28. fejezet: Fény a sötétben

Ajánlott zene: Bruce Dickinson: Tears of the dragon

http://www.youtube.com/watch?v=shfZzTJYZWs&feature=related

Bella /Jelen/

 Alice szemén keresztül a világ mintha kitágult volna. A színek, a fények, az illatok, a hangok megsokszorozódva ostromolták érzékeimet, nyoma sem volt annak a tompa ködfüggönynek, amit Alice korábbi emlékében tapasztaltam. Képességének fejlődése tette lehetővé, hogy ilyen pontos képet vetítsen elém, vagy a kettőnket összefonó különleges, testvéri kapcsolat, amely az idő múlásával széttéphetetlen kötelékké erősödött? Nem tudom, de örültem és rettegtem is egyszerre, hogy milyen titkokat tár fel előttem. Megacélozva magam léptem át az elméinket elválasztó határt, hogy egybe olvadva megmutassa, mi történt velük, amíg én a gyász kínjában fetrengtem.

*

  

Forks ködös erdejében futok, jobbról-balról kósza faágak fúrják magukat tincseim közé, marasztalni igyekeznek. Egyre fokozom az iramot, míg már szürke masszává mosódik össze körülöttem a táj. Nem vagyok olyan gyors, mint Edward, mégis hamar sikerül elérnem a tisztást, ahol vihar idején baseball-lal múlattuk az időt. Ahogy kilépek a bozótos takarásából, Emmett és Jasper megkönnyebbülve lélegzik fel.

– Mondtam, hogy maradj otthon! – nézek Edward fájdalmas arcába. Gyűlölöm, hogy ezt tesszük vele, de döntöttünk, nincs más választásunk.

– Nem! – Szabadulni próbál az őt fogva tartó karok öleléséből. – Ez nem helyes! Ezt nem éli túl! Kérlek, Alice, engedjetek hozzá! – Könyörgése könnyeket csal szemembe, megérintem az arcomat, hogy letöröljem az áruló cseppeket.

– Egy nap lesz okod megbocsátani nekünk, amikor Bella újra velünk lesz – próbálom csitítani. – Higgy nekem, eljön a nap!

– Tévedsz! Ebbe belehal, és vele én is. – Izmai elernyednek, lehorgasztja a fejét. Még magányban töltött évtizedei alatt sem tűnt ilyen legyőzöttnek.

Lassan mellé térdelek, magamhoz húzva vállamra vonom a fejét, és hagyom zokogni. Újra millió apró darabra törik a szívem. Érzem kedvesem nyugtató erőhullámát, amit haragos pillantásomra rögtön vissza is von. Nem akarom, hogy Edward később azzal vádoljon bennünket, hogy manipuláltuk az érzéseit, és ezért hagyta el Bellát. Mindannyian áldozatot hoztunk a szerelmünkért, most rajta volt a sor, hogy legyőzze az akadályt, amit az élet – vagy esetében Grace, a múlt egyik árnyéka – gördített elé, de nem kell egyedül szembenéznie a nehézségekkel, mert itt vagyunk neki mi, hogy támogassuk a nehéz úton.

– Hogy fogadta?

   Majdnem felnevetek erre az ostoba kérdésre, de a helyzet tragikussága elfojtja a belőlem kikívánkozó csípős választ.

– Nem túl jól – válaszolom a nyilvánvalót. – Úgy szorította magához a homokórát, minta az élete függne tőle. A karperecet sem fogja levenni, úgyhogy a többi vámpírtól is biztonságban lesz. Senki sem mer ujjat húzni a Mészárossal. De miért nem olvasod ki a fejemből?

– Hogy egész addig az a kép kísértsen, amíg újra együtt lehetünk? Inkább kihagyom.

Igaza van. Amikor Bella szobájában álltam, és láttam boldog, sugárzó mosolyát elhalni, azt hittem, nem tudom végigcsinálni. Nem leszek képes elvenni tőle azt, aki a világot jelenti számára, aki nélkül üres, halott lesz minden elkövetkező perce. De nem Grace-től tartunk leginkább, hanem attól a csapástól, amit Edwardra mérhet Bellán keresztül. Rettegek a pillanattól, amikor minden hazugságunk és ármánykodásunk lelepleződik, amikor elő kell majd rukkolnunk az igazsággal, és barátnőm ráébred árulásunkra. De most az ő biztonsága a legfontosabb. Amilyen gyorsan megszerettük és befogadtuk az életünkbe, olyan nehezen engedtük ki védőszárnyaink alól. Jasperrel egy napot sem töltöttünk külön, így felfoghatatlan számomra, hogy mit érezhet most Bella.

– Minél hamarabb sikerül beszélnünk Grace fejével, annál hamarabb térhet vissza közénk Bella. Gyere, még csomagolnunk kell! – húzom magam után vonakodó testvéremet. De már szükségtelen, hogy Emmett és Jasper vasmarokba fogja, Edward lassan botorkálva indul velünk haza, maga mögött hagyva Forks ködös erdejét.

   A kocsik megpakolva várakoznak a villa előtt. Kerülöm, hogy Bella autójának szokásos helye felé lessek, ahol az aszfaltra festett fehér mozgáskorlátozott jel árválkodik. Emmett legutóbbi őrült poénja most csak fájdalommal tölti el a szívem. Egy utolsó pillantást vetek forksi otthonunkra, majd a többieknek biccentve beszállok az autóba. Legyőzöm a késztetést, és nem nézek vissza.

*

Elszorult torokkal tértem vissza a múltból. Alice gyengéd ölelésében ringtam oda-vissza, mialatt halk, nyugtató szavakat sugdosott a fülembe. Nehéz volt elfogadnom, hogy kijátszottak és maguk mögött hagytak, mégis tudtam, hogy ez az a hely, ahova tartozom, ahol az lehetek, akinek lennem kell. Nem számít, ha ügyetlenkedem, mert mindig lesz, aki elkapjon; lehetek törékeny, mert mindig lesz, aki pajzsként lép elém; lehetek egyszerű ember, mert mindig lesz, aki gondoskodjon rólam. Megszűntem Bella Swan lenni azon a napon, amikor Port Angelesben beültem az ezüst Volvóba Edward mellé, holott akkor már tudtam, hogy vámpír, mégsem érdekelt a veszély, csak az érzés, ami elöntött mellette. Bella Cullen voltam, hozzájuk tartoztam immár örökké.

   Világ életemben hallgatag típus voltam, most viszont annyira szerettem volna valami megnyugtatót mondani, hogy a családom tudja, megbocsátottam. Nehéz volt a száraz ténnyel szembesülnöm, hogy egy ideig érzéseiket háttérbe szorítva Edward túlélését helyezték előtérbe, még akkor is, ha ezzel két évre az őrület határára taszítottak. Ráadásul amellett, hogy lelkiismeret-furdalástól gyötrődtek, még Grace-t is igyekeztek felkutatni. Elválásunk óta a Cullen-család az összeomlás szélén állt, és most, hogy Edward holléte egyelőre ismeretlen volt előttünk, úgy tűnt, görcsösen igyekeznek a normális lét ama picike darabkájába kapaszkodni, ami a boldog időkre emlékeztette őket, vagyis belém. Sóhajtva bontakoztam ki Alice karjaiból.

– Hazahozzuk – jelentettem ki eltökélten, majd összeráncolt szemöldököm alól fellestem. – De van egy igen rossz hírem. Edward lakrészének minimalista stílusán sürgősen változtatnunk kell! Remélem, a bankkártyád még bírja a gyűrődést.

– Bella! Végre visszatértél! – ugrott sikkantva a nyakamba Alice, és bár Jasper próbálta finoman visszahúzni, a satuként körém fonódó karokat képtelen volt leválasztani rólam. Amikor csaknem az utolsó oxigénmolekulákat is kiszorította belőlem, elengedett. – Vennünk kell új bútort, ruhákat és mindenféle apróságot, amit Edward mérgében elpusztított. És amikor újra velünk lesz, nem abban a lehangoló szürkeségben kell majd laknotok. Bár ha jobban belegondolok, a vész elmúltával nem kell ezen a ladikon vesztegelnünk, a világ bármelyik országában élhetünk.

– Jól hangzik – bólogattam lelkesen. – Vezethetek?

*

   Néhány órával később fáradtan léptem a fedélzetre. Alice még mindig úgy vásárolt, mint egy tornádó, amit kivételesen nem is bántam. Kisebb vagyont hagytunk ott Long Beach divatos butikjaiban és plázáiban, de megérte. Addig se gondoltunk a holnapi találkozóra, amitől mindannyian megváltást reméltünk. Nem tudtuk, ki és mi céllal invitált kifejezetten egyedül engem egy nyilvános kávézóba, minden esetre a változás szele már feltámadni tetszett. Fohászkodtunk, hogy kapjunk egy apró infómorzsát Edwardról vagy Grace-ről, és legyen esélyünk helyrehozni, ami egykor elromlott.

   Abba bele sem mertem gondolni, milyen válogatott kínzásokat eszelhetett ki Grace ama végzetes éjszaka óta. Vajon életben van még Edward? Van még kit megmentenünk? Mert ha én veszítettem volna el ilyen kegyetlen körülmények között a családomat, engem senki és semmi sem állíthatna meg, hogy porrá ne zúzzam a felelőst. Ráadásul Grace-nek szemmel láthatóan megvolt a lehetősége és a képessége is arra, hogy a végsőkig kiélvezze ellensége kínjait. Csak remélhettem, hogy észreveszi a Mészáros és Edward közötti különbséget, és megbocsátásra érdemesnek találja mindazt a jóságot, ami kedvesemben lakozott. De akár így, akár úgy, ha rajtam múlik Edward élete, én szemrebbenés nélkül őt választom, még ha az kell is hozzá, hogy a saját kezemmel szorítsam ki a lelket Garce-ből. Egy csepp tétovázás sem volt bennem.

   Elszántságom kiülhetett az arcomra is, mert Esme kérdőn vonta fel a szemöldökét, és várta, hogy beszéljek, ha annak érzem szükségét. Csendes támogatása anyámra emlékeztetett, aki jól ismerve engem hagyta, hogy a magam idejében és módján kérjem a segítségét. Talán ezért voltam érettebb és önállóbb kortársaimnál. Hamarosan végső búcsút kell vennem szeretett szüleimtől, de így lesz jobb mindenkinek. Reneé és Charlie biztonságát tudatlanságuk garantálta, én pedig szeretett családommal lehettem.

*

   A Royal Café igényes, régimódi vendéglő volt, az a fajta, ahol a pincér nem a remélt búsás borravaló miatt mosolygott. A felszolgált kávé mellé ízletes keksz és szalvéta is járt, ami az én szememben plusz pontot jelentett. Ha nem lettem volna olyan ideges, aprólékosan végignyálaztam volna a kínálatot, hogy a legínycsiklandóbb süteményt és kávékülönlegességet rendeljem, de reszkető kezem aligha tartotta volna meg az étlapot. Így csak csendben üldögéltem a kihalt teraszon, és igyekeztem az elkövetkező találkozóra koncentrálni. Nem tartottam attól, hogy betérő vendégek zavarnak meg, mivel Carlisle gondoskodott arról, hogy estére a kávézó bezárjon. Ahogy mondta, így biztonságosabb. Hiába kérte az ismeretlen telefonáló, hogy egyedül jöjjek, családom egy pillanatra sem veszített szem elől. Hallótávolságon belül várakoztak a szomszédos épületek tetején, és az ellenkező oldalban parkoló, elsötétített autóban.

   Halk torokköszörülésre figyeltem fel. Magas, fiatal férfi állt bizonytalanul az asztalom mellett, idegesen ropogtatta a kézízületeit. Láthatóan ő sem volt gyakorlott az effajta rejtélyes légyottokban, vagy talán lehetséges korai elhalálozásától tartott, amennyiben ő a rossz hír hozója.

­– Gondolom, felesleges remélnem, hogy valóban egyedül érkezett, mint kértem – ült le mellém.

– Gondolom, felesleges említenem, hogy hat igencsak veszélyes védelmező lesi minden mozdulatát, ha esetleg valami butaságra készülne – dőltem hátra kihívóan mosolyogva. Nyugtalan fészkelődése már-már nevetséges fokra hágott. – A testbeszédéből ítélve magát viszont senki sem fedezi, így ha javasolhatom, térjen a tárgyra.

– Mind meghaltak – ködösödött el a tekintete.

– Edward? – Amíg a válaszára vártam, görcsösen markoltam az asztal szélét. Szemem sarkából láttam, hogy a tetőről az erkélyre ugorva Emmett és Rosalie érkezett, csendes támogatást és védelmet nyújtva.

– A munkatársaim –nyögte ki nehezen. – Guilford Carry vagyok. A Hetek nevű társaság tagja voltam. Nos, ma már átkeresztelhetem Egykére, mivel egyedül én éltem túl a vérengzést.

– Nem értem, mi közöm van ehhez. Miért kérte, hogy jöjjek ide?

– Hadd kezdjem az elején! Azt hihetné, hogy ez egy őrült agyszüleménye, de biztosíthatom, hogy minden szavam igaz.  Olyan igaz, mint hogy vámpírok léteznek – pislantott Emmették felé.

   Mielőtt folytatta volna, a pincérnek intve whiskyt rendelt, kezdetnek egy üveggel. Két pohár után lélekben megerősödve kiegyenesedett, és mélyen a szemembe nézett.

– Tudja, mi az a Bosszú? – kérdezte.

– Ami magát is utoléri, ha tovább húzza az időt. – Kezdett fogyni a türelmem, de meglepetésemre csak megrázta a fejét.

– Nem tudjuk, hogy mikor és hol bukkant fel először, írásos feljegyzések hiányában csak találgathatunk. Az ókorban már istenkét tisztelték, figyelmébe ajánlották ellenségeiket vagy gyűlölt rokonaikat. Aztán évszázadokig semmi, majd a középkorban egy kódexben egy egész fejezetet szenteltek neki. Illusztrálva. Mielőtt nyakazást helyezne kilátásba, eloszlatom a kíváncsiságát. A festett kép egy nőt ábrázol oly részletességgel, hogy még a ruhája anyagát is meg lehet állapítani. Öltözete igencsak szokatlan: kék farmer, csizma és barna bőrdzseki. Az írás egy jóslatról szól, amiben egy természetfölötti hatalommal, a Bosszúval eggyé olvadt kiválasztott megmenti a világot az apokalipszistől.

– Grace? – Elképzelni sem mertem, hogy ez mit jelenthet. Bármennyire is igyekeztem racionális magyarázatot találni a hallottakról, elmémnek azon része, amely alapból elutasította volna holmi jóslatok és kiválasztottak létezését, forksi életem óta nem funkcionált, hiszen vámpírok, és ki tudja, miféle egyéb lények éltek közöttünk.

– Őseink, a Hetek alapító atyái is úgy vélték, Grace-ről szól a jóslat, de a dolgok mostani állása szerint tévedtek.

– Akkor hogy került Grace a képbe? – értetlenkedtem.

– A Heteket olyan gazdag családfők alapították, akik gyűlölték a vámpírokat. Egy vagy több rokonuk is a vérszívók áldozatául estek, és megvolt a lehetőségük arra, hogy felvegyék a harcot. Mint nyilván sejti, a dolog nem ment áldozatok nélkül. De okultak a hibáikból. Démonológiával és természettudományokkal kezdtek foglalkozni, keresték a vámpírizmus ellenszerét vagy legalább egy hatásos fegyvert, amivel a vámpírok felemelkedését megakadályozhatták. Vezetőjük, James Sargent még a kolostorok dohos könyvtárait is átkutatta. Így bukkantak rá a jóslatra: Tiszta szívre árnyékot démonfajzat vet, hetek őrizte leány boldogságot teremt. Bosszú táplálta ereje sújtja a gazt, ember s vámpír közt békét fakaszt.

– Hét védelmező és egy lány? – döbbentem meg.

– Látom, kezdi már kapizsgálni – bólintott. – Az ősök védelmében szólva a véletlenek furcsa összjátéka Grace felé irányította őket. Azt láttak, amit látni akartak. Egy lányt, aki még náluk is hevesebben keresi a válaszokat, aki életcéljául tűzte ki a vámpírok kiirtását, aki olyan törékeny halandó, mit ők maguk. Eszükbe sem jutott, hogy Grace beavatásával micsoda lavinát indítanak el. A kódex utasításait követve felkutatták a talizmánt, elvégezték a szertartást, majd a Bosszú egyesült új gazdájával, Grace-szel. Mintha idő előtt eljött volna a karácsony. A vámpírok hullottak, mint a legyek, egyik a másik után. De a mesénk öt évvel ezelőtt nem várt fordulatot vett. – Hangja elkomorult, testébe újra visszatért a korábbi feszültség. Remegve az italosüveg után nyúlt, s nagy kortyokkal leküldte a maradékot. Gyakorlott piások is elismerően füttyentettek volna, én csak reméltem, hogy nem üti ki magát addig, amíg az utolsó infómorzsákat is ki nem facsartam belőle.

– Mi történt? – ösztökéltem.

– A társaság székhelyét titokban tartottuk. Képzelheti, hogy megdöbbentünk, amikor egy nap besétált a Volturi képviseletében Jane. A családja nyilván ismeri a hölgy módszereit, így ezzel nem is untatnám. A lényeg a lényeg, hogy közölte, ha nem működünk együtt, akkor végünk. Az emberiség amúgy is a kihalás szélén áll, de ha hasznunkat veszik, talán a maroknyi túlélő között lehetünk. A Volturit megállítani… képtelenség. Ezért nem terjeszkedtünk Európa felé, a vakmerőségnek is van határa. Jane elmondta, hogy az emberi világ vezetői tudnak a vámpírok létezéséről, és háborúra készülnek. Évek, maximum néhány évtized kérdése. A vámpírok egy szűk csoportja azonban váratlanul a halandók védelmére kel majd, s képességeiket a jó szolgálatába állítják. – Gondolataiban messze járt. Szemei nem engem láttak, a múlt árnyait kutatták. – Azon az estén eladtuk a lelkünket az ördögnek. Időről időre telefonon vagy faxon utasításokat kaptunk, hogy melyik vámpírt kell likvidálni. A Volturi látja a jövőt, így lehetséges ellenfeleiket velünk takaríttatták el. Grace-t nem mertük beavatni, féltünk attól, hogy kicsúszik az irányításunk alól, ami be is következett. A titkok végül mindig kiderülnek. Ausztráliában voltam üzleti úton, ezért vagyok még életben. A többieket apró cafatra szaggatták, és vérükkel vörösre festették a tanácstermet.

– Mit vár tőlem? Védelmet?

– A háború elkerülhetetlen. Már csak az a kérdés, hogy vámpírok és emberek, vagy vámpírok és vámpírok között zajlik-e majd. Magán múlik – vonta meg a vállát.

– Túl sokat vár tőlem. Még azt sem döntöttem el, hiszek-e magának. – Magamban folyamatosan azt sikoltoztam, hogy ez nem lehet igaz. Ilyen nincs! Én csak Edwardot akarom kiszabadítani, semmi más nem érdekel. De közben felrémlett előttem anyám és apám képe, akik csupán védtelen emberek, és potenciális áldozatai lehetnek egy ilyen háborúnak. Elsétálhatok, tudva, hogy az ő életükkel is játszom?

– Szentül hiszem, hogy nem Grace a kiválasztott. Félreértelmeztük a jóslatot, és ennek meg is fizettük az árát. Visszagondolva látom, elbizakodottságunkban mennyit hibáztunk, s talán megpecsételtük több milliárd ember sorsát. Kérem, Bella, segítsen! – ragadta meg a kezem.

   Feszült csend telepedett az éjszakára. A város zsongása tompán morajlott a háttérben, mintha a fülem bedugult volna. Szívverésem lüktetve dübörgött a fejemben, a nyomás egyre erősödött. Aztán a buborék kipukkant. Fájóan éles lett a lampionok gyenge fénye; a meggyötört, beesett férfiarc; a körénk húzódó vámpírok márványfehér vonásai. Már nemcsak Emmett és Rose várták a végkifejletet. Mikor érkeztek a többiek? Észre sem vettem őket.

   Olyan tisztává és végzetessé vált minden gondolat és tett, hogy akár az univerzum titkai is megfejthettem volna abban a tizedmásodpercben. Láttam a célt és az oda vezető utat. Láttam a múltat és a jövőt. Láttam a sorsomat. Igaza volt Carrynek. Nem Grace volt a kiválasztott. A hét védelmező és a lány. Milyen tökéletesen sodorta életem fonalát a sors. Minden eddigi cselekedetünk és döntésünk erre a helyre vezetett.

– Mit kell tennem? – Nem maradt bennem kétség.

– A pajzs megvédi Grace-t a vámpírok és sötét szívű halandók támadásától. Csak egy tiszta lélek férkőzhet a közelébe és végezhet vele, feladva ezzel bűntelenségét a halhatatlanságért cserébe. A Bosszú felismeri majd valódi gazdáját, s hatalmát alárendeli a kiválasztott akaratának, így Grace magával szemben tehetetlen lesz – magyarázta Carry megkönnyebbülten.

– Ennyire egyszerű lenne? – kérdeztem csodálkozva. A gondolattól, hogy elvegyem egy másik ember életét – még ha félig természetfölötti őrült bosszúálló is –, máris fölfordult a gyomrom.

– Nem – csóválta meg a fejét Carlisle. – Még ha Grace rejtekhelyét ismernénk is, a vámpír katonái miatt a közelébe sem jutnánk.

– Ebben segíthetek – tolt elém egy névjegyet a Hetek megmaradt tagja. A kártya egyik oldalán az elérhetőségei, a másikon tollal felfirkantva egy cím állt. – El akartam kerülni, hogy bemocskoljam a kezem, távol akartam maradni a világunkat sújtó rettenettől, de a származásom komoly feladatot rótt rám. Itt az ideje, hogy a helyes utat válasszam. Ha támogatás kell, csak hívjanak. – Néhány bankjegyet csúsztatott a kiürült üveg alá, bólintott, majd vállát kiegyenesítve elsétált.

– Gyere, Bella, tervet kell kovácsolnunk! – nyújtotta a kezét Alice. Mosolyt erőltettem az arcomra, és engedelmesen követtem barátnőmet a kocsihoz. Már tudtam, mit kell tennem, de elképzeléseimben egy Cullen sem szerepelt.

*

   A Mészáros

Edwarddal való kapcsolatomat nehéz lenne leírni. Az újszülött vámpírok gondolkodása olyan, mint a csecsemőké – nem érdekli őket más, csak hogy saját szükségleteiket kielégítsék. De Edward mindig is különc volt, így már teremtésétől elutasította ragadozó oldalát; megvetette és félte a benne lakozó állatot. Carlisle atyai keménységgel oktatta gyermekét a halandóság tiszteletére, megfeledkezve arról, hogy a vámpír faj a tápláléklánc csúcsa, amely a nála gyengébbet kiszipolyozva tartja fenn magát. Amikor Edward – Carlisle figyelmetlenségét és lassúságát kihasználva – először ölt, megszülettem én, mindannak a fojtogató gonoszságnak a megtestesítőjeként, ami lelke mélyének börtönében rázta vasbilincseit. Az apja szemében látott csalódottságot képtelen volt feldolgozni, így kellett egy bűnbak, akit élete sötét óráiban vádolhatott. Aztán, mint a mesékben, szaladtak az évek, Edward egyre elégedetlenebb és elszigeteltebb lett, ki akart törni a fájdalom és az elvárások gyűrűjéből.

   Gyermekjáték volt zavarodottságát kihasználva felszabadulni, és a kezemben lévő hatalommal elvenni jussomat. Ölhettem volna gyilkosokat és erőszaktevőket, gondolatolvasásom segítségével kiválogathattam volna a tömegből a férgessét. De a lélek sötétsége megfertőzi a vért is, szétterjed a bensőben, mint a rák, ami szervről szervre haladva emészti el áldozatát. A gonosztevők csupán ideig-óráig csillapították szomjamat, és az eufória, ami kivégzésüket kísérte, pillanatok alatt elillant, mint kámfor a kémcsőből. Az ártatlanok ezzel szemben édesek, mint a mézsör, utózamatuk órákig ingerli ízlelőbimbóimat. Vérük extasy tabletta a fajtám számára, főleg ha egy kis adrenalin is ízesíti. Így megtanultam minél kreatívabban és kegyetlenebbül hajtani a vadat, hogy a végső percben engedelmesen hajtsa a halál pallosa alá a fejét.

   Aztán találkoztam Grace-szel. Mintha ugyanazon játék két fő alakja lettünk volna; azért születtünk, hogy egyikünk térdre kényszerítse a másikat. Elég volt a szemébe néznem, hogy borsózni kezdjen a hátam átható pillantásától, amivel lelkembe látott. Végeznem kellett vele, amíg még sebezhető volt, amíg még nem sejtette, milyen feladatot ró majd rá a nem túl távoli jövő. Nem akartam folyton a hátam mögé lesni, vajon nemezisem gyermekből ifjú nővé cseperedett-e már, vagy van még néhány évem, mielőtt útjaink újra keresztezik egymást. Ott volt előttem a lehetőség – remegtem a gyönyörűségtől –, csak ki kellett nyújtanom érte a kezem. Még nem ismert, még nem volt oka vadászni rám, félelem nélkül szétmorzsolhattam.

   De Edwardnak ezt is el kellett csesznie! Elment a maradék józan esze is Carlisle gondolatai hallatán. Még hogy ő jobb ennél! Meg könyörületet kell gyakorolni a gyengébbekkel szemben! Micsoda baromság! Az oroszlán szétmarcangolja a bárányt, nem pedig babusgatja! És most megint megszívtam!

   A mindig megfontolt, eszes Edward Cullent átverték! Persze ostobasága az én malmomra hajtotta a vizet, szabadságom mégis elérhetetlen távolságra volt tőlem. A halál öt lépése… szinte ijesztőnek tűnt Grace tervének tökéletessége, bár Bella felbukkanása és szomorú halála kissé meredek húzás volt. Azt hittem, a szépfiú gyanút fog, de amilyen nyámnyila, hamar feladta. Bezzeg én a végsőkig kitartanék, hogy megvédjem Bellát, és Grace-szel is előbb végeznék, semmint lehetősége lenne bántani őt. Na, jó, talán megkönyörülök rajta, és csak egy kicsit kínzom meg, elvégre nem Bella oszladozó teteme fekszik a padlón, és Edi fiú sem rondíthat többé a képbe.

– Puszit nem is kapok? – csücsörítettem számat Grace felé, aki egy pillanatra sem vette le rólam gyűlölettől elborult tekintetét. Apám, ha szemmel ölni lehetne, már halott lennék! Kétszeresen! – Nagyon hiányozhattam, ha képes voltál Edwardnak Bella-káprázatot felszolgálni vacsorára. Gyere, hadd csókoljam meg az édes kis nyakacskádat hálám jeleként!

   Fájdalomhullám áramlott át minden porcikámon, émelyítő reccsenéssel törtek darabokra csontjaim, és forrtak újra össze. Üvöltve fetrengtem a földön, majd mint a ketrecbe zárt, megkínzott állat, újra és újra a rácsoknak ugrottam kiutat keresve. A tombolás lassan alábbhagyott bennem, kimerülten vonaglottam még néhányat, majd talpra kecmeregtem. Hörögve akartam Grace-nek esni, de lehűtöttem magam. Ennél jóval körmönfontabb voltam.

– Oké! Tisztázzuk előre! Erőszakkal nálam nem érsz el semmit, Bella halála pedig lejárt lemez. Hm… most mihez kezdesz? Az én fejembe is bemászol, mint Edwardéba? Vagy bedobsz egy őzikét a ketrecbe, hogy halálra undorodjam az állatvértől? Tőled ennél többet vártam. Hetven év alatt semmi kreativitás sem szorult beléd?

   Gúnyos mosolya semmi jót sem ígért. Valamit kitalált, amivel megrengetheti az egész világomat. Ki kellett jutnom ebből a ketrecből, mielőtt tervét végrehajthatta volna!

– Ne aggódj, személyes poklod hamarosan elkezdődik! A vendégünk már úton van. – Nevetése visszhangzott a kopár falakon.

Szerző: Nikita

Béták: Mimi és LauraL