Szavazás

Kedves Olvasók!

Az Utolér a múlt hamarosan befejeződik, így új történeteken gondolkodom. Kíváncsi vagyok, melyik kelti fel legjobban az érdeklődéseteket, így arra kérlek Benneteket, hogy osszátok meg velem a véleményeteket komment vagy szavazat formájában. A szavazásnál több választ is bejelölhettek, de kérlek, vegyétek figyelembe a korhatárt.

Ízelítő a választható történetekből:

16 éven felülieknek:

Otthon, véres otthon

A 18 éves Liby – frissen átvett érettségivel a zsebében – élete nagy utazására készül. Maga mögött akarja hagyni a poros kisvárost, ahol alkoholista, erőszakos apja pokollá tette gyermekkorát. Miután megtalálja korán elvesztett anyja naplóját, elindul a Hell Creek kastélyszállóba, hogy kiderítse, ki az a rejtélyes férfi, aki után álmaiban anyja vágyakozott. Nyomasztó titkok, gonosz és segítő kísértetek vezetik Libyt a szerelem és a múlt rögös útjain.  /16 éven felülieknek/

Fogadj el! (a cím nem végleges)

Samantha másodéves egyetemistaként azt hiszi, túl van élete minden keserű és szívfájdító percén, rosszabb már nem jöhet. De az új tanév új fiút hoz a kampuszra, aki sármos, gazdag, mégis a lúzerek bandájával lóg. Sam – mint az egyetemi lap főszerkesztője – kötelességének érzi, hogy kinyomozza Kevin titkait, de közben beleszeret a kiismerhetetlen fiúba. Megbocsátást és szerelmet nyer-e Sam, vagy a múltban elkövetett bűnei, amik egykor megpecsételték egy család életét, maguk alá temetik? /16 éven felülieknek/

A vámpírkirálynő /A vámpírszelídítő trilógia 1. része/

Az első vámpír-szirén háború békeszerződése kötelezi a szirének uralkodóját, hogy minden századik évben egyik lányát a vámpírkirályhoz adja feleségül. A királynőre a vámpírok között azonban nem gazdagság és megbecsülés vár, hanem szenvedés és halál. Újabb száz év telt el, a lakodalmat már szervezik. Egy trió indul felkutatni az új menyasszonyt: Dacon, a király fia, aki mérhetetlen gyűlölettel viseltetik a szirének iránt; Karim, a megvetett, átok sújtotta harcos és Violeta, aki igyekszik megmenteni minden halandó életet, akikre két útitársa szemet vagy inkább agyart vethet, ám törekvéseit nem mindig koronázza siker. Útjuk kezdetén véletlenül megmentik Lena, egy néma lány életét, akit a démonok eledeléül szántak a falusiak./16 éven felülieknek/

18 éven felülieknek!:

Bilincsbe vert szívek (a cím nem végleges)

Adam, a munkájának élő különc rendőr sorozatgyilkos után nyomoz. A nyakára ültetik az FBI üdvöskéjét, a frissen végzett Dereket, akiben döbbenten ismeri fel előző estéje erotikus szereplőjét. Derek ontja magából a szexuális energiát, vagy csak Adam valódi énje próbál a felszínre törni? Ahogy egyre szorul a hurok a gyilkos körül, úgy gabalyodik egymásba a két nyomozó, és kerülnek felszínre Derek titkai. Mi történik, amikor Adamnek választania kell az elvei és a szerelme között? /18 éven felülieknek, homoerotikus történet/

Hogyan tovább?

Drága Olvasók!

Hamarosan befejeződik az Utolér a múlt. Nem hittem, hogy eljutok idáig, és újra írni fogok. Annyi minden összejött, hogy komolyan elgondolkodtam, jó úton haladok-e. De szerencsére olyan család és barátok állnak mögöttem, akik nem gyerekes ábrándozásnak titulálják az írást. Segítenek és biztatnak.
Nem lehetek elég hálás nekik, értük.

Felkerült az oldalra az Utolér a múlt utolsó előtti fejezete. Mint korábban említettem, a végben benne rejlik a folytatás lehetősége, de ez a feladat már másra, vagy éppen a képzeletetekre vár. Az utam elkanyarodik.

Több könyvötletem is van, amit szeretnék majd veletek megosztani. Arra gondoltam, hogy egy új oldalon kiteszem mindegyik rövid tartalmát, és Ti dönthetitek el szavazással, hogy melyikből kerüljön ki új fejezet. Akár felváltva, akár egy történetből több fejezet egymás után. Rajtatok múlik. Néhány fejezet után szinopszissal szeretném elküldeni az éppen aktuális történetet a kiadóknak. Meglátjuk, mi lesz belőle. Ha elutasítják, akkor is befejezem az új oldalon.

Kommentben megírhatnátok, mi a véleményetek erről a koncepcióról, vagy mit kéne másként csinálni. Minden javaslatot szívesen veszek, akár negatívat is. :D

Köszönöm, hogy eddig kitartottatok mellettem.

Szeretettel:
Nikita

28. fejezet: Fény a sötétben

Ajánlott zene: Bruce Dickinson: Tears of the dragon

http://www.youtube.com/watch?v=shfZzTJYZWs&feature=related

Bella /Jelen/

 Alice szemén keresztül a világ mintha kitágult volna. A színek, a fények, az illatok, a hangok megsokszorozódva ostromolták érzékeimet, nyoma sem volt annak a tompa ködfüggönynek, amit Alice korábbi emlékében tapasztaltam. Képességének fejlődése tette lehetővé, hogy ilyen pontos képet vetítsen elém, vagy a kettőnket összefonó különleges, testvéri kapcsolat, amely az idő múlásával széttéphetetlen kötelékké erősödött? Nem tudom, de örültem és rettegtem is egyszerre, hogy milyen titkokat tár fel előttem. Megacélozva magam léptem át az elméinket elválasztó határt, hogy egybe olvadva megmutassa, mi történt velük, amíg én a gyász kínjában fetrengtem.

*

  

Forks ködös erdejében futok, jobbról-balról kósza faágak fúrják magukat tincseim közé, marasztalni igyekeznek. Egyre fokozom az iramot, míg már szürke masszává mosódik össze körülöttem a táj. Nem vagyok olyan gyors, mint Edward, mégis hamar sikerül elérnem a tisztást, ahol vihar idején baseball-lal múlattuk az időt. Ahogy kilépek a bozótos takarásából, Emmett és Jasper megkönnyebbülve lélegzik fel.

– Mondtam, hogy maradj otthon! – nézek Edward fájdalmas arcába. Gyűlölöm, hogy ezt tesszük vele, de döntöttünk, nincs más választásunk.

– Nem! – Szabadulni próbál az őt fogva tartó karok öleléséből. – Ez nem helyes! Ezt nem éli túl! Kérlek, Alice, engedjetek hozzá! – Könyörgése könnyeket csal szemembe, megérintem az arcomat, hogy letöröljem az áruló cseppeket.

– Egy nap lesz okod megbocsátani nekünk, amikor Bella újra velünk lesz – próbálom csitítani. – Higgy nekem, eljön a nap!

– Tévedsz! Ebbe belehal, és vele én is. – Izmai elernyednek, lehorgasztja a fejét. Még magányban töltött évtizedei alatt sem tűnt ilyen legyőzöttnek.

Lassan mellé térdelek, magamhoz húzva vállamra vonom a fejét, és hagyom zokogni. Újra millió apró darabra törik a szívem. Érzem kedvesem nyugtató erőhullámát, amit haragos pillantásomra rögtön vissza is von. Nem akarom, hogy Edward később azzal vádoljon bennünket, hogy manipuláltuk az érzéseit, és ezért hagyta el Bellát. Mindannyian áldozatot hoztunk a szerelmünkért, most rajta volt a sor, hogy legyőzze az akadályt, amit az élet – vagy esetében Grace, a múlt egyik árnyéka – gördített elé, de nem kell egyedül szembenéznie a nehézségekkel, mert itt vagyunk neki mi, hogy támogassuk a nehéz úton.

– Hogy fogadta?

   Majdnem felnevetek erre az ostoba kérdésre, de a helyzet tragikussága elfojtja a belőlem kikívánkozó csípős választ.

– Nem túl jól – válaszolom a nyilvánvalót. – Úgy szorította magához a homokórát, minta az élete függne tőle. A karperecet sem fogja levenni, úgyhogy a többi vámpírtól is biztonságban lesz. Senki sem mer ujjat húzni a Mészárossal. De miért nem olvasod ki a fejemből?

– Hogy egész addig az a kép kísértsen, amíg újra együtt lehetünk? Inkább kihagyom.

Igaza van. Amikor Bella szobájában álltam, és láttam boldog, sugárzó mosolyát elhalni, azt hittem, nem tudom végigcsinálni. Nem leszek képes elvenni tőle azt, aki a világot jelenti számára, aki nélkül üres, halott lesz minden elkövetkező perce. De nem Grace-től tartunk leginkább, hanem attól a csapástól, amit Edwardra mérhet Bellán keresztül. Rettegek a pillanattól, amikor minden hazugságunk és ármánykodásunk lelepleződik, amikor elő kell majd rukkolnunk az igazsággal, és barátnőm ráébred árulásunkra. De most az ő biztonsága a legfontosabb. Amilyen gyorsan megszerettük és befogadtuk az életünkbe, olyan nehezen engedtük ki védőszárnyaink alól. Jasperrel egy napot sem töltöttünk külön, így felfoghatatlan számomra, hogy mit érezhet most Bella.

– Minél hamarabb sikerül beszélnünk Grace fejével, annál hamarabb térhet vissza közénk Bella. Gyere, még csomagolnunk kell! – húzom magam után vonakodó testvéremet. De már szükségtelen, hogy Emmett és Jasper vasmarokba fogja, Edward lassan botorkálva indul velünk haza, maga mögött hagyva Forks ködös erdejét.

   A kocsik megpakolva várakoznak a villa előtt. Kerülöm, hogy Bella autójának szokásos helye felé lessek, ahol az aszfaltra festett fehér mozgáskorlátozott jel árválkodik. Emmett legutóbbi őrült poénja most csak fájdalommal tölti el a szívem. Egy utolsó pillantást vetek forksi otthonunkra, majd a többieknek biccentve beszállok az autóba. Legyőzöm a késztetést, és nem nézek vissza.

*

Elszorult torokkal tértem vissza a múltból. Alice gyengéd ölelésében ringtam oda-vissza, mialatt halk, nyugtató szavakat sugdosott a fülembe. Nehéz volt elfogadnom, hogy kijátszottak és maguk mögött hagytak, mégis tudtam, hogy ez az a hely, ahova tartozom, ahol az lehetek, akinek lennem kell. Nem számít, ha ügyetlenkedem, mert mindig lesz, aki elkapjon; lehetek törékeny, mert mindig lesz, aki pajzsként lép elém; lehetek egyszerű ember, mert mindig lesz, aki gondoskodjon rólam. Megszűntem Bella Swan lenni azon a napon, amikor Port Angelesben beültem az ezüst Volvóba Edward mellé, holott akkor már tudtam, hogy vámpír, mégsem érdekelt a veszély, csak az érzés, ami elöntött mellette. Bella Cullen voltam, hozzájuk tartoztam immár örökké.

   Világ életemben hallgatag típus voltam, most viszont annyira szerettem volna valami megnyugtatót mondani, hogy a családom tudja, megbocsátottam. Nehéz volt a száraz ténnyel szembesülnöm, hogy egy ideig érzéseiket háttérbe szorítva Edward túlélését helyezték előtérbe, még akkor is, ha ezzel két évre az őrület határára taszítottak. Ráadásul amellett, hogy lelkiismeret-furdalástól gyötrődtek, még Grace-t is igyekeztek felkutatni. Elválásunk óta a Cullen-család az összeomlás szélén állt, és most, hogy Edward holléte egyelőre ismeretlen volt előttünk, úgy tűnt, görcsösen igyekeznek a normális lét ama picike darabkájába kapaszkodni, ami a boldog időkre emlékeztette őket, vagyis belém. Sóhajtva bontakoztam ki Alice karjaiból.

– Hazahozzuk – jelentettem ki eltökélten, majd összeráncolt szemöldököm alól fellestem. – De van egy igen rossz hírem. Edward lakrészének minimalista stílusán sürgősen változtatnunk kell! Remélem, a bankkártyád még bírja a gyűrődést.

– Bella! Végre visszatértél! – ugrott sikkantva a nyakamba Alice, és bár Jasper próbálta finoman visszahúzni, a satuként körém fonódó karokat képtelen volt leválasztani rólam. Amikor csaknem az utolsó oxigénmolekulákat is kiszorította belőlem, elengedett. – Vennünk kell új bútort, ruhákat és mindenféle apróságot, amit Edward mérgében elpusztított. És amikor újra velünk lesz, nem abban a lehangoló szürkeségben kell majd laknotok. Bár ha jobban belegondolok, a vész elmúltával nem kell ezen a ladikon vesztegelnünk, a világ bármelyik országában élhetünk.

– Jól hangzik – bólogattam lelkesen. – Vezethetek?

*

   Néhány órával később fáradtan léptem a fedélzetre. Alice még mindig úgy vásárolt, mint egy tornádó, amit kivételesen nem is bántam. Kisebb vagyont hagytunk ott Long Beach divatos butikjaiban és plázáiban, de megérte. Addig se gondoltunk a holnapi találkozóra, amitől mindannyian megváltást reméltünk. Nem tudtuk, ki és mi céllal invitált kifejezetten egyedül engem egy nyilvános kávézóba, minden esetre a változás szele már feltámadni tetszett. Fohászkodtunk, hogy kapjunk egy apró infómorzsát Edwardról vagy Grace-ről, és legyen esélyünk helyrehozni, ami egykor elromlott.

   Abba bele sem mertem gondolni, milyen válogatott kínzásokat eszelhetett ki Grace ama végzetes éjszaka óta. Vajon életben van még Edward? Van még kit megmentenünk? Mert ha én veszítettem volna el ilyen kegyetlen körülmények között a családomat, engem senki és semmi sem állíthatna meg, hogy porrá ne zúzzam a felelőst. Ráadásul Grace-nek szemmel láthatóan megvolt a lehetősége és a képessége is arra, hogy a végsőkig kiélvezze ellensége kínjait. Csak remélhettem, hogy észreveszi a Mészáros és Edward közötti különbséget, és megbocsátásra érdemesnek találja mindazt a jóságot, ami kedvesemben lakozott. De akár így, akár úgy, ha rajtam múlik Edward élete, én szemrebbenés nélkül őt választom, még ha az kell is hozzá, hogy a saját kezemmel szorítsam ki a lelket Garce-ből. Egy csepp tétovázás sem volt bennem.

   Elszántságom kiülhetett az arcomra is, mert Esme kérdőn vonta fel a szemöldökét, és várta, hogy beszéljek, ha annak érzem szükségét. Csendes támogatása anyámra emlékeztetett, aki jól ismerve engem hagyta, hogy a magam idejében és módján kérjem a segítségét. Talán ezért voltam érettebb és önállóbb kortársaimnál. Hamarosan végső búcsút kell vennem szeretett szüleimtől, de így lesz jobb mindenkinek. Reneé és Charlie biztonságát tudatlanságuk garantálta, én pedig szeretett családommal lehettem.

*

   A Royal Café igényes, régimódi vendéglő volt, az a fajta, ahol a pincér nem a remélt búsás borravaló miatt mosolygott. A felszolgált kávé mellé ízletes keksz és szalvéta is járt, ami az én szememben plusz pontot jelentett. Ha nem lettem volna olyan ideges, aprólékosan végignyálaztam volna a kínálatot, hogy a legínycsiklandóbb süteményt és kávékülönlegességet rendeljem, de reszkető kezem aligha tartotta volna meg az étlapot. Így csak csendben üldögéltem a kihalt teraszon, és igyekeztem az elkövetkező találkozóra koncentrálni. Nem tartottam attól, hogy betérő vendégek zavarnak meg, mivel Carlisle gondoskodott arról, hogy estére a kávézó bezárjon. Ahogy mondta, így biztonságosabb. Hiába kérte az ismeretlen telefonáló, hogy egyedül jöjjek, családom egy pillanatra sem veszített szem elől. Hallótávolságon belül várakoztak a szomszédos épületek tetején, és az ellenkező oldalban parkoló, elsötétített autóban.

   Halk torokköszörülésre figyeltem fel. Magas, fiatal férfi állt bizonytalanul az asztalom mellett, idegesen ropogtatta a kézízületeit. Láthatóan ő sem volt gyakorlott az effajta rejtélyes légyottokban, vagy talán lehetséges korai elhalálozásától tartott, amennyiben ő a rossz hír hozója.

­– Gondolom, felesleges remélnem, hogy valóban egyedül érkezett, mint kértem – ült le mellém.

– Gondolom, felesleges említenem, hogy hat igencsak veszélyes védelmező lesi minden mozdulatát, ha esetleg valami butaságra készülne – dőltem hátra kihívóan mosolyogva. Nyugtalan fészkelődése már-már nevetséges fokra hágott. – A testbeszédéből ítélve magát viszont senki sem fedezi, így ha javasolhatom, térjen a tárgyra.

– Mind meghaltak – ködösödött el a tekintete.

– Edward? – Amíg a válaszára vártam, görcsösen markoltam az asztal szélét. Szemem sarkából láttam, hogy a tetőről az erkélyre ugorva Emmett és Rosalie érkezett, csendes támogatást és védelmet nyújtva.

– A munkatársaim –nyögte ki nehezen. – Guilford Carry vagyok. A Hetek nevű társaság tagja voltam. Nos, ma már átkeresztelhetem Egykére, mivel egyedül én éltem túl a vérengzést.

– Nem értem, mi közöm van ehhez. Miért kérte, hogy jöjjek ide?

– Hadd kezdjem az elején! Azt hihetné, hogy ez egy őrült agyszüleménye, de biztosíthatom, hogy minden szavam igaz.  Olyan igaz, mint hogy vámpírok léteznek – pislantott Emmették felé.

   Mielőtt folytatta volna, a pincérnek intve whiskyt rendelt, kezdetnek egy üveggel. Két pohár után lélekben megerősödve kiegyenesedett, és mélyen a szemembe nézett.

– Tudja, mi az a Bosszú? – kérdezte.

– Ami magát is utoléri, ha tovább húzza az időt. – Kezdett fogyni a türelmem, de meglepetésemre csak megrázta a fejét.

– Nem tudjuk, hogy mikor és hol bukkant fel először, írásos feljegyzések hiányában csak találgathatunk. Az ókorban már istenkét tisztelték, figyelmébe ajánlották ellenségeiket vagy gyűlölt rokonaikat. Aztán évszázadokig semmi, majd a középkorban egy kódexben egy egész fejezetet szenteltek neki. Illusztrálva. Mielőtt nyakazást helyezne kilátásba, eloszlatom a kíváncsiságát. A festett kép egy nőt ábrázol oly részletességgel, hogy még a ruhája anyagát is meg lehet állapítani. Öltözete igencsak szokatlan: kék farmer, csizma és barna bőrdzseki. Az írás egy jóslatról szól, amiben egy természetfölötti hatalommal, a Bosszúval eggyé olvadt kiválasztott megmenti a világot az apokalipszistől.

– Grace? – Elképzelni sem mertem, hogy ez mit jelenthet. Bármennyire is igyekeztem racionális magyarázatot találni a hallottakról, elmémnek azon része, amely alapból elutasította volna holmi jóslatok és kiválasztottak létezését, forksi életem óta nem funkcionált, hiszen vámpírok, és ki tudja, miféle egyéb lények éltek közöttünk.

– Őseink, a Hetek alapító atyái is úgy vélték, Grace-ről szól a jóslat, de a dolgok mostani állása szerint tévedtek.

– Akkor hogy került Grace a képbe? – értetlenkedtem.

– A Heteket olyan gazdag családfők alapították, akik gyűlölték a vámpírokat. Egy vagy több rokonuk is a vérszívók áldozatául estek, és megvolt a lehetőségük arra, hogy felvegyék a harcot. Mint nyilván sejti, a dolog nem ment áldozatok nélkül. De okultak a hibáikból. Démonológiával és természettudományokkal kezdtek foglalkozni, keresték a vámpírizmus ellenszerét vagy legalább egy hatásos fegyvert, amivel a vámpírok felemelkedését megakadályozhatták. Vezetőjük, James Sargent még a kolostorok dohos könyvtárait is átkutatta. Így bukkantak rá a jóslatra: Tiszta szívre árnyékot démonfajzat vet, hetek őrizte leány boldogságot teremt. Bosszú táplálta ereje sújtja a gazt, ember s vámpír közt békét fakaszt.

– Hét védelmező és egy lány? – döbbentem meg.

– Látom, kezdi már kapizsgálni – bólintott. – Az ősök védelmében szólva a véletlenek furcsa összjátéka Grace felé irányította őket. Azt láttak, amit látni akartak. Egy lányt, aki még náluk is hevesebben keresi a válaszokat, aki életcéljául tűzte ki a vámpírok kiirtását, aki olyan törékeny halandó, mit ők maguk. Eszükbe sem jutott, hogy Grace beavatásával micsoda lavinát indítanak el. A kódex utasításait követve felkutatták a talizmánt, elvégezték a szertartást, majd a Bosszú egyesült új gazdájával, Grace-szel. Mintha idő előtt eljött volna a karácsony. A vámpírok hullottak, mint a legyek, egyik a másik után. De a mesénk öt évvel ezelőtt nem várt fordulatot vett. – Hangja elkomorult, testébe újra visszatért a korábbi feszültség. Remegve az italosüveg után nyúlt, s nagy kortyokkal leküldte a maradékot. Gyakorlott piások is elismerően füttyentettek volna, én csak reméltem, hogy nem üti ki magát addig, amíg az utolsó infómorzsákat is ki nem facsartam belőle.

– Mi történt? – ösztökéltem.

– A társaság székhelyét titokban tartottuk. Képzelheti, hogy megdöbbentünk, amikor egy nap besétált a Volturi képviseletében Jane. A családja nyilván ismeri a hölgy módszereit, így ezzel nem is untatnám. A lényeg a lényeg, hogy közölte, ha nem működünk együtt, akkor végünk. Az emberiség amúgy is a kihalás szélén áll, de ha hasznunkat veszik, talán a maroknyi túlélő között lehetünk. A Volturit megállítani… képtelenség. Ezért nem terjeszkedtünk Európa felé, a vakmerőségnek is van határa. Jane elmondta, hogy az emberi világ vezetői tudnak a vámpírok létezéséről, és háborúra készülnek. Évek, maximum néhány évtized kérdése. A vámpírok egy szűk csoportja azonban váratlanul a halandók védelmére kel majd, s képességeiket a jó szolgálatába állítják. – Gondolataiban messze járt. Szemei nem engem láttak, a múlt árnyait kutatták. – Azon az estén eladtuk a lelkünket az ördögnek. Időről időre telefonon vagy faxon utasításokat kaptunk, hogy melyik vámpírt kell likvidálni. A Volturi látja a jövőt, így lehetséges ellenfeleiket velünk takaríttatták el. Grace-t nem mertük beavatni, féltünk attól, hogy kicsúszik az irányításunk alól, ami be is következett. A titkok végül mindig kiderülnek. Ausztráliában voltam üzleti úton, ezért vagyok még életben. A többieket apró cafatra szaggatták, és vérükkel vörösre festették a tanácstermet.

– Mit vár tőlem? Védelmet?

– A háború elkerülhetetlen. Már csak az a kérdés, hogy vámpírok és emberek, vagy vámpírok és vámpírok között zajlik-e majd. Magán múlik – vonta meg a vállát.

– Túl sokat vár tőlem. Még azt sem döntöttem el, hiszek-e magának. – Magamban folyamatosan azt sikoltoztam, hogy ez nem lehet igaz. Ilyen nincs! Én csak Edwardot akarom kiszabadítani, semmi más nem érdekel. De közben felrémlett előttem anyám és apám képe, akik csupán védtelen emberek, és potenciális áldozatai lehetnek egy ilyen háborúnak. Elsétálhatok, tudva, hogy az ő életükkel is játszom?

– Szentül hiszem, hogy nem Grace a kiválasztott. Félreértelmeztük a jóslatot, és ennek meg is fizettük az árát. Visszagondolva látom, elbizakodottságunkban mennyit hibáztunk, s talán megpecsételtük több milliárd ember sorsát. Kérem, Bella, segítsen! – ragadta meg a kezem.

   Feszült csend telepedett az éjszakára. A város zsongása tompán morajlott a háttérben, mintha a fülem bedugult volna. Szívverésem lüktetve dübörgött a fejemben, a nyomás egyre erősödött. Aztán a buborék kipukkant. Fájóan éles lett a lampionok gyenge fénye; a meggyötört, beesett férfiarc; a körénk húzódó vámpírok márványfehér vonásai. Már nemcsak Emmett és Rose várták a végkifejletet. Mikor érkeztek a többiek? Észre sem vettem őket.

   Olyan tisztává és végzetessé vált minden gondolat és tett, hogy akár az univerzum titkai is megfejthettem volna abban a tizedmásodpercben. Láttam a célt és az oda vezető utat. Láttam a múltat és a jövőt. Láttam a sorsomat. Igaza volt Carrynek. Nem Grace volt a kiválasztott. A hét védelmező és a lány. Milyen tökéletesen sodorta életem fonalát a sors. Minden eddigi cselekedetünk és döntésünk erre a helyre vezetett.

– Mit kell tennem? – Nem maradt bennem kétség.

– A pajzs megvédi Grace-t a vámpírok és sötét szívű halandók támadásától. Csak egy tiszta lélek férkőzhet a közelébe és végezhet vele, feladva ezzel bűntelenségét a halhatatlanságért cserébe. A Bosszú felismeri majd valódi gazdáját, s hatalmát alárendeli a kiválasztott akaratának, így Grace magával szemben tehetetlen lesz – magyarázta Carry megkönnyebbülten.

– Ennyire egyszerű lenne? – kérdeztem csodálkozva. A gondolattól, hogy elvegyem egy másik ember életét – még ha félig természetfölötti őrült bosszúálló is –, máris fölfordult a gyomrom.

– Nem – csóválta meg a fejét Carlisle. – Még ha Grace rejtekhelyét ismernénk is, a vámpír katonái miatt a közelébe sem jutnánk.

– Ebben segíthetek – tolt elém egy névjegyet a Hetek megmaradt tagja. A kártya egyik oldalán az elérhetőségei, a másikon tollal felfirkantva egy cím állt. – El akartam kerülni, hogy bemocskoljam a kezem, távol akartam maradni a világunkat sújtó rettenettől, de a származásom komoly feladatot rótt rám. Itt az ideje, hogy a helyes utat válasszam. Ha támogatás kell, csak hívjanak. – Néhány bankjegyet csúsztatott a kiürült üveg alá, bólintott, majd vállát kiegyenesítve elsétált.

– Gyere, Bella, tervet kell kovácsolnunk! – nyújtotta a kezét Alice. Mosolyt erőltettem az arcomra, és engedelmesen követtem barátnőmet a kocsihoz. Már tudtam, mit kell tennem, de elképzeléseimben egy Cullen sem szerepelt.

*

   A Mészáros

Edwarddal való kapcsolatomat nehéz lenne leírni. Az újszülött vámpírok gondolkodása olyan, mint a csecsemőké – nem érdekli őket más, csak hogy saját szükségleteiket kielégítsék. De Edward mindig is különc volt, így már teremtésétől elutasította ragadozó oldalát; megvetette és félte a benne lakozó állatot. Carlisle atyai keménységgel oktatta gyermekét a halandóság tiszteletére, megfeledkezve arról, hogy a vámpír faj a tápláléklánc csúcsa, amely a nála gyengébbet kiszipolyozva tartja fenn magát. Amikor Edward – Carlisle figyelmetlenségét és lassúságát kihasználva – először ölt, megszülettem én, mindannak a fojtogató gonoszságnak a megtestesítőjeként, ami lelke mélyének börtönében rázta vasbilincseit. Az apja szemében látott csalódottságot képtelen volt feldolgozni, így kellett egy bűnbak, akit élete sötét óráiban vádolhatott. Aztán, mint a mesékben, szaladtak az évek, Edward egyre elégedetlenebb és elszigeteltebb lett, ki akart törni a fájdalom és az elvárások gyűrűjéből.

   Gyermekjáték volt zavarodottságát kihasználva felszabadulni, és a kezemben lévő hatalommal elvenni jussomat. Ölhettem volna gyilkosokat és erőszaktevőket, gondolatolvasásom segítségével kiválogathattam volna a tömegből a férgessét. De a lélek sötétsége megfertőzi a vért is, szétterjed a bensőben, mint a rák, ami szervről szervre haladva emészti el áldozatát. A gonosztevők csupán ideig-óráig csillapították szomjamat, és az eufória, ami kivégzésüket kísérte, pillanatok alatt elillant, mint kámfor a kémcsőből. Az ártatlanok ezzel szemben édesek, mint a mézsör, utózamatuk órákig ingerli ízlelőbimbóimat. Vérük extasy tabletta a fajtám számára, főleg ha egy kis adrenalin is ízesíti. Így megtanultam minél kreatívabban és kegyetlenebbül hajtani a vadat, hogy a végső percben engedelmesen hajtsa a halál pallosa alá a fejét.

   Aztán találkoztam Grace-szel. Mintha ugyanazon játék két fő alakja lettünk volna; azért születtünk, hogy egyikünk térdre kényszerítse a másikat. Elég volt a szemébe néznem, hogy borsózni kezdjen a hátam átható pillantásától, amivel lelkembe látott. Végeznem kellett vele, amíg még sebezhető volt, amíg még nem sejtette, milyen feladatot ró majd rá a nem túl távoli jövő. Nem akartam folyton a hátam mögé lesni, vajon nemezisem gyermekből ifjú nővé cseperedett-e már, vagy van még néhány évem, mielőtt útjaink újra keresztezik egymást. Ott volt előttem a lehetőség – remegtem a gyönyörűségtől –, csak ki kellett nyújtanom érte a kezem. Még nem ismert, még nem volt oka vadászni rám, félelem nélkül szétmorzsolhattam.

   De Edwardnak ezt is el kellett csesznie! Elment a maradék józan esze is Carlisle gondolatai hallatán. Még hogy ő jobb ennél! Meg könyörületet kell gyakorolni a gyengébbekkel szemben! Micsoda baromság! Az oroszlán szétmarcangolja a bárányt, nem pedig babusgatja! És most megint megszívtam!

   A mindig megfontolt, eszes Edward Cullent átverték! Persze ostobasága az én malmomra hajtotta a vizet, szabadságom mégis elérhetetlen távolságra volt tőlem. A halál öt lépése… szinte ijesztőnek tűnt Grace tervének tökéletessége, bár Bella felbukkanása és szomorú halála kissé meredek húzás volt. Azt hittem, a szépfiú gyanút fog, de amilyen nyámnyila, hamar feladta. Bezzeg én a végsőkig kitartanék, hogy megvédjem Bellát, és Grace-szel is előbb végeznék, semmint lehetősége lenne bántani őt. Na, jó, talán megkönyörülök rajta, és csak egy kicsit kínzom meg, elvégre nem Bella oszladozó teteme fekszik a padlón, és Edi fiú sem rondíthat többé a képbe.

– Puszit nem is kapok? – csücsörítettem számat Grace felé, aki egy pillanatra sem vette le rólam gyűlölettől elborult tekintetét. Apám, ha szemmel ölni lehetne, már halott lennék! Kétszeresen! – Nagyon hiányozhattam, ha képes voltál Edwardnak Bella-káprázatot felszolgálni vacsorára. Gyere, hadd csókoljam meg az édes kis nyakacskádat hálám jeleként!

   Fájdalomhullám áramlott át minden porcikámon, émelyítő reccsenéssel törtek darabokra csontjaim, és forrtak újra össze. Üvöltve fetrengtem a földön, majd mint a ketrecbe zárt, megkínzott állat, újra és újra a rácsoknak ugrottam kiutat keresve. A tombolás lassan alábbhagyott bennem, kimerülten vonaglottam még néhányat, majd talpra kecmeregtem. Hörögve akartam Grace-nek esni, de lehűtöttem magam. Ennél jóval körmönfontabb voltam.

– Oké! Tisztázzuk előre! Erőszakkal nálam nem érsz el semmit, Bella halála pedig lejárt lemez. Hm… most mihez kezdesz? Az én fejembe is bemászol, mint Edwardéba? Vagy bedobsz egy őzikét a ketrecbe, hogy halálra undorodjam az állatvértől? Tőled ennél többet vártam. Hetven év alatt semmi kreativitás sem szorult beléd?

   Gúnyos mosolya semmi jót sem ígért. Valamit kitalált, amivel megrengetheti az egész világomat. Ki kellett jutnom ebből a ketrecből, mielőtt tervét végrehajthatta volna!

– Ne aggódj, személyes poklod hamarosan elkezdődik! A vendégünk már úton van. – Nevetése visszhangzott a kopár falakon.

Szerző: Nikita

Béták: Mimi és LauraL

Költözés

Kedves Olvasók!

Igen, sajnos régen írtam. Időközben ugyan elköltöztem Nyíregyházáról Budapestre. Nem kis táv, főleg akkor, ha üldöz a balszerencse.Gondoltam, amíg nem jön az új fejezet, megosztok veletek néhány viccesebb jelenetet :D

Két utánfutóval indultunk - a nagyobbikra bútorokból és dobozokból dombot építettünk -, ami jó mókának tűnt mindaddig, amíg Pesttől 30 km-re a nagyobbik utánfutó durrdefektes nem lett. Képzelhetitek! Hosszas tanakodás után úgy döntöttünk, hogy a kicsit lekapcsoljuk - erős fiúk álltak rá ellensúlynak -, a kocsi pedig elviszi a kereket a gumishoz. Szombat késő délután. Ami félelmetes volt, hogy a megpakolt utánfutó kilengett oldalra, amikor az autók az elakadásjelző ellenére 120-szal elhúztak mellettünk. Említettem már, hogy egy árokparton, a semmi közepén robbantunk le? Igen, tudom, vicces. Szóval, ezerrel paráztam, hogy a hűtővel, bútorokkal, törékeny dobozokkal megpakolt utánfutó bele ne boruljon az árokba.Még egy rendőrautó is megállt mellettünk, tele segítőkész rendőrbácsival, akik leginkább azon akadtak fenn, hogy miért nincs kint a háromszög. Érzitek az iróniát?

Hosszas veszteglés és jó néhány poén után indultunk tovább. Megtettünk egészen 200 métert, amikor leesett a kerék. Ezúttal félig egy hídon álltunk, mellettünk folyó és árok. És már sötétedett. Akkor tört el a mécses. Két és fél hónap pakolás, bútoreladás és szervezés után ez már sok(k) volt nekem! Anya közben leszervezte egy költöztetővel, hogy eljön értünk teherautóval. Miközben a pacáknak magyaráztam, merre is veszteglünk, nagyon kedvesen megkérdezte, hogy nem beszélhetne-e inkább egy férfival. Miért? Egy nő nem tud útbaigazítást adni? Pláne, ha szőke? Na, ezen már csak nevetni tudtam! Szegény fiúk újra pakolhattak, utánfutóról teherautóra. De legalább elindultunk. Elértük Pestet. Már-már fellélegeztem. Én butus!

Konvoj alakzatban haladtunk. Elől a teherautó, mögötte kombi Opellel a kicsi utánfutó, mögötte a terepjáró. Az Opel és a terepjáró közé beindexelt egy rendőrautó. Akkor még nem gyanakodtam. Aztán kiindexelt. Akkor megkönnyebbültem. Aztán visszaindexelt. Akkor már tudtam. Levillogta az Opelt!Nem azért állítottak meg minket, mert szabálytalanságot találtak, hanem hogy elkérjék az utánfutó papírjait. Mert ha konvojban halad 3 autó - egy költöztető teherautó, egy utánfutós és egy terepjáró - Pesten keresztül, akkor minimum lopták az utánfutót! Nem hatotta meg őket, hogy az elhúzó költöztető után mutogatunk. Nem!

Abban a pillanatban nem mertem a folytatásra gondolni. Végül egy sorompó után elértünk a célhoz. Mindenki felsóhajtott. Túl korán! Ugyanis, a néni, akinek a lakását megvettük, még felújítja az új lakását, ezért még 2 hétig a miénkben lakik. A szerződésben is benne van, hogy 12-én költözünk, és a nagyobbik szobába pakolunk, hogy beférjen a cuccunk. Ehhez képest a feleakkora szoba volt üres, ahova nem is tudtunk bepakolni mindent. És még a nőnek állt feljebb! Ki akarta borítani a cuccainkat, fenyegetőzött, hogy kidob mindent az utcára, lökdöste a tesómat! Mit lehet ilyen helyzetben tenni? Este 23 órakor? Semmit. 2 hét múlva újra költözünk. Addig meg idegeskedünk, hogy meglesznek-e a dolgaink!

Na, kb. ennyi! Amint lesz erőm, írok egy fejezetet. Jelenleg bútorokat nézegetek, mandalát tervezek a falamra :D

Minden jót, kitartás!

Nikita

27. fejezet: A halál öt lépése

Kedves Olvasóim!

Ez már a fejezet javított változata. Millió köszönet a bétáimnak!Nikita


Edward

   Olyan távol húzódtam a Sátán teremtményétől, amennyire cellám acél rácsai és a több ezer volt áram engedte. Nem akartam, hogy akár egy centire is megközelítsen, az érintéséről már nem is beszélve. Előbb sütöm magam ropogósra - legyőzve az életösztönt, amely minden bizonnyal rajtam is eluralkodna -, semhogy higgyek a szememnek. A látásunk megcsalhat minket, de a szívünk soha. Éreztem, hogy az a lány, aki a hideg betonon térdeit felhúzva itatta az egereket, nem lehet Bella. Hiába ugyanolyan gyönyörű, hiába ugyanolyan bódító az illata, hiába süt ugyanúgy a szerelem a szeméből, mégsem ő az. Csak Grace játszik őrjítő játékot az elmémmel, remélve, hogy belebolondulok vagy belefáradok, és behódolva a nagyobb erő, felett szabadjára engedem a fenevadat.

   De annyira ostobának mégsem tarthat, hogy józan eszemet félretéve elhiszem, hogy Bella, akit Long Beach-en nemrég szabadítottunk ki a családommal egy kegyetlen vérszívó fogságából, most itt ücsörög tőlem néhány méternyire, újra és újra szerelmet vallva. Itt bukta be az ál Bella, mert az igazi, akiért boldogan lehoznám a csillagokat is az égről, teljes szívéből gyűlölt.

   Ha az életem egy regény volna, az olvasó most sóhajtozva fogná a fejét teátrális megnyilvánulásaimtól, de nem így van. Ez a valóság, láttam Jasper fejében. Abban a pillanatban, amikor csatlakoztam a Bella körül örvendező testvéreimhez, megéreztem. Iszapfekete, kátránysűrű, fojtogató gyűlölet. Amikor dühtől izzó szemmel hátat fordított és elsétált, a földre rogytam. Azt hittem, hogy a halálhoz előbb darabokra kell tépni bennünket, aztán felgyújtani a maradványokat, de a szabályoknak ellentmondva abban a pillanatban megszűntem létezni. Nem voltam Edward; nem voltam a Mészáros; nem voltam testvér, fiú, sem szerető. Semmi voltam, üres kagylóhéj, ami sodródik a fájdalom tengerén.

Anno

   Bódulatomból apám gyengéd pofonja rángatott vissza, amiért ölni tudtam volna. Jó volt nekem ott, a semmi közepén, nem hallottam, nem láttam, de ami a legfőbb, nem éreztem. Miért nem hagytak ott? Miért nem volt még elég a büntetés?

– Edward! Térj észhez, fiam! – szólongatott Carlisle. – Nem süppedhetsz most önsajnálatba!

– Nem akarok így élni tovább! – ordítottam elkeseredetten. – Nekem már nem tartogat semmit a jövő!

– Edward, ne mondd ezt! Már megmutattam neked a jövőt, amiben Bellával több száz év elteltével is boldogok voltatok együtt – emlékeztetett Alice. – Ne add fel, amiért egy aprócska akadállyal találtad szemben magad!

– Bella irántam érzett mérhetetlen gyűlöletét te aprócska akadálynak minősíted? – hitetlenkedtem.

– Jaj, nem kell azt olyan komolyan venni! – legyintett a kezével a húgom, de amint tekintetemet az övébe fúrtam, tisztán kiolvastam a fejében kavargó bizonytalanságot. Ő is rettegett, mert a jövő a döntéseink függvénye, Bella távozása pedig szürke ködöt vont eddig kristálytiszta látomásai elé.

– Alice! Nem látod, Jasper milyen feszült és mérges? – intettem fenevadként fel-alá járkáló fivérem felé. – Bella érzései még mindig körülöttünk lángolnak, még mindig hatással vannak rá. Annyira erősek, hogy hiába küzd ellenük, hiába próbálja visszaszorítani azzal, hogy rád gondol elég lenge öltözetben, az sem segít. Amikor Bellával beszéltem – illetve ő beszélt, én meg csak álltam, mint egy rakás szerencsétlenség –, láttam a körülötte kavargó örvényt, ami berágta magát a bőre alá, a pórusaiba, a szívébe. Olyan fekete volt, amint a Mészáros lelke. Ezt már nem lehet helyrehozni – fejeztem be megtörten.

   Csak álltak földre szegezett tekintettel. Hallgattam a gondolataikat, próbáltak egy kapaszkodót, egy apró jelet találni, ami felgyújthatja a remény kialudt gyertyáját, és újra fénnyel töltheti meg az éjszakát. Jasper, családunk stratégiai elemzője minden szemszögből megvizsgálta a helyzetet, de arra a végső döntésre jutott, hogy bár Bella kiszabadításával megnyertük a csatát, a háborút emberáldozattal elvesztettük. Foglyokat nem ejtünk, akarata ellenére nem vihetjük magunkkal a hajóra Bellát, el kell engednünk.

– Nem! Arra nem vagyok képes! Ne kérjétek ezt tőlem! – esdekeltem. Mióta megismertem Bellát, büszkeségemet sutba dobva szüntelen csak könyörögtem – hol ehhez, hol ahhoz. Apámhoz, hogy ne leplezze le csalásomat, és ne mutassa meg a családomnak gaztetteim gyűjteményét; a felsőbb hatalmakhoz, hogy egy óvatlan érintéssel vagy csókkal nehogy megöljem a nőt, akit szeretek; Bellához, hogy bocsássa meg bűneimet és maradjon velem.

– Mennünk kell, fiam! – szorította meg bátorítóan a vállamat Carlisle. – Tudom, hogy úgy érzed, ennél nagyobb már nem lehet a fájdalmad, de vigasztaljon a tudat, hogy legalább életben van, megmentettük!

– Sovány vigasz ez annak, akinek magányosan kell szembenéznie az örökkévalósággal! – törtek ki belőlem a szavak. – Te mit tennél, ha Esme elhagyna? Megrántanád a vállad és továbblépnél?

– Igazságtalanul vagdalkozol, nem vagyunk az ellenségeid! – csóválta a fejét Emmett. – Mit akarsz, mit tegyünk? Tőlem bármit kérhetsz, ha enyhíthetem a szenvedésedet, állok szolgálatodra.

   A mindig jóságos, naiv Emmett. Az egyik legokosabb vámpír a világon, néha mégis olyan gyermekien ártatlan, hogy mindannyiunkat megmosolyogtat. Mit gondolt, mit fogok tőle kérni? Egy új autót? Egy masnival átkötött pumát? Egy kurvát, hogy újonnan felfedezett vágyaimat kielégítsem?

– Azt akarom, hogy ölj meg! – léptem elé. A hitetlenkedés, majd a döbbenet vett erőt arcvonásain, hogy később átadja helyét a szomorú felismerésnek.

– Te megőrültél, ha azt hiszed, ebbe belemegyek! – ragadta meg a nyakamat, egészen az arcomba hajolva sziszegte mondandóját. – Ide figyelj, te önző kis seggfej! Itt az ideje, hogy végre férfi légy, és felhagyj az önsajnálattal! Két éve kizártál minket, a családodat az életedből, mert nem voltál képes szembenézni a valósággal. Azt hiszed, nekünk olyan könnyű volt? Éjt nappallá téve azon ügyködtünk, hogy előkerítsük akár a föld alól is Grace-t, hogy aztán legyen neked ”Happy end”. Van képed azt kérni, hogy végezzek veled? Ha ezt még egyszer megemlíted, átharapom a nyakadat, világos?

– Azzal nem pont azt tennéd, amit akar? – érdeklődött Alice játékosan, ügyet sem vetve a feszült helyzetre.

– Érti ő, amire gondolok, hugicám! – mordult testvérem, majd olyan erővel taszított az aszfaltra, hogy minden izmom görcsösen összerándult. Nagy nehezen feltápászkodtam, leporoltam vagyont érő öltönyömet.

– És te, apám? – fordultam szenvtelen arccal Carlisle-hoz. – Nem fejezed be, amit Londonban elkezdtél? Hiszen csak egy állat vagyok, halálon kívül nem érdemlek mást. Most teljesült a vágyad, Bella elhagyott, hát élvezd ki a győzelmedet, és add meg a kegyelemdöfést! – ordítottam.

– Edward! Ez már mind mögöttünk van, és kölcsönösen megbocsátottunk a másiknak. Nem tudsz olyat tenni vagy mondani, amiért kezet emelnék rád, úgyhogy fejezd be ezt a hozzád méltatlan viselkedést! - utasított rendre, de én tovább hevítettem a vasat.

– A Mészáros vérre éhezik. Finom, ínycsiklandó, mézédes kislányvérre. Már látom is, olyan ártatlan, olyan sebezhető. Sír, mert eltévedt, és nem találja az anyukáját. De majd a Mészáros segít neki, soha többé nem lesz szomorú – suttogtam, mintha egy gyermeknek olvasnék mesét, közben kaján vigyort kényszerítettem ellenkező arcidegeimre, csak hogy fokozzam a hatást. – Egy icike-picike gondolat, egy pillanatnyi megingás, és a halál rászabadul a világra – fúrtam tekintetemet apáméba. – Mi történne, ha elengedném a Mészárost?

– Grace elkapna, és végezne veled. Megvan hozzá a képessége, ezt a saját bőrünkön tapasztaltuk – felelte Carlisle. – Már nem az az Edward vagy, aki egykor felelőtlen döntést hozott, és azóta is vezekel érte. Megváltoztál. Én bízom benned. Nem állíthatlak meg, nem tehetem, az apád vagyok. Ha egész Amerikát kiirtod is, én itt leszek és várom visszatérted.

   Testvéreim apánk mögé húzódva választottak oldalt, egyedül hagyva öngyilkos kísérletemben. Egy szót sem szóltak, csak lélegzet-visszafojtva várták, mit hoz a jövő. Jasper nyugtató hullámaival csitítani igyekezett Emmettet és engem, de testvérem dacosan összefonta maga előtt a karjait, merev testtartása egyértelműen arra utalt, hogy ha kell, erőfölényét kihasználva oldja meg a konfliktus. Alice egyikünkre sem figyelt, befelé hallgatózott, a jövő titkait próbálta kifürkészni. Nyugtalanul rágcsálta a szája szélét, bármit is látott, nem sok jóval kecsegtetett.

– Ez a végső válaszod? – kérdeztem Carlisle-t, aki apám helyett apám volt az elmúlt kilencven évben. Gyűlöltem, hogy a szemében bujkáló szomorúságot, a vállára nehezedő terhet én okoztam, ráadásul akarattal, mégis el kellett tépnem minden kötelet, ami még ehhez a vegetatív léthez láncolt. Carlisle Cullen – az apám, mentorom, vezetőm – bólintott.

– Ég veletek! – nyögtem ki remegő hangon, és beszálltam a kocsimba.

– Hagyd elmenni! – rántotta vissza az utánam igyekvő Emmettet Jasper. Az érzéseim már megsúgták neki, hogy meghoztam a döntést. Bármi áron, de meglelem a halált.

Jelen

   Nem így lett. Nem kaphattam meg, amire vágytam, hacsak meg nem adom Grace-nek azt, amit kíván. De nem fordíthattam újra hátat mindannak, amit Carlisle tanított. Azt a keveset, ami még megmaradt emberségemből, a végsőkig őrizni akartam. Elkárhozott lelkemnek azt a szeletét, amibe beleszeretett Bella, amit tiszteltek a testvéreim, amiben megnyugvást talált kisfia elvesztése után Esme. És ennek feladására az ál Bella sem tudott rávenni.

– … bántam már abban a percben, és ha visszafordulok, most nem lennénk itt! – tört fel mellkasából a keserves zokogás. Eddig nemigen figyeltem arra, amit órák óta kántált, elvégre Bella biztonságban van Long Beach-en. Igaz, hogy nem kért a bocsánatunkból, de attól a családom még mellette állt, és biztos voltam abban, hogy nem hagyták magára, árgus szemekkel kísérik minden mozdulatát. Lehetetlen, hogy Grace elrabolta volna az orruk elől. – Aztán jött Grace, és Carlisle-ék nem tehettek semmit, de ne aggódj, nem sérültek meg súlyosan! Csak Andreas és Gregor gyorsabbak voltak, így végül itt kötöttem ki.

– Nem! Nem! Nem! Kérlek, Bella, mondd, hogy nem te vagy az! – ráztam meg a vállát mellé kuporodva.

– Edward! Ez fáj! – szisszent fel, mire olyan gyorsan engedtem el, mintha kemencébe nyúltam volna. – Sajnálom, hogy hagytam magam elrabolni. Mindig olyan óvatlan vagyok. Az én hibám, hogy most itt vagyunk – fúrta fejét a mellkasomba. Gyengéden átöleltem és ringattam, mint egy kisbabát. Hogy lehettem ennyire ostoba, hogy nem ismertem fel Bellát? Grace beteges játéka kezdett az agyamra menni, és sikerült újra megbántanom a nőt, akit szeretek.

– Kérlek, bocsáss meg! Azért hitettem el veled a halálomat, mert a biztonságodat fontosabbnak tartottam minden másnál – magyaráztam, miközben arca bársonyos bőrét simogattam. – Önző voltam, de nem tehettem mást. Minden másodpercben csak rád gondoltam, a te arcod tükröződött vissza a teliholdról, amikor a háborgó tenger felett lebegett. Teljes szívemből szeretlek.

– Én is szeretlek, Edward – mosolyodott el. – Hogy jutunk ki innen? – nézett rám bizakodóan.

– Fogalmam sincs. A rácsok, bár elég vastagak, nem jelentenének akadályt, de az áramütéssel együtt nincs esélyem – Lehajtottam a fejemet, nem bírtam reménykedő szemébe nézni. Hát íme, lehullt a lepel hős mítoszomról.

– Edward! A szemed alatt vastag, már-már feketébe hajló, lilás karikák vannak. Sosem éheztél ilyen sokáig, ráadásul egy ketrecbe zártak veled. Érzed a vérem illatát és hallod, ahogy a vénámban csobog az éltető patak. Meddig bírsz kitartani? A többiek nem tudják, hogy hol tartanak fogságban, így nem jön a felmentő sereg. Rá kell venned Grace-t, hogy engedjen el minket!

– Grace azt akarja, hogy szabadítsam fel a Mészárost. Rajta akar bosszút állni, nem rajtam. De ha elengedem, először megöl téged, aztán nem lesz semmi, ami megállíthatná. Senki sem sejti, milyen szörnyeteg él bennem. Talán még Grace ereje is kevés lenne, hogy útját állja. Ezért nem értem, miért hozott téged ide. Grace az embereket védi a vámpíroktól, és te is közéjük tartozol, akár szerelmes vagy egy vámpírba, akár nem. Ebben nincs logika – értetlenkedtem.

– Mindenre van válasz, csak helyesen kell feltenni a kérdést – bizonygatta Bella.

– Igen, és az első kérdésem az, hogy neked teljesen elment az eszed? Miért nem futottál messzire, amikor még megtehetted? Miattam fogsz meghalni, és ezt képtelen vagyok elviselni! – tört ki belőlem a felhalmozódott feszültség. Szitkozódva ugrottam a rácsoknak, mindig új helyen próbáltam áttörni, de hiába. Börtönünkből nem volt kiút.

   Tehetetlenül csúsztam a padlóra, távolabb húzódva Bellától. Testének melege, vérének zamata körülölelt, csalogatott. De könnyű is lenne engedni a kísértésnek, és belekóstolni… csak egy kicsit!

   Rajta! Tudom, hogy te is akarod. Még sosem habzsoltunk olyan ízletest, mint amikor James mérgét szívtuk ki a csuklójából. Majd felfaltuk, alig bírtunk megállni. Hm… nem is vagy te olyan tutyimutyi.

– Fogd be! – vicsorogtam magamban. – Nincs időm még rád is! Segítened kell kijuttatni innen Bellát! – A Mészáros gurgulázva felnevetett, szerintem még a térdét is csapkodta volna fene nagy jókedvében, de egyelőre én voltam az úr. – Azt hittem, kedveled.

   Igen, de amíg te parancsolsz, az én étvágyam meg van kötve. Ezzel szemben, ha elengedsz… nos… hidd el, gondjaimba veszem a barátnőnket, és kielégítően megvigasztalom. Csak nem félsz? Ugyan már! Nem gondolhatod komolyan, hogy Bellának egy haja szála is meggörbülhet mellettem!

   Három  londoni év emlékei és tapasztalata bizonyította, hogy ő az utolsó, akiben megbízhatok. Csakis kínzó szomjúságom számlájára írhattam, hogy egyáltalán fontolóra vettem az ajánlatát. De valahogy meg kellett mentenem Bellát, még ha ez lesz életem utolsó cselekedete is.

– Grace, beszélnünk kell!– ordítottam. Bella elmerengve várta, hogy magyarázatot adjak, tincsei ziláltan hullottak arca elé, elfüggönyözve előlem lágy vonásait.

   A bálterem ajtaja nyikordulva feltárult, fogva tartónk helyett azonban csak Andreas jelent meg.

– Hogy van az ifjú pár? Kellemesen telt az éjszakátok? – kérdezte Bellára kacsintva. Gondolkodás nélkül ugrottam a rácsoknak, de a vastag oszlopok nem engedtek. Idegszálaim fájdalmasan vonaglottak, lassan kúsztak végig a karjaimon át az agyamba, egészen addig, amíg a vésztartalékaimat felemésztettem, és a mocskos matracra hanyatlottam, akár egy rongybaba.

– Gyönyörűen üvöltesz, szívesen elhallgatnám reggeltől estig… aztán estétől reggelig. De ha nagyon-nagyon kedves leszel hozzám, teljesítem egy kívánságodat – nyalta meg az ajkait. Tekintetétől elbizonytalanodtam, nem értettem, pontosan mit akar tőlem, de nem volt olyan, amit Belláért meg ne tettem volna.

– Engedd ki Bellát! – vágtam rá szinte azonnal.

– Rendben, de előbb én jövök. Akarok kérni tőled valamit, de nem vagyok biztos abban, hogy együtt fogsz működni – csípte ujjai közé az állát, mint a híres Gondolkodó szobor. – Pedig nincs is annál szebb, mint mikor két, egyenrangú fél közös nevezőre jut. – Egyre zavarosabban beszélt, célozgatásai nálam értetlen fülekre találtak. Látványosan megforgatta a szemeit, majd végre kinyögte a fegyverszünet feltételeit.

– Engedd el a Mászárost, és a lány szabadon távozhat! Az óra ketyeg, ha nem a Mészáros, akkor hamarosan te magad végzel vele.

   Válaszra sem méltattam, labdává gömbölyödtem alkalmi ágyamon, miközben a szintén magába roskadt Bella közelebb csúszott hozzám. Mozdulatlanul, egymáshoz simulva próbáltunk erőt meríteni a másikból. Az a sokévnyi küzdelem és szenvedés hiábavaló volt? Bella a világtól elzárva egy vámpír által nyeri halálát?

– Bocsáss meg! Elbuktam – öleltem magamhoz, orromat tarkója lágy ívébe temettem. Neki volt a legfinomabb illata a világon – virágkehelyben megbújó, friss, nyári zápor. Önkéntelenül buggyantak ki az első, kövér cseppek a szememből, majd mintha egy gát szakadt volna át, a sós könnyáradat utat vágott bőréhez a vékony ruha anyagán keresztül. – Abban a pillanatban beléd szerettem, amikor először megláttalak, és a ventilátor felém sodorta véred aromáját. Távol kellett volna maradnom, hogy normális, boldog életed lehessen, de olyan önző voltam. Miattam fogsz meghalni. Sajnálom – zokogtam.

– Edward, én is szeretlek, tiszta szívemmel és lelkemmel. Valóban olyan borzalmas a Mészáros? Lehet, hogy engem nem bántana – reménykedett.

   Mit felelhettem volna erre? Hogy a legvéresebb rémálma is üdítő séta a parkban a szörnyeteghez képest? Hogy örülhet, ha a kínzását ép ésszel túléli, és soha nem lesz olyan boldog, mint amikor végre eltöri a nyakát? A gyomromban egyre feljebb kúszott az émelygés, ahogy magam előtt láttam Bella kínban fürdő arcát, néma sikolyra nyílt ajkait, kitekeredett végtagjait. Mennyit kell még szenvednie miattam? Reszketve tornáztam magam négykézlábra, majd a sarokban kétrét görnyedve jókora adag vért öklendeztem fel. A testem már nem volt képes gyógyulni, ráadásul a szervezetemben a méreg koncentrációja egyre nőtt.

– Bella! Már nem bírom sokáig. Annyira ki vagyok száradva…

– Edward! Nem kell, hogy így legyen. Nem akarom látni, hogy a szomjúság legyőz, és a tested felett átveszi az irányítást a Mészáros. Nem akarom, hogy a szemeidben gyengédség és szeretet helyett gyűlölet és gonoszság lángoljon. Nem akarok úgy meghalni, hogy te hajolsz fölém, de segítség helyett fájdalmat okozol. Azt az Edwardot akarom megőrizni, aki sete-sután megtáncoltatott a szobájában. Kérlek! Add meg nekem ezt!

   Karjainak meleg ölelésében meghoztam életem legnehezebb döntését. Semmi sem volt ehhez fogható – sem az, amikor első alkalommal elengedtem a bennem lakozó állatot; sem az, amikor először feladtam az elveimet egy két ballábas emberlány egyetlen csókjáért. Megtörten bólintottam, majd vékony, kecses testét az ölembe húztam. Olyan heves vággyal csókoltam, mint még soha ezelőtt, mindenemet ebbe az utolsó érintésbe sűrítettem, hogy örökre az emlékezetébe vésse. Újra és újra utána kaptam, nyújtottam a búcsú perceit, de a végtelen hamarabb belopakodott, mint ahogy készen álltam.

– Ne, még ne! Nem tudlak elengedni. Nem lehet ez a vég – nyöszörögtem.

– Nekünk ennyi adatott. Gondoskodnod kell arról, hogy csak a szépre emlékezzek! – suttogta ajkaim közé.

   Bal kezemmel hullámos, hosszú hajába markoltam, míg jobbom nyugtató köröket rótt gömbölyű csípőjén. Szitakötő csókot leheltem dübörgő nyaki artériájára, majd haraptam. Testét remegés rázta meg, tehetetlenül kapaszkodott kigombolódott ingembe. Húzott és taszított, attól függően, hogy éppen szívtam a nyakát, magamba fogadva iszonyattal fűszerezett vérét, vagy éppen levegőt venni megpihentem testén. Hét perc alatt vége volt.

A Mészáros

   Zúgott a fülem, felbolydult érzékeim lopakodva pásztázták környezetemet. A stukkók díszítettsége éles részletességgel bontakozott ki vámpír tekintetem előtt, a legközelebbi kisváros piacáról halszagot hozott a szél. Minden annyira eleven, káprázatos volt, örömömben tapsikolni akartam, akár egy kisfiú. A lábam mellett heverő testen szemeim előtt száradt vékony páncéllá a vér, de szépségét még ez sem árnyékolhatta be. Bella Swan ritka kincs volt, de annyi baj legyen. Majd találunk új játékot.

– Miért nem játszol inkább velem? – dörrent egy kemény, női hang a hátam mögül. Hát persze, az ebéd kissé elbágyasztott, és közben elfeledkeztem Grace-ről.

– Rég találkoztunk – futtattam végig méreggel bevont fogaimon a nyelvemet. – Hogy van anyu és apu? – Aztán csak nevettem és nevettem.

   Szerző: Nikita

26. fejezet: Halálszerenád

   Kedves Olvasóim! 
   Hosszú kihagyás után itt az új fejezet. Többen jeleztétek, hogy a régi oldalon nehézkes volt a regisztráció, nem tudtatok kommentelni. Nos, probléma kiküszöbölve. Ezen az oldalon akár névtelenül is hagyhattok megjegyzést és még csak regiznetek sem kell. Persze, nem kötelező írnotok, de ha hagytok magatok után néhány mondatot, örülök neki :D A sokat dicsért fejléc Tűzliliom keze munkája. Köszönet érte!
   Nikita

„Én bevallok mindent

Csak ne vigyetek oda

A legrémesebb álom

A 101-es szoba”

/Bonanza Banzai: A 101-es szoba/

http://www.youtube.com/watch?v=PP_uKAoNfHs&feature=related

Edward

   A másodpercek órákká nyúltak, amíg arra vártam, hogy bíráim meghozzák végső ítéletüket: gyors, vagy lassú kínhalál. Mert, hogy a találkozó végén máglyán végzem, nem is lehetett kérdéses. Kétségbeesés helyett azonban csak megnyugvást éreztem. Megváltás a halál egy olyan szörnyetegnek, aki megjárta a földi pokol minden bugyrát, szerelmével megváltotta a legtisztább lélek, majd saját ostobasága miatt visszataszíttatott a mocsokba. Nem volt miért vagy kiért harcolnom: a családom biztonságban volt, én pedig nem értem semmit.

- Milyen megható! Rögtön elsírjuk magunkat – gúnyolódott Grace. – Kár, hogy ez nem nyolcvan évvel ezelőtt jutott eszedbe, amikor lemészároltad fél Európát!

- Gondolatolvasás? Úgy látom, nem szokásod tisztességesen játszani. A hirtelen jött hatalom a fejedbe szállt, mint egykor nekem is! - válaszoltam elhamarkodottan.

   Jutalmam nem is maradt el, ellenségem apró kézmozdulatára Andreas és Gregor vigyorogva indult felém. Az étteremben tapasztaltak után lehettem volna elővigyázatosabb, de már oly mindegy volt. Az első ütés hörögve szorította ki tüdőmből a levegőt, és bár nem volt rá szükségem, mégis zihálva kapkodtam oxigén után. Bármilyen trükkösen igyekeztem kikerülni ökleik hatósugarából, mintha egyre csak szaporodtak volna, ott voltak mindenütt. Végtagjaimat ólomsúlyok szegezték a kavicsos betonúthoz, és csak izomszaggató erőfeszítés árán tudtam védekezően az arcom elé kapni karjaimat. Újra és újra padlóra küldtek, majd vihogva várták, hogy összeszedjem magam és inogva talpra kecmeregjek. Nem tartott sokáig ez az egyoldalú küzdelem. Nem hiába érettségiztem olyan sokszor, hamar megértettem, hogy több százszor is laposra verhetnek, végezni nem fognak velem.

- Oké, mit akarsz? – köptem egy adag nyálas vért Grace lábai elé.

- Azt akarjuk, hogy a szüleink és a testvéreink éljenek! Hogy ne sikoltástól rekedtre csiszolt hangjukra ébredjünk pokoli rémálmunkból! Hogy ne rettegjen minden felnőtt és gyermek, ha sötétben megbújó vérvörös rubintok kísérik sietős lépteiket! Meg tudod ezt adni nekünk? Vissza tudod adni azt, amit elraboltál tőlünk? – kérdezte megfeszülő inakkal.

   Bellán kívül nem vágytam semmire sem jobban, minthogy az idő kerekét visszaforgatva újra ott álljak a tomboló vihar közepén és ahelyett, hogy Carlisle házának küszöbét átlépve London felé venném az irányt, hogy jövőmbe égessem a szégyen bélyegét, inkább szobám magányába térve csendesíteném le őrjöngő démonom. De oly sok csodában részesültem létezésem során, hogy már nem reménykedtem.

- Bárcsak… de nem áll hatalmamban! Így szenvedéseidért cserébe csak hitvány életemet kínálhatom fel.

- Nem a te önfeláldozásod billentheti helyre a mérleg nyelvét. Valaki mást akarunk!

   Bűneim miatt ez az emberbőrbe bújt szörnyeteg Bella életét akarja? Ha ez az utolsó cselekedetem, akkor is megakadályozom, hogy önző szerelmem miatt még többet kelljen szenvednie. De két év elteltével sem jutottunk közelebb Grace hatalmának megfejtéséhez, így nincs a kezemben semmi, amit ellene használhatnék. Az erdőbeli eset óta nyilvánvaló volt, hogy nem vehetem fel a versenyt a fenevadjaival, mégis ki kellett találnom, miként irányítsam haragjukat magam felé. Talán Alice meglátja, hogy Bella veszélyben forog, és elviszi messze, hol senki sem találhat rá. Csak egy kis időt kell nyernem számukra.

- Ha bántani merészeled Bellát, végzek veled! – villantottam Grace-re féloldalas, ragadozó mosolyomat remélve, hogy nem blöffölök túl átlátszóan. - Már akkor meg kellett volna tennem, ott, a családod puccos, londoni lakásában. Nyüszítettél a lábaimnál, mint egy korcs és könyörögtél szánalmas kis életedért. A halál árnyékában elveszítetted a méltóságodat is. Nézz magadra! Gyűlölöd a vámpírokat, mégis mögéjük bújsz és te papolsz? Ha nem állnának köztünk, szárazra szívnálak és kitépném dobogó szívedet – vicsorogtam eszelősen.

   Gregor újabb ütésétől megízlelhettem az ereimben keringő állati vért. Közel egy hónapja nem vadásztam, így sérüléseim éles fájdalommal, lassan gyógyultak. Később biztosan meglesz ennek a böjtje – ahogy Bella mondaná. Ha elönti agyamat a vérszomj, a szörnyeteg lerázza akaratom vasbilincseit és a felszínre tör. A Mészáros nem ismer kegyelmet vagy megbánást, nem hatják meg a könnyek és a könyörgés. Csak egyet akar: áldozatai vérében lubickolni.

- Ostobább vagy, mint gondoltuk. Üres fenyegetésed csupán egy partra vetett hal néma fuldoklása. Mi nem ölünk embert, legalábbis okkal nem – húzta el a száját Grace. – Inkább lenyomjuk a torkodon a saját főztödet, kóstolj bele te is!

   Ezzel sarkon fordult és lobogó hajkoronáját hátravetve a kocsik felé vonult. A feltámadó szél belekapott szomorúságtól elcsukló hangjába, alig hallottam meg elsuttogott szavait.

- Találkozunk a 101-es szobában.

   Fohászkodva néztem az égre, nehogy Orwell 1984-ére utaljon. Ha igen, akkor végem. A 101-es szobában legnagyobb félelmeink válnak valóra, lelkünk és testünk összeroppan, megtagadjuk önmagunkat. Már értettem visszatérő rémálmomat, melyben máglyára vetve tehetetlenül porladok el. Ízelítőt kaptam abból, ami Grace fogságában várt rám.

   Eszméletlen voltam, mielőtt fejem az aszfalton koppant.

   Perzselő sugarak játékos simogatására ébredtem. Aranyszegélyes ujjaival szemhéjam alá kíváncsiskodott a Nap, buzgó igyekezetét csillogó prizmával viszonozta bőröm. A testem köré fonódott, bolyhos takaró durvasága idegenül hatott Bellával közös hálószobánk selyempaplanjához képest. Tapogatózva nyúltam oldalra, hogy a bársonyos tincsekbe merüljek, de helyettük hideg fémpadlót érintettem. Kedvesem nem szuszogott mellettem.

   Fénysebességgel ültem fel a jobb napokat látott ágybetét tarkafoltos tetején, melynek foszlott varrásai mentén fércdarabok türemkedtek ki a rugók szaggatta ezernyi sebből. Ide-oda forgolódva mértem fel börtönöm paramétereit.

   Nagyjából 10X10 méteres, karvastagságú acélrudakkal kerített cellám stukkókkal, domborművekkel díszített csarnokban állt, mely egykor fényes báloknak, menyegzőknek nyújthatott pazar hátteret. A poros, boltíves ablakszárnyakon át délelőtti világosság derengett át, nyári madárcsicsergés színezte a vészterhes csendet.

   A halovány drapériát míves keretekbe ágyazott, gondosan ápolt tükrök csíkozták. Az egyikből alabástrom bőrű, fiatal férfi nézett vissza. Vérfoltos, sáros arcában magamra ismertem. A szemem alatt sötétlő, lilás holdudvar súlyos vérveszteségről árulkodott – hamarosan innom kellett.

   Közelebb óvakodtam, hogy megkeressem a fémszerkezet gyenge pontját, de nem találtam hegesztésre, szögelésre utaló nyomokat. Grace igazán kitett magáért, ha képes volt öntőformát készíttetni zárkámhoz, bár ez sem tarthatott vissza. Nem voltam olyan erős, mint fivérem, de nekigyürkőzve percek alatt szétfeszegethettem a rácsokat. A külső vázon körbefutó vezetékek funkciója érthetetlen volt számomra, de pechemre, amint megragadtam az egyik oszlopot, rögvest megvilágosodtam.

   Testemen - ujjbegyeimtől fejtetőmig - több ezer volt áram cikázott keresztül, orrfacsaró bűzt árasztó, égett hússzag vágott tüdőmbe. Hátratántorodtam, majd a viszkető fájdalmat agyam hátsó zugába száműzve még egyszer nekigyürkőztem. Hosszú percekig küzdöttem önnön korlátaimmal, de még ha az elektrosokkot le is győztem, karjaimban nem maradt elegendő erő a folytatáshoz. Frusztráltan roskadtam magamba, megtépázott férfiságomnál csak idegeim voltak elcsigázottabbak. Így ér véget az élet?

   Nyikorogva tárult fel a terem kétszárnyú ajtaja. Katonái társaságában Grace tette tiszteletét szerény zárkámban. Hattyúfehér, fodros inge és szoros, hollófekete nadrágja második bőrként simult formásan nőies testére. Lucy Lawles helyett oszthatták volna rá Xena, a harcos hercegnő szerepét, ehhez már csak egy ostor hiányzott az övéről. Grace mellett Andreas lépkedett antik karosszéket lóbálva, önelégült mosolya eltorzította kisfiús vonásait. Félhosszú, sötét haját kisimította a homlokából, úrnője alá igazította a széket, majd mellkasa előtt összefont karokkal megállt mellette. Gregor unott, ám nem kevésbé fenyegető képpel méregetett.

   Grace királynői fensőbbséggel foglalt helyet, vibráló, örvénylő pajzsa körülölelte ülőhelyét is. Segédei szemmel láthatóan igyekeztek minél távolabb húzódni tőle úgy, hogy ne keltsenek feltűnést. Igyekezetük feleslegesnek bizonyult, hiszen parancsolójuk elsődleges célpontja szerény személyem volt.

- Értelmetlen tanulmányoznod minket, nem fogod olyan sokáig élvezni a vendégszeretetünket, hogy ellenünk használhasd az így szerzett információt! Pontosabban, egyáltalán nem fogod élvezni! – kezdett mondandójába.

   Reméltem, hogy gyorsan a tárgyra tér, mert kezdtem magam kényelmetlenül érezni a rácsok mögött, és egyre jobban kapart a torkom a szárazságtól. Bella távollétében egyre ritkábban táplálkoztam, nem vonzott szüntelen mézédes vére, így elegendő volt havonta egyszer a testvéreimmel tartamon, már ha sikerült kirángatniuk a szürke kajütből. Milyen érdekes. Amíg Bella nélkül kellett léteznem, minden szürke és felhős volt a szememben, így szívesebben bújtam el a világ elől. Ám most, hogy újra felbukkant az életemben – még ha nem is önszántából -, le akartam vetni emlékeim rabláncait és újra tüdőmbe szívni a szabadságot. Azért ebben volt némi irónia!

- Beszélni akarunk a Mészárossal! – utasított Miss Halál Angyala, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon.

- Sajnálom, de nem tehetek eleget óhajodnak – vontam fel kihívóan a szemöldököm. Ha tényleg azt hiszi, hogy miután szerelmem életével fenyegetőzött, én engedelmesen behódolok neki, hát téved!

- Nincs más választásod! Amint látod, esélyed sincs ellenünk. Akkor végzünk veled, amikor csak kedvünk tartja. Engedd el a Mészárost és halj meg békében! – fúrta jégcsap tekintetét az enyémbe.

- Nem – válaszoltam. Egyetlen szó, mégis világokat képes romba dönteni.

- Vegyétek kezelésbe! Minél több vért veszít, annál hamarabb kapjuk meg a Mészárost – intett felénk Grace.

   A két vámpír azonban meg sem moccant. Már-már megkönnyebbülten felsóhajtottam, amikor fura jelenségre figyeltem fel. Gregor és Andreas előbb csak elhalványodott, majd nyúlni, vékonyodni kezdett, végül előre-hátra imbolyogva egyre közelebb sodródtak ketrecemhez.

   Mondják, hogy halálunk előtt lepereg előttünk az életünk, és ha olyan, mintha egy pornó-akció film lenne, hát boldogan távozunk. Nos, az én vetítésem sajátos horror dráma volt, némi romantikus szállal az utolsó percekben. Nem egy Oszkár-díjas alkotás.

   Beszélj csak a magad nevében! Én jól mulattam. Az élet csupa móka, kacagás, embervérben tocsogás!

   Vasakarattal megerősítettem a szörnyeteg béklyóit, mentálisan ellenőrizve minden egyes láncszemet, nehogy elszabadulhasson. Apámnak tett ígéretem nem szeghettem meg, bár ellenfeleimet elnézve sokáig már nem tarthattam ki. Ha túl sok vért veszítek, az éhség polipcsápjai megragadnak és magukkal rántanak a sötét mélybe. Tökéletesen igaza volt Grace-nek. Minél több vért veszítek, annál hamarabb lepi el agyamat a köd, és szabadul ki börtönéből démonom.

   Bezzeg, ha fincsi embervéren élnél és nem bűzhödt állatokon vegetálnál, réges-rég szétfeszítetted volna a rácsokat és a kiscsaj nyakát szívogatnád!

- Ez az! A gonosz ébredezik! – örvendezett Grace.

- Már elfelejtetted, milyen kegyetlen? – utaltam arra a nyolcvan évvel korábbi napra. – Ha kitör, nincs, ami megállítsa!

- Ezt a ketrecet a legerősebb nomád vámpírokon kísérleteztük ki – avatott be Grace. – Nem vagytok halhatatlanok, csupán kevésbé sebezhetőek, mint a halandók, de a ti testeteknek is megvannak a korlátai. Edward! Engedd el a Mészárost és ígérem, te nem fogsz szenvedni!

- Nem tudsz nagyobb kínt okozni annál, mint amit akkor éreznék, ha csalódást okoznék önmagamnak és apámnak – utasítottam vissza.

- Utolsó esély, Edward! Gondold át, mit veszíthetsz!

- Nekem már nincs semmim, amit elvehetnél tőlem!

   Gyönyörű, áttetszőkék szemeiből ellobbant a remény utolsó szikrája is. Azt hiszem, tényleg sajnálta, hogy ellentétes oldalon harcoltunk, de mindketten tettük a dolgunkat. Ő a Mészárost akarta, hogy bosszút állhasson kivégzett családjáért, én pedig bár elfogadtam indokait, nem teljesíthettem kérését. Magas tanulópénz árán értettem meg, hogy a cél sosem szentesíti az eszközt.

   Bla bla bla! Mikor hagyod abba a belső tépelődést? Inkább dobjuk fel ezt a bulit, így olyan unalmas! Még nem ontottuk ki senki belét!

   Mintha csak egy jelre vártak volna, Gregor és Andreas légies teste átcsúszott a rácsok között, majd újra szilárd formát öltött. Mielőtt feleszmélhettem volna, lesújtó ökleik és borotvaéles körmeik nyomán lassan patakzani kezdett vérem. Elfogott a pánik, de igyekeztem minden éltető cseppet vénáimban tartani, hogy kitarthassak addig, amíg a felmentő sereg megérkezik. A családom bizonyára kitalál valamit, nem hagynak itt pusztulni.

   Ugyan már! Mit tehetnének? Nem kívánhatod, hogy ők is itt vesszenek! Engedj el, majd én segítek! Újra együtt lehetsz az édes, ennivaló Bellával! Örökre! Csak eressz el!

   Egyre vonzóbbnak tűnt a Mészáros ajánlata, de nem bízhattam benne. Ha kioldom bilincseit és végez Bellával… Nem, ezt nem engedhettem!

   Napokig vívtam élet-halál harcot Grace korcsaival és önmagammal egyaránt. Az órák mintha napok lettek volna, a napok pedig hosszú évek. Gyötörtek, aztán hagytak némi levegőhöz jutni, de olyan válságos állapotban voltam, hogy sebeim össze sem forrtak, vér sem szivárgott már belőlük. Csak feküdtem a mocskos, nyálkás matracon. Elértem fizikai korlátaim végéhez, mentálisan viszont acélkemény maradtam.

   Grace napról napra dühösebben hagyta el a báltermet, szinte tajtékzott az indulattól. Aztán fogságom nyolcadik napján egy csapásra megváltozott minden. Grace kisimult arccal, mosolyogva lépett hozzám. A rácson átnyúlva durván belemarkolt csapzott hajamba és felemelte a fejem. Úgy látszik, pajzsa megvédte az áramütéstől is. Egészen közel hajolt, arcomon éreztem édes leheletét, bőre alatt száguldó, ínycsiklandó vérét.

- Látogatód van – suttogta a fülembe. – A halandók olyan önfejűek. Különösen ez az egy. Hiába hagytad el, hiába hitte azt, hogy halott vagy, az utatok mindig keresztezte a másikét. Vajon miért? Sors? Vagy Isten? – gondolkodott hangosan. – Már sosem tudjuk meg. Most aludj egy kicsit, hogy legyen erőd enni!

   Pilláim elnehezedtek. Próbáltam ébren maradni, hogy Grace szavait megfejtsem, de egyre mélyebbre süllyedtem az iszonyat sötét tengerében. Orromat Bella összetéveszthetetlen, fenséges illata csapta meg, majd magába szippantott a semmi.

Bella

   Üres falak, üres polcok, üres szív. Ez maradt nekem, semmi egyéb. Hányszor kell valakit kifosztani ahhoz, hogy többé már ne reméljen? Hogy agytekervényeibe vésse: neki csak a magány és a fájdalom lehet osztályrésze? Mennyit bír egy emberi szív, mielőtt megszakad, vagy oly súlyos sérüléseket szenved, hogy már nem lehet megragasztani? Mikor mondja azt, hogy elég, ne tovább?

   Mikor roppanok bele Edward elvesztésébe?

   Kérdőn néztem Alice-re, hátha látomásai segítségével megjósolja a pontos dátumot, de ő csak hallgatott. Így megy ez már napok óta. A többiek sem igen szóltak hozzám, hacsak nem volt feltétlenül muszáj. Szégyenkeztek, akárcsak én. Hibás döntéseink miatt talán sosem látjuk viszont Edwardot. Mintha a múlt sorozatosan ismételte volna önmagát: rettegtem érte, elveszítettem, újra megtaláltam. Majd az egész kezdődött elölről – őrült körforgás.

   Nem tudnám megfogalmazni, mit éreztem, amikor megtaláltuk a gondosan bezárt Lamborghinit, amit én egyszerűen lefeketeautóztam. Emmett persze rögtön kijavított, hogy az egy Lamborghini Gallardo Nera, majd Jasperrel kifejtették, mennyire ritka ez a típus, így Grace-ék nem vihették magukkal, a GPS árulkodott volna holbújdosásukról. Legalább ők próbáltak ésszel a nyomukra bukkanni és nem kezdtek el bőgni, mint én. Itt volt már az ideje, hogy önsajnálatom verméből kikecmeregjek!

- Ebből elegem van! – kiáltottam dühösen és felviharzottam a fedélzetre. Cullenék a nyomomban csattogó, zavart tekintetű Alice-től várták a magyarázatot arra, vajon miért kergültem meg egyik pillanatról a másikra, ám ő is ugyanolyan értetlenül vonogatta a vállát, akárcsak az érzelmi hullámzásomat vizsgáló Jasper.

- Az előbb még jól volt… - mentegetőzött manó termetű barátnőm, de gyorsan félbeszakítottam, még mielőtt állapotom mélyreható boncolásába kezdhettek volna. Már megfigyeltem, hogy vámpír szeretteim alaposan megszaglászták és körbejárták a tényeket, mielőtt döntés hoztak. Ez a módszer működött is addig, amíg be nem toppant életükbe a labilis tornádó, vagyis én. Azóta akár egy hullámvasút: hegyek és völgyek váltogatták egymást.

- Úgy tesztek, mintha máris halott lenne! Nem az! Ki fogjuk szabadítani és boldogan élünk, amíg utunkba nem téved egy újabb ellenfél! Szóval, mit tudunk? Ötleteljünk!

   Carlisle zavartan köszörülte meg a torkát. Családfői pozícióját, ha csak átmenetileg is, de eloroztam. Már kezdett hozzászokni. A többiek is közelebb húzódtak hozzánk, összenéztek, aztán elszántan beszélni kezdtek.

- Grace vámpír katonákat küldött Edward után – kezdte Emmett. Nem volt sok, de legalább elindultunk valamerre. – Számukat és kilétüket nem ismerjük, csupán Gregorral és Andreas-szal találkoztunk.

- Nem hiszem, hogy többen lennének. Grace gyűlöli a vámpírokat, csupán kényszerből használja őket – ráncoltam a homlokomat elmerengve. – Az étteremben és az autós pihenőben is ők támadtak.

- Képességeiket Grace-től kapják, egyelőre ismeretlen módszerrel – vette át a szót Jasper.

- Ezt honnan tudod? – kérdeztem döbbenten.

- Elhiheted, mi sem a babérjainkon ültünk két évig! – förmedt rám Rose, de rögtön meg is bánta kitörését és bocsánatkérő mosolyt küldött felém. – Kicsit ideges vagyok.

- Láthattad, milyen hírünk van a mi fajtánk körében. Ha kérdezünk, készségesen válaszolnak, annyira tartanak Edwardtól –vonta meg vállát Carlisle. - Eleresztettünk néhány hívást és kapásunk volt. Gregor és Andreas vámpír mértékkel átlagosnak számítottak, egészen tíz évvel ezelőttig, amikor váratlanul felszívódtak. Kikövetkeztettük, hogy Grace keze lehet a dologban.

- Gregor utalt is arra, miszerint bármit megtehetnek. Ha igazat mondott, hogy szállunk szembe egy olyan riválissal, akinek végtelen a hatalma? – tettem fel a milliódolláros kérdést.

   Lövésünk sem volt. Hiába járattuk az agyunkat, semmi értelmes sem ötlött az eszünkbe. Győztes terv nélkül rosszabb eséllyel indultunk, mint egy vak kamikaze pilóta radar nélkül monszun idején.

- Kérlek! – kulcsoltam össze a két kezemet esdeklően pillantva a csillaghintett, fekete égbolt felé. – Csak egy icipici, morzsányi csodát kérek! – pillogtam vissza könnyeim.

   Carlisle telefonjának csengőhangja E.S. Posthumus Nara című számán lopakodott közénk. Öt vámpír álla csattant a nedves hajópadlón, Rosalie felszabadultan nevetni kezdett. Gondolatban keresztelkedést, gigászi adományt ígértem a felsőbb hatalmaknak. Csodák márpedig vannak!

- Igen? – szólt bele a kagylóba a hívott. Néhány másodpercig hümmögött, majd letette. Körbeálltuk, már-már satuba fogtuk merev testét, olyannyira csüngtünk ajkain. A jachtot nyaldosó, tajtékos hullámok morajlásában a szúnyogzizzenést, hajvesztést is simán meghallottuk volna. Gondfelhős arcából kiolvastuk, hogy az oroszlánszabadítás nem lesz sétagalopp. Akkor sem voltam hajlandó átmenni pesszimistába!

- Nos… - kezdte fogadott apám.

- Nos… - sürgettük kórusban.

- Rövid, tömör hívás volt: Bella Swan, egyedül, holnap este 8, Royal Café.

- Az előbbi után Bella simán megvuduzza a gonoszt, aztán mossuk mancsainkat – vigyorgott szélesen Emmett. – Már értem, hogy csavartad el Edward fejét.

- Ugyan már! Nem volt ebben semmi misztikum. A fejemmel varázsoltam el…

- Oh, igen, mi is lehetne vonzóbb egy titokzatos nőnél, kinek gondolatai rejtve maradnak a kíváncsi vámpírok előtt – kuncogott Alice.

- Nem mehetsz egyedül! – józanított ki mindannyiunkat Esme.

   Nem volt veszélytelen ismeretlenül besétálni egy csapdabűzös helyzetbe, de mi mást tehettünk volna. Kaptunk egy esélyt, amit nem hagyhattunk veszni. Lehet, hogy soha többé nem lesz jobb lehetőségünk. Ha csak egy morzsányit is kiderítek arról, hol őrzik hét lakat alatt lelkem választottját, már megéri!

- Nyugi! A telefonáló elég megszeppent volt, szerintem ember – vélekedett Carlisle.

- A háttérben maradunk és figyelünk. Nem eshet bajod, abba a többiek belehalnának – tette hozzá Rosalie. – És én is… szomorú lennék – mosolygott rám kedvesen.

   A találkozó részleteit nem tudtuk előre kidolgozni, Alice lelki szemei előtt nem jelentek meg a jövő képei. Bár azt hiszem amiatt, ami az elmúlt három hétben történt, félt is ettől a lehetőségétől. Miután Edwardot hiába kerestük, magunkba zuhanva léptünk a jacht fedélzetére. Magától értetődően az Ő hálókamráját kaptam. Azonban hiába vágytam arra, hogy az ismerős könyvekkel, CD-kel lakájossá tett kajütben közelebb érezhessem magamhoz, a falra erősített polcok üresen álltak. Jasper és Alice próbált megnyugtatni - ki-ki a maga módszerével -, de nem sok sikerrel jártak. Nem adhatták vissza azt, amit elveszítettem; vagy azt, akit elragadtak tőlem.

   Bizonytalanul nyitottam ki a kétajtós gardróbszekrényt, majd csalódottan be is zártam. A vállfákon lógó drága ingek, öltönyök az elrablóimtól megmentő Mészároshoz tartoztak, nem a szeretett fiúhoz, aki 17 évesekre jellemzően egyszerű farmerben és pólóban járt iskolába, minél jobban belesimulva az általa játszott szerepbe. Két személyisége oly távol állt egymástól, amennyire csak lehetett. Mintha egy merőben más Edward vált volna belőle a külön töltött két év alatt. Hasonló transzformáció ment végbe fogadott családom külsejében is. Még mindig elcsodálkoztam feketére festett hajukon, gengszter szerelésükön.

   Mintha egy párhuzamos dimenzióba kerültem volna, minden ugyanaz volt és mégis valami más. Csak kapkodtam a fejem és igyekeztem összeszedni a morzsákat, amik egykori életemből megmaradtak, és elfogadni azt, hogy már sosem lesz a régi, megszokott, forksi.

   Merengésemből Alice érintése rángatott vissza a rideg valóságba. Fivére elvesztése kettőnket viselt meg leginkább, a többiek kitartása tartotta bennünk a lelket.

- A lakásodban mondtam, hogy elmesélek mindent – emlékeztetett barátnőm. – De azt hiszem jobb, ha inkább megmutatom. Meg kell értened, életünk legnehezebb döntését hoztuk meg!

   Nem bíztam a hangomban, így csak bólintottam. Az ajtóval szemben lévő szófára ültem és megpaskoltam magam mellett a helyet. Alice kecsesen felhúzta a lábait és magához ölelt, nem túl szorosan, de eléggé ahhoz, hogy erőt meríthessek belőle. Jasper a fedélzet felé indult, de szükségem volt rá, hogy észnél maradjak, ne temessen maga alá a kétségbeesés és rettegés cunamija.

- Jasper, maradj! Nem hatalmasodhat el rajtam az őrület, különben holnap estére érzelmi roncs leszek! – magyaráztam.

- Szóval, most engedélyt kapok, hogy szabadon manipuláljalak? – vigyorodott el, hogy borús hangulatomat kicsit feldobja.

- De csak ésszerű határokon belül! Bármilyen vásárlást tervez is Alice, nem vagyok rá vevő – fenyegettem meg játékosan az ujjammal. Nem mintha Alice-szel lett volna kedvünk egyik boltról a másikra járni és szórni a pénzt, mégis jólesett fesztelenül ábrándozni.

   Jasper kisimított néhány rakoncátlan tincset a homlokából és törökülésben elhelyezkedett a padlón.

- Felkészültél? – érdeklődött Alice.

   Határozottan bólintottam és elmerültem a múlt emlékeiben.

   Szerző: Nikita
   Béták: Tűzliliom, LauraL, Vadocq, Gigi72
   Köszönöm lányok!

Edward autója:

http://www.netcarshow.com/lamborghini/2007-gallardo_nera/