogy elveszíthetem. Önző, elkényeztetett gyermekként mindig csak akartam és követeltem, amit soha nem bánhattam jobban, mint abban a percben, amikor visszatértem a valóságba, miután meglátogattam apám sírját.

   A garázs előtt leállt egy autó, s én már robogtam is lefelé, kettesével szedve a lépcsőfokokat, hogy aztán a megdöbbent apám nyakába vessem magam. Egyetlen ölelésben igyekeztem átadni mindazt a szeretetet, amit eddig nem mutattam ki, és szentül megfogadtam, hogy ezentúl másképp lesz.

- Mi történt, Bells? – tolt el magától gyanakodva. – Jól érzed magad?

- Igen, csak hiányoztál! – bújtam erős karjaiba.

- Mennyire? Pizza vagy spagetti? – kérdezte az állát dörzsölgetve.

- Spagetti.

- Akkor hiszek neked – bólogatott lelkesen.

   Nem értettem, miért nem tűnt fel eddig az a tengernyi szeretet, ami apám tekintetéből áradt felém. A világomban helye lehet Edwardnak is, apámnak is, de még egy egész busman kolóniának is. Minden rajtam múlik.

- Jó estét, Charlie – köszöntek a Cullenek. – Éppen menni készültünk.

- Nem maradtok vacsorára? Nálunk mindig szívesen látott vendégek vagytok – invitálta Alice-éket.

- Köszönjük, talán egy másik alkalommal. Amikor nem Bella főz - kacagott Alice, és nem kis bosszúságomra Edward és Charlie is csatlakozott hozzá.

- Hallottam ám! - húztam fel az orromat.

- Hamarosan találkozunk - simogatta meg a hajamat életem szerelme. - Viszlát, Charlie!

   Az ezüst Volvó halkan dorombolva távolodott, míg nem hallottam mást, csak a rendőrautó szélvédőjén koppanó esőcseppeket. Apámba karolva siettem a konyhába, hogy elkészítsem a kedvencét, tudva, hogy ha órákkal később végül nyugovóra térünk, Edward ott fog várni a szobámban.

Szerző: Nikita

22. fejezet: Kihívás

Bella

   Az udvar szokás szerint tömve volt a hazafelé igyekvő, vagy éppen esti programot szervező diákokkal, hiszen a forksi középiskola nem tűzött ki elérhetetlen célokat a közepes teljesítményű tanulók elé sem, így a rendszeres felkészülés nélkülözhető volt. Az időmet legalább fontosabb dolgokra fordíthattam, például a barátaimra és a szerelmemre. Nem kell félreérteni, egyik kocsmában sem voltam törzsvendég, és a házibulik vendéglistáin sem szerepelt a nevem. Nekem a szórakozást egy viharos Cullen kontra Cullen baseball meccs, ruhatárfrissítés Alice-szel, és csókcsata Edwarddal jelentette. Az életem már nem is lehetne izgalmasabb! - gondoltam.

   Ha az ember lánya kijelenti, hogy ennél rosszabb, jobb, szomorúbb, vagy izgalmasabb már nem jöhet, az élet mindig késztetést érez arra, hogy rögtön megcáfolja. Később verhettem is a fejemet a falba eme meggondolatlan kijelentésemre, de persze ezt akkor még nem sejtettem.

   Nyugodtan ballagtunk a parkoló felé, hogy Port Angeles nyüzsgő délutánjába vessük magunkat, amikor a szemem sarkából felfigyeltem Mike elborult tekintetére. Egy agykurkász azonnal az elmeosztályra utalta volna, de mivel ilyen nem volt a környéken, hát magamban nagylelkűen elküldtem melegebb éghajlatra, hátha ott kipiheni megtépázott büszkesége fölötti keserűségét. Van, aki egyszerűen nem tud veszíteni… vagy legalábbis szépen nem. Mióta Edwarddal jártam, folyton kereste az alkalmat, amikor egyedül talált valamelyik órán, vagy a szünetben, és hajthatatlanul bizonygatta, mennyivel jobban járnék, ha őt választanám. Már kezdett fárasztani, hogy vagy Mike-ot kellett felvilágosítanom a szomorú valóságról, vagy Edwardot visszafognom, hogy ne tépje cafatokra kéretlen udvarlómat.

   Épp elértük volna a Rosalie sportkocsija mellett várakozó Culleneket, amikor Edward megmerevedett mellettem, majd hirtelen megfordulva a gyilkos tekintetétől megszeppent fiú felé indult. Alice ijedt arcából sejtettem, hogy nem bájcsevelyre készül, így elé ugorva kihúztam mind a 160 cm-et, és igyekeztem az autók felé tolni. Én lepődtem meg a legjobban, amikor ez sikerült is, de az arcomon elterülő büszke mosoly azonnal lekonyult, amikor Jasper és Emmett testvérük karját markoló kezeikre tévedt a tekintetem.

- Edward! Egy ilyen kis mitugrász nem éri meg! – morogta Emmett, de szavai ellenére látszott, hogy ha mégis „harcra” kerül a sor, akkor abban teljes mellszélességgel részt vesz.

- Ha azt gondolná Rosalie-ról, amit az előbb Belláról, te már rég leszakítottad volna a karját! – dühöngött kedvesem.

- Edward, kérlek! Ő csak egy senki! Ne süllyedj le az ő szintjére! – fogtam tenyerembe a márvány tapintású arcot.

   Azt hiszem, itt követtem el a hibát, mert erre a mozdulatomra az alig pár méterre álló, slepjével körbevett Mike hangosan felröhögött. Vannak ilyenek, akik a medvecsapdán táncolva sem sejtik, hogy csak egy hajszálon függ az életük. Nincs veszélyesebb egy büszkeségében megsértett, szerelmes férfinél. Bár, ha az illető egy vámpír…

- Nézzétek már, Cullent a csaja nyugtatja! – csattant a gúnyos hang.

   Úgy láttam, Edward menten a földbe döngöli, vagy feladja az emberi vér fogyasztásáról vallott nézeteit, és szárazra szívja osztálytársunkat, de mint már oly sokszor, most is meglepett. Csak elmosolyodott – a félelmetesebb fajtával -, gyengéden lefejtegette magáról a köré fonódó karokat, adott egy puszit az orromra, majd néhány hatalmas lépéssel megszüntette a távolságot, amely eddig elválasztotta gyűlöletének tárgyától.

- Itt vér fog folyni – nyöszörögtem kétségbeesve.

- Nem hiszem – gondolkodott el Alice. – Nem látom, hogy Edward az éjszakát a sitten töltené, a kezecskéjével a rácsokat markolva. Mást fog markolni ma éjszaka – kuncogott.

   Ha Alice mondja, az úgy is lesz. Még sosem tévedett a látomásait illetően, és ez nekem elég biztosíték volt, úgyhogy nyugodtan figyeltem a kibontakozó jelenetet. Edward megállt Mike előtt, aki próbálta úgy apró gombóccá összehúzni magát, hogy az a köréjük csődült tömeg szemében inkább kihúzásnak látszódjon. Nem lettem volna a bőrében. A kamikáze pilótáknak is magasabb volt a túlélési arányuk, mint ami szerencsétlennek kinézett.

- Mike! – szólította meg Edward undortól csöpögő hangon. - A legnagyobb jóindulattal megkérnélek, hogy felejtsd el Bellát! Ne csorgasd utána a nyálad, ne fantáziálj róla, sőt, a legjobb, ha nem is nézel rá! Ő az enyém! – magyarázta akkora kitörni készülő haraggal, amelytől még egy vadállat is a helyére kotródott volna.

   A halkan pusmogók is elcsendesedtek, visszafojtott lélegzettel várták az elmés választ. Eddig is nyilvánvaló volt az egész suli számára, hogy Edwarddal összetartozunk, bár nem nyaltuk-faltuk egymást a folyosó beugróiban, mégis ez volt az első alkalom, hogy szerelmem territóriumát megjelölve sajátjaként nevezett meg. Ingáztam a felháborodás, és az elégedettség között, mert igazán jól esett ez a féltő gondoskodás, de a túlzott birtokláshoz már nem füllött a fogam. Vele voltam, de nem az övé, amit Edward elvakult féltékenységében kezdett összekeverni.

   Világ életemben erős, független nőnek tartottam magam, egyéni felfogással és véleménnyel, s hogy önmagamat megőrizzem, még a tökéletes férfinak sem hódolok be. Edward ragadozó, aki becserkészi a zsákmányt, elejteti, és miután végzett vele, a tetemet sorsára hagyja. Ha nem vigyázok eléggé, velem is ez fog történni. Na, nem a hullás részre gondolok, csupán, ha már úgy fogja érzi, hogy meghódított, akkor elkényelmesedik, és már nem leszek olyan érdekes a szemében. Hogy hülye női logika? Lehet, de jobb nem kockáztatni. Mától a vadászból lesz a vad. Van egy mondás: hamu alatt lapít a tűz. Ideje, hogy a bennem fortyogó szenvedély-láva végre a felszínre törjön, és izzóvá hevítse a kiszemelt férfi szívét.

   Őrült ötletem körül kavargó gondolataimat erőszakkal kényszerítettem vissza a két tesztoszteron bombához. Szólhattam volna Mike-nak, hogy a „ki néz csúnyábban” versenyben Edward toronymagasan veri, már csak a vámpírságából kifolyólag is, de nem akartam elkedvteleníteni, amikor végre minden bátorságát beleadva harcba szállt értem. Egyiket sem érdekelte, hogy én, mint felosztandó terület, alig pár méterre álltam a vigyorgó Cullenek körében.

- Miért? Mi lesz, ha mégis Bellához érek? Apuci vesz neked egy drágább kocsit, hogy megvigasztaljon? – próbált humorizálni Mike, ökleivel játékosan dörzsölgetve a szemeit, mint az ovisok, amikor eltörik a mécses.

- Ha szívből szeretnéd Bellát, meg sem fordulna a fejedben, hogy a pénzemért van velem – vonta meg vállát a drága, mire néhány női szoprán helyeselve kiáltott fel.

- Könnyű ezt mondanod! A tegnapi kis akciód miatt mehetek haza gyalog! – ordította.

- A séta még nem ölt meg senkit – vetette oda Edward, majd féloldalas, félelmetes ragadozó mosolyát felvillantva egészen Mike arcához hajolt. – De ha még egyszer meglátlak Bella közelében, akkor átharapom a torkodat, és élvezettel fogok dúskálni a kiömlő véredben, miközben az élet fénye lassan megfakul a szemeidben.

   Mint aki jól végezte dolgát, szerelmem magához ölelt, és szavait demonstrálandón szenvedélyesen megcsókolt a sokaság kellős közepén. Édes nyelv siklott résnyire nyitott ajkaim közé, hogy olyan mélységekben tárja fel szám minden egyes szegletét, mintha nektárt kortyolna puha virágszirmok törékeny bimbóinak tövéből. Lehunyt szemhéjam mögött forgott az egész világ, az erős vállakba kapaszkodtam, nehogy a lábai elé omoljak, de a derekamat ölelő karok csak húztak, egyre közelebb, szinte eggyé olvadva a hűvös testtel. Szenvedélyesen nyögtem a követelődző ajkak közé, csüngtem Edward nyakán ujjaimat a bársonyos tincsekbe merítve, letépni sem lehetett volna róla.

   Fogalmam sincs, hogy kerültem a Volvóba, csak meredtem magam elé, amíg Alice csilingelő hangja meg nem törte a pillanat varázsát.

- Föld hívja Bellát!

   Mérgesen szemléltem a mellettünk elmosódva suhanó tájat, ami már csak azért is nevetséges volt, mert az eszeveszetten száguldó autóból vajmi keveset láttam.

- Köszi, hogy nem pisiltél körbe – durcáskodtam.

   Edward észlelte, hogy nem egészen úgy sült el a dolog, ahogy tervezte, és szavaival inkább megsértett, mint elkápráztatott. De mint minden elvakult férfi, ő sem magát hibáztatta ezért.

- Ideje volt, hogy helyre tegyem, elvégre az én dolgom, hogy megvédjelek. Folyton rólad ábrándozik, különböző pozitúrákban képzeli el a gyönyörű testedet, és ez már kezdett frusztráló lenni – morogta.

- Ha nem kutatnál a fejében, akkor nem éreznéd magad kellemetlenül – világítottam rá a nagy igazságra. – Szándékosan cukkolod magad, hogy aztán bizonyítsd, mekkora bika is vagy!

- A mocskos gondolatai szinte kiabálnak! Nem tehetek róla, hogy ilyen képességgel lettem megáldva! – védekezett.

- Ki is kapcsolhatnád. Korábban is ment, most miért nem? – érdeklődtem az utat figyelve, mivel az éppen vezető, felpaprikázott Edward ezt mellőzte. - Amúgy is – folytattam -, nem végezhetsz ki minden egyes férfit a bolygón, aki rám mer nézni!

- Fogadjunk?

   Erre mit lehet mondani? Mert nekem ötletem sem volt. Vámpír kedvesem őrült féltékenységében az emberiség felének kiirtására készül.

- Edward, ez nevetséges – próbálta enyhíteni a hangulatot a hátul kuksoló Jasper. – Bella nem öltözködik kihívóan, teljes szívéből szeret, nincs okod így viselkedni.

- Még jó, hogy nem vesz fel alig takaró göncöket! Nem is engedném! – háborgott szerelmem.

- Azt majd meglátjuk – mosolyodtam el hamiskásan a visszapillantó tükörben összekacsintva Alice-szel.

   Ez betett szegénynek. Port Angelesig nem is volt hajlandó hozzám szólni, aztán beletörődve a vereségbe, a belvárosban bekanyarodott a divatos üzletek elé. A parkolóban Rosalie és Emmett is csatlakozott hozzánk, akik a BMW-vel jöttek utánunk. Ilyet is régen látott a nyüzsgő város: öt gyönyörű, földöntúli szépség - plusz én - tett náluk látogatást, hogy a nyugodt életet felkavarva elkápráztassák a járókelőket.

   Alice belém karolva húzott a legdrágább, New Line elnevezésű üzlet felé, ahol már törzsvásárlóknak számítottunk. Ezúttal Rose is csatlakozott hozzánk, hogy jelenlétével emelje az esemény fényét, amíg a fiúk a kocsiknál várakoznak. Julia Robertsnek éreztem magam a Micsoda nő című filmből: elvarázsolódtam a szebbnél szebb ruhakölteményektől, aztán az árcédulára lesve rögtön el is kenődtem. De szerencsémre a számla nem jelentett gondot, hiszen Alice sosem engedte, hogy magamnak vásároljak. Feneketlen bankkártyáját olyan természetességgel használta, mint más a fogkeféjét, de Edward csodáló pillantásaiért lenyeltem a büszkeségemet, és hagytam, hogy barátnőm fizessen.

   Tervem megvalósításához pedig keresve sem találhattam volna alkalmasabb tettestársakat, mint Alice és Rosalie. Rám fért már egy arculatváltás. Igaz, hogy mostanában már csinosabban öltözködtem, de a kivágottabb darabok még mindig száműzve voltak a szekrényemből. Edwardot valahogy fel kellett ráznom túlzott irányítási vágyából, ráadásul az érzékeit is fel akartam korbácsolni, ezért egy új ruhatár ötletével kacérkodtam. Idegesen rágcsáltam a szám szélét, azon morfondírozva, nem lépek-e át ezzel egy határt, de mielőtt megkérdezhettem volna a tapasztaltabbakat, Alice csak legyintett.

- Nem árt neki, ha megérti, ki hordja a nadrágot a kapcsolatban – jelentette ki bólogatva.

- De én szeretem, hogy olyan védelmező, csak néha…

- ... túlzásba viszi – fejezte be helyettem Rosalie, mire csak bőszen bólogattam.

- Akkor lássunk neki! – forgolódott Alice, és máris a vállfán lógó darabokra vetette magát.

- Enyém a fehérnemű részleg – jelentette ki Rose. – És minden darabot fel kell próbálnod! Nincs kifogás!

- Értettem, főnök! – kiáltottam még utána, majd az Alice által a kezembe nyomott halommal a próbafülke felé indultam.

   Mondanom sem kell, hogy bármit választott barátnőm, minden tökéletes volt, és Rosalie is kitett magáért. Egy-egy hálóing, vagy babydoll láttán a fülem tövéig vörösödtem, de azért ellenkezés nélkül felpróbáltam. Két óra elteltével elcsigázva, táskákkal megpakolva hagytuk el a tetthelyet…

   … hogy aztán földbe gyökerezzen a lábunk. Embereinket egy csoport tizenéves nőnemű egyed lepte el, levegőt is alig hagyva nekik – még jó, hogy nincs rá szükségük -, egyik jobban csavargatta a fürtjeit, mint a másik. Ennyi hófehér mosolyt, műszempillát és púdert még nem láttam egy helyen. Alice és Rosalie elől irigykedve húzódtak el a lányok, míg én csak lesújtó pillantásokat kaptam. Megszoktam már az efféle reagálást, elvégre én nem voltam vámpír: légies könnyedség helyett botladoztam, tökéletes frizura helyett tincseim ziláltan omlottak hátam közepére a kimerítő vásárlástól, és a végeláthatatlan ruhaváltástól. A fruskákat szóra sem méltatva karoltunk bele párjainkba, és a kincseket rejtő táskákat a csomagtartókba pakolva a fagyizó felé vettük az irányt. Tervem a második fázisához érkezett.

   Úgy döntöttünk, hogy a felhős időjárást kihasználva tölcsérben hozzuk el a jéghideg édességet, hogy a kirakatokat nézegetve andaloghassunk a friss levegőn. Hogy ne egyedül élvezzem a helyben készített olasz különlegességet, Alice is vett két gombócot, hogy aztán a grimaszoló Rosalie kezébe nyomja. A természet azonban összeesküdött ellenem. A feltámadó szél tántoríthatatlanul küzdött, hogy egy marék hajat fújhasson a számba, amikor óvatlanul kidugtam a nyelvemet, hogy nyaljak egyet a vaníliából. Percekig csak prüszköltem, hogy minden szálat maradéktalanul eltávolítsak, miközben a többiek csak nevettek a szerencsétlenkedésemen.

- Örülök, hogy jót derültök az én rovásomra – fanyalogtam, de durcás arckifejezésem csak még jobban mulattatta őket.

- Jobb vagy, mint a South Park – ölelgetett meg Emmett. – Szerintem Kenyt simán lepipálod.

   Segélykérően pillantottam Edwardra, hátha kiküszöböli a becsületemet ért csorbát, de ő csak vigyorgott.

- Te nem kértél a védelmemből – vonta meg a vállát önelégülten, amivel csak még jobban felbőszített.

   De ahelyett, hogy tíz körömmel estem volna neki, ami persze hatástalannak is bizonyult volna, inkább a női erőmet szabadítottam el. Kacéran a borostyán íriszekbe mélyedtem, csábosan kiöltöttem a nyelvemet, hogy fantáziáját meglódítva erotikusan körbenyaljam a hűvös gombócokat. Vagyis tettem volna ezt, ha az időközben nyúlós, csöpögős masszává olvadt trutyi nem döntött volna úgy, hogy a tölcsért markoló öklömön át vezet az út a mennyei aszfaltra. Aztán csak bambán forgattam a finomságtól megszabadult ostyát, nem és nem értve, nekem miért nem jön össze semmi.

   A Cullenek jó kedve határtalan volt. Alice egy zsebkendőt előkotorva törölgette ragacsos ujjaimat, majd az immár megtisztított kezembe egy újabb adag fagylalt érkezett, Rosalie-é. Hideg érintése tökéletesen megőrizte a nyalánkság eredeti állagát. Alice istennő előre látta, hogy így felsülök, ezért kellett az utánpótlás.

   Harci eszközömmel felfegyverkezve folytattam a megkezdett nyalogatást, de Edward tudva, mire megy ki a játék, már kihívóan állt a dolog elé. Egész egy percig bírta, amikor elhalóan felsóhajtva a fagyi tetejét teljesen a számba véve kezdtem szopogatni, és időnként még élvezkedve a szemeimet is lehunytam. Ha lett volna a közelben egy szálloda, már biztos a legnagyobb ágyán feküdve találtam volna magam, de egy sereg ember, és a családja előtt a mindig megfontolt Edward Cullen mégsem veszíthette el a fejét. Inkább úgy döntött, hogy vágytól fűtött barna szemeinek tengerébe fullaszt. Gyanítottam, hogy szándékosan elkápráztatott, mert a bokáim kocsonyásan megremegtek, de a játszmát meg akartam nyerni, így legyezgetve magam kigomboltam a blúzom legfelső gombját.

- Olyan meleg van, ti nem érzitek? – túrtam bele a hajamba.

- Feladom. Hazamehetünk? – kérlelt szívem csücske.

   Válla fölött átlesve Alice-re néztem, aki a fejét csóválva nemet intett. Szerencséje, hogy Edward nem képes az én gondolataimban olvasni, mert nagy bajban lenne.

- Éhes vagyok. Inkább keressünk egy éttermet – vágtam rá, magabiztosan kedvesembe karolva.

   Nem vagyok biztos abban, hogy a szűkölés a vámpírság velejárója-e, minden esetre Edward valami ahhoz hasonló hangot hallatott, aztán sorsába beletörődve engedelmesen az egyik elegáns terasz felé indult.

- Tudod, mit kívánok? – fúrtam magam az izmos karok közé.

- Mit? – kérdezett vissza felderülve, mint a gyerekek szenteste, amikor a sok becsomagolt ajándékot meglátják a fa alatt.

- Parmezános csirkét – adtam meg a kegyelemdöfést. – Te mire éhezel?

- Ha haza megyünk, megmutatom. Csak hogy ne felejtsd el, mivel kell várnod otthon – adott egy gyengéd puszit a homlokomra.

   Igen, este én is megmutatom neki, miből áll a tervem harmadik szakasza.

   Az étterembe lépve egyből alulöltözöttnek éreztem magam. Afféle hely volt, ahová a felső tízezer jár üzleti megbeszélésekre, vagy az évszázad esküvőjére készülő anyós-meny páros a szervezésben elfáradva ebédelni. A pincér az egyik sarki asztalhoz kísért minket, az előre kinéző busás borravaló reményében fültől fülig mosolyogva. Leadtuk az italrendelést, és a menü tanulmányozásába fogtunk, bár az egyedül csak az én figyelmemet kötötte le. Az összeturkált ételből egy falat sem fogja a gyomrukban végezni. Nekem már csorgott a nyálam a színes képek láttán, és éppen szólni akartam Edwardnak, hogy jelezhet a pincérnek, amikor az üvegpohár fülsüketítő reccsenéssel szilánkokra tört Alice kezében. Barátnőm ködös tekintettel a jövőt kémlelte, de úgy látszik, nem volt elég gyors, mert ijedten ugrott fel a székéről.

- Azonnal el kell tűnnünk innen! – kiáltotta, mire mindannyian a kijárat felé lódultunk.

   Nem értettem, mi a baj, de már megtanultam, hogy ha Alice riadót fúj, akkor az jót nem jelent. Így volt ez most is. Az ajtó kinyílott, és két hatalmas vámpír lépett be, gúnyosan méregetve bennünket, mígnem a pillantásuk megállapodott rajtam.

- Ők támadtak meg minket az erdőben – súgta elém helyezkedve Emmett Jaspernek.

   Pokoli nagy bajban voltunk.

Szerző: Nikita

21. fejezet: Vissza a múltba

„Néha csak egyvalaki hiányzik, mégis az egész világ néptelennek látszik”
Alphonse de Lamartine

Ajánlott zene: Evanescence: Missing
http://www.youtube.com/watch?v=qpxHzZ11qLo

Bella

   Aki még nem találta meg a nagy Őt, és veszítette is el, az fel sem tudja mérni, milyen nehéz volt nem visszanézni. Számoltam a lépéseket a sarokig, ahol befordulva magam mögött hagyhattam az eleven kísértést. Még két lépés, és nem érzem a hátamban a Cullenek könyörgő pillantását; még egy, és nem hallom Edward aszfaltra omló testének ütődését. Újra látni őt olyan volt, mintha a világ legjobb ajándékát nyújtotta volna át ezüst tálcán a Mindenható: szívszorító és hihetetlen. Mert bármennyire is szerettem volna a nyakába vetni magam, és csókolni, ahol csak érem, az arcomba nevető keserű valóság porrá zúzta az álmaimat.

   Edward elment. Akár meghalt, akár elhagyott, a lényeg ugyanaz: jobb volt neki nélkülem. Az elmúlt két évben élőhalottként vegetáltam, és próbáltam összetartani lelkem szilánkjait, miközben mindent elveszítettem, amit valaha a magaménak tudhattam.

   Apámmal csak azért beszéltem kéthetente telefonon, hogy tudja, jól vagyok − már ha az állapotomat annak mondhattam −, és nem kell feltétlenül az FBI-t, vagy a tengerészgyalogságot riadóztatni az eltűnésem miatt. Egy rendőr családja szent és sérthetetlen, ebben az egyben az ország valamennyi egyenruhása egyet értett. Ha egy rendőrfőnök lánya felszívódik, a többiek éhes buldogként a legapróbb kő alá is belesnek, hátha meglelik, még akkor is, ha az a parancsnok csupán Forks békés lakosságát felügyeli. Ezt elkerülendő rendszeresen bejelentkeztem, hogy elaltassam aggodalmát.

   Anyám Phillel vándorolt államról államra, élvezve újra meglelt ifjúságát, de lelkiismerete megnyugtatására időnként rám csörgött, majd megkönnyebbülten hallotta nemleges válaszomat a felvetett költözésre. Nem tudtam rá haragudni. Bebábozódott hernyó éveit egy ködös kisvárosban töltötte, de megérve a szabadságra feltörte a burkot, és szivárvány szárnyait szétteregetve az álmait követte. Megtalált boldogsága gyógyír volt sebzett lelkemre.

   Barátaim nemigen voltak. Különcnek tekintettek Phoenix-ben és Forksban is, bár Angeláék legalább próbálkoztak… csak én nem. Nekem ott voltak a Cullenek, és senki másra nem volt szükségem.

   Vámpír családomat azonban nem én veszítettem el, ők hagytak magamra. Minden bizonnyal csak terhet jelentettem a számukra, de annyi tapintattal viseltettek irántam, hogy ezt nem éreztették velem, sőt! Második otthont adtak, és annyi szeretetet, hogy a súlya alatt levegőt is alig kaptam, főleg, ha Emmett amolyan mackósan megölelgetett. És Alice… sose volt legjobb barátnőm, de ő az első pillanattól olyan lett nekem, mint egy lelki-iker nővér. Fél szavakból is értettük egymást, ami jövőbe látó képességével természetesnek tűnt, mégis tudtam, hogy ha nem is látná előre a válaszaimat, akkor is kitalálná. Ahogy mondani szokták: egy hullámhosszon voltunk. Még csillapíthatatlan vásárlásmániáját is megszerettem. Divatos ruháimban méltónak éreztem magam Edwardhoz.

   Egyre korholtam magam gyerekes viselkedésemért. Hátat fordítottam azoknak, akik befogadtak, és az életüket kockáztatták értem, de kétségeim csak vitték előre a lábaimat. Az járt a fejemben, hogy ha szerettek, miért taszítottak el. Magyarázatot kellett volna követelnem, de nem bírtam elviselni Edward bűnbánó ábrázatát. Először láttam őt ugyanolyannak, mint a többi férfit: hebegett-habogott össze-vissza, bizonygatva, hogy minden rossz, aminek kitettek az elmúlt években, valójában az én érdekemet szolgálta. Ennél jobb kifogást nem talált, bár nem is hagytam beszélni.

   Gyötört a kétség, hogy talán csak azért szerettem annyira, mert tökéletes volt: teste, akár egy görög istené, a hangja angyalok mennyei muzsikája, és az ágyban is párját ritkította. Nem mintha lett volna összehasonlítási alapom, de nem hiszem, hogy létezik nála gyengédebb férfi. De most, hogy felszállt az agyamat belengő rózsaszín köd, az érzéseim iránta mintha elhalványodtak volna. Ám ha a hibáit képtelen vagyok elfogadni, akkor szerethettem őt igazán, vagy csak az elmém szőtte isteni férfi illúzióját kergettem?

   Viaskodva bizonytalanságommal érveket vonultattam fel holta után is lélegző szerelmünk mellett. Az életemet is kockára téve elfogadtam, hogy vámpír, és az éj leple alatt bolyhos állatkák vérére vadászik. Inkább, mint az enyémre! Neki adtam a testemet, miközben tudtam, hogy egy túl hevesre sikeredett mozdulat, és soha többé nem kelek fel szűzi ágyamból. Megbocsátottam, hogy vegetáriánus étrendje előtt nem volt az erény mintaképe, és több száz ember halála szárad szerinte elkárhozott lelkén. Nos, a mérleg nyelve egyértelműen az igaz szerelem felé billent. A kérdés már csak az volt, hogy akarok-e még egy bűnt Edward serpenyőjébe tenni, meghallgatni az érveit és megbocsátani; vagy életem ezen szakaszát, amelynek középpontját őt foglalta el, egyszerűen lezárom, és tovább lépek.

   Előtte tisztáznom kell, hogy valóban nem volt fogadott családomnak más választása, mint elhitetni velem szerelmem halálát, vagy azért tették ezt, mert a terhükre voltam, és így akarták a hallgatásomat biztosítani. Talán hibásan ítéltem meg a helyzetet, hiszen kiszabadítottak a fogságból, és szemlátomást örültek annak, hogy visszakaptak.

   Egyelőre gondolataim kuszasága, és sértett büszkeségem áthatolhatatlan sziklaként meredeztek a Cullenek és köztem. Az újra találkozás fájdalma semmi volt ahhoz a kínhoz képest, amit kedvesem halálának híre okozott. Forksi szobám csendes magányában gyógyírt jelentett a tudat, hogy Edwardnak nem volt választása, erőszakkal ragadták ki ölelő karjaim közül, de az, hogy önként hagyott el, kitépte mellkasom börtönéből dobogó szívemet, és véres húscafattá morzsolta.

   A sugárút vakító fényei kalauzoltak el a pláza ismerős üvegpiramisa elé, ahonnan már baj nélkül hazataláltam. Mintha a napom nem lett volna e nélkül is iszonyatos, hátizsákom hiányára − ami a parton még nálam volt − most ébredtem rá. Az egyik parkoló kocsi alatt leltem meg, nyilván a küzdelem hevében szakadt el a pántja. Immár lakáskulccsal felszerelkezve ostromoltam a nehéz vasajtót, ami szokásos ügyetlenkedésem méltó megkoronázásaként a lábamra csapódott. Bella, Bella, ez a nyomor csúcsa, kuncogtam magamban.

   Érthetetlen, de néha pont egy ilyen nevetséges szituáció kell ahhoz, hogy az élet lényegi kérdésére az orrunk előtt vehemensen hadonászó választ meglássuk. Annyira görcsösen ragaszkodtam vélt igazamhoz, hogy nem is érdekelt, mi lehetett a Cullenek célja azzal, hogy elhitetve velem szerelmem halálát, elhagyjanak, talán örökre. Mert bárhogy igyekeztem cselekedeteik mögé hátsó szándékot magyarázni, ismertem őket annyira, hogy tudjam, a kegyetlenség olyannyira messze áll tőlük, mint tőlem a „világ legügyesebb embere” cím.

   Bérelt szobám mozdulatlan, ordító csendje letaglózott. A kopár, dísztelen falakon nem lógtak családi fotók, sem olcsó festmények, csupán a lepergett vakolat rajzolt bizarr képet a szürke félhomályba. Életterem is mutatta, mennyire magányos vagyok.

   Néha megfeledkeztem arról a veszteségről, amit az örök társtalanok fel sem foghatnak, hiszen nem tartotta igaz szerelmük a karjában őket, nem ízlelték ajkukon édes csókjainak perzselő tüzét, így sosem érezték a boldogság földöntúli harmóniáját. De én megtapasztaltam ezt a ritka kincset, s azt az egyedüllétet, ami az ő életükben adottságként volt jelen, én hiánynak éltem meg. Ez a különbség a félig üres, és a félig teli pohár között. Edward nélkül az enyém csak félig telhetett meg, s nem tudtam ezt a félig teltséget értékelni, csak az üres rész hiánya emésztett.

   A zokogás olyan erővel tört fel összeszorult mellkasomból, mintha a világ összes fájdalma bennem lakozna. Bevonszoltam magam az aprócska konyhába, és a sarokba lekuporodva szabad folyást engedtem könnyeimnek. A falakból áradó hideg úgy ölelt körül, mint Edward karjai. Gondolataim szerelmem körül forogtak, és már magam sem értettem, hogy sétálhattam el, hátat fordítva közös múltunknak, és reményteli jövőnknek. Bárhogy tagadtam korábban, teljes szívemből szerettem Edwardot.

   Mielőtt kedvemre elmerülhettem volna az önsajnálat keserű mocsarában, dagonyázva magányos lelkem kínzó fájdalmában, valaki halkan megkocogtatta az ajtót. Reménytelin ugrottam fel a jéghideg padlóról, és elszántan feltéptem az ajtót, hátha kedvesem jött utánam.

- Alice! Csak így… egyedül? – lestem az érkező háta mögé.

- Bejöhetek? – kérdezte félénken, mintha nem lenne biztos a pozitív fogadtatásban.

- Nem láttad előre a választ? – érdeklődtem.

- De, csak udvarias akartam lenni – vonta meg a vállát még mindig a küszöbön ácsorogva.

   Válasz helyett szélesre tártam az ajtót, és beengedtem. Néhány percig csak ültünk egymás mellett az ágyon, a megfelelő szavakat keresgélve. Beszélgetéseinket korábban sosem szakította meg kínos csönd, főleg, mert Alice bármiről képes volt órákig fecsegni, legyen az a legújabb divat, vagy a tananyag. De nem folytathattuk ott, ahol két éve abbahagytuk.

   Láthatóan egyikünk sem feledte, hogy az ő szájából hallottam Edward megölésének hazug történetét. Az események őt is megviselhették, mert szeme most nem ragyogott olyan fényesen, mint azelőtt, szomorúság árnyékolta be a mélybarna íriszt.

   Lassan körülnézett a szegényes bútorzaton, végül kibökte, ami már belépése óta foglalkoztatta.

- Igazán… szép helyen laksz – sóhajtotta.

   Tátva maradt a szám, majd kirobbant belőlem a nevetés. Úgy vihogtam, mintha az évszázad viccét hallottam volna, és éreztem, ahogy a mázsás súly legördült a mellkasomról. Alice jóízűen velem kacagott, szemeibe visszatért a csillogás. Amikor valahára elcsendesedtünk, óvatosan megsimogatta térdeimen nyugvó kézfejemet.

- Ne haragudj! – kérlelt őszintén.

- Csak annyit árulj el, hogy miért!

- Hm… az hosszú történet. De most már van időnk. Többé nem csúszol ki a markunkból – bizonygatta.

- Ne ígérj olyat, amit nem fogtok betartani! – szomorodtam el újra.

- Nem teszem. Azt hittük, így lesz a legjobb, de tévedtünk. Meg kell értened… - magyarázkodott.

- Akkor kezdd az elején! És ne szépíts semmit! – kértem.

- Rendben. Eljössz hozzánk, vagy inkább itt beszélgessünk? – érdeklődött.

- Maradjunk itt. Még nem állok készen, hogy szembe nézzek Edwarddal – sütöttem le a szemem.

- Az most nehezen menne. Miután faképnél hagytad, teljesen magába roskadt. Ordítozott egy sort Carlisle-lal, aztán elhajtott. A többiek meg utána – magyarázta barátnőm.

- Tipikus – gúnyolódtam. - Nem csinál hülyeséget, ugye?

- Nos, Edward jövőjét és szándékát két éve nem látom. Nem értjük, hogy miért. De nem hiszem, hogy baj lenne – csóválta a fejével. – De végtére is, felnőtt férfi. Ideje lenne úgy is viselkednie – nevetett.

- Ha ezt hallaná, menekülhetnél Jasper háta mögé, és el lennék tőled tiltva legalább egy hétig – fenyegettem meg játékosan a mutató ujjammal.

- Úgysem tartanánk be – kacsintott. – Szóval: minden két éve kezdődött, amikor Edwardot és Emmettet megtámadták az erdőben. Az a nap borzalmas volt mindannyiunknak. A biztonságba vetett hitünk alapjaiban rendült meg. Valaki már évek óta figyelemmel kísért bennünket, de még csak észre sem vettük. Aztán, ami utána következett… emlékszel?

- Hogy is felejthettem volna el életem legborzalmasabb két hetét?

Anno

   Mintha az éjszaka elmosta volna a tegnapi támadás irtózatos emlékét, mindenki fülig érő szájjal mosolygott, csak az őszinte öröm hiányzott mögüle. Ismertem már a tettetés eme begyakorlott formáját a Cullenektől: mindig ezt csinálták, ha meg akartak nyugtatni, vagy elfeledtetni velem egy bántó megjegyzést, ami Rosalie-ból feltartóztathatatlanul kikívánkozott.

   Esme extra adag szendvicset csomagolt a suliba, hogy a vérveszteség után hamar visszanyerjem az erőmet. A tegnapi csapolás emlékére újra elsötétült Edward tekintete. Szó nélkül mellé léptem, és lábujjhegyre emelkedve szorosan magamhoz vontam. Kedvenc mazochistám mindig talált okot a lelkiismeret furdalásra, de megfogadtam, ha egy mód van rá, én megtanítom szeretni és elfogadni önmagát. Előttünk állt az örökkévalóság, így sikeremben cseppet sem kételkedtem. Időnk, akár a tenger.

- Bella! Ugye tudod, hogy 50 kiló alatt nem lehet vért adni? Fel kell hizlalnunk, mielőtt Edward újra rád veti magát – kacsingatott rám Emmett. − A férfiak amúgy is a gömbölyded formákra buknak.

- Szerinted én kövér vagyok? – visította Rose a lépcső tetejéről vélt sérelmén lovagolva.

   Emmett, mint egy csínyen kapott kisfiú, nyakát vállai közé húzta, és legbájosabb mosolyával próbálta lekenyerezni szívszerelmét.

- Édesem, te tökéletes vagy! Nem vagy se sovány, se kövér. Imádom a nőies idomaidat – hízelgett, hasztalan.

- Emmett Cullen! Meglesz még ennek a böjtje! – fenyegetőzött Rose, és elviharzott közös szobájuk felé.

- Legközelebb szólj, ha hallótávolságon belül van – nyöszörögte Emmett Edward vigyorgó képébe.

- Ki kell, hogy ábrándítsalak: vámpír vagyok. Mindig hallótávolságon belül – hallottuk Rosalie gúnyos hangját az emeletről.

- Van ilyenkor helyes válasz? – kémlelt az ég felé fogadott bátyám.

- A szavak helyett néha hasznosabb egy autóval próbálkozni – javasolta Edward.

- Üssem el? – nyúlt meg testvére képe. – Nem hiszem, hogy értékelné.

   Először csak bambán meredtem a csupa izom vámpírra, mert nem, és nem tudtam felfogni, hogy a művelt, mindig használható ötlettel előrukkoló Emmett Cullen hogy lehet ennyire féleszű. Aztán leesett, és az étkezőt belengő, szikrázó feszültséget mintha egy pillanat alatt elfújta volna a szél, kirobbant belőlünk a nevetés. Még Edward is kuncogott, pedig azt hittem, hetekbe fog telni, mire a történtek fölött napirendre térve ismét megajándékoz majd lágy, mégis elbűvölően férfias kacagásával. De Emmettnek, a család mókamesterének még ez is sikerült, amiért gondolatban hálaimákat rebegtem felé.

- Na, menjetek a suliba! Bella már nem húzhatja tovább a történelem dolgozatot! – terelgetett minket az ajtó felé Emmett.

   A Volvo hátsó ülésén Alice már várt ránk, de nem unatkozott, mert szerelme a leeresztett ablakon behajolva halmozta el csókokkal. Így, hogy szerepe szerint Jasper egy évvel idősebb volt nálunk, már nem járt velünk a forksi középiskolába, barátnőm legnagyobb bánatára. Kénytelenek voltak a nap felét egymástól távol tölteni, ami időnként extrém tettekre sarkallta a kedvese után sóhajtozó Alice-t. Ilyenkor a jövőbe révedő, otthon maradt Jaspert kémlelő apró vámpírlányt a pad alatt ütögetve figyelmeztettem, ha az egyik elvetemült tanár figyelmetlenségét kihasználva sunyin felszólította.

   Ma viszont Alice izgatottan hajolt előre a két ülés között, vékony karjait a nyakam köré fonva.

- Na, felkészültél a dolgozatra? – kíváncsiskodott.

- A tegnapi nap után én már bármire felkészültem – feleltem elszántan.

- Ne aggódj, sikerülni fog!

- Neked elhiszem – bólogattam serényen.

   Nyilván Alice is a fejébe vette, hogy eltereli borús gondolataimat, mert egész úton be nem állt a szája. Szinte szóról szóra kikérdezte az anyagot, és hogy szenvedésem teljes legyen, Edward nem a megszokott 200 km/órás sebességgel vezetett, hogy mihamarabb odaérjünk, hanem „csupán” 90-nel. Vérben forgó szemeket meresztettem a kínjaimmal mit sem törődő kedvesemre, majd mikor már a homlokom is vízszintes ráncokba szaladt, bevetette ellenállhatatlan félmosolyát.

- Nem akarom, hogy hányingered legyen – magyarázta ártatlanul.

- Na ja! Összebeszéltetek, hogy kinyuvasztotok, mielőtt még vámpír lehetnék? – puffogtam.

- Bella, ahhoz, hogy vámpír lehess, előbb ki kell nyuvadnod – világított rá életem nagy rejtélyére Alice.

- Mintha nem tudnám! – dühöngtem. – Akkor csak folytassátok! Ne kíméljetek!

   Bár úgy lenne ötösöm a lottón, ahogy ők teljesítették a kívánságomat. Edward, ha lehet, még lassabban vezetett, komoly fejtörést okozva ezzel a megviselt autójának, amely időnként nagyot hörrenve vonszolta magát a kanyarokban. Hiába, nem ilyen csigatempóhoz volt szokva. Alice meg csak kérdezett és kérdezett. Mire az iskola elé értünk, perfekt voltam töriből.

   Barátnőm sunyiságára az órán döbbentem rá, amikor a feladatlapon szereplő kérdések egy az egyben megegyeztek azokkal, amiket a kocsiban kíméletlenül belém vert. Mivel a többiek előző nap megírták már a dolgozatot, csak kettőnket ültetett a tanár az első padba, így esélyem sem volt elmutogatni leendő sógornőmnek, hogy is fogom kitekerni a nyakát, amint kicsengetnek. Előzékenysége megható volt, de szerettem a magam erejéből boldogulni, nem pedig egy előre kitaposott ösvényen kényelmesen bandukolni. Amiért nem szenvedtünk meg igazán, vért verítékezve, azt nem is tudjuk megbecsülni. Edward szerelme sokkal többet jelentett nekem így, hogy foggal-körömmel küzdöttem érte, mint ha csupán sétagalopp lett volna az életünk. Az apró akadályok, és azok legyőzése kovácsolt belőlünk harmonikus egészet.

   Azon kívül, hogy a napomat két vámpír társaságában töltöttem, Forks unalmas szürkesége a maga megszokott folyásában haladt előre. Az órák lassan követték egymást, de érdemben egyik tananyaga sem kötött le. Még Mike is meghúzta magát, nem esett ököllel Edwardnak, amikor a folyosón összetalálkoztak, pedig számítottam efféle akcióra. Mike nagyképű viselkedésétől ez olyannyira távol állt, hogy okkal gyanítottam turpisságot a háttérben.

- Mike forral valamit – figyelmeztettem Edwardot.

- Igen, hallom a gondolatait. Ennyi ostobaságot létezésem során még nem hallottam. De egyelőre még nem jutott semmi igazán hatásos az eszébe. Egy ideig a kocsim meghúzását fontolgatta, de az túl drága lett volna még a szülei pénztárcájához is. Aztán azt találta ki, hogy beveti a csáberejét és meghódít téged, hogy lásson térden kúszva rimánkodni előtted. Ezt is elvetette, mert most te sem vagy nála a toppon, és nem akarja kompromittálni magát veled. Kíváncsi vagy a folytatásra?

- Meghódítani? Engem? Megölöm! – morogtam, de egy lépés után Edward visszarántott maga mellé.

- Majd én. Elvégre én lennék a lovagod, nem? Lesem úrnőm minden óhaját, és kéretlen kérőit az oroszlán elé vetem – eresztett meg egy félelmetes ragadozó mosolyt.

- Áldásom rátok, hű lovagom – intettem kegyesen.

- Jöjj asszonyom, vár a lakoma! – vonszolt az étkező felé szerelmem. – Alice türelmetlen. Délutánra meglepetést szervezett, ezért gyorsan beléd akar diktálni valamit, hogy indulhassunk.

- Ha így folytatjátok, én leszek a nagyon nagy Ő. Sérvet kapsz, mire átemelsz a küszöbön – nyafogtam.

- Végre megvan vámpír létem értelme: a szuper erő – lelkendezett, és fintorgó arcomra fittyet hányva továbbra sem tért el az úti céltól.

   Alice szokásos asztalunknál ücsörgött, a tálcája minden jóval megpakolva, és mivel a barátaim az életerőt folyékony formában vételezték magukhoz, mindez csak rám várt.

- Néha hozhatnátok termoszban magatokkal uzsit, így olyan magányosnak érzem magam. Én és a… zselém? – döbbentem meg. – Alice! Ennél többet vártam tőled!

- Bocsi, egy kicsit elbambultam válogatás közben, mert Jasper megtalálta otthon a titkos dobozkámat, amit estére tartogattam a számára. Az arca leírhatatlan volt – tapsikolt.

- Köszi hugi, épp eleget hallottunk a szerelmi életetekből! – szörnyülködött a testvére.

- Te beszélsz? Óh, igen! Még, Bella! Ezért újra elkárhoznék! – nyögdécselte Alice kéjesen becsukott szemmel előző esti szeretkezésünket imitálva.

   Az ő előadásában nem tűnt olyan izgatónak, mint amikor Edward vágytól túlfűtött hangon kiáltozta nyelvtechnikámat dicsérendőn. Néha gyűlöltem a vámpír tulajdonságaikat, különösen a szuper érzékeny hallásukat. A villát színpadiasan kiejtettem a kezemből, és a tányért messze toltam magamtól.

- Most jól megcsináltad, Alice! Ezért Bella ma nem megy veled fagyizni. Oda a meglepetés – gonoszkodott kedvesem.

- Fagyizni megyünk? – kiáltottam.

- Nem, Bella, nem megyünk. Alice-nek ez jó büntetés lesz – bizonygatta Edward szigorú arccal.

- Pedig szeretem, ahogy a jéghideg gombóc hozzáér a nyelvemhez, és miközben körbenyalom, elönt az íz orgia – cirógattam meg Edward térdemen nyugvó kézfejét.

   Az álla a padlón landolt. Nem vagyok túl romantikus fajta, az erotikus utalásokat meg kerülöm, mint a pestist, így ez a kivételes alkalom letaglózóan hatott a drágára. Félénk természetemből adódóan visszafogottabb voltam a szerelmi élet terén, de Alice-szel beszélgetve úgy döntöttem, ideje egy kicsit felpiszkálnom Edward érzékeit is. Nem elégedhetek meg azzal, hogy már az enyém, mindent el kell követnem, hogy meg is tartsam. Na, csak legyen este, olyat kap, amit még soha!

- Rendben, akkor ha úgysem eszel, indulhatunk a fagyizóba – bólogatott kedvesem vágytól sötét szemmel, de most nem a véremre, hanem a testemre éhezett.

   Fájt érte a szívem, de ha egyszer elkezdtem, nem volt, ami megállítson. Előre dőlve lovagló ülésben elhelyezkedtem a térdén, melleimet mintegy véletlenül szorosan hozzá préseltem. Ténykedésemet egy elakadó sóhajjal honorálta, kezei merészen simogatták a pulóverem vékony anyagán keresztül a hátamat. Rávetettem magam az ajkára, csókommal fosztottam ki mézédes száját.

- Ne a nagyközönség előtt, fiatalok! – szólt Alice.

- Sajnálom édes, estig várnod kell – vágtam sajnálkozó arcot, miközben Edward igyekezett visszanyerni önuralmát a teste fölött.

   Néhány perc múlva két nagyon elégedett nő, és egy sors sújtotta férfi hagyta el az iskolát.

Szerző: Nikita